Főoldal

Korunk 1934 Március

A párisi ucca


Kovács Károly

 


A Szajna partjai revolverek és gépfegyverek ropogÁsától, páncélautók száguldásától hangosak. Már Franciaországban is? Ha a polgári közvélemény rémületét minden tekintetben indokoltnak tartjuk is, meglepetése és csodálkozása teljesen alaptalan. A párisi ucca tradíciója nem a béke, hanem a háború. Nem a csend, hanem az uccai harc. Franciaország a nagy forradalomtól a mult század közepéig, par excellance a haladás és forradalom országának számított. Igaz, hogy ennek a forradalmiságnak hordozói a változó időkikel alaposan megváltoztak. A korszak elején a polgárság volt, a korszak végén azonban egyre inkább a „la classe la plus pauvre et la plus nombreuse”-ből kezdett kikerülni. A kispolgári demokrácia operettszereplése után pontot tett a 48-as juniusi barrikádharc. Páris következő megmozdulása 1871-ben már a negyedik rend törekvéseinek jegyében folyt le. Sok pátosszal, nekilendüléssel és „dicsőséges viszszavonulással” volt teljes ez az idő. De olyan országban, melynek osztályai egy mozgalmas mult ezer lelkesítő hagyományától és gátló ballasztjától terhesek, nem is lehet másként.

Az 1870—71-es „guerre victorieuse mais perdue” után, a gazdasági élet mélyében észrevétlenül, de annál alaposabban szántott a készülő új forradalom. Az elszenvedett csapások felrázták a francia kapitalizmust. Az európai küzdőteret Bismarcknak engedte át. Ő maga gyarmatok szerzésére vetette magát. Rövid néhány évtized alatt olyan tengerentúli birodalmat hódított, mely messze fölülmulta az első császárság legnagyobb kiterjedését. Kibontakozott a francia imperializmus. Ezzel párhuzamosan fel nem tartóztathatóan nőttek meg azok az erők, melyek Franciaországot ismét a haladás előretolt nyugateurópai bástyájává tehetik.

Ennek a változásnak eleinte csak negativ oldalai mutatkoztak. A nagy francia bankok hatalmas szivattyukká lettek, melyek felgyüjtötték a kisemberek harisnyában összekuporgatott frankjait, erélyes tőkeexportot folytattak és öt világrészből szivattyuzták az extraprofitot a francia polgárság zsebeibe. A hódítóháborúk jórésze a Banque Imperial Ottomane, a Banque de Syrie és a Société Générale egyenes érdekeit szolgálta, melyek valamennyien a mindenható Banque de Paris et de Pays Bas ellenőrzése alatt állanak. A szivattyu pompásan működött. Az extraprofit részecskéi beszivárogtak a munkásosztály felsőbb rétegeibe is. A M. Brebisk és Mabicheek nemcsak a polgárság, hanem a jobban szituált munkásság soraiban is az ebédelőtti apéritif meg az ebédutáni szerető jó megválasztásában látták az élet legfőbb értelmét és célját. Ismerték Franciaországban a nyomort is. De ez a nyomor amolyan festői színezetű nyomor volt. Nem terpeszkedett el az uccán. Szerényen huzódott meg a trikoloros demokrácia árnyékában,

A francia imperializmus a legteljesebb mértékben „vámszedő” volt. Alig van ország, ahol ez a jellege annyira éreztette volna hatását, mint itt. Szükségtelen volt az ipar fejlesztése. Dolgoztak az afrikai és ázsiai gyarmatok színes elnyomottainak tízmilliói. A belföldi és külföldi polgárság luxusigényeit kielégítő iparágak terjeszkedtek ugyan valamelyest. De ezek sem nagy, hanem középipari alapom A kisipar olyan erős pozíciókat őrzött meg, mint sehol egyebütt. Csupán a fegyverkezést szolgáló Creusot (Schneider) ért el impozáns méreteket. A kis és középipar, a parazita imperializmus korrumpáló hatása alatt kifejlődött miniszterializmussal párosulva a munkásmozgalmat szindikalista sikra terelte. A kispolgári forradalmisághamishangú deklamációi új életre keltek az utonutfélen lanszirozott ,,grève générale” jelszavakban. Ezeknek a frázisoknak értékét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a szindikalizmus legismertebb prófétája, Hervé a szociáldemokrata vezetőkkel egy sorban, lobogózászlókkal ment át a francia imperializmus háborús uszítóinak táborába.

Csak a világháború folyamán és a békekötések után ment végbe az az átalakulás, melynek visszhangjai a Place de la Concorde sortüzeiből most a csodálkozó Európa felé elindultak. A francia imperializmus vámszedő jellege ugyan a háború után sem szűnt meg. Sőt, as utódállamok révén egy egész sor új pozíciót szerzett magának. Csehszlovákiában a Zsivnosztenszka Banka a Schneider koncern (le Creusot); Jugoszláviában a Banque FrancoSerb a B. de l'Union Parisienne kezében vannak. Ezeken keresztül, ha a politikai befolyástól el is tekintünk, hatalmas nyereségek folynak a párisi bankok páncélszekrényeibe. Maga az a tény, hogy a Banque de France aranykészlete 1928-ban 1136 millióról 1931-ben 2296 millióra, 1932-ben pedig 3216 millió aranyfrankra emelkedett, minden érvnél meggyőzőbben beszél. A háború alatt és után azonban erős fejlődésnek indult Franciaországban a nagyipar is. Elzász és Lotharingia visszaszerzésével a francia kapitalizmus vasérchez jutott, ami lehetővé tette a nehézipar és géptermelés, ezzel együtt a bányaipar nagyarányú fejlesztését. A Renault és Citroën, Páris és Lyon más hatalmas gyárai a legutóbbi két évtized produktumai. A francia iparban nagyarányú koncentráció és centralizáció ment végbe, mely a munkásság összetételével együtt a munkásmozgalom jellegét is megváltoztatta.

1920-tól kezdődik a szindikalizmus hanyatlása és a céltudatos munkás baloldal kialakulása. A legutóbbi évtized eseményei mindenkit meggyőzhettek arról, hogy csak a körülmények megfelelő összetalálkozására van szükség és ez a baloldal milliós tömegeket fog meghódítani. Franciaországban gyorsan mennek az átcsoportosulások. Mindenki várhatta azt a napot, amikor ez a baloldal a francia politikai élet döntő tényezőjévé lesz. A gazdasági világválság valóban kitermelte ezt az atmoszférát. Az elmult hetek eseményei azonban egyelőre csak halvány fényt vetettek az átcsoportosulás mélységére. Mert a Staviszki botrány nem oka, hanem csak kirobbantója azoknak a zavargásoknak, melyeket a legtekintélyesebb francia lapok neveznek polgárháborúnak. Az erők, melyek most megmozdultak, évek óta vannak kialakulóban. Csak az alkalom hiányzott ahhoz, hogy felszínre törjenek. Egy példátlan gazságnak kellett kirobbania, egy igazságügyminiszternek kellett a szélhámosok közé keverednie, hogy az erjedés mélysége mindenki előtt nyilvánvalóvá legyen. Egyuttal azonban éppen ez a körülmény meg is nehezíti az események helyes összefüggésének megértését. Hiszen a felszinen a ,,közélet tisztaságáról” szavalnak. Izzig-vérig konzervatív és regresszív politikusok ágálnak a korrupciós rendszer ellen, amelynek szennyétől a szociáldemokrata Paul Boncour sem tudja magát egészen tisztára mosni. Az események valódi arculatát az is elhomályosítja, hogy a mozgalom első fázisának ütőerei royalista, fasiszta, de legalább is kifejezetten jobboldali szervezetekben futottak össze. Kétségtelen tény, hogy úgy a Chautemps, mint a Daladier kormány ellen az Action Francaise fujta a riadót. Erre a zenére sorakoztak a Camelots de Roi monarchistái, a Nemzeti Frontharcos Szövetség, a Kékingesek és az egyetemi aranyifjuság szervezeteinek fasisztái. De csak a mozgalom első fázisában. Amig ezek a szervezetek adták meg a mozgalom alaptónusát addig az nem is lépte tul a köztársasági rend és nyugalom kereteit. A különben marcona és brutális párisi flicek udvarias hangon tessékelték haza őket. Véletlenül sem került sor komoly sebesülésre vagy letartóztatásra. A helyzet akkor változott meg, amikor a baloldal csatakiáltásaitól lett hangos a Palais Bourbon környéke. Pár nap lefolyása alatt a tüntető tömegek összetétele minőségileg hatalmasan megváltozott. Az Action Française diákocskáinak helyét egyre nagyobb tömegekben foglalták el Páris és környékének üzemi munkásad.

Daladier radikális szocialista kormányának óriási felkészültsége, 40.000 rendőr és csendőr összevonása, a Garde Républicaine beöltöztetése, a fehér és színes helyőrség készenlétbe helyezése már nem a jobboldalnak szólt, hanem a baloldal ellen irányult. Az a tény, hogy az uccai harcokban ledöntötték Jeanne d'Arcnak, minden rendű és rangú francia nacionalisták bálványának szobrát, félre nem érthetően bizonyítja, hogy a Rue Rivoli és a Gare de l'Est barrikádjait ugyanazok építették, akik 1871-ben is sáncokat emeltek Páris megvédelmezésére a versaillesiakkal szemben. A jobboldal alaposan elszámította magát. Azt hitte, hogy az európai fasiszta hullám hátán ők is megfőzhetik a maguk kis levesét. De siralmas lőn a kiábrándulás. A tömegek, melyeket sajátjának vélt, melyeknek százezer főből álló hullámán akart behajózni a fasizált Franciaország révébe, hirtelen ellenségnek bizonyultak.

A Szent Egység kormánya és az ellene kitört általános sztrájk azt jelentik, hogy a legközelebbi összecsapások már magasabb síkon fognak mozogni és tisztultabb helyzetet fognak teremteni. Kétségtelen, hogy bizonyos pártok csak a tömegek kegyéért versenyző manőverből csatlakoztak az általános sztrájkhoz. Le fognak szakadni arról (és ennek a jelei már ma is mutatkoznak), mikor a harc komolyabb formákat ölt. Blum és a mögötte álló szociáldemokrata pártnak egységfront manőverét ugyanígy kell értékelnünk. A vizbefuló a szalmaszáltól is menekülést reméli. A szociáldemokraták kezéből lassan kezd kicsúszni a tömegek vezetése. Az egységfront jelszóval, melyet senki sem vehet komolyan, olyan támpontokat akarnak szerezni, melyeken újból megvethessék a lábukat. Tartósan ezt aligha remélhetik ma, amikor a német szociáldemokrácia olyan csufosan hullott szét. A szociáldemokrácia tömegbefolyásának megszűnése azonban kérdésessé teszi a kormányok tartós létezését. Hasztalan foglalnak helyet benne a neoszocialisták. A szociáldemokráciának ez a nyilt fasiszta szárnya nem képvisel tömegeket. Az ősz Doumergue remegő kezei képtelenek lesznek a francia imperializmus hajóját új utakon, a régi célok irányában kormányozni. A francia polgárság egyensulya a Szent Egység kormányának dacára is megingott. De Franciaország nem az a föld, ahol az elindult lavinák egykönnyen megállanak. A gazdasági válság kiéleződésére, a lakosság életszínvonalának első csökkenéséreolyan orkán támadt, mely elől hiába dugják fejüket a homokba a politikai élet vezérei. A Staviszki ügynek már ugyszólván semmi köze sincs a válsághoz. Ez a botrány mozdította ki az első követ. De ezzel a mór meg is tette kötelességét. Chautemps lemondása után új jelszavak hangzottak el. És ezek a jelszavak a francia viszonyok teljesátformálását követelik. Pillanatnyilag a jobboldal előretört De a nyílt fasiszta diktatura hivei hatalmas vereséget szenvedtek. Minden jel arra mutat, hogy Franciaországban a balodali törekvéseknek erős támpontjai vannak a tömegekben és az a vihar, mely heteken keresztül cikázott Páris fölött csak azért lanyhult el, hogy rövidesen megujult erővel törhessen ismét ki. Éppen ezért korai volna a francia események mérlegét összeállítani. A véres uccai harcok legfőbb eredménye az, hogy felborították azt az egyensulyt, melyre félszázadnál tovább szilárdan épült fel a francia imperializmus. Megteremtették azt az atmoszférát, melyben csak a bizonytalanság abszolut; csak az elkerülhetetlen változás érzése bizonyos. És ebben az országban már nagy dolgokat láttunk a bizonytalanság káoszából megszületni. (Pozsony)

 

Vissza az oldal tetejére