Főoldal

Korunk 1934 Március

Tél a gyepsoron


Veres Péter

 


A Gyepsor előtt magas hóhegyek vannak. Az északi szél ide sodorta az ablakok alá. Kissié kijjebb hányták a fák tövéig; de aztán megint esett, megint elhányták, majd jött a pustolás és felszerelte az ablakokkal szembe, amelyek különben se valami magasan vannak. A jövőmenők belől járnak közvetlen az ablaktok alatt. A szekér úton pipiskék sápítoznak: „két szűrt vigy, két szűrt vigy” mondja az egyik. ,,Egyre se telik, egyre se telik” felel a másik. Ha szekér vagy szánka jön, felugrálnak a hóbuckák tetejére és onnan sipitoznak. Akár be is nézhetnének az ablakokon, ha nem volnának befagyva. De be vannak fi nemcsak úgy finoman jégvirágozva mint az uri ablakok, hanem keményen, vastagon dérreljéggel béleltek. A belül mindig olvadó vizet kék rongyokba csavart szalmacsóvák fogják fel, hogy ne folyjon le a falra.

A szekérút közepén libák ülnek. Tüzespiros lábukat, hogy ne fázzon maguk alá huzzák. Ha valami lóganéj elpotyog odarohannak, nagy ricsajt, veszekedést csinálnak rajta s amikor kiszedték belőle, ami érték volt, újra leülnek.

A mező egy végtelen sivatag. Éles kis északi szél hordja a porhavat, fehéres szürke füst ül a föld felett a porzó hóból. Ittott egyegy kutágas feketéllik a reménytelenül egyhangú tájban. A kunyhók és tanyák azonban már nem látszanak, elnyelte őket a fehér homály.

A csürhe azért kimegy. A szegény malacok ott kornyicsolnak a bokáig érő hóban. Sem lefeküdni, sem megállni, sem legelni nem tudnak. Topognak, szaladgálnak, turkálják a havat, némelyik rág is egy kis hóval kevert fagyos füvet, többen pedig megmegkisérlik, hogy nem lehetnee megcsalni a kanászt és hazaszaladni a jó meleg ólba. Ám ez nem igen sikerül, mert a kondás éber, a puli utól éri s azonkívül, hogy valósággal lefogja és összeharapdálja a bőrét — a szájában maradt szőrrel soká veszkődik a kutya míg ki birja köpni — még a kondás is odasujt a karikással, ahol — mint mondani szokták — a bolha buvik s a szegény malac keserves fájdalmában a hóba dörzsöli a farát.

A csürhe nyomán gömbölyü ganéjgolyók feketednek. Némelyiket élelmes öreg kocák szétdurják s ha valami ennivaló van még benne, kieszik, de azért marad a varjuknak is, amelyek tisztes távolból, ép' hogy az ostor vagy a göröngy ne érje el őket, követik a nyájat.

Ezt kihasználják Dankó Pistáék és tört, vasból való, kétfele nyilós patkányfogó tört helyeznek el a hóba. Csalétkül disznóganéjt tesznek, ami jobb, mint a tengeri, mert tapasztalt öreg varjuk tudják már, hogy nem létezik az csak úgy, hogy a hó tetején egész cső tengerik teremjenek és nem mennek lépre. Az ügyesen elhelyezett disznóganéj azonban még őket is megtéveszti és néha sikerül egyetegyet fogni. S a varjunak, ezt tudja minden szegény ember, kitünő husa van, csak jól meg kell főzni és erősebb leve, mint a tyuknak vagy akár a fogolynak, ha nem tulsok lében főzik. A csőrét persze el kell dobni, mert az ganéjos, redves, undorító ránézni, kivált ha öreg.

A Dankóék háza is alig látszik ki a hóból. De van még a padláson is A lyukaikon besutult és takaros kis fuvások vannak a lyukak irányában. Pár zsák csöves tengeri és egy kis nyáron szedett árvaganéj van még fenn, de nem látszik ki a hóból. Az udvaron viszont nincs már semmi. Hátul egy kis dombocska behordva hóval. Itt volt a szalma, de már elfogyott. Az van meg belőle, amit az őszi esők trágyává áztattak. Majd ha a márciusi szelek megfujják fel lehet fűteni), de addig hiába minden erőlködés.

Hideg van pedig. 10—25 fok között váltakozik. A reggeli órákban napfeljötte előtt, amikor az északi szél a pusztáról megindul még talán többre is felmenne itt Gyepsor-Szibériában, ahogy a falubeliek elnevezik, ha ugyan volna valakinek időmérője. Erre azonban ismeretlen szerszám ez, ellenben a reumás és fagyott lábak, vállak, derekak nagyon jól helyettesitik ezt a műszert, mert mindig megmondják előre, hogy hideg lesze vagy esés. Aminek ugyan kicsi haszna van, mert ha hideg van fázunk, ha esés van ázunk, de mégis elégedett az ember, ha bevált a jóslás.

Dankó most itthon van. Az őszön hazakerült a sommásságból azóta nincs semmi dolga. Amikor beállott a fagy, jeget vágott a zsidók jégvermeibe, de aztán hogy tartós lett a tél, megteltek a vermek és ennek is vége lett. Különben is a gödröket úgy behordta a hó, hogy azt se lehetne csinálni. A jövő hétre igérték hogy az uraságnál körvadászat lesz, ha csak oda be nem fér. Egy kevés búza még van a nyári keresetből, tengeri is a vagyonváltság földről, amely felébe volt adva s amelyért adót és árendát még sohse fizettek. Cukorrépát szedtek az őszön az utakon meg a répaföldeken, krumplit meg a jégvágásból vett egy vékát. Ennivaló hát volna, csak pénz nincs és főleg tüzrevaló nincs.

Hajnali két órakor már fenn van. Hozzászokott, hogy a jószághoz ilyenkor kell felkelni. De amugyis se tüzrevaló, se petróleum, hát hamar le szoktak bujni este. Három kisebb gyerek a vackon, kettő a sutban, egy az anyja lábánál az ágyon, egy meg már, a legnagyobb fiú odavan ingyencselédnek, kosztért és ruháért. Igy el van helyezve az egész család.

A dunna kikopott öreg készség. Huzat nincs rajta, csak tokban van. A pehelyt tavaly télen, miután már az összes párnát eladta, — egy maradt meg a fejük alatt, az is azért mert tyuktoll van benne és nem kellett ingyen se a zsidónak — meglopta belőle és a nyáron nem tudta visszapótolni. Kevés van hát benne s az is nedves, galuskás. Danióné talán tüdőcsúcshurutot vagy tüdővészt hurcol! magában, éjjelente izzad, ettől is, de meg ha Dankó felkél a nagyujjast le kell venni a gyerekekről és a dunnát rájuk tenni, ilyenkor megesik, hogy összepisálják, mert a napközbe mezítláb járkáló gyerekek nem birják tartani a vizeletet. Összefolyik hát benne a nedves pehely és éjszaka sokat hajolnak vele, hogy egyenletesen osszák el.

Dankó mondom felébred. A kezével végighuz a nedves dunna tetején, a falfelől olyan dermedt mintha fagyos volna. Morog magában valamit, de azt csak az Isten értené, az is csak akkor, ha jól odafigyelne. Fehér, illetve piszkos fehér sapkáját feltolja mert nagyon átszivalkodott és megnyult a nedvességtől és a fülére sünyölődött. Sapkában hál ugyanis részint a hideg miatt, de részint megszokásból is. Az ágy előtt egy rozoga szék, azon van a gunyája, az asszonyét felhajítja az ágy végére és a kisujjassa zsebéből előkeresi a pipát, azután meg az öngyujtót. A pipát megszortyogtatja, bagó van benne, de bennehagyja. Az öngyujtóval csiholni próbál. De nagyon eljárta a nedvesség azt is, nem akar gyulladni. Végül a kerekét az ágydeszkához nyomja erősen, keményen, hogy a festék leduródik a deszkáról és lángralobban a gyujtó. Rágyujt, de a bagó nem akar égni. Dohánya meg most nincs, talán már nem is lesz, amíg nyulhajtani nem megy. Legfeljebb, ha ittott megkínálja valaki egy pipa dohánnyal.

Egy darabig így kínlódik, de mert nem akar égni, kiveri a bagót, összegyüri és beteszi. Dankóné közben felébred és veszekedik, de ő nem veszi tudomásul. Szívja a bagót és nagyot köp. Azután hanyatt fekszik és hallgat. Mindig így szokott. Hallgat és nyilván gondolkozik. Hogy mit azt megint az Isten tudná, ha kiváncsi volna rá. De az Isten úgy látszik nem kíváncsi, másnak meg Dankó nem nyilatkozik. Ittott ha dolgozik és jobb kedve van, a komái és társai közt elereszt egykét szót. amelynek íze és súlya van és amin röhögni lehet, de ez ritka eset. Nem szokott panaszkodni, keseregni, siránkozni, mint némelyek, különösen a gazdagok, akik szégyellik, hogy érdemtelenül jó soruk van, mások meg éheznek.

Igy hallgat hajnalonként, órákhosszáig. A szoba sűrű, gőzös levegőjében csak a pipája parázslik. A szürke füst felvegyülve a párával sugárban áramlik a padlás felé, ahol eloszlik a dermedt fekete levegőiben. A pernye igaz a dunnára hull és Sári, már ha nem is tisztasági szempontból — az ilyen kicsinyességeken rég tul van — hanem megszokásból dörmög. Ha nines dohány, bagózik és az ágy elé néha nagyokat köp — nem sűrűn mint a kocabagósok; rendes ember lenyeli a nyálát — és ilyenkor meg ezért veszekszik az asszony. Persze megint nem egészségi szempontból, az ilyen uri nyavalyák erre már ismeretlenek, hanem mert kellemetlen ha az ember csuszkái a ház földjén, amely amugy is nedves, annyira, hogy ha az ember sokáig ül a széken, a széklábak belesüllyednek a földbe.

Igy telik az idő addig, amig az ólomszínű ablakokon nem dereng a hajnal. Ekkor felkelnek. Dankó felöltözik és kimegy, ha van hó elhányja, ha nincs járkál a házba. Dankóné meg felhuzza a rossz cugos cipőjét — nincs más lábbelije, ha a piacra vagy más fontosabb helyre megy, az ura csizmáját huzza fel, addig Dankó egy ócska bakancsban topog — és kimegy a pitarba fűteni. Dankó hozott tegnap egy hát garnácsot, avval fűt. Az este berakott belőle gyujtásnak száradni a kemencébe, egy kicsit megszikkadt ugyan, de nem száraz. Száraznak látszott, pedig csak fagyos volt, a kemencében kiolvadt, most olyan, szívós, kötelet lehetne belőle csavarni. Átkozódik, mert nem ég csak füstöl. Tele az egész pitar füsttel, léptennyomom ki kell nyitni az ajtót, hogy kieressze. Ilyenkor az udvarról a tiszta hideg levegő rohamosan áramlik a sűrű szénsavas levegő helyére és Dankónén végigszalad a hideg. Köhög és átkozódik. A ház is tele megy füsttel mert a kemence is hasadt, az ajtó sem jól zár. Megesik, hogy a gyerekek kiszaladnak pisálni vagy a kemence elé bámészkodni és melegedni, ilyenkor meg éppen beomlik a füst. A kilincs még most is le van törve. Igaz, felkötötte Dankó egy dróttal, de úgy, hogy csak belülről lehet kinyitni, ha kiemelik a reteszt. Kívülről kopogtatni és rimánkodni kell. A gyerekek sokat is incselkednek egymással, ha valamelyik kimegy, a többi nem nyit neki ajtót, hadd dideregjen; odakinn. Dankó különben azért nem is csinálja máskép a zárat, hogy ne csörtessenek mindig, mert beeresztik a hideget.

Végre sikerül égésre kapatni a garnácsot és Dankóné bemegy. A kemence tetején van a görhe egy nagy kaszrolyban. Még az este megöntötte melegvízzel, mert úgy édesebb. A tengeriliszt erjedésnek indul a melegvíztől és reggelre épp abban az állapotban van, amikor az édesség már feloldódott, de még nem savanyodik.

Két nagy verdett öreg tepsit hoz be és formálgatja a görhét. Ez valamikor, boldogabb időkben, amikor még a málét kiváncsiságból és takarékosságból, nem pedig halálos muszájból ették, úgy történt, hogy mellette volt az asszonynak egy csupor kiolvasztott zsir, a tepsit is megkente, azonkívül, ahogy formálgatta, höngörgette a görhét, a kezét mindig belemártotta, hogy ne ragadjon és takarosabb, kerekebb legyen. De neki a keze alatt nincs semmi, csak egyszerűen vesz egy marékkal, valahogyan meggömbölyiti és teszi a tepsibe sorba. Be is ragad a keze vastagon, úgy, hogy Dankónak kell kimenni, a kemencébe dugni. De Dankó nem veszekszik a kemencével sem.. Áll előtte, nézi, hogy füstöl, néha megpiszkálja és hallgat,

A gyerekek felébredtek. Különben felébrednek éjszaka is sokszor, mert a diribdarab rongyokat, amikkel takaróznak, lele rugják és ilyenkor arra ébrednek, hogy megdermedt a lábuk, vagy a hideg fali — a sarkokban a padlásnál még deres is — «üti a hátuk. Most már zsibongnak és veszekednek. Mindenféle ügyeik vannak egymással, 'csereüzletek meg csufolódásokért való bosszuállás, s az ilyesmit akkor lehet elintézni, ha nincs benn az apjuk. Az anyjuk hiába kiabál, nem adnak rá semmit. Különben most ugyis tésztás a keze a görhe göngyölitéstől, hát nem tud verekedni. Sanyi csufolja Sárit: „Sári sarokra...” az meg visszamondja: „Sándor kenyérhajért táncol...” A hároméves nyafog: „Anyám! anyám! anyám! “ de mindig hangosabban és magasabban, mert az anyja oda se hallgat. Végül mikor már nem türheti odaszól: „Mi az anyád... akarsz?” — „Aggyik kenyirt”' — „Majd adok, a fene ha kieszi a béled, majd adok csak várjál!... nem látod mit csinálok?...” Böske okoskodva csitítja: „Alszik még a kenyér, te bolond... ugyi anyám alszik ?

Végre valahogyan elkojtolt a kemencében a garnács. Dankó bemegy a házba. Sári meg kimegy és berakja a görbét. Néhány cukorrépát is belök a tűz mellé, ámbár nem valószínű, hogy megsüljön,mert a répának nagy sülés kell. Mindegy, majd beteszi holnap megint.Különben is csak akkor jó, ha egészen pirosra, malátásra sül, mertfehéren utálatos émelygős ize van. Igy a pernyébe mindig szokottmaradni ittott egy féligégett darab és Pista kikiugrik, (átvizsgálni apernyét, amit az anyja egy rossz kosárban félretett, hogy nincsenebenne. Ilyenkor ha jól meghűlt olyan finom a hegye, mint a jó égetettmaláta cukor.

Kisült a görhe. Egy rossz lemeztálban megmosdik Dankó — lavór nincs — és a nagyobb gyerekek közül is, amelyik el nem felejti. Az iskolásoknak muszáj volna, dehát mióta nagyon hideg van nem járnak, mert nincs ruhájuk. A kisebbek csak olyankor szoktak, ha az anyjuk erőszakkal megmosdatja őket. De erre ritkán kerül sor, mert reggeliben sohse ér rá, ha meg már ettek, ugyis mindegy.

A görhe bizony rosszul sült meg. Gyengén fült be a kemence. A jobban sülteket kiválogatja és a tepsi sarkába rakja az apjok elé, a többit meg gyors egymásutánban osztogatja a gyerekek között. Pistának van egy rossz bicskája, ahogy azanyja leteszi a tepsit nekiáll felkaparni, felfeszegetni a leragadt, leégett málét. Ez nagyon finom, édes mint a cukor és jó égettropogós. A többi az anyjának rimánkodik: „anyám nizze mán, Pista kieszi a ropogóst.” (Egyhangú étrendükben az ilyen dolgok jelentik a változatosságot, a csemegét.) Most mindjárt veszekedés lenne, de Dankó közbelép: — „Az anyád kutya uristenit” és arra néz az ajtó fele, ahol a beretvafenő szíjj, egy kiöregedett, redves nadrágszíjj lóg a szegem és mindjárt rend) van. Csak fojtott suttogással egyeznek és gyilkos szemeket vetnek egymásra osztozkodás közben.

Megették, jóllaktak. Na persze úgy ahogy. Ha próbára tennék őket, hogy mennyi kolbászt, gyümölcsöt és süteményt birnának megenni, hát akkor derülne ki, hogy mennyire laktak jól. Mindenesetre máléból elég. Estefeléig kibirják vele. Igaz, Dankóné eltett egy párat észrevétlenül, hogy déltájban, ha a kicsik megéheznek, tudjon nekik valamit lökni, mert a kenyér szüken van és drága.

Most aztán Dankó felkészül és megy. Van egy avult birkabőrmellénye, amelyet igaz a moly már megrágott, helyenként a szőrt is ledurta, lyukak is vannak rajta, de jó a birkabőrnek a darabja is. Csak az a baj ebben a bőrfélében, hogy mindig összefele megy. Ez is már annyira össze van zsugorodva, hogy csak a hátát takarja, a dereka annál jobban fázik, ha besüvit az ujjas alatt a szél. Ugy néz ki mikor felveszi, mintha pupos volna. A sapkát lehuzza a fülére, van egy pár egyujju kesztyüje, az asszony varrta ócska nadrágszárból, a gyerekek valahonnan házinyulbőrt csereberéltek avval meg kibélelte. Igaz, hull a szőre, de egészen jó. Csak az a baja hogy hamar elázik és hamar nyövik, nem győzi foltozni. Már olyan vastag, alig lehet vele fogni. Hóna alá csapja a szárvágót, derekára hurkolja a karikáskötelet és megy ki a határba tűzrevalóért.

Hajdan ez is könnyebben ment. Esténként, de akár nappalonként mentek az uradalom, a zsidó nagybérlők szalmájához és hozták, de ma már nem lehet. Bezárják az embert, de az még hagyján, de. megverik a csendőrök és meghurcolják, úgy hogy arról koldul. Sőt az is megeshetik, hogy a csőszök lelövik mint a kutyát és gyepsori mondás szerint „ráfogják, hogy úgy született”. Nincs más lehetőség mint bejárni a határt és ahol katlan kóró, szamártövis, cigényparéj, sósparéj, cigánymogyoró, csudafa és más ilyen kemény száraz kóró található, azokat kell felszedni. A laposokban farkasfog, sás, káka;, nád, gyékénycsömőt, az árakpartokon és dülőkön, meg licium és akáccserjét lehet szedegetni. Néha persze a szántóföldekre is bemerészkedik. Ittott a sokatölelő gazdáknak van valami künmaradt és tönkrement takarmánycsomó, sőt lábon álló tengeri csutka is, abból is rak hozzá, hogy hamarabb teljen. De ezt csak igen óvatosan, mert csupa irigységből feljelentenék. Garnácsot azonban mindig szedni kell, nemcsak azért, hogy a csőszök előtt igazolja, hogy mért járja a határt, hanem azért is, mert van otthon a kemence mellett egy kis berakott konyha, tulajdonképpen katlan, amelyiken egy egylyuku kályhalap van, ezen szoktak főzni és abba nem ég meg csak a jó száraz kóró. A szamártövis kórója pl. olyan kemény mint a galy.

A nap feljött ugyan, de csak megmutatta magát, szűrke vékony fellegek másznak rá és elveszik az izét. Kegyetlenül éleshegyes kis szél csap észak felől. A hó most még áll, mert az éjjel a szél elállt és odafagyott, de tizóra tájban, ahogy erősödik megindul megint. S ha egy helyen megkezdte, a mozgó hópor feldörzsöli mindenütt s nemsokára már füstől az egész határ. A gyepi jegeken vigan siklik a hópor, a partokon meg rakodik, majd onnan is bomlik és megy tovább. Élvezet volna nézni, de Dankó nem igen törődik vele. Azon töpreng, hogy merre menjen. Ha szélnek megy messze keli menni és sokáig kell keresgélni, ha szél alá megy meg nehéz lesz visszajönni. Csak ez a két irány lehetséges, mert oldalt nem lehet ilyen teherrel menni. Lecsavarja a szél az ember hátáról, vagy tengelyen fordítja, de menni nem engedi.

Mégis délnek megy. A lapospartján egy darab vágatlan csutka, a dülőn garnács, abból hamar megrakodik és siet vissza, mert pustolás lesz. Nagyon nyugtalankodott az este a fagyos lába, viszketettzsiborgott, az éjszaka meg fehérgulyával; álmodott, az havat jelent. A fellegek különben is alólról, délnyugatról tolulnak a napra, aminek nem lesz jó vége, mert a szél erősödik és hóvihar lesz.

Nemsokára eltünik a pustolásban. Dankóné, ahogy utánna néz már csak halvány körvonalait látja.

Otthon pedig folytatódik az élet: a játék és verekedés. Pista kirakta a tőrt a csürhe után, ámbár összefagyva érkezett vissza. Most már egy páran mindig az ablakot lesik, hogy nem fogotte a tör. Az ablakon ugyan nem igen lehetne kilátni, de segítenek rajta. Felváltva ráhuhukolnak és a lehelletükkel olvasztanak aranyi rést, hogy éppen szemmel tarthassák a tőrt. Mindig itt vannak egész nap, ha az apjuk nincs itthon, “mert a tőrön kivül még más látnivaló is van. Az árok a gyepszélen kicsapott sík víz volt egy jó darabon, most jó korcsolyázó, szánkázó hely, a fiuk, akiknek csizmájuk van egész nap ott játszanak, ha nincs tulságos hideg. Nekik nincs csizmájuk, hát csak az ablakon lesik, hogy ki milyen hosszan „huzott”. Elelfáradnak úgy ott, hogy az orrukból a velő a szájukig nyulik, de mindegy. Letörlik a kezükfejével, vagy az ujjas ujjával, a kicsik meg beszívják és nézelődnek tovább. Lehetnek este meg reggel a sutban, mert ez az ő világuk: a sut és a lóca az ablaknál. Néha az anyjuk feláll a kemence mellől, ahol foltozni, vagy ha valamelyik szomszédasszony ott van, beszélgetni szokott és visszazavarja őket, de rövid idő mulva megint visszaszivárognak. Pistának különben ügyelni kell a tőrre, mert ha a csürhe vissza talál térűlni, valamelyik disznó belelép a tőrbe, ami nem a disznónak lesz nagyobb baj, hanem a tőrnek, illetve Pistának, mert a kondásbojtárok elkobozzák s ingyen nem adják vissza. De össze is törhetik s ez sem kisebb baj, mert a kovács pénzért dolgozik, de hol lenne Pistának pénze. Jó pedig a varjuhus, a mult héten is fogtak, de meg a vadászat se semmi. Hiszen az urak nem a husért, csak passzióból vadásznak. S miért lenne Pista értelmesebb, mint az urak?

Az anyujuk hiába veszekedik, hogy kiitörik az ablak, nem hallgatnak rá. Pedig a lyuk igen kicsi s lökdösődni kell annak, aki ki akar nézni. Addig folyik ez így, hogy az ablakkarika, amelyiken a rés van, s amelyik egyébként is hasadt, csakugyan kiesik. Megriadva futnak a sutba, ki tud leghátulra bujni, hogy ne érje az ütés és egymásra utalnak. Könyörtelenül kikap az egész.

Csinál egy kis rozslisztből csirizt és beragasztja a rést egy darab ronggyal — a papir nem jó, mert elázik — vannak már rajta ilyen foltok, hát ugyis mindegy.

Már elmult dél, a gyerekeknek oda kellett adni a maradék görhét, de Bankó még nem jött.

A hó most már esik is, hordja is, alig látni pár száz méternyire. A csürhe is hazament s a fehér sivatagon csak a csürhekut ágasa feketedik.

Azon gondolkozik, hogy mit kellene főzni, hogy mire hazajön egy kis meleg levest ehessen. Lebbencset nem főzhet. Van ugyan egy kis tésztája, de tojásatlan, ki tudja mikor ér haza; moslékká ázik. A krumpli megmered, egyéb meg nincs Van ugyan egy kevés köleskása. Bankó hozta a sommásságból, kimaradt a komencióból, de ahhoz rántás kellene. És Bankóné már sokat próbált, de nem volt se fogoly, se rabszakács, hogy megtanulta volna, hogy kell rántást csinálni zsir nélkül. Különben is egye meg a fene azt a kását, ha még egy csepp paprikás zsir se jut rá. Van egy csepp zsírja, még a jégvágásból vette, dehát azt be kellene osztani, pergeltlevest háromszor is főzhetne abból, amit rántásnak odatesz. Mindegy, ahogyan vadul és telik az id» és aggódni kezd, azonképpen teszi félre a spórolási szempontot és csakugyan rántást csinál.

Kínos volt a főzés, nem égett a ganéj, behordta a hó, kóró meg kevés volt már, de mégis már megfőzött és Dankó még se jött.

Aggódni kezd. A téli délután mindjárt eltelik, vajjon mi lesz vele, ha rá talál setétedni. Elmenne elébe és hátul segítene tolni, mint ahogy szélbe a hótolókat szokták, de még azt se tudja merre menjen. A hidegtől nem fél, bár hiszen megfagyna vékony rongyaiban, de az aggodalom félretétetné vele a fázást. Csak tudná, hogy merre menjen. Jobb időkben ő is szokott tüzelőért járni, még a gyerekek is. ismeri a határt, de most nem tudna a hóviharban eligazodni. Kiki néz az uccaajtón, az ablakon a huhukolás helye már reménytelenül befagyott megint, de összeborzongva szalad be. Sehol senki. A hóförgetegben különben is csak a gyepszélig látni.

A gyerekek a sutba zsibonganak. Enni ád már nekik, de ő maga nem tud enni. Izgatott, fejnélkül járkel összevissza, nem tudja mit csinál. Megijedt Ekkorra mindig haza szokott jönni, vajjon nem értee valami. Kiállott és megfagyott. Farkasokra nem gondol, ismeri a határt, tudja, hogy nincsenek erre, hanem eszébe jut, hogy mesélték mások, mennyi embert irnak az ujságok, hogy megfagytak az uton.

A gyerekek jóllaktak, a verést is elfelejtették, dalolnak és dancolnak a sutban. Böske és Sári éneklik, hogy:

Fáj a kutyámnak a lába,

megütötte a szalmába...

Pista meg belekontrázik:

Szárazágon döglött veréb csiripel...

Dankóné jönmegy a házban és a kezét tördeli. Izgatja a gyerekek zsivaja is: „nem fogjátok be a pofátokat!” kiált rájuk, de azok még nem értik, hogy mi baja az anyjuknak. — Az Istennel kicsi baja van, ritkán szokott vele szóbaállni legfeljebb, ha káromkodásképpen, de az már nem érzésből és gondolatból, hanem csak úgy megszokásból megy, ezért nem is számos — de most hozzáfordul: „Ides jó Istenem, csak valami baja ne lenne!” Mert mégis csak az ő embere ez a mord ember, akivel ha évek óta egy jó szavuk sincs is, ha úgy beszélnek is egymáshoz, mint a kondás a disznajához, de mégis az övé. Mi lenne vele evvel a sok kölyökkel, ha baja lenne? Belefagynának aviskóba, mert olyat még nem látott, hogy valaki más gondolt volna rájuk. Önző szeretet ez bizony, dehát a másé talán nem ilyen?

Dankó pedig ezalatt viaskodik a széllel! és a hóval. Az ég már nem ég, a föld nem föld, a fellegek nem fellegek, körös körül, alul, felül harsogó hóförgeteg az egész világ. Szeme, szája tele van, a bajuszáról, a sapka elejéről és az álla alatt a nagyujjassa prémjéről jégcsapok lógnak. A hátáról csurog az izzadság, de a derekára jeges szél süvit. A csizma ráfagyott a lábára, de az sem fázik, izzadt, hogy szinte locsog a lába benne. Egyedül az arcát marja a hideg szél, paskolják a kemény hószemek és a csuklója van megdermedve, mert a kesztyü és az ujjas ujja alá besüvit a szél. Sürün le kell tennie a terhet pihenni és törülközni, hogy tovább mehessen. Pedig már fáradt éséhes is. Jó hiszen itt hagyhatná s üresen hamar hazaérne, de nem akarja. A tüzrevaló kell belefagynak a kölykök a házba, idő meg van, majd csak hazaér. Látott már ő ilyent, csak nem adja meg olyan könnyen magát.

Csak hát bizony lassan halad, sőt sokszor hátrafele is, ha azt nem akarja, hogy lecsavarja hátáról a szél. Néha úgyúgy meghöndöriti, hogy megfordul a tengelyén, mert máskülönben lesodorná a hátáról vagy felbuktatná véle. És sokat kell kerülgetnie, mert a nagy fuvásokban nem bír mászni, meg a gyepijegeket olyan síkosra csiszolta a hó, hogy lehetetlen rálépni, azonnal elvinné a szél. A falut ugyan nem látja:, de eltévedéstől nem tart. Csak szembe kell mennie a széllel — máskép különben se lehet — és majd csak hazatalál.

Koppant nehezen halad, ahomlokát törülgeti, ilyenkor talán mond is valamit, vagy káromkodik, de azt itt már csakugyan csak az Isten hallaná. Avval a szívóssággal, amellyel osztálya és fajtája a földhöz lapulva él sok ezer év óta, megyen előre az otthon, a haza felé.

Dankóné már magánkívül van. Kikiszalad a gyepszélig, de nem lát semmit. Hogy a nyugtalanságát fékezze, elelsepri a havat a gádorból meg az ablak alól.

Egyszer aztán — már alkonyodik — mintha zörrenne a kisajtó. Szalad kifele a gyerekekkel együtt, akikre már ha nem is átgondolásból csak úgy reflekszszerüen átragadt az anyjuk nyugtalansága. Nyitja a pitarajtót, ott áll Dankó, alig látszik ki valamije a hóból. Mellette a köteg garnács. „Hozd ki a seprüt” mondja. „Gyere mán melegedj meg elébb, majd behordom én... jaj istenem már azt hittem odavesztél” mondja olyan enyhénlágyan, ahogyan évek óta nem szólt hozzá. De Dankó nem megy már be, amíg rendbe nem hozza a tüzelőt. Telesodorta a szél hóval, ezért is volt már olyan nehéz, lassan széjjel rázza és az asszony segítségével berakják a pitarba. A gyujtásnak valót meg egyenesen a kemencébe. Azután leveri magáról a havat, mert tócsa lenne belőle a házban, úgy megy be.

Kicsit járkál a házba, dermedt kezét dörzsölgeti. Dankóné sopánkodik. Azután megvacsorál. A maradékból a gyerekek új sort esznek.

Nemsokára lefekszenek. Se petróleum, se tüzelő, a kemence is már hideg és Dankón most kezd kijönni a hideg. Borzong és fáradt is.

Lefekszenek és összebujnak. Az asszony hálásan hozzá simul és a testével melegíti, bár hiszen abban sem sok a meleg. Lassan mégis felmelegszik az ágy és Dankó kunyujtóziki. Hanyatt fekszik — az aszszony már alszik a nagy izgalom után, ő meg hallgat.

Kinn dühöng a hóvihar, a kéményben vonit a szél és van szíve neki is — lelke lobogását — mert van lelke neki is — bárha nem is látszik, gondolatait csak az Isten látja, hallja és érti, mert ő hallgat. Vajjon meddig hallgat?

 

 

 

Vissza az oldal tetejére