Főoldal

Korunk 1930 Május

Az északsarki tragikus kaland


Mária Béla

 


Még mindannyiunknak emlékezetében élnek azok az izgalmas hetek, amikor az egész kulturvilág nyugtalanul várta a Nobileexpedicióról érkező híreket. Valljuk be, ez a különös tömegizgalom kivétel nélkül mindnyájunkon erőt vett, még azokon is, akik nem sok bizalommal és szimpatiával fogadták az egész vállalkozást. A szimpátiának ez a hiánya bizony erősen indokolt volt; a tudományos tényezők már Nobileék útrakelése előtt is jól tudták, hogy a különben veszélyes vállalkozás semmi tudományos vagy praktikus eredményt nem hozhat, hiszen a sarkot már többen megjárták és Nobileéknek ez útjuk alkalmával nem voltak tudományos szempontból kidolgozott terveik. Mindenki tudta azt is, hogy az expedíció tisztán az olasz sovinizmus céljait szolgálta és hogy azt Mussolini személyes akaratából szervezték meg. Az olaszok nemzeti és fasiszta hiúságát ugyanis bántotta az, hogy a korábbi „Norge”-expedició dicsőségét a norvég Amundsennel kellett megosztaniok; a maradéktalan dicsőségre áhítozva, olasz személyzettel, olasz vezetővel, olasznevű (Italia) géppel indult el óriási léghajóval Nobile tábornok. Mindazok miatt amik az ismert katasztrófa után történtek sokan még a kevésbbé tisztánlátók közül is kiábrándultak Nobiléből. Elég ha utalok Nobile férfiatlan viselkedésére és sok más súlyos szabálytalanságra, melyek miatt a legfelsőbb olasz katonai törvényszék is jónak találta megróni és megbélyegezni Nobile tábornokot. De azokban a hetekben mégis kivétel nélkül őszintén aggódtunk Nobileért és társaiért és örültünk az első híreknek, melyek a katasztrófa utáni hosszá és kínos csöndet fölváltották. Talán nem is egyszerűen a humanum érzése volt ez hanem az elemek ellen és a kultura diadaláért harcoló ember iránt érzett ösztönös és kissé romantikus szimpátia is. Ugyanaz a különös érzés, ami most elfogja azokat, akik az északi expedíció most egymásután megjelenő dokumentumait olvassák. Az eddig megjelent két könyv közül kétségtelenűl érdekesebb az expedíció rádiótechnikusának Giuseppe Biagi-nak könyve!.* Nem mintha stílusával, vagy a többé-kevésbbé ismert események új beállításával, vagy színes előadásával lepné meg az olvasót; a művészi szenzibilitásnak ,vagy eredetiségnek nyoma sincs ennek a darabos mesterembernek az írásában, aki valószínűleg életében először nyúlt az „írói” tollhoz. De éppen ez a darabossága s mindenféle szentimentális „beleérzéstől” való mérhetetlen távolsága, a finomságokkal szemben való érzéketlensége, drasztikus sokszor a durvaságig eljutó megnyilatkozásai teszik emberivé, valószerűvé, érdekessé és egyuttal borzalmassá ezt a könyvet. Egyszerű meglehetősen szűk lelkivilágú testileg-lelkileg egészséges ember, aki a legnagyobb veszélyben sem veszti el lélekjelenetét, humorát, testi jólétének öntudatos kiszolgálását. A gépkor Robinsonja ő, akiben szerencsétlenül járt társai minden reményüket látják. Ö a rádió embere, a csodálatos rádióé, az egyetlen kapocsé, amely ismét összeköthetné a léghajóval lezuhantakat a távoli világgal. Biagi azonnal a tragikus lezuhanás után, attól a pillanattól kezdve, hogy visszanyeri eszméletét és megérti a helyzetet csak a rádióval törődik. Mindaz, ami vele és körülötte történik ,nem igen érdekli. Mig a többit jó időre hatalmába keríti a kétségbeesés és vigasztalanság, ő csak egy félpillanatig gondol szomorúsággal a másik gondolával az ismeretlenségbe ragadott hét társával és aztán nyugodtan körülnéz társai között. Látja, hogy egyikük, személyes barátja: Pomell a halott. Nobile parancsnok és Ceccioni fő-gépész lábaikat törték; a többiek szétszórtan hevernek a jégtáblákon, a „packon” erőtlenül, úgy ahogy lezuhantak. Ő az, aki Pomellát a jégtáblák között eltemeti; aki segítségére, siet sebesült parancsnokának és társainak, aki visszarántja Malmgreent, amikor az kétségbeesésében a jégtábláról a körülötte támadt repedéseken keresztül a tengerbe akarja vetni magát. Azután minden idegével a csodálatosan megmenekült és kisebb hibáktól eltekintve épen maradt rádiónak szenteli minden percét. Éjjel-nappal, alvás nélkül, hallatlan kitartással és csökönyösséggel dolgozik a rádión: javításokat eszközöl és összeköttetést próbál kapni a világgal. Nem célom, hogy most Biagi után leírjam az expedíció történetét, mely többé-kevésbbé ismert mindenki előtt. De csak így, ennek az egyszerű és nyers résztvevőnek markáns elbeszéléséből értjük meg az egésznek borzalmasságát, epizódjainak emberi mélységét, paradox humorát. Igy értjük meg csak a tehetetlen várakozás, az éhség, a hideg, a jéghegyek lassú olvadásának borzalmait; a sötét kétségbeesést, amely az expedíció három tagját: Malmgreent, Zappit és Mariamot az ismeretlen, olvadozó jéghegyeken keresztül való reménytelen masirozásra ösztönzi. Csak így tudjuk felmérni a szerencsétlenül járttak kínját, amikor már hallották a nekik küldött rádiójeleket, de az ő jeleiket nem hallhatták meg; vagy amikor repülőgépet láttak maguk fölött és azok nem láthatták őket a hóokozta optikai csalódások miatt. És csak ezen az elbeszélésen keresztül alkothatunk magunknak fogalmat arról az örömről, mely ezeket, a már magukat elveszettnek hitt, agyonkínzott, élettelen embereket fogta el a szabadulást, életet jelentő feléjük közeledő Krasszin szirénjének búgására, melyet először a hallucináció játékának vélnek. De az események meztelen borzalmasságánál is megdöbbentőbben hatnak azok a paradoxalis és humoros epizódok, melyeket Biagi visszaemlékezéseiben elmond. Elgondolkoztató például az a jelenet, amikor a szerencsétlen utjára induló Malmgreen egy darabka csokoládéért aranyóráját kínálja fel egyik társának. Vagy annak az olasz-spanyol válogatott footballmérkőzésnek kegyetlen humora, melyet Biagi a rádión keresztül pompásan élvezhet, ugyanakkor, amikor az ő kétségbeesett rádió-hivásait nem fogja fel senkisem... Vagy mennyi cinizmus és ördögi humor van Biagi szavaiban, amikor a hajó-bázissal, a Città di Milanoval már sikerült a rádió összeköttetést megteremteni és Biagi Nobile kérdését továbbítja a hajóra: „Feleljetek mit szükséges tenni a sebesültekkel? ” Biagi a következő különös és elhamarkodott választ kapja a Città di Milano rádiójáról: „Meleg vizet, gipszet és kötést szerezzetek”. Biagi, a jámbor és örökké jókedvű rádiótelegrafista elveszti türelmét és gorombán ezt üzeni vissza: „Elfeledtettétek, hogy itt az összes patikák be vannak zárva? ”


Biagi nem hivatásos író és még csak nem is „intellektuel” és ezért azt sem szabad felróni neki, hogy egy kissé gorombán őszinte szimpátiáiban és antipátiáiban is. De kissé mégis igazságtalan az expedició nem olasz tagjaival szemben, különösen Malmgreennel. El tudjuk képzelni, hogy ez a svéd tudós, aki még csak a nyelvén sem tudott a derék rádiósnak nem felelt meg Biagi egyéni izlésének. De azért vaskos igazságtalanság róla azt írni, hogy ügyetlen és gyáva volt, amikor pedig ő lőtte le az egyetlen medvét, melynek húsa nélkül az egész társaság csúnyán éhenhalt volna. És megbocsájthatatlan hálátlanság csak azt írni Lund´borgról, hogy rengeteget evett a „vörös sátorban” és hogy elégedetlen volt mindennel; róla, aki élete kockáztatásával mentette meg Nobilét repülőgépével és aki felcserélte szabadságát a jég és éhség kilátástalanságával. Biaginak még a Krasszin embereiről sincsenek meleg sorai, akik pedig mindnyájukat megmentették és akik azzal kedveskedtek Biaginak, hogy folyton „tábornok elvtársnak” szólították, mert a jégtáblán felcserélte melegebb sapkáját Nobiléével....


Figyelmesebb, igazságosabb, intelligensebb és loyalisabb Viglieri sorhajóhadnagy könyve **, de egyúttal jóval szürkébb is Biagi írásánál. Megérzik munkáján, hogy már ez egy „intellektuel” írása és loyalitása mögött kiérzik tiszti elegánciája.


Hiányzik belőle Biagi paraszti ereje, egészséges humora, érdes, goromba őszintesége. Elbeszélésében nem mond semmi újat, sem többet, sem. kevesebbet Biaginál; szinte valószínütlenül ugyanúgy emlékezik a dolgokra, mint Biagi. De Viglieri meghatott hálával beszél Malmgreenről, a svéd tudós bátorságáról, mert egyedül megölte a medvét és amiért ő volt az első, aki a jégtáblán való marsolást vállalni akarta. Kegyeletes szavakkal emlékszik meg Amundsen önfeláldozásáról, melylyel vetélytársa megmentésére sietett. És végül meghatott szavakkal ír Samoilovits professzorról, a Krasszin parancsnokáról, „aki valóban számithat az olaszoknak és mindazoknak a hálájára, akik a tudomány szeretetét a merész vállalkozások kultuszával egyesítik”.


Sem Viglieri, sem Biagi azonban mindenki előtt könnyen érthető okokból nem érintik Nobile felelősségének kérdését. Azonkívül e két most ismertetett könyv megjelenése után továbbra is felderítetlen marad az a sok homályos pont, amikre még ma sem kaptunk kielégítő magyarázatot: (Malmgreen tragikus halála, holttestének állítólagos eltünése, stb.) Kérdés (sok és alapos okunk van a kételkedésre), hogy a nyugtalanító homályra világosságot fog-e végre deríteni a tragikus kaland megszervezőjének, rövidesen sajtó alá kerülő könyve, amelyben Nobile tábornok emlékeit és vallomásait akarja a nyilvánosság elé vinni. (Nápoly)


*„Biagi raeconta”. Ed. Mondadrori, Milano, 1929.


**Alfredo Viglieri : „48giornisurpack” Ed. Mondadori.


 


Vissza az oldal tetejére