Főoldal

Korunk 1930 Július

Magyar 902-esek


Haraszti Sándor

 


A véletlen úgy hozta (a kaján véletlen), hogy Gläser Jahrgang 902-je a Monde kiadásában épp akkor jelent meg magyarul, amikor Márai Sándor regényét A zendülők-et piacra dobta a Pantheon. A magyar olvasónak tehát alkalma nyílott arra, hogy összehasonlítsa a két regényt: a magyar 902-esekét a német 902-esekével, hogy mérlegre rakja a szerzőket, Gläsert és ma Márai Sándor: A zendülők (Pangyar epigonját, Márait. S az öszszehasonlításból levonhassa azt a letagadhatatlan tényt, hogy az epigon messze elmaradt „a mestertől”, hogy az a háború utáni magyar polgári irodalom, amelybe Márai tartozik, még halálszagúbb, még malomalattibb, még hazugabb, mint német generációs testvére. Az epigon nem érte be a mestert, holott, ha meggondoljuk, Gläser 1926-ban írta a „Jahrgang 902”-t. Márai könyve pedig most jelent meg, 1930-ban amikor az a bizonyos „történelmi távlat”, amelyhez az irodalom olyan szívósan ragaszkodik akkor, ha kerülni akarja az őszinte beszédet, igazán „megszépítő meszszeségnek” számit. Márai azonban nem élt ezzel az irodalmi előnnyel, nem akart konkurrálni sem Gläserrel, sem a divatos háborús írókkal, Remarqueal, meg a többivel, mert konkurrálni annyit jelentett volna: még teljesebb, tisztább, igazabb képet adni arról a borzalmas életről, amibe a háború sodorta az embereket. Az ilyen verseny telivérnek való és Márai tudja, hogy kicsoda ő, kinek a kedvéért megy a kiskutyákhoz, amikor egy beteg társadalom beteg szivének tiktakját kellene hallgatnia s igazi zendülésről írni. S azt is tudja, hogy a lázadás ott kezdődik, amikor az ember gondolkozni kezd, mindenről, ami a világban történt és történik, arról is például, hogy az írónak (magyar írónak is!) vannak, lehetnek szociális kötelességei azon kivül, hogy a kiskutyát meglátogatja. Márai tehát nem gondolkozik, hanem a polgári osztály történelmi halálfélelmének riadalmában, mint próféta a sinai hegyen, kijelenti: az egész élet nagy zürzavar, végzet, amiben egyetlen fix pont én vagyok. S én mosom kezeimet, szánom-bánom a bűnöket, a bűneimet, nem tudok semmit, élményeim vannak csak, színes buborékok, amikkel játszom, játszogatok, mint az infantilis, vagy a bolondok, akik örökké élnek. Ez a játék az élet lényege; játék az irodalom is, minek kell ahhoz program, komoly hit, fanatizmus, csúnya és fülsértő szó munkanélküliségről, szociális bajról, osztályokról: harcról, vérről, háborúról, felelősségről! Azt mondják sokan, hogy ez a máraiság tulajdonképen gyávaság, menekülés az írói kötelesség elől; azok elől a kötelességek elől, amiket a polgárság klasszikus írói, Dosztojevszky, Flaubert, Meyer, Bourget, Ibsen egyáltalán nem tagadtak meg. Nem, Márai nem gyávaságból beszél ilyen kiskutyának való „igazságokat”, nem labanckodásból írta le filozófikus fölénnyel „A zendülőkben”, hogy: „Minden játék, barátaim”. Az infantilis együgyűség szappanbuborékjaival nem csak ő játszik, hanem mások is, egy egész osztály, amely tőrrel, méreggel, akasztófával, szuronnyal kerített Wertheim-szekrények árnyékában érik a halálra. A maga helyén igen ügyesen és igen kártékonyan, sőt bátran forgatja a tollat, — felelősséggel, csak hogy ez a felelősség nem az embernek szól, aki zendül, hanem a Wertheim-szekrénynek, amely a zendülést felidézte. S ebből a szempontból „A zendülők” kifogástalan „irodalom”, ha nem is a legjavából, ha nem is egészen eredeti, mint a „Jahrgang 902”. Arról van azonban benne szó, mint Gläser könyvében, a háborúban fölnőtt fiatalokról, akik a megrendült földön keserves katasztrófák közt átbumlizva, föllázadnak az apák ellen. Márai szereti a divatot. A generációs kérdés Magyarországon ma tűz, amivel játszani lehet rebellisséget is; divat a gyerekpedagógia is, a komplexumos fiatalság is s fűszer a nemi kérdés is. Ezt tehát mind bele lehet gyúrni a regénybe, ki lehet vele szorítani a háborút, mint kellemetlen reálitást, sőt, ügyesen rá lehet kenni a bajokat, amikkel ezek az egységespárti fiatal zendülők, zendülés közben, magukat a dosztojevszki-féle recept (lelki megtisztulás) alapján fölékesítették. A fiatalok tehát fellázadnak az apák ellen, nem hisznek abban, amit ők hisznek, nem tisztelik őket, megsértik a törvényeiket, lopnak tőlük, hazudnak nekik, „utálják” őket. Minden apával szemben egyformán éreznek; ügyvéd, kereskedő, bankár, pék, tanár egyformán „bűnös” a szemükben és — Márai szemében. A háborút is közösen csinálták; nem a tőkések egyedül, munkásapák is, munkásanyák is, a szegények is, a polgárokkal együtt. Amiből természetesen az a tanulság, hogy a négyéves pokolért és az utánna következő még rémesebb purgatóriumért nem a kapitalizmus a felelős, hanem mindannyian, akik élünk, — az élet maga a felelős. A háború történetét éppen ezért kár bolygatni, kár kutatni az eseményekben; egyszerű a dolog, „minden baj gyökere itt volt, az apák nem voltak őszinték, kitértek az egyenes válaszok elől, nem mondták el, hogy mitől szenvednek...” Márai nem is erőlteti meg magát, az ördögöt nem idézi föl, csak a falra fösti, mondván: „A háború messze van innen. Mint egy nagy égésből távoli vidékre a pernye, úgy hull csak ide a háborúból valami piszok”. Az író a frontra gondol, ahonnét piszok hull, sötét piszok, amit ha véletlenül nem hord el a szél, odahaza, a zendülők országában patikatiszta maradt volna minden mennyország. A piszok azonban hullott szüntelenül, ugy hogy „a város lassan megszokta már a háborút, ahogy meg lehet szokni az öregséget, vagy a halál gondolatát, s mindent a világon”. Annyira megszokta, hogy 1918 őszén elkövette azt a szamárságot, hogy a pokolba kergette a falrafestett ördögöt s ezzel megfosztotta magát a háború „lélektisztitó” élvezetétől. Ámde még erre sor került, a fiatalok kiábrándultak az apákból, nem azért, mert egymást ölték, csak úgy passzióból, hanem, mert hazudtak a gyerekeknek, pipaszárral nevelték őket, rejtegettek előlük „s titkoltak mindent, mintha joguk lenne hozzá, mintha az ő világuk az érettség és tudás és jóság világa lenne...” A kiábrándulás szimptomái abban jelentkeztek, hogy a fiatalok csak úgy „öncélból” loptak, lelki kényszerből, mint passzionátus bűnözők, rejtelmes nemi abberációk lidérce alatt szenvedtek, az önfertőzésnek abban a magasztos levegőjében, amely a kamaszkort ebben a társadalmi rendben olyan végzetesen kitölti. Nem csak az apák felé bujtak álarc alá, önmagukat is ámították, egymásnak is hazudtak, a zendülés nem tisztította meg őket, csak még jobban elmerítette abba a mocsárba, amit Márai háborús mocsárnak igyekszik feltüntetni, pedig nem más, mint a „komplexumos” magyar polgári fiatalság egyformán tegnapi és mai mocsara. A zendülők (négy fiatalember) csak az érettségi után jönnek rá, hogy a szerző mélyre lökte, olyan zendülésbe bujtotta őket, amely tulajdonképen nem is volt komoly guerillaharc, játék volt, egyszerű játék — „élet”. S akkor az egyik fiatalember, a banda proletártagja, a pék urhatnám kölyke, bevallja, hogy az ő zendülése tulajdonképpen nem is az apák ellen szólt, hanem az ezredes kékvérű fia, a banda vezére ellen. Márai természetesen ezt a proletárzendülőt festi a legfeketébbre, aki így mondja el nagy monológját: „A mozdulataidat (az uri gyerekét) gyűlöltem, a nézésedet, a módot, ahogy felálltál és leültél. Nem igaz, hogy meg lehet tanulni. Megtudtam, hogy nincs az a pénz, hatalom, amivel azt be lehet hozni. Hogy száz évig élhetek és milliomos lehetek, s mikor ti már rég a kriptába rohadtok, mert ti a halálba is külön palotába mentek, nem úgy, mint mi kutyák, már az életünkbe a pincébe, akkor is szerencsétlen leszek, mert eszembe fog jutni, hogyan tudta Prockauer Tibor egy kézmozdulattal és mosollyal azt mondani, ha mentében megtaszított valakit. — Bocsánat...” Beteg dolog, igazi Márai-bölcsesség, „kulturfölény” kodifikálása, együgyű magyarázata annak, hogy a munkás miért lázad, miért lázadhat az ur ellen. Márai ezzel is elárulja, hogy azok a kiskutyák, akikkel ő oly szívesen randevuzik — nagykutyák, a társadalomnak azok a szerencsés fajankói, akiknek az élet azért lehet játék, mert gyomruk kétszer huszonnégy órán át még egyszer sem korgott. S bármilyen ügyes sarlatánja is Márai az irodalom tolvaj nyelvének, ebben a regényében sem a háborút, sem a zendülést nem sikerült neki úgy valorizálni a kulturfölény árfolyamára, hogy azt értéknek fogadja cl valaki. „Minden játék, barátaim” — játék ez is, veszedelmes hamiskártyázás, hiszen maga az író mondja, hogy „amit leírt, azt elveszti, nincs köze többé hozzá, inkább valami kinos emléke marad, mint egy bűntettnek, melyért — egyszer, később — mindig felelősségre lehet vonni a tettest”. Mintha ezt a bűntettet már elkövette volna Márai?!... (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére