FĹ‘oldal

Korunk 1930 Október

A Jugoszláviai magyar irodalom talajtalansága


Laták István

 


A háború alatti évekről nem szólva, békeidőben is ritkaság számba ment errefelé az az ember, aki a Jókai vagy Beniczkyné könyveket sutbavágva átformáló erejű irodalmat olvasott. Ennek megfelelően komolyan számba vehető író sem igen látott erre napvilágot, vagy ha szerencsétlenségére itt született, tovább ment és Pesten feneklett meg. De itt maradt a vidéki napilapocskák tárcaírójaként egy-két ideálista ügyvéd, vagy nosztalgiás orvos, akik kamaszéveik pesti irodalmároskodásának emlékeül, közönség nélkül az irodalmat képviselték ebben a búza sivatagban. Ezek a forradalmi zajok és az államalakulások után ájultan hallgattak, mig a napilapkiadók szépirodalmi melléklete munkára nem noszogatta őket. Nagyon gyér termés volt ez a mesterségesen életre erőszakolt szépirodalom. Gyökértelen emberek voltak ezek az ujrakezdők, tehetetlen kispolgárok, legtöbbje mult századbeli meglátásokkal, valamennyien a valóságtól menekülők, akik bár a Vajdaságban éltek, valójában semmi közösségük sem volt a Vajdaság életével. (Milkó Izidor, Szenteleky Kornél, Rado Imre, Szántó Róbert, Borsodi Lajos, Ambrus Balázs a legnevesebbek). Teljesen elvonatkoztak a [valóságtól, semmi kapcsolatuk azzal a negyvenöt százalékban analfabéta tömeggel, melyet közönségül megnyerni szeretnének.


A kezdeményezés tespedtségében szinte elevenítően hatott a Kassák imádó intellektuellek és emigrációs kesergők megjelenése, akik életes lökést adtak egy időre a tehetetleneknek, (Csuka Zoltán, Haraszti Sándor, Mikes Floris, Tamás István) de soha vajdasági írók lenni nem tudtak s nem akartak. Ez eleven emigránsokhoz csatlakozott néhány vajdasági aktivista (legjelentősebb közülük Csuka János). Itt-ott felütötték fejüket a Nyugatosok leszármazottjai is (B erényi János közülük a legrikitóbb példa). Az emigráció nagyrészének elszomorítóan kispolgári jellegére világít és külön felemlítendő a mindennel megalkuvó Fekete Lajos, aki osztályharcos munkás és keresztény irredenta lapba egyidőben dolgozott és Kristály István, aki kisebbségi jelszavakkal a katholicizmus és a mai társadalmi rend exaltált és hű magasztalója.


Legutoljára jöttek a népiesek, akik elképesztően alacsony színvonalon Gárdonyi nyomdokait követik. (Ez irány legkihívóbb képviselője a nem rég elhunyt Novoszel Andor).


Bár e felsorolt tollforgatók nagyrészben kisebbségi íróknak tüntetik magukat, kisebbségi írók lenni nem tudnak még szlovenszkói, vagy erdélyi értelemben sem.


Az írást szociális tettként vállalva a tisztán baloldali irányzat állásfoglalói Somogyi Pál és Laták István, akik számára (különállásuk miatt) megemlíthető hely nincs a jugoszláviai magyar kisebbségi életbe kapcsolódó írók felsorolásában.


*


A zsellér életet élő vajdasági kisparasztok tömegében az irodalom ismeretlen valami; a városi kispolgárság sem igen jutott még át a füzetes ponyvák megostromolhatatlan barrikádján. Az a néhány tucat nagyobb jövedelmű könyvtárttartó törpebirtokos és diplomás intellektuel pedig a Herczeg Ferenci posványban fuldoklik. Korszerű irodalmat csak a lecsúszott kispolgárságnak és a munkásságnak jövő-felelős kis töredéke olvas.


A könyvkereskedések mindent eladnak, csak könyveket nem. Jugoszláviai magyar irodalmi lap nincs s ennek ellenére: egyetlen külföldi magyar nyelvű irodalmi lapból sem kerül száz darab eladásra a Vajdaságban.


Számbavehető közönség nincs, kiadó nincs, az olvasók csekély seregét bőven ellátják a kis számmal érkező pesti vagy erdélyi könyvek és folyóiratok.


Az a három-négy tucat magyar könyv, ami tíz év alatt kiadók hijján pusztán a szerzők beszervezetlen, tarisznyázó vállalkozásaival megjelent, nem hogy elfogadtatta volna az emberekkel valamiféle vajdasági magyar irodalom létezését s nem hogy megszüntette volna az idegenkedést a vajdasági könyvek megvétele iránt, hanem elrettentő hatást gyakorolt. A rossz gazdasági viszonyok miatt is részben, de főleg az itteni közönség itteni könyvek elleni irtózása miatt nem lehet jugoszláviai magyar könyvet a jugoszláviai magyar olvasónak eladni. E nyomós ok miatt állott elő, hogy amig 1929-ben körülbelül másfél tucat könyvet rendeztek sajtó alá a jugoszláviai magyar tollforgatók, addig 1930 közepéig egyetlen egyet sem.


A kezdeményezéstől számított tíz év alatt pénzszagú dilietánsok segítségével néhány tehetetlen irodalmi lapot is alapítottak az ifjabb lelkesülők, ám e lapok legtöbbje megindulása évében kimult. Irodalmi társaság összetallózásán is buzgólkodott néhány szereplésre vágyó ember, de az alföldi polgárság közismert szűkkeblűsége ezt is kátyuba lökte.


Tíz évig emlegették a jugoszláviai magyar irodalom életrekeltését, ma már körülbelül senki sem emlegeti, úgylátszik az életrekeltésből mindinkább temetés lesz.


Jugoszláviai magyar irodalom, mint önálló, kézzelfogható, füllel hallható, szemmel látható irodalom eddig sem létezett (hisz mérésre való író alig akad errefelé!) és semmilyen létfeltétele nem adatott, hogy ezután megszülethessen. (Szabadka)


 


Vissza az oldal tetejére