Főoldal

Korunk 1930 Július

Vissza a dámához


Érsek Anna

 


A feminista mozgalmak és a nő helyzete a háború után


 


Aki a háborúelőtti évtized nőmozgalmait figyelemmel és érdeklődéssel kisérte vagy bennük aktive részt vett, bizonyára némi csodálkozással állapítja meg, hogy az akkoriban oly lármás mozgalom a háború óta úgyszólván teljesen elült. Lehet, hogy sokan abban találják ennek a magyarázatát, hogy a, legtöbb európai országban a nők elnyerték a választójogot és a politikai egyenjogúságot s ezért nincs többé szükség lármás feminista mozgalmakra. Azonban ez sem igaz, mert ha a legtöbb európai germán országban van is ma már a nőknek választójoga s a papiroson a nő egyenjogú teljesen a férfival, itt van a latin országok sora, élén Franciaországgal, ahol a nőknek nemcsak hogy nincsen választójoguk ma sem:, hanem úgyszólván teljesen jogtalan pária sorsban élnek ma is, egy kalap alatt: a kiskorú gyermekekkel és az elmebetegekkel. De a germán országokban sincs olyan nagyon régen meg a nők politikai egyenjogúsága, hiszen a hírhedt szuffragettek hazájában is, ahol a legnagyobb és leghangosabb harcok folytak a női választójogért, csak 1928 óta van a nőknek a férfiakéval egyenlő választójoguk.


S hogyan áll ott a helyzet, ahol évek óta teljesen egyenlő politikai jogaik vannak a nőknek? Megvalósult ez a teljes egyenlőség a gyakorlatban is, úgy hogy nincs többé szükség harcos feminizmusra?


A női választójogi világszövetség megbízásából kérdőívek alapján Margarete Bernhard összeállította a nők aktív politikai részvételére vonatkozó adatokat 13 európai s néhány tengerentúli országból, ahol a nőknek van választó joguk. A füzet (Frauenstimmrecht in der Gegenwart, Berlin) lesujtó választ ad a fenti kérdésre, amelyet ugyan e formában nem tesz fel, miért is válasza annál inkább meggyőző: elméletileg, papiroson ugyan megkapták a nők a választójogot, de tényleg a gyakorlati életben alig történt valami változás. Sőt pár év óta visszaesés tapasztalható.


Tegyük fel az első: kérdést: mennyiben múlott ez a nőkön magukon, hibásak-e maguk a nők is benne, ha igy van? A tények azt mutatják, hogy igen: a nők általában kevésbé élnek az elnyert választójoggal, mint a férfiak s amennyiben élnek is, nem érvényesítik a jog által most már biztosított befolyásukat oly irányban, hogy a papiros törvényeket, amelyeket javukra hoztak, tényleges élettartalommal töltsék meg. Ime néhány adat.


Minthogy a legtöbb országban a választások titkosak és a nők nem szavaznak természetesen külön, részletes kimutatás arról, hogy a nők mennyire gyakorolják szavazati jogukat, nincs. Néhány helyen azonban statisztikai célokból csináltak próbákat vagy úgy hogy a nők külön adták le a szavazatukat vagy pedig úgy hogy más színű cédulával szavaztak.


Csehszlovákiában, ahol kötelező a választáson való résztvétel, a nőknek 90.9 százaléka leszavazott 1920-ban és 1925-ben, nagyobb arányban, mint a férfiak, ami talán egyedülálló eset. Ausztriában 1927-ben 88 százaléka szavazott le a jogosultaknak, csak három százalékkal kevesebb, mint férfi. Németországban az első nemzetgyűlési választásokon 68.4 százalék szavazott le a női jogosultak közül, 1929-ben a községi választásokon már csak 66.4 százalék (a férfiak közül 74 százalék). Norvégiában csak 60, Finnországban csak 54 százaléka szavaz le a nőknek. Általában a férfi választók résztvétele 8—16 százalékkal nagyobb, mint a nőválasztóké.


Pedig a nők mindenütt többségben vannak, a választójogosultak is s ha összeállanának, „leszavazhatnák” a férfiakat s egy teljesen kedvük szerinti parlamentet állíthatnának össze. De nemcsakhogy eszükbe sem jut ezt tenni, hanem pl. nő-jelöltre sem szavaznak szívesen s ami a politikai iskolázottságnak sokkal nagyobb hiányát jelenti s ami a női egyenjogúsítás gyakorlati keresztülvitelének legnagyobb akadálya: a nők nem szavaznak azokra a pártokra, amelyek őszintén akarnák a nő teljes felszabadítását s amely pártoknak az eddig elértek is köszönhetők, hanem olyan pártokat segítenek be a parlamentbe, amelyek mindig ellene voltak a nők egyenjogúsításának s most is a legkonzervativebb elveket képviselik.


Az 1924. évi decemberi német parlamenti választásoknál a jobboldali pártok mind nyertek a nők szavazataival, a baloldaliak mind vesztettek. Csak a szélsőjobb, a nemzeti-szocialista párt képezett ez alul kivételt. A nők bevonása a választásba a jobboldal, tehát a nő egyenjogúsítás ellenes pártok javára tolta el a pártok számarányait. A kommunista választóknak alig 40 százaléka volt nő, a szociáldemokratáké és a demokratáké is alul maradt a nők általános részvételi arányánál. Ezzel szemben a jobboldali néppártra 3 százalékkal, a német-nemzeti pártra 4 százalékkal több nő szavazott le, mint a nők általános részvételi arányszáma. De a legtöbb nő szavazott a legkonzervatívebb bajor néppártra és a katholikus centrumpártra; a centrum választóinak 59 százaléka nő, tizenhárom mandátummal kevesebbet ért volna el, ha a nők nem szavaztak volna. Viszont a kommunisták nyolccal, a szociáldemokraták kilenccel többet nyertek volna, ha csak férfiak szavaznak.


Az 1928. évi választásoknál a nők nagyobb arányban vettek részt a választásokon, mint a férfiak; de megint csak azért, hogy nőellenes pártokat hozzanak be a parlamentbe. Magában a „vörös” Berlinben is az összes jobboldali pártok nyertek a nők szavazataival; vidéken még nagyobb arányban. Ugyanezt mutatják a mult évi berlini községi választások eredményei: a legtöbb női szavazat megint a jobboldali pártokra esett s erősen jobbra tolta a városi képviselő testületet.


Sajnos kevés megbízható statisztika van a kérdésről; de ami van, az mind egyértelműen azt mutatja, hogy a nők politikai iskolázottsága minimális, nem tudják még saját érdekeiket felismerni s igazat adnak a francia progressziv pártoknak, amelyek nem merték megadni a nőknek a választójogot, mert a köztársaság haladó szellemű intézményeit féltették tőlük.


Az alaphiba tehát a nőknél van. De hibásak a férfiak is, akik túlságos önzően védik pozícióikat. Ahol csak lehet visszaszorítják a nőket. Ime mindjárt a választásoknál: a nőképviselők száma mindenütt nevetségesen. csekély ahhoz képest, hogy a nő választók száma mindenütt nagyobb, mint a férfiaké.


Dániában 149 képviselő közül három nő. A jelentéstevő azt írja, hogy „csaknem lehetetlen rávenni egy politikai pártot, hogy nőt állítson fel jelöltül”. De hozzá kell tenni, hogy mind a három északi államban közös a panasz, hogy a nőket alig lehet megnyerni arra, hogy fellépjenek. Csak Németországban, Finnországban és Németalföldön van valamivel nagyobbszámú nőképviselő. És pedig Németországban 490 közül 33 (6.7 százalék), Finnországban 200 közül 17 (8.5 százalék), Németalföldön 100 közül hét (7 százalék). De hol jár ez is a női választók arányától! Legtöbb helyen 55 százaléknak kellene lenni, s ehelyett a legtöbb 8.5 százalék! S a többi országokban alig tesz ki egy pár százalékot a nőképviselők aránya, Ausztriában hét nő 163 képviselő közül, Csehszlovákiában 10, 300 közül, az Egyesült-Államokban nyolc 435 közül (1.1 százalék).


S ami van, az is legnagyobbrészt a szociálista pártoknak köszönhető. A 33 német képviselőnő közül a szociáldemokrata frakcióhoz tartozik 20, három a kommunista párthoz; Finnországban szociáldemokrata a 17 közül 10, Ausztriában mind a hét nőképviselő a szociáldemokrata párthoz tartozik, régebben még volt két keresztényszociálista és egy nagynémetpárti is, a legutóbbi választásokon azonban ezek a pártok már nem állítottak nőjelölteket.


A nőképviselők száma nem csak hogy nevetségesen kevés a nők számarányához képest, hanem néhány év óta csaknem mindenütt még csökkenőben is van. Dániában volt 1918-ban még négy, ma csak három; Németországban 1918—19-ben 37, ma csak 33; Finnországban volt 1922-ben még 20, ma csak 17; Ausztriában 1920-ban még 10, ma már csak 7; s így tovább. Nők nagyobb számmal csak ott jutnak be a parlamentbe, ahol listás szavazás van; de itt is mindenütt a legnagyobb ellenállást kell lebirniok, hogy kilátással biró helyre vétessenek fel a listákra. Rendesen csak a látszat kedvéért, a nő-választók megnyerése érdekében, valahol hátul kerülnek a listára nőjelöltek, hol semmi kilátásuk sincs már megválasztásra.


Éppen úgy elnyomják őket a pártéletben: nem szerepelnek a nők arányának megfelelően a pártvezetőségekben, különböző bizottságokban; igen kivételes, ha nem egyedülálló eset, hogy Németországban egy országos nagy párt, a Demokrata párt helyettes elnöke s tiszteletbeli elnöke nő (előbbi Gertrud Bäumer, utóbbi volt Helene Lange); talán csak, mert erősen intellektuális párt. Csak Angliában jobb a helyzet formálisan, ahol a konzervatív párt legfőbb vezetőségének 70 tagja közül 24 nő: viszont a liberális párt vezetőségében már a 35 tag között csak négy nő, a munkáspárt vezetőségének 24 tagja közül szintén csak négy.


De nem csak a pártéletben szorítják hátra a nőket, hanem a közszolgálatban is. Jog szerint a legtöbb germán országban teljesen egyenlő joguk van a nőknek hivatalviselésre s formálisan csak bizonyos speciális hivatalokból vannak kizárva, mint pl. a diplomáciai szolgálatból. Mégis a nők aránya a közhivatali szolgálatban igen kicsiny. Nőminiszter ma még fehér holló s kuriózum: Nina Bang volt közoktatásügyi miniszter Dániában, Miss Bondfield munkaügyállamtitkár a munkáskormány alatt Angliában, Duchess of Atholl közoktatásügyi államtitkár a konzervatív kormányban; Németországban vezető állami állásba vagy diplomáciai szolgálatba még nem jutott nő.


Általában a diplomáciai szolgálattól nagyon visszatartják a nőket: a Népszövetséghez, konferenciákra még csak kiküldik őket itt-ott s többé-kevésbé felelős helyekre, de akreditált nagykövet talán egyedül Kolontay asszony, aki már különböző helyeken képviselte a Szovjetuniót. Az orosz nő helyzete egyáltalában más rovatba tartozik, nem tárgyalható egyvonalon a polgári államokkal.


S amennyiben helyet adnak a nőknek diplomáciai vagy általános közéleti tevékenységben, ez többnyire csak másodrendű fontosságú helyekre szorítkozik: szociálpolitikai, nevelési-ügyek, szegényügy, művészet s hasonló „ártalmatlan” kérdések azok, ahol a nők, valami szerephez jutnak. Igen jellemző, amit a német kormány képviselője válaszolt Kanada képviselőjének a Népszövetség egy ülésén, ahol ez a nők bevonását javasolta a gazdasági ügyekbe: Hagyjuk inkább a nőket a „humanitárius” területeken dolgozni. Amely kijelentésnek az adja meg az ízét, hogy pár nappal később kijelentik, hogy ezek a humanitárius területek kevésbé fontosak.


Hogy az állami hivatalokban is mennyire hátra vannak a nők szorítva, arra nézve álljon itt csak Németország példája, ahol pedig a legjobbak a viszonyok a nők ily irányú érvényesülésére nézve. 1929 decemberében volt Németországban összesen a Reichsarbeits minisztériumban két, a belügyben egy miniszteri tanácsos, egy-egy főkormány tanácsos, volt egy főpostatanácsos s a többi kvalitásos nőalkalmazott legfeljebb referensségig vitte fel. Poroszországban volt négy miniszteri tanácsos, két kormánytanácsos, egy főkormánytanácsos. Ennek bizonyára oka az is, hogy a közpályán működő nők száma ma még tényleg kevesebb és akik vannak is, még a fiatalabb korosztályokhoz tartoznak; mindettől eltekintve mégis a nők aránya messze elmarad attól, ami mai viszonyok között is megillethetné őket a közéletben és a közhivatalokban.


A viszonyok tehát a nőemancipáció szempontjából távolról sem mondhatók ma sem kielégítőknek: a jogegyenlőség sincs meg mindenütt s ahol meg is van, csak a papiroson van meg legnagyobbrészt s a gyakorlatba még nagyon kevés ment át belőle. Dolgozni ugyan engedik a nőket, sőt a nagy kapitalista üzemek ujabban a nagy racionalizálások óta, amely a munka nagy részét leegyszerűsítette, igen szivesen alkalmazzák az olcsóbb női munkaerőt férfi munkások helyett is, azonban vezető poziciókba alig engedik ma még a nőket s csaknem minden téren ugyanazt a munkát kevésbé fizetik meg nekik, mint a férfiaknak. A dolgozó nő helyzete tehát nem olyan rózsás, ami megmagyarázná a feminista mozgalmak lecsendesedését. Ennek okát máshol kell keresni.


Még pedig mindjárt egy tényt kell leszögezni, ami a dolog megértéséhez feltétlenül szükséges. S pedig azt, hogy a dolgozó nők nagy tömege, legnagyobb tömege soha nem is vett részt a feminista mozgalmakban, nem a háború előtt sem: az ipari munkásnők és parasztnők nagy tömegei. A háborúelőtti lármás feminista mozgalom polgári nőmozgalom volt, ilyenek voltak a célkitűzései is s ilyenek az eredményei is, ha ugyanakkor elméletben a proletár nőknek is előnyére váltak. Nos, az ipari munkásnők ma politikai működést legnagyobbrészt a férfiakkal együtt,a munkáspártokban fejtenek ki s nincsenek külön női célkitűzéseik s ezért nem is csinálnak nőmozgalmat, akkor sem ha mint sok helyen, vannak is külön női szekciók, amelyekben különösen a nők politikai megszervezésével foglalkoznak.


Hogy pedig a polgári nőmozgalom is elcsendesedett, azt a célok részbeni elérése mellett, a mai polgári társadalomban észlelhető világnézeti visszaesés magyarázza, amely a polgári nők nagy részénél és még inkább talán a férfiaknál tapasztalható, s amely slágvortszerűen röviden így fejezhető ki talán a legrövidebben: Vissza a Dámához!


Ezt a tendenciát: vissza a régi típusú nőhöz, talán semmi se fejezi ki jobban, mint a legutóbbi évek női divata. Rövid szoknya, rövid haj, alacsony cipősarok, férfiszabású kabát, egyszerű alsó fehérnemű lett a háború után a dolgozó nő attributuma. Az által hogy a háború alatt a nők nagy tömegei belekerültek a társadalmi munkaprocesszusba, meg kellett változzon öltözködésük is. Miederben, sleppes szoknyában, kikeményített alsószoknyában nem lehet se az írógép előtt ülni, se a gépet kiszolgálni a műhelyekben. Az által hogy a nő a lábost és a horgolótűt felcserélte az íróasztallal, a pulttal és a futó szalaggal, le kellett, hogy vesse a munkára alkalmatlan régi ruhadarabjait is s fel kellett cserélje azokat olyanokkal, amelyek megfelelnek mai munkájának. De nem csak ez az egyetlen szempont, ami a rövid szoknya, rövid haj, kevés és egyszerű fehérnemű mellett szóltak. Hanem az is, hogy a dolgozó nő, akinek reggel nyolckor ott kell lenni az irodában vagy a műhelyben, nem ér rá, hogy fél és egész órákat töltsön el frizurájával, hogy sokáig fűzze derekát, amelyhez többnyire idegen segítség is kellett s nem hordhat két alsószoknyát s egy rakás különböző fehérneműt, komplikált csipke és egyéb díszítéssel, melynek mosása sok munkát vagy sok költséget igényel. A gazdasági indokhoz hozzájárult az is, hogy a dolgozó nő munkahelyén nem akarta kihangsúlyozni nemiségét.


A rövid szoknya és rövid haj mind ennek a feltételnek jobban eleget tett s amellett a háborúból visszatérő férfi szexuális hajlamainak is jobban megfelelt a kissé férfiasan öltözködő nő, karcsú vonalaival, fiús, síma bubifejével.


S pár éve a nők haja és szoknyája elkezdett nőni, ugyanakkor, amikor a parlamentekben a nőképviselők száma elkezdett fogyni. S ma már ott tartunk megint, hogy a jól öltözött nők, legalább is este, csak hosszúszoknyát viselnek, még pedig egy olyan raffinált hosszúszoknyát, amely szexuálisan egyesíti mindkettő összes hátrányait, nyilvánvaló kifejezésésül annak, hogy ennek az új szoknyának a bölcsőjénél nem a munka, hanem a szexualitás állott. S ugyanaz történik a bubifejjel, amelyet sikerül úgy megcsinálni, hogy órákig lehessen vele a tükör előtt ülni vagy pedig kétnaponként kelljen drága frizőrhöz menni vele. S egyben megjelenik a Mieder, ha ma másképen hivják is s a legújabb, hogy a nő megint egy titokzatos pompába bujtatja testét, amely a „Sex-appeal”-t hangsúlyozza ki s teljesen alkalmatlan komoly munka-tevékenységre. Annyira, hogy ma már megint, éppen úgy mint húsz évvel előtt, messziről meg lehet mondani egy nőről az utcán, hogy kitartott szexuális alany-e vagy pedig dolgozó ember.


Mert egyik következménye, ill. oka a divat változásának korunk antidemokratikus beállítottsága. A háború utáni rövidszoknya-divat olcsó volt s a háztartási alkalmazott ruhája csak az anyag minősége és a szabás tekintetében különbözött a nacscságáétól, de nem volt messziről kiabáló ellentét a kettő között. Az új hosszúszoknya divattal ez is megváltozik, nemcsak mert több anyag kell hozzá, hanem mert előállítása is drágább, nehezebb. Ime az általános kulturreakció, amely az öltözködésben is megnyilatkozik.


Vissza a dámához ! S nem csak az öltözködésben, hanem abban is ami alatta van: a testben. A legujabb női test-ideál többé nem a sovány karcsú típus, hanem a „Vollschlank”, a telt, bujább, érzékibb test, nem a fiús termet többé, hanem! a nőies, lágy vonalak. Megállapítható ez a modern képkiállításokon éppen úgy, mint a szépségkirálynőversenyeken.


Bécsben gyűléseznek a „Männerrechtlerek” s a fascizmus kimondottan a konyhába és a hálószobába küldi vissza a nőt. Ha ugyanakkor az üzemekben nem növekedne, sokszor a szakszervezetek ellenállása dacára, a nőmunkások száma, azt lehetne hinni, végefelé közeledünk a rövidéletű nőemancipációs mozgalomnak. Tényleg azonban csak úgy. van, hogy egy reakciós hullám visszaszorítja napjainkban a polgári nőmozgalmat s sietteti a valóban dolgozó nő osztályharcos nőmozgalomban való megszervezkedését.


Vissza az oldal tetejére