FĹ‘oldal

Korunk 1933 Március

Hitler íródeákja


Fábry Zoltán

 


A barbárság kezdete Németországban! Tegnap még könyvcím volt (B. von Brentano) ma valóság. Rendeletek, betiltások, kobzások. Az első áldozat az ünnepelt öregur: Gerhardt Hauptmann. Ha ilyen a kezdet, milyen lehet a folytatás? A börtönből épp most szabadult Ossietzkyk és Rennek mit várhatnak? Végre felragyogott Hitler iródeákjainak a napja. Az Alraune-Ewer-sek, a Bronnen-fenegyerekek végre győzelmet tapsolhatnak egy demagógiának, mely ugyanolyan gonosz hazugság és hisztéria, mint az ő beteges terheit fajtalankodásuk az irodalom nevében. Rakoncátlankodásuk etikai magyarázatot keresett és ez az igazolás az SA emberek véres tőre. Az Alraune-fasisztákra és a Bronnen-honmentőkre kár a nyomdafestéket pazarolni. Nem róluk van szó. Hitler igazi és komoly íródeákja: Hanns Johst, akit nem lehet nácidemagógiával és fenegyerekeskedéssel elintézni, mert tévedésében is meggyőződéssel adja magát és ép azért sokkal veszélyesebb, mint a konjunktura-demagógok. Hitler most a berlini állami színházak dramaturgjává nevezte ki. A jutalmat megkapta és a nemzeti körök kivétel nélkül örömmel és reménnyel köszöntik ezt a kinevezést.


Valamikor együtt indultunk. Valamikor, amikor százan és százan indultunk a föld minden részéről a borzalom és a szenvedés idegsokkjában, mámorosan és imádságos görcsben a messiási cél az ember felé. A józanság, a valóság helyén az extázis dohogott minden formát át ütőn, minden edényt szétvetőn. Johst is így indult: expresszionista extázisban, nagy tárulkozással a nagybetűs Élet, a nagybetűs Ember, a nagybetűs Szabadság felé első drámájában. (Der junge Mensch). Ez az extázis később történelmi formát ölt Grabbe drámájában (Der Einsame) az önmagát tépő zseni, a Bürgerschreck, a meztelen magányos könnyet facsaró lírájában. Aztán jön a szívkirály, (Der König) a jó ember, az igazságos vezér: a szívés érzésforradalmár, aki a konvenciók, a paragrafusok, az álszenteskedés polgári világában csinál egy kis felfordulást, mig családja be nem dugja a párnázott cellába. Tragédiája, hogy maga a nép lázad fel az „örült” ellen, királysága ellen, mely nem volt más, mint „a kételkedés legendája”. A vallóság összetörte szíválmát és a józan anyakirálynő triumfál: „A nép nem álmodozó természet. A nép nem bir el spekulációt, mert robosztus valóságot akar. Kenyeret adjál neki. A nép önmagát akarja és nem közvetítőket. Az ország nyugalmat, akar, de mit te adtál neki, az nem volt más, mint láz és fantázia.” Hogy Johst keze alatt milyen lesz a német színpad, azt elárulja ő maga (Bekenntniss zur Bühne Die Literatur 25.681). „Ma az élő színház a népi diszkusszió és a népi felemelkedés utolsó menedékhelye, az egyetlen út, mely a jog és törvény felé a metafizika alkotó eszméjét emeli (Hitler, oh!) és így a szocialista és kapitalista maximák sekélyességét az eszményi erkölcs mélységével és hívő érzékfelettiségével tölti ki. Mi hiszünk a színpad hivatásában, mert így reméljük a népet megvédeni a politikától, mint az egyetlen üdvözítő életformától... Mi a rohamozóknak egy csendes zugot akarunk a színpadon berendezni, mely ne igazoljon semmi mást, mint az ember tehetetlenségét a sorssal szemben.” Sors, mese, borzongás, tehetetlenség, végzetvárás: íme a „négyéves terv” metafizikája és talán egyetlen igazsága: humbug, mely a hivők tragédiájává fogja magát kinőni, a Johstokévá éppenugy, mint a tömegek tragédiájává. Ime egy korszerű forradalmi” mozgalom, mely a szellemi csúcsfokon így manifesztálja önmagát. Johst darabjai, regényei, manifesztumai egyet bizonyítanak: ember és ember között nincs kapcsolat, csak tragédia. Magányosság van, menekülés van, elgyávulás van, tehetetlenség van az ismeretlennel szemben, de semmi emberi, semmi társadalmi közösség, semmi okkeresés és okfejtés, de rezignálás öngyilkosságig, menekülésig. Johst központi motorja: a magányos, akinek nincs tömeg-kapcsolata. És mégis Johst a vezető irodalmi egyénisége annak a mozgalomnak, amelynek Németországban a legnagyobb tömegbázisa van. Ez egyet bizonyít cáfolhatatlanul: a hitleri szó (mely demagógia) a johsti szó (mely irodalmi hit) és a tömeg életvalósága közt nincs és nem lehet lényege, történelmi és szociális kapcsolat. Még csak egymást-kiegészítésről sem lehet szó Hitler és Johst esetében. A Hitler mozgalom ürességét semmi sem bizonyítja jobban, mint az a, tény, hogy nem tudott adaequat szellemiséget kitermelni. Ami van: Ewers, Bronnen, Johnt az idegen, az más talajból fakadt, az kölcsön, konjunktura, görcsös alkalmazkodni! akarás, de az eredménynek el kell maradni, mert a szellemiséget adoptálni nem lehet. Johst küzködik, új extázisba lovalja magát, ő a szavakkal telített iró, aki a; tettre vágyik és aki ezt a tettet nem tudja sem maga sem mások elé kristályosítani, mert az egyszerűen fantom, láz, nincs mindennapija, nincs alapja, nincs tartalma. Ő a szavakba fulladó tettöklöző. Valamikor a nagybetűs Ember volt az edény, ma a nagybetűs Nép. „Az emberiség”-fogalomi helyéjt elfoglalja a Nép. Mi az életet nem úgy tekintjük, mint egy pontosan kikövekezett útat az általános boldogulás felé, mi az életet önmagáiban, mint kegyelmet fogjuk fel. Tudatosan választottam a lutheri szót, mert ez a szó, a maga mágikus fényében távol tart magától minden intellektuális beavatkozást és istenkáromló szemtelenséget. Nekünk az élet két pólust jelent: köszönetet és kötelességet. Köszönetet szüleinknek, akiknek létünket köszönhetjük és kötelességet a körvonalakkal, a határokkal szemben, melyek közt a mi életünk mint anyanyelv és hazaélmény létezik.” (Lit. Welt 1932. 39.) Ez a magát biztos talajon képzelő hazaember szigetpoziciójából végeredményében talajvesztetten handabandázik, a szavak lutheri pátosszal becsületesednek és görcsbehúzottan sikoltoznak, de ez a fuldokló görcse és meztelen becsületessége, aki tragikusan ordítja ki magáiból az élet teljességét. Ezek a doppingolt szavak, ezek a kötelességfantomok: utolsó fellobbanások, a humánumban hivő és a humánumban megcsalt ember káromlásai. „Mi köze a német léleknek Jeruzsálemhez, Athénhez, Rómához?!” Johnt első regényében az antik szellemnek állított nagy emléket, ki hitte volna, hogy ép ő érkezzen el az SA tőrök metafizikai vagy „népi” igazolásához? Szépen, gyönyörűen prédikál: „A világ minden tája felé támadást hordozni, a szomszéd tereket szorongatni és veszélyeztetni: ez a népi ember igazi természete” — és nem látja, hogy ez a legbárgyubb lemeztelenített militarizmus. Micsoda fokozott extázis, micsoda erőszakolt szóküzködés, micsoda hangos önmagát túlkiabálás kell, hogy ebből a görcsös kaoszból, ebből a gonosz meztelenségből egy forradalmi mozgalom, manifesztuma lehessen. Johstot a talán egyetlen becsületes példát hoztuk fel, hogy bebizonyítsuk: egy „forradalmi” mozgalom, melynek csak szavai vannak, melyet csak a demagógia éltet — az irodalomban is csak szódemagógiát, vagy legjobb esetben is szópátoszt hozhat létre, de sohse valóságot, valóságkapcsolást, mert ez a valóság, amit nem lehet megfélemlíteni, megvásárolni, megszépiteni — igazságában megöli. (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére