Főoldal

Korunk 1930 Május

Bárarisztokraták és kalmárok


Haraszti Sándor

 


Arról van szó, hogy akadt egy magyar mágnás aki (csekélység!) hatszázezer pengőt fizetett ki egy barátjáért, ugyancsak „történelmi nevű” ficsurért. A baráti gavalléria e ritka epizódja a magyar arisztokrácia történetében, nem döbbentett volna meg senkit, ha a hatszázezer pengőt a nemes lovag történetesen nem használja föl bár-számlákra, pezsgőre, éjszakai dorbézolásokra, szerelemre. A tízezerholdak félistenének homlokán nem billent volna félre a glória, amit nyárspolgárok fontak a feje köré, meg az iskolakönyvek, ponyvaregények, prédikációk, ha a gavallér mágnás egy gyárvállalat megalapításában, vagy egy nem éppen fajvédelmi üzlet lebonyolításában segíti soványabb erszényű barátját. A hitbizományi szerencsefi azonban komoly gyárvállalat helyett barátja váltóin keresztül bárakat finanszírozott, tehát egyszerűen a „tékozlásnak” azt a nemes hagyományát ápolta, amit a régi Magyarország arisztokratái. S ebből kerekedett az a vihar, amely a fiatal mágnást kiszolgáltatta a „misera plebsnek”, annak az éhségtől, gondoktól szédelgő tömegnek, amely igen helyesen a százezres bárszámlákban a maga kigúnyolását és megcsúfolását látta. A Szász Zoltáni lelkek demokrata-zamatú dervisei siettek „hangot adni” felháborodásuknak, de természetesen csak úgy „drei Schritte von Leib” mosták meg a fejét a könnyelmű mágnásnak, hogy „kockáztatta az arisztokrácia tekintélyét”. A történelmi osztály presztízse volt nekik a fontos, a szivük bálványa, a fétis, amit kitettek a profanizálás veszélyének, a bárszámla, az átdorbézolt éjszaka, cigányhomlok, felékesítve ´ezresbankóval egy címeres ficsur italos kedvéből. S ez fájt gróf Hunyadynak is, a fiatal mágnásnak, aki Tisza Istvánt kopirozza a tányérsapkás „generáció” vezéreként azzal a nyilatkozattal, hogy a „bárarisztokrácián kivül van dolgozó arisztokrácia is”. A dolgozó arisztokrácia természetesen nem ül be a pult mögé, a hivatalok rossz levegőjében sem fürdeti szívesen szabad levegőhöz szokott tüdejét, azt meg pláne nem követi el, hogy kaszát-kapát ragadva maga is segít megművelni a hitbizományokat és egyéb ezerholdjait. Ó, nem, ennyire nem dolgozik ez a „dolgozó” arisztokrácia, a munka, amitől esténkint halálrafáradva dől a Nemzeti Kaszinó fotöjeibe, egyszerűen a bankosztalék-jövedelem rendbetartása, új gründolások rendezetlen felekezetű atyafiakkal, vagy ahogy egy liberális ujság írná: „lázas közgazdasági tevékenység”. Hogy ez a lélekemelő „munka” miért nemesebb, mint a bárszámla-csinálás, cigánydirigálas, azt nem fejtette ki a fiatal Hunyady gróf, de fölösleges is lett volna, mert azt már mindenki tudja, még a grófok is, hogy egy bankfotöj van olyan kényelmes, mint egy nyereg. S ha nem tudnák, megmagyarázza nekik Ignotus, hogy nem csak az a hős, a dicső, aki nyereg alatt puhítja a húst és bunkóval köszönti az izraelitát, hős a kalmár is, „legalább akkora, mint — nem Napoleon, hanem még annál is nagyobb, a legyőzője — Blücher generális”. A bárarisztokrácia még nem jutott eddig, még nem látta be, hogy a történelmet inkább a kalmárok csinálták, mint a generálisok,


Ignotust csak a „dolgozó” arisztokrácia érti egyelőre, azok a grófok, akik rájöttek, hogy a pénznek éppúgy nincs szaga, ha uradalmi cselédek verejtéke tapad is hozzá, vagy ha városi munkás korgó gyomorral söpri is be a Wertheim-szekrényekbe. S az csak természetes, hogy ezt a dolgozó arisztokráciát szívesen ölelte szivére Szász Zoltán éppúgy, mint Mórica Zsigmond, aki álá Hunyady gróf egyszerre fölfedezte, hogy egy „új nagybirtokos osztály van kialakulóban, amely megérti az idők szavát”. Ne értsük félre: nem arról van szó, hogy jól megfizeti a cselédjeit, szociális reformokon töri a fejét, vagy saját pénzéből tartja a munkanélkülieket. Az új osztály ilyesmikkel nem törődik, vagy ha véletlenül mégis ráfanyalodik erre, akkor egyszerűen-helyesel a bárarisztokratákkal együtt a dorozsmai csendőröknek... Azért új ez az arisztokrácia, mert nem lúdbörzik már a háta a gépektől, sőt (isten bocsá!) racionalizál, kalmárkodik, karteleket csinál, panamázik, dumpinggol, ismeri Chikagó rejtelmeit, fejet hajt Lincoln Ábrahám előtt. A kátéja: több pénzt keresni, mint amennyit el tudok kártyázni, utazni, pezsgőzni, versenyistállózni, autózni, ugyanúgy, ahogy Ignotus szívszerelme az oroszlánbőrbe bujtatott róka, a kalmár. Szász Zoltánok, Hunyadyak, liberálisok és félliberálisok, demokraták és fasiszták ezt a kalmárkodó mágnást koronázták meg a detronizált bárarisztokrata helyett, mint „korszerű nagybirtokost”. S elfelejtették, hogy tulajdonképen nem az a fontos, hogy a mágnás bárra költötte a hatszázezret, hanem az, hogy hatszázezret költhetett el akkor, amikor hatszázezer nem költhet egy fillért sem. Nem csak bárszámlára, hanem kenyérre sem. S éppen ezért ezek a fillértelenek a kalmárban nem látnak hőst, az arisztokratában nem találnak semmi „korszerűt”, ellenkezőleg: mindkettőben olyan rettenetes korszerűtlenséget, amit oda kell fektetni, ahol Napoleon és Blücher generális fekszik — a történelem tömegsírjába... (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére