FĹ‘oldal

Korunk 1933 Március

15. sor, 203. hely


Walter Schirmeier

 


Az ablaküvegek halkan remegnek. Lenn teherautó megy el. A beteg az ágyban nagy nehezen az ablak felé fordul. Az ablaknál a 10 éves Hete ül és feszülten néz az ablaktáblán keresztül, az uccára. „Teherautó” — mondja mechanikusan, azután a teherautó hátul logó jelzőtábláját olvassa le: „A-M-B-I, Niederschöneweide-Johannisthal.”


— Ja, úgy, — szól a beteg és halkan köhög. A szobában, amelyben három ágy áll, rossz a levegő. Az ablak közelében fekszik a beteg. A beteg őszbecsavarodott roncs. Homlokán vékony, zsiradéktól csillogó izzadtság réteg, bajusza a szájába lóg. Fogai beszédközben természetellenesen nagyoknak tűnnek, ez azért van, mert az arca és az ajkai beestek s a fogsora élesen előreáll...


A beteg olykor köhög, azután felegyenesedik a könyökére s a szemei a forróságtól kiragyognak. A melle úgy hörög, mintha viz főne a tüdejében. Kezével az ágy mellett álló szék fele nyul, ahonnan egy félig vizzel telt üveg edényt vesz el s szürkés sárga idomtalanságot köp bele, amin vörös foltok láthatók.


A lány az ablak mellett ismét ráeszmél arra, hogy kötelessége figyelni. „Most jön Schirnagel az uttesten keresztül” — mondja az ágy felé. „Melyik!” — kérdezi recsegő hangon a beteg, — „Az öreg vagy a fiatal!”


 Az öreg, — felel a leány és leül. — Természetesen megint részeg a disznó! — A lány egy pillanatig csendes, azután ismét beszél: — Most bemegy a kocsmába!


 Melyikbe! — teszi fel a beteg ismét a sztereotip kérdést.


— Oszkárhoz, — válaszol a leány, — na ez alig jön ki onnan éjfél előtt.


A beteg szemei csukottak. Most nagy nehezen kinyitja és megszólal: „Elmehetsz az ablaktól, aludni akarok.” Ebben a pillanatban már ismét csukottak a szemei s tüstént elalszik. Előálló pofacsontjain szóles vörös foltoki huzódnak, röviden és hörögve lélegzik. Kezei vékonyan és sárgán, hosszúkás kék körmökkel, a takarón fekszenek. Az üvegedény szélén, amibe köpött, légy ül.


A lány az ablakülésről feláll és a kommodehoz megy, amelyből egy kis fényezett fadobozt vesz elő. A legkedvesebb szórakozása a család papirjai közt turkálni, amiket a dobozban őrzenek. A könyveket, képeket és játékszereket pótolja az neki. Egyik irást a másik után veszi elő és olvassa át. Egy vékony füzetből mondja halkan maga elé: „Katonai menetlevél Johannes Schulz részére, született 1884 december 16. Limmeritz, Ost-Sternberg kerület”. Félreteszi a füzetet és tovább kotorász. Levélcsomó kerül a kezébe: „...segélykérése visszautasítására kényszerülünk, mert az önnél jelenleg fennálló tuberkulózis nem tekinthető az 1917-ben Douaumontnál, Franciaország ban elszenvedett gázmérgezés következményének...”


Csöngetnek.


A beteg nyugtalan, halkan köhög, azután alszik tovább. A lány felugrik és kirohan a folyosóra. Hallatszik a tolózár félrehuzása, az ajtó nyitása és becsukása, azután a lány visszajön egy körülbelül 12 éves barátnőjével. Egymás mellé ülnek a padra, most már közösen turkálnak a doboz tartalmában tovább az iratok, számlák, nyugtáik, születési és halálozási bizonylatok közt. A doboz fenekén egy orvosi számla: „ ... és kérem a végzett szülési beavatkozásért 75 márka kifizetését...”


A lányok a papirokat rendben ismét visszateszik a dobozba és félreállítják. Hete átfogja kezeivel a térdét ós megkérdezi a barátnőjét:


 Te, Ella szeretnél férjhez menni?


 Nem.


 Szeretnél gyereket!


A 12 éves megérinti az ujjaival a homlokát:


   Ilyen körülmények közt — gyereket!! Mama mondta tegnap az öregnek, hogyha mégegyszer fiatal volna, egész biztosan nem engedne egyet se csinálni. A gyerekek csak bajt és gondot okoznak.


Egy kis ideig hallgat, azután folytatja tovább:


   Tegnap megint veszekedtek. Papa ma öt éve halt meg s anyám egy koszorút akart vinni neki. Erre az öreg egyszerre mintha meg őrült volna!


Hete elgondolkozva kérdi:


 De hisz a te anyád egyáltalán meg sincs házasodva vele?!


 Nincs hát!


 Miért enged meg akkor mindent neki! A verést, az ivást, az állandó civakodást! Miért nem rugja ki!


 Hát tudom én!


A gyermekek könyörtelen tárgyilagossággal beszélnek ezekről a dolgokról, amik gondolatvilágukban természetesen hatnak. A beteg közben nyugtalanul fekszik, félig kinyilt szájjal. Szempillái nincsenek teljesen lecsukódva, ugyhogy kifordult szemgolyójának fehérje látszik. Sűrű erős szakálla ősz a szája és a hegyes álla körül. Minden lélegzetvétel alkalmával locsog a nyálka a torkán. Köhögésének semmi visszhangja. Elvész egy szivacsos, bugyborékoló hangban.


Ella tovább beszél:


   Ha elég idős leszek, úgy csinálok, mint a szőke, aki most nálunk lakik elől. Ez strichre jár. — Ezek után a szavak után Ella felélénkül és szorosabban a feszülten figyelő Hete mellé huzódik:


   Te, az él ám finoman! Legutóbb Kalltzichhal beszélt az udvaron és odahallgattam. Annak selyemingei és nadrágjai vannak és legalább, — egy pillanatra elakad — legalább tiz ruhája.


A beteg fölébredt. Nagy nehezen felemelkedik az ágyban:


   Hete!


Hete megfordul:


   Mi az?


   A hőmérőt.


   Tessék!


A beteg a hőmérőt a szájába dugja, a nyelve alá. Forró szemekkel nyugodtan fekszik pár pillanatig, azután a hőmérőt kiveszi ismét. Az elejét keresi a vékony higanyoszlopnak. 40.5. A kezében tartja a hőmérőt, amig a lány elveszi tőle és a hőmérsékletet bevezeti a láztáblára. Rövid pár szóval: — Aztán majd feljövök megint; — elhagyja Ella a szobát s a folyosó ajtót becsapja. Hete az ágy előtt áll.


   Mikor jön megint az orvos? — kérdi a beteg.


   Holnap.


   Ugy? Holnap. — A beteg próbál gondolkozni. Fáradtságába kerül gondolatait a szédítő forróságban, amit a láz az agyába hajt, megragadni. Halkan mondja maga elé:


   ...Holnap... Bárcsak a láz elmulna... Az átkozott láz.” De nem és nem akar...


Csak erőfeszítéssel tudja a szemeit nyitvatartani.


A lány nem veszi le róla a tekintetét.


Megint csöngetnek.


A lány ajtót nyit, valakivel beszél kint, azután hangos, döngő léptekkel egy nagy erős férfi jön a szobába. A kezében barna csomagolópapírba pakkolt csomag. Az ágy elé lép:


   Jó napot, Hannes!


A beteg nedves és ragadósan hideg kezét nyújtja.


   Jó napot, Paul!


A látogató csak nagy nehezen türtőzteti zavarát. Szinte elkínzottan mondja:


   Eljöttelek egyszer már megnézni. Hogy vagy?


   Rosszul. — S ezután a beteg, sűrűn megszakítva a köhögéstől, állapota kimerítő ecsetelésébe fog. A férfi mindent nyugodtan hallgat. Amikor a beteg megkérdezi, hogy mi történik a műhelyben, a vendég felélénkül. Örül, hogy a beteg olyan témára tért át, amiről beszélhet.


   Nincs semmi ujság, — adja elő buzgón. — Nincs semmi munka. Az öreg az egyiket a másik után hajítja ki. Már csak összesen nyolcan vagyunk, — s elsorolja a neveket — s szombat este megint ketten kapják ki a munkakönyvüket.


A beteg csupa érdeklődés. Jólehet már több, mint három hónapja fekszik otthon, gondolati kapcsolata munkahelyével még nem szakadt meg. Kérdéseket tesz föl, a másik válaszol:


   Igen, Karl és Wili és a műhely bohóca már mind stemplizni járnak a munkanélküli segélyért, — s a csomagot, amit eddig még mindig a kezében tartott, csak most teszi az ágytakaróra:


   Itt van, a mester küld egy kis földiepret neked a kertjéből. Tegnap mondtam neki, hogy megakarlak látogatni s ma reggel hozta. Különben Pionteket is tüdőszanatóriumba utalták. Hétfőn utazik.


 Ah, — a beteg próbál felegyenesedni. — Ö is megkapta? — kérdezi.


 Igen, ugyanúgy, mint te. Az öreg most leszerelte az amerikai köszörű korongokat s megint németet használ. Ezek félannyi port se csinálnak. Nemrég az iparhatóságtól volt kint valaki és mindent megvizsgált. De aztán megint a német korongokat tették föl.


A beteg bólint:


   Ugy, most fölteszi. Már akkoriban mondtam neki, hogy ezzel az amerikai koronggal nem lehet kibírni, nagyon sok piszkot kell az embernek nyelni. Te tudod, hogy mit válaszolt: ha nem tetszik, hát letehetem a munkát és mehetek a friss levegőre sétálni...


Keserűen elhallgat. A látogató is hallgat, de azután elgondolkozva szinte gorombán szólal meg:


– Igen, de szemrehányással semmire sem megyünk. Ha akkor velünk tartasz, mikor sztrájkolni akartunk, hogy ezeket a korongokat leszereljék, nyertünk volna egész biztosan! De te nem akartál semmit sem kockáztatni, azt hitted, hogy az öregnek van belátása. S mi hasznod lett belőle? Most itt fekszel s ez a köszönet.


   Ah, hagyd el, mi járunk mindig rosszul.


A beteg nyugtalanul dobálja ide-oda magát. Nehéz légzéssel pumpál levegőt szétmart tüdejébe.


A látogató másra tereli a beszédet:


   Dolgozik még a feleséged?


A beteg előbb elcsendesedik, látszik rajta, hogy nehezére esik a beszéd, azután bólint:


 Igen, sőt túlórázik. Minden este nyolc után jön haza, — és kimerülten elhallgat, a szemei egyre lecsukódnak. A látogató feláll és nyujtja a kezét:


 Na hát akkor megyek. Az asszony vár otthon az ennivalóval — s kezet ad, — agyő, Hannes, minden jót, igyekezz minél előbb lábra állni, majd alkalomadtán megint eljövök.


A folyosó ajtaja becsapódik.


A beteg teljesen kimerült. Csukott szemekkel, mozdulatlanul fekszik, csak a kezeiben van valami önálló élet, mintegy elszabadulva a testétől egyre tapogatnak, céltalanul az ágytakarón. Körmei halk, kellemetlen zajjal karcolják a takarót.


Az óra az ágy fölött recsegve üt. Hat óra.


Kivül nyitják az ajtót; a húsz éves, magasra nőtt Róbert lép be, fütyülve a szobába, majd szó nélkül a szekrényhez megy és kiveszi a köpenyét. A beteg bosszúsan néz rá,


 Hova mész?


 Elmegyek.


 Hová?


 Ragasztani, — válaszol a fiu kedvtelenül. A beteg egy haragos pillantást vet utánna:


 Inkább munka után néznél. Ne csak mindig politizálj és.


   Politizálni! — szakítja meg a fiu — az tetszene a munkaadóknak, ha mindenki olyan politikaellenes volna mint te. Azt már nem! ...Ha mi nem védekezünk, akkor nemsokára egyáltalán nem lesz semmi munka. A nyomor fuvolázásától nem lesz máskép!


S kimegy a konyhába. Hete az asztal előtt ül és krumplit hámoz, A gyümölcsös csomag, amit a látogató hozott, előtte; időnként belenyul s egy földiepret a szájába tesz.Róbert a vízvezetékhez megy, leveti a nadrágtartóját és alapos mosakodást csap. Azután a konyhaszekrényből kivesz egy csirizes fazekat és gyorsan lefut a lépcsőn.


A beteg nyugtalan. A sarokban, ahol az ágy áll, már meglehetősen sötét. Hevesebben köhög s hirtelen izetlen, meleg vérfonalat érez a torkában. A félelem hulláma indul el a szivéből és az agyából s a rémület rázza, hogy a fogai vacognak. A köpőedénye után nyul és a szája elé tartja. Sötét gomoly nyál és vér esik az üvegbe.


A beteg hátratolt karjaira támaszkodva ül, meredten. Szemei ijesztően kinyíltak, minden energiájával, amire még képes, kínzó köhögését nyomja el. Kiált: — Hete! — a hangja azonban oly rekedt, hogy a lány semmit sem hall. Egy pillanatra nyugodtan marad, azután fütyül. Világosat és hosszan.


Hete bejön a szobába


   Mi az?


A beteg felemeli a kezét:


   Gyujtsd meg a lámpát.


Már most? A lány csodálkozik, a konyhából azonban gyufát hoz és meggyujtja a gázlámpát. A. hideg, fehér fényben a beteg arcán az enyészet ül. Álla és szája körül elmaszatolt vér. Kezében az üvegedény, amiben a vér uszik. A lány minden különösebb izgalom nélkül teszi fel a kérdést:


   Megint vérzel?


A beteg bólint. A lány a kommoderól elvesz egy kodein cseppekkel telt üveget és kimegy a konyhába. Óvatosan, kanállal a kezében jön vissza és az ágy elé lép. A kanalat a beteg szájához tartja, az nyel egyet, de rosszul s a köhögési inger, amit most már nem tud elnyomni háromszor, négyezer vért dobva ki a torkából, kitör és folyik a száján, az edényen és a kezein keresztül az ágyra.


A lány elejt; a kanalat. A félelemtől remeg. A kezéről mechanikusan töröl le a kötényével pár vérnyomot. A beteg hörög. Mozgatja a száját, de semmit sem érteni. A lány tanácstalanul rámered:


   Hozzam a doktort? — A beteg bólint és anélkül, hogy látná, kimegy a lány. Hallani, amint a lépcsőn lefut. Azután csönd.


Olykor köhög a beteg. Halkan duruzsol a gáz.


Az idő halad. A beteg mozdulatlanul fekszik az ágyon és az óra ketyegését hallgatja. A vérzés megállt. Nagy fáradtsággal gondolkozik.


Nagyon sok gondolata most hirtelen megszűnik; valamennyit elönti a bizonyosság, hogy neki most meg kell halni. Neki meg kell halni! A beteg olyan bizonyossággal tudja ezt, hogy céltalannak tűnik előtte az ellenébe feszülés. Nem régen tudja; nem, — egy-két órával ezelőtt még remélt, remélte, hogy egészséges lesz vagy legalább is munkaképes, — a remény elmosódott, mint a krétairás a palatáblán.


Nem érez semmi iszonyatot a halál meztelen, csupasz ténye előtt. Gondolatai felállítják a mérleget s ezekben a végtelenül csendes és hosszú percekben megvonja élete facitját. Nem volt különös vagy feltűnő élet, hanem olyan mint amilyen még ezer, tízezer, százezer más proletáré, a világon, elhagyatott. Minderről nem ad számot maga előtt s ha talán valami sejtelem támad benne, hogy milyen sokan pusztulnak el tüdőhajban, rákban és más proletár betegségekben úgy kábult és egyedüli ahhoz, hogy kérdezze: miért? Ő, Johannes Schulz, a fáradtak és elhasználtak óriás tömegének piciny darabkája bizonytalan és bátortalan gondolattal tesz pontot létezése végére s rémülten állapítja meg, hogy az élet neki nem adott semmit... Hogy az élet neki mindennel adós maradt... Hogy az élet mindig csak követelésekkel állt elő, hogy mindig ő volt az, aki adott, akitől elvettek s aki mindezért nem kapott semmit. Ő, Johannes Schulz 14 éves koráig az iskolában, gyermekkorában a földműves proletár egzisztenciák egész nyomorával a szeme előtt, már 10 éves korában pásztor künnt a mezőn, azután cseléd, 18 éves korában Berlinben, két évi munka, azután katonaság, leszerelés, ismét munka, nősülés, 1912-ben már fia volt és ettől kezdve nem szabadult a gondtól. A gond mindig kikerülhetetlennek látszott, valahányszor az egyik éppen, hogy elmult már jött megint a másik, s mind pénzbe került, az asszony minden évben teherbe esett és bábaasszonyhoz kellett menni, hogy elhajtsa, közbeközbe munkanélküli lett, a pár félretett márkából élt, boldog volt ha jutott a legszükségesebbre, evésre, ivásra. A szegény ember számára csak egy valami van: örökösen vigyázni, — aki nem vigyáz és megfeledkezik róla, ám lássa, hogy mi történik azután.


Igen, ós azután jött a háború, sebesülés, gázmérgezés. És azután megint úgyanúgy tovább, a köszörű műhely, a lány, Hete és azután a betegség. És most vége.


A beteg nyög. Egyre fáradtabb. Gondolkozik: ha annak idején elfogadták volna a rokkantsági segélyért való kérvényemet, akikor talán idejében elküldtek volna. Vagy pedig az asszony kapna most legalább valami nyugdijat, de így...


Ezzel a: de így-gyel szakadnak meg a gondolatai. Elcsöndesül. Besötétedik.


Hét óra tájt jön a lány az orvossal. Az agónia már megkezdődött. Az orvos a vállát vonogatja, azután az anya után kérdezősködik:


   Azonnal értesíteni kell. A lány a fejét rázza:


   Mama most útközben van. Hétig dolgoznak s egy órahosszat tart, amíg hazaér.


A lány behozza a szomszédasszonyt a lakásba, azután a három ember leül a szobában és a haldoklóra néz. A haldokló most könnyen és szinte hallhatatlanul lélegzik; arca a gázlámpa köré csavart újság árnyéka alatt fekszik. A köhögés megszűnt.


Fél nyolc. Valamit mozog, párszor levegő után kap és azután elcsöndesedik. Az orvos a mellére teszi a stetoskopot, figyel és bólint.


   Exitus, — mondja, — a halotti bizonyítványt reggel megkaphatja tőlem az anyád. — Azután elmegy.


A szomszédasszony összekulcsolja a halott kezeit s egy pénzdarabot tesz a szemhéjára, kendővel felköti az állát s egy nagy zsebkendőt terit az arcára. Nyugodt természetességgel intézi el ezt a feladatot. A lánynak ezt mondja:


– Na, a papa meghalt, neki azonban ez a legjobb, anyád megszabadult a tehertől.


A lány bólint. Eddig még nem sirt, csak valami nyomást érzett és félelmet az idegenszerű kisérő körülmények miatt, amiket figyelő szemekkel nézett. Egy negyedórával anyja megérkezése előtt felteszi a krumplit főni.


Végre csöngetés. A szomszédasszony egy pillanatra a szobájába ment, a lány nyit ajtót. A balkezével a háta mögé mutat, miközben jobb kezével az ajtót ismét beteszi és halkan mondja:


   A papa meghalt.


*


Másnap reggel egy sötét üvegfalu autó áll meg a ház előtt. A férfiak a koporsót a házba viszik. Káromkodnak a keskeny, sötét lépcső miatt. Fent a halott keskeny, hideg és merev testét koporsóba teszik, leszegzik a koporsó fedelét és terhüket levíszik a lépcsőn. Az aszszony egy keveset sir. Sötétkék ruha van rajta, mert nincs pénze feketére. A lány szomorúságát átrezgi az öröm, hogy pár napig hiányozhat az iskolából. Büszkén megy a karján gyászfátyollal, a hajában fekete szalaggal az uccán és mindenkivel, aki szóba áll vele, fontos ujdonságként közli:


— Meghalt az apám.


Három nappal később van a temetés. Csak kevesen jelentek meg, — az asszony, a lány, a fiú, a szomszédok, Paul és pár más szaktárs. Az ünnepség jó tiz percig tart. A temetkezési vállalattól kiküldött szónok simán és üzletszerűen beszél, azután a koporsó lassan a mélybe sülyed. Egy harmónium játszik. Az asszony zokog, a többiek jóságosan beszélnek hozzá:


— Vigasztalódjék. Neki így a legjobb... S magának már csak terhet jelentett.


— Igen a Hannes egész derék ember volt, értette a dolgát is, csak a meggyőződés hiányzott belőle. Az üzemben mindig a helyén volt, de különben... egy mukkot se szólt! Amint harcra került a dolog, akkor egész kicsike lett s mi haszna volt belőle! — Na, a fia az más, az tudja mi történik. Neki kell menni... a többiekkel... valamennyien együtt...


Másnap még nem megy a gyárba az asszony. Odahaza marad és mindent kitakarit. Az elhalt ruháit — kettő van: egy hétköznapi meg egy ünneplő — a szekrény hátsó sarkába állítja és naftalint tesz a zsebeibe. A ruhák később Róbertéi lesznek: avagy kitudja, talán férjhez megy még egyszer, hisz még csak negyven éves.


Takarítás közben a fényezett ládikára akad. Átnézi a papirokat, azután elvesz az asztalról egy ujságot s az egyik lap alsó részét kivágja. Feketével keretezve áll azon a szaktársak gyászjelentése: „Szerdán 1932 április 13.án hosszú szenvedés után meghalt kedves szaktársunk, Johannes Schulz. Élt 48 évet. Áldás emlékére!” Mindjárt ez alatt egy nappal azelőtt meghalt bankigazgató diszes gyászjelentése; még mélyebben egy részvénytársaság nyereség és veszteség kimutatása, mely részvényeseinek az elmult üzleti évre 12 százalék osztalékot fizet.


Az asszony ceruzával irja az ujság szélére: „Johannes Schulz, központi temető 15. sor, 203. hely.


Azután becsukja a dobozt és félreállítja.


Ez a proletár Johannes Schulz végérvényesen halott.


 


„A TECHNOKRÁCIA EGYELŐRE UJ SZÓ, mely a társadalmi, gazdasági és politikai rendszer egy új formáját jelenti. Egyelőre azonban csak arról van szó, hogy adatokat szerezzünk a gép ipar és a széria termelés, valamint az emberi munka és fogyasztó képesség viszonyáról. Mindazok a föltevések, amelyek szociális s politikai forradalomról szólnak, teljesen alaptalanok. Majd ha elég adat áll rendelkezésünkre, akkor ezeket az adatokat nemcsak technikai szempontból, hanem az emberi természet szempontjából is vizsgálat alá vesszük.” (Nicholas Murray Butlernek: a Columbia egyetem egyik dékánjának a londoni Observer számára tett nyilatkozatából.)


Vissza az oldal tetejére