Korunk 1932 Február.

Rudolf testvérem élete és halála


Ludwig Tureck

 


Ludwig Tureck nevét regénye, az „Ein Prolet erzählt” tette ismeretessé Németországban. Alább közölt novellája jellemző példája annak a koncentrált és szentimentálizmus nélküli írásművészetnek, amellyel a maga és munkástársai életét ábrázolja.


Hogy Rudolf testvéremről valamit irni szándékozom, úgy ez a mulasztás bepótlása miatt történik. Valamennyi testvérem életéről és viselt dolgáról már irtam valahova, Rudolf testvéremről azonban eddig csak két helyen s ezt is hivatalos ténykedésből kifolyólag, írtak valamit. Az első alkalommal a születési bizonyítványt, második alkalommal pedig, három héttel később, a halotti levelet. Számomra a kis Rudolf születése tényleg meglepetés volt. Mint tizenegyéves fiu nem vettem észre keletkezését anyámon. Egyik nap jöttem az iskolából, amikor barátom, aki aznap iskolát került, azzal a hírrel fogadott, hogy anyámnak gyereke lett. Amikor ezt nagyon is kitartóan bebeszélni próbálta nekem s a hitetlenségem miatt dühbe jött, alaposan, elvertem. Beléptem a konyhába s a tűzhelyen egy nagy fazék vizet láttam. Ha az iskolából jöttem, első tekintetemet mindig a tűzhelyre és a tűzhelyen levő fazekakra vetettem. Ez az ellenőrzés szükséges volt annak a megállapítására, hogy mi és mennyi ennivaló van. Semmiféle étel nem állt a tűzhelyen, csak ép´ az a fazék viz. Igen megrémülve osontam a kamrába, ahol az intenzív lysol szag még jobban megijesztett. Amikor a szobába próbáltam hatolni, apám erőszakkal visszatartott. A gólya anyám lábába harapott. A csalás felmérgesített s mert már tudtam, hogy a barátomnak mégis igaza volt, kivettem a konyhaszekrényből egy darab kenyeret és kimentem az uccára, kibékülni barátommal. Késő este az éhség megint haza hajtott. Most már aztán láthattam a testvérkémet. Az ágytakarót csak egy pillanatra emelték fel. Ennek a pillanatnak azonban csak egy negyedrészét töltöttem testvérem szemlélésével, mert láttam, hogy anyám milyen rosszul van. A kis emberke nem látszott előttem oly fontosnak, hogy anyám sulyos betegségét igazolja. Az ötödik gyerek volt, akit szült s az apámmal folytatott beszélgetésből tudtam, hogy mondta, inkább szeretne meghalni, mint még egy gyereket szülni. Ne félj, Liese, — mondotta akkoriban apám anyámnak — hisz már negyven éves vagy és nem lesz több gyereked. A kis Rudolf tehát szüleim számára is meglepetés volt. Talán ezért viselkedett oly mintaszerű csendesen, nehogy még kevésbé szeressék. Három napig nem szólt egy mukkot sem; azután megbetegedett. Ettől kezdve halkan, szinte szakadatlanul, éjjel-nappal sírt. Bélhurutban betegedett meg. Világosan emlékszem a szemrehányásra, amit akkoriban tettem anyámnak, hogy a tej savanyu és ez az oka a kis Rudolf betegségének. Anyám csak azt mondta, ne nassoljak mindig a tejből és hagyjam inkább békiben őt. Apámat meg kérte, hogy a gyerekkocsit, amiben Rudolf aludt, valamivel távolabb állítsa a sarokba, mert az örökös sírást nem tudja már hallgatni. Nem soká csinálja már, Liese, — mondotta apám. Apám munkanélküli volt, ezért ő gondoskodott mindenről. Nyolc nap mulva anyám elhagyta az ágyat. Olyan rossz bőrben volt, hogy az ember elrémült tőle. A gyerekkocsiban a sírás egyre gyöngült, de még mindig tartott, csakhamar megszoktuk. Ha két vagy három órát nyugalom volt, apám és anyám sűrűn odamentek megnézni, hogy a kis Rudolf él-e még, vagy már meghalt. Nagyon nehéz lehetett ezt megállapítani, mert gyakran voltak szüleim azon a véleményen, hogy vége s két óra mulva felhangzott ismét alig halható halkan a sírás. Amikor egyszer négy óra hoszszat egy hang sem jött a kocsiból, magához vette apám az ebből a célból készentartott két márkát és elment koporsóért. Tiz percre rá, utánna futottam, ahogy a lábaim bírták, mert Rudolf még élt és megint sírt. Be kell vallanom, hogy a gyerekkocsi fölé hajolva erre vártam. A kis Rudolf már két napja nem fürdött. Olyan iszonyu sovány volt, hogy anyám nem tudta megfogni. Amikor én ajánlkoztam erre, azzal a megokolással, hogy az ilyesmihez nem értek, megakadályozta. Arra a kérdésemre, hogy miért nem hoztak orvost, apám nyersen azt válaszolta, hogy ez nem tartozik rám s különben is munkanélküli és nincs erre pénze. Mivel tudtam, hogy a tanítómnak van egy orvosi tanácsadó könyve, titokban elloptam és kiokumláltam belőle, hogy bélhurut ellen tojásfehérje az orvosság. Az egyik szomszéd csirkeketrecéből szereztem három tojást s egy csészébe összegyüjtöttem a fehérjét. Miközben anyám a konyhában foglalatoskodott, a, kis Rudolfnak öt teáskanállal beadtam belőle. Tervem az volt, hogy csak három kanállal adok, de mivel tudtam, hogy alig két font a sulya, a születése óta tehát négy fontot veszített, úgy gondoltam, nem árthat neki, ha öt kanállal kap s különben is megvoltam győződve, hogy egy ember nem élhet kaporteával. Napok óta a kaportea volt az egyetlen apám által adott eledele. A csészét a tojásfehérjével jól megőriztem az ágy alatt. Este nagyon későn jött haza apám a munkakeresésből. Az ágyba feküdtem, de még nem aludtam s így hallottam, amint apám anyámat megkérdezte, hogy halott-e már a gyerek. Anyám ellenkérdéssel válaszolt: Kaptál munkát? Nem! S anyám egy sóhajjal mondta: — Ah, ha a gyerek még meghal, akkor már torkig leszek. Apám válaszolta: Hát mit csináljunk még ezzel a féreggel is? A többieknek nincs már mit enni. Pillanatnyilag a csöndben elhatároztam, hogy másnap vándorutra megyek, azután mégis ismét a tojásfehérjés csészére gondoltam az ágy alatt. Annak a fontolgatásával, hogy mi volna a legjobb tennivaló, aludtam el. A kis Rudolf valószinüleg egész éjszaka nem sírt, mert amikor felébredtem, apám annak az utánnanézésével foglalkozott, hogy tényleg meghalt-e. Számomra csapás lett volna, ha mégis meghal, mert elhatároztam, hogy öt kanállal ismét adok neki. Ebben a szándékomban azonban akadályozva lettem, A szobában ült a bábaasszony, aki nem annyira azért jött, hogy a gyereket lássa, mint inkább a szüléspénzért. Anyám nem tudott semmitt sem fizetni s a bábaasszonyt egy bizonytalan időponttal hitegette. Erre anyám egy barátnője lépett a szobába, mire a bábaasszony elment. A két asszony beszéde nagyon érthetetlen volt előttem. A legkülönösebb dolgokra kövekeztettem belőle. Amikor a barátnő egy beszédfordulat alkalmával mondta: — annak idején mondtam neked, hogy hajtsd el, — megesküdtem, hogy egy lépést se teszek a szobából addig, amig a vén boszorkány nem távozott. Még inkább megrémültem azonban azon, hogy anyám még nagyobb nyugodtsággal azt válaszolta: — ha azonban kiderül, akkor meg van a baj, a Mittel-strassei Schneiderné még ma is ül. Jóllehet egy szót sem szóltam, kellett, hogy az asszonyok határtalan izgatottságomat észrevegyék. Megparancsolták, hogy a szobát hagyjam el. Vonakodtam. Szilárdan elhatároztam, hogy állok az erőszak alkalmazása elé és nem tágítok. Anyám még nagyon is gyenge volt ahhoz, hogy a fenyegetését tettre váltsa; az öreg boszorkánynak megakartam mutatni, hogy micsoda fickó vagyok. — Ez a kölök egész bolond, — mondta anyám s ezzel a két asszony elhagyta a szobát, hogy beszélgetésüket a konyhában folytassák tovább. Most, hogy egyedül voltam, elhatároztam, hogy a kis Rudolfnak beadom a második porció tojásfehérjét. Nagyon szomorú voltam, amikor felfedeztem, hogy a tojásfehérjét megették az egerek. Amint a barátnő elment, a szomszéd tyukketrecét akartam felkeresni tojásért. Mielőtt azonban az asszony eltűnt, a nénikém jött és elhozta többi testvéreimet, akik anyám betegsége alatt a nénikémnél voltak gondozásba. Négy hugom és két öcsém viharosan követelték a kis Rudolfot megnézni. Nagyon megörültek a kis Rudolf láttára! A hugom a karjára akarta venni. Anyám elháritotta a megjegyzéssel: — Nehéz a te számodra, nem tudod felvenni. Erre a hugom sírt és nem akart addig aludni, amig testvérkéjét nem veheti a karjára. Anyám megígérte, hogy másnap reggel felveheti, ha jól viselkedik. Másnap reggel már korán a hugom ama hangosan kifejezett kívánságára ébredtünk, hogy a kis Rudolfot akarja felvenni, Kétéves Arthur öcsém csatlakozott a kívánsághoz” mind a ketten kimásztak az ágyból s könyörögtek apámnak és anyámnak, hogy felvehessék a testvérkét. S mert apám és anyám még nem akartak felkelni, engem bíztak meg, hogy a kis Rudolfot hugom karjába tegyem. Rudolf egy nagy vánkosba volt polyálva, négyéves hugom rövid karjai alig tudták átfogni. Hugom nagyon boldog volt, ujjongva szaladgált fel-alá a szobában. Na, mutasd meg a testvérkédet, mondotta anyám s erre rá a testvérkét megint elkellett vennem a hugomtól; mert az éjjel meghalt és kis teste már kihült. Hugommal s még kevésbé az öcséimmel nem (tudtuk megértetni, hogy a kis Rudolf meghalt, csak amikor elmeséltük nekik, hogy nagyon beteg, nyugodtak meg valamennyire. A kis holttest három napig állt a szobában az asztalon s kis testvéreim még mindig remélték, hogy a testvérke csakhamar meggyógyul. Késő délután jött egy ember, kapott az apámtól egy márkát, amire megígérte, hogy a temetést elintézi. Ez az ember apám egyik ismerőse volt. Azokkal a szavakkal, hogy különben egy márkával többet kap, átcsatolta a koporsót egy szíjjal, beakasztotta a mutatóújját s mert az apám azt mondta, hogy kövessem, elindultunk eltemetni a testvéremet. A temetőbe vivő ut azonban csakhamar megszakadt, mert apám régi ismerősének előbb snapszszomjuságát kellett csitítani egy csapszékben. Két órával később folytatódott a temetés nem csekély nehézségek között. Az ember egyik oldalról a másikra dűlt. Egyszer a koporsót egy ablakmélyedésbe tette, hogy a szükségét elvégezze. Felajánlkoztam a holttestet vinni, erre azonban energikusan visszautasított azzal, hogy én azt hiszem, hogy ő részeg és a munkáját nem tudja elvégezni. Azután meg azt mondta, hogy még sokkal többet tud inni anélkül, hogy berugna. Ezeknek a szavainak a megerősítésére a legközelebbi korcsmából magával vitt egy üveg snapszot, előzőleg azonban még megivott pár pohárral belőle. A temetés simasága felől a legnagyobb aggályaim voltak. A szerencsétlenség megelőzésére szorosan az ember mögött mentem, hogy a koporsót esése közben mindkét oldalról megfoghassam. Ez a szerencsétlenség be is következett, körülbelül tiz percre azután, hogy az utolsó csapszéket elhagytuk. Szerencsére az ember nem volt sulyos, úgy, hogy öt és a koporsót, ha nagy erőfeszítéssel is, de még idejében felfoghattam. Nagy gondot okozott nekem a zsebében levő teli pálinkás üveg. Körülbelül egy fél literes üveg volt. Csakhamar emlékezett az ember az üvegre; kertem, ne igyon többet. Erre dühödt beszédbe kezdett, amely csupa káromlássá nőtt ellenem. Világossá tette előttem, hogy ő ixer olyan idős mint én s ezért hallatlan szemtelenség tőlem, néki, a felnőtt embernek előírásokat kiszabni. Tiltakozásul egy hajtásra kiitta az üveg tartalmát. Körülbelül még tiz percre voltunk a temetőtől, ily körülmények között azonban könnyen egy félóra lehetett belőle. Világos volt, hogy már nem soká tudom támogatni. A koporsó nagyon olcsó volt, a tartóssága tehát meglehetősen csekély, az első esés alkalmával eltörik. Cselt eszeltem ki, hogy a koporsót átvegyem tőle s testvérem temetését magam vegyem a kezembe. — Bácsi, — mondottam, — haragszik? — Miért, — morogta. — Mert azt mondtam, hogy ne igyék több pálinkát. Anélkül, hogy a válaszát bevártam volna, megígértem, hogy még több pálinkát hozok neki, ha ennek ellenébe rövid időre leül. Belement a javaslatba, mert valószinüleg nagy fáradtságot érzett. Az volt a szándékom, hogy mialatt az, árok szélén ül, elveszem tőle a koporsót. Odaadta a pálinkásüveget és veréssel fenyegetett, ha nem jövök vissza nagyon hamar. Az üveggel és a tőle kapott pár fillérrel látszólag egy darabon elmentem. Oldalt pedig a kedvező alkalomra vártam, hogy tervemet keresztülvigyem. Halkan visszaosontam. Az ember többször rókázott s a legnagyobb fájdalmamra közben a mellette levő koporsóra támaszkodott. Egy fél óráig volt ebben a helyzetben. Tervemet ily körülmények között nem vihettem keresztül. A temetőhöz egy mezei ut vezetett. Már sötétedett. Kész voltam az első embertől, aki az uton jön, segítséget kérni. Jött egy férfi. Mielőtt megszólíthattam volna, ő szólította meg a részeget: — Na, Károly, megint elittad a két márkát, amit a temetésen kerestél? Erre az ember felegyenesedett: — Az nem tartozik egyáltalán rád. Te ásd meg a gödröket, én fektetem bele a halottakat s hogy én a pénzemmel mit csinálok, ahhoz semmi közöd, megértetted. Ezekkel a szavakkal felállt, karja alá vette a koporsót és ment tovább. Csodálkozásomra most sokkal jobban ment, mint azelőtt. A rókázás valamennyire kijózanította. A másik férfi, bizonyára valami temetőmunkás, aki a napi munkáját már befejezte, távozás közben feléje fordult: — Vigyázz, Károly, hogy az igazi gödörre akadj és a kis ládát ne oda tedd, ahová holnap a nagyok kerülnek. Már éjjeledett, amikor Rudolf testvéremet a hideg földbe tettük. A sötét temetőben nagyon féltem. Az ember azonnal eltávozott. Ellenére nagy félelmemnek, pár pillanatig még maradtam; egy másik sírról, amin nagyon sok koszoru feküdt, loptam egy koszorut és rátettem Rudolf testvérem sírjára. Csak most sírtam. A könnyektől a szememben és a sötétségtől a téglanagyságú jelzőkő számát nem tudtam pontosan elolvasni. Azt hiszem testvérem sírjának száma 361.


 


Vissza az oldal tetejére | |