Főoldal

Korunk 1930 Május

Politikai szinház, amely tényleg politizál


Dienes László

 


Harc egy paragrafus ellen


 


Piscator újra hallat magáról, kezdhetné a reporter a jelentését. De azonnal korrigálnia kellene önmagát: mert éppen az a haladás, hogy most dolgozik s nem hallat magáról. Mióta az ősszel csúfosan megbukott a Berlini Kalmárral, s pedig anyagilag éppen úgy mint erkölcsileg, tegyük hozzá: művészetileg is, azóta alig volt olvasható a Piscator neve a lapokban. Megjelent igaz egy könyve a politikai színházról (Das politische Theater, kiadta Berlinben az Adalbert Schultz-Verlag), egy nagyon érdekes, tanulságos, olvasásra érdemes könyv; de ez inkább még az előző évek munkásságának eredménye, fontosabb az új, amit zaj nélkül vidéken csinált közben s amellyel most eljött Berlinbe is, régi sikerei és bukásai színhelyére.


Megint politikai színházat csinál. De most egészen másképpen fog hozzá. S hozzátehetjük mindjárt: úgy néz ki, hogy most eltalálta az igazibb útat.


Az első meglepetés, amit már mondtunk: hogy alig hallani Piscator nevét. Van egy Piscator-kollektiv, amely játszik s amely a vidéket már bejárta a darabbal. De erről se igen lehet hallani; nem fontos, úgy látszik, ki játszik, nincs az együttesben világhírű prominens, nincs sztár, akinek „neve vastagon volna nyomva a színlapon. Vastagon csak a darab címe van nyomva, mintha most csak a tárgy volna fontos. A második meglepetés: Piscator nem a Nollendorfplatzon, az arrivista, vagyonos nejgyedben játszik, hanem valahol a Janovitz-Brückénél, Berlin-Ostban, egy jócska, piszkos kis proli-színházban egy legprolibb negyed kellős közepén. S hat márka a legdrágább hely, de ötven Pfennigért már be lehet menni.


S ha az ócska tűzveszélyes falépcsőkön felküzködött az ember, kapja a harmadik meglepetést: égy picike színpad, amelynek még rendes függönye sincs. Forgószínpad? Liftek, le és fel? Vasszerkezetek, fényszórók, futó pallók, előre és hátra, jobbra és balra? Minderről szó sincs többé: Piscator legújabb trükkje: semmi technika. Ugy látszik, okult a mult őszi szigorú kritikákból és a bukásból. Semmi rendezési nagyképűség. Csak lényeg.


De ez a lényeg se a játék. Színészei nem játszanak rosszul; de valami különösen jól sem. Látszik, hogy nem erre fektetik a fő hangsúlyt. Eddig, amikor Piscator politikai színházat csinált, mindig a színházra fektette a fő súlyt s belebukott a nagyszerű színpadi technikába. Most megpróbálja a másik végén megfogni a dolgot s az egész hangsúlyt a politikára helyezi. S a színházzal csak annyit törődik, amennyit éppen muszáj, hogy még színház maradjon.


Schiller mondotta, hogy a színpad erkölcsi intézmény kell legyen., Ez annyit jelent, hogy állást kell foglalnia. Valami mellett és valami ellen. S politikai lesz a színpad, ha egy politikai kérdésben foglal állást. De állást foglalni annyi, mint harcolni, politikailag állást foglalni annyi mint belekapcsolódni egy ténylegesen folyó politikai harcba, leszállani; az elméletek magasságából egy napirenden levő konkrét kérdéshez.


Ezt próbálja megcsinálni Piscator új színháza. S hogy egyszerre ne ugorjon fejestől a társadalmi harcok legveszedelmesebb örvényébe, kiválaszt egy a nagy harc szélén fekvő, de nem kevésbé fájó és aktuális problémát. Egy pontot, amely körül már erősen folyik a harc s amely harchoz színházával egy segédcsapatot kiván szállítani.


Ez a szélprobléma, amely körül pár éve Németországban erős harte folyik a haladó gondolkozású közvélemény képviselői és a konzervatív erők között, a magzatelhajtás tilalma. Tágabban fogalmazva: a születések szabályozása. A német büntető törvénykönyv 218. paragrafusa fegyházzal bünteti a nőt, aki magzatát elhajtja s azt, aki ebben neki segítségére van, az orvost is. Ez ellen a paragrafus ellen folyik a harc. A haladás hívei a paragrafus eltörlését kívánják. Nem. csak elvi, jogi indokolással, mert hiszen a nőnek veleszületett joga saját maga határozni afelől, hogy hány gyermeket akar a, világra hozni, hanem még inkább azzal a gyakorlati meggondolásból, hogy a tilalom úgy sem ér semmit s nem akadályozza meg a magzatelhajtásokat, hanem csak hozzánemértő kezekbe hajtja az asszonyokat a népegészség nagy kárára. S a szomorú adatok hosszú sorát tudják e nézet mellett felvonultatni. Dr. Hodann, a szexuális felszabadulás egyik legkiválóbb előharcosa Németországban, porosz hivatalos adatok alapján kiszámítja, hogy Németországban évente legalább is egy millió és kétszázezer magzatelhajtás történik. S minthogy a 218. paragrafus az orvos kezét megköti, a hozzánemértők által végrehajtott beavatkozás következményeképen évente kb. húszezer német nő hal meg s 80.000 szerez súlyos utóbajt.


Egyik, de csak egyik oka ennek a helyzetnek a még mindig uralkodó képmutató állásfoglalás a szexuális dolgokban, amely kifelé még mindig ragaszkodik a tízparancsolathoz s morálisan elítél mindennemű házasságonkivüli nemi életet, ugyanakkor, amikor tényleg ez már régen nem erkölcsi felfogása a német nép nagy többségének. Berlin püspöke még mindig a szüzességet hirdeti, Grotjahn professzor pedig statisztikailag pontosan megállapítja, hogy minden 100, a házasság első évében született gyermek közül az első hét hónap alatt születik meg, vagyis (a házasságkötés előtt fogantatik: a mezőgazdaságban foglalkoztatottaknál 68, az ipari munkásoknál 67, a kereskedelmi alkalmazottaknál 68, ipari alkalmazottaknál 51, gyárosoknál 33, önálló kereskedőknél 39, alacsonyabb állami és községi alkalmazottaknál 41, ügyvédeknél, orvosoknál 30, magasabb tisztviselőknél, papoknál, tiszteknél 15. Egy másik szociológus, Dr. Beyer porosz jóléti minisztérium tanácsosa, kilencven százalékra teszi azoknák a pároknak számát, akik a házasságkötés előtt nemi életet élnek egymással.


Ez csak azt igazolja, hogy a népesség nagy többségénél a valóságban nem létező ma már a régi nemi! morál. S egy ritka fehér hollói a német igazságszolgáltatásba, egy chemnitzi bíró megállapítja egy ítélet indokolásiában, amellyel felmenti a vádlottat, amiért óvszereket terjesztett, hogy „ma már egy rövid ideig tartó együttélése egy férfinek és egy nőnek, amennyiben kölcsönös vonzalmon (alapszik, általánosságban nem tekintetik erkölcstelennek” s továbbá: „a népesség széles rétegei ma már erkölcstelennek tartják gyermekebet a világra hozni, akik testi konstituciójuk vagy gazdasági helyzetük következtében oly kedvezőtlen életkilátásokkal birnak, hogy Valószínűleg boldogságot és sikert nem érhetnek el. A gyermeknemzés tekintetében is a minőség kezd diadalmaskodni a mennyiség felett”. „Egy válóperben pedig kimondta a bíróság, hogy „a legszélesebb rétegek felfogása szerint helyén való az, ha egy férj megtagadja egy gyermek nemzését azért, mert előreláthatólag nem tudja emberhez méltóan felnevelni”.


Ezeket a birósági határozatokat nem azért idéztük, mintha ez volna a német bírák általános felfogása. Ellenkezőleg ugyancsak Chemnitzben ítélt ei egy másik bíró valakit, aki feleségével óvószert használt, azon az alapon, hogy „óvószerek alkalmazása a házasságon belül is erkölcstelen és tilos”. S jelenleg is két helyen folyik egy-egy monstre-per magzatelhajtásért. Az egyik Berlinben, ahol a nőt, aki iparszerűen foglalkozott magzatelhajtással több évi fegyházra ítélték, most harmincöt páciense ellen folyik az eljárás; a másik Hindenburg városban, ahol 120 nő ellen indították meg az eljárást.


S még egy körülmény jellemzi a helyzetet: hogy az egész legnagyobbrészt csak a szegénynéposztályok asszonyait sujtja. Mert a vagyonosok meg tudják fizetni az orvos rizikóját s így nem veszélyeztetik egészségüket és életüket. A bűnügyi statisztika szerint évente ötezer büntetést szabnak ki magzatelhajtás miatt (s történik egy millió kétszázezer, már egyedül eléggé mutatja a törvény lehetetlenségéti) s a megbüntetettek 99.9 százaléka szegény néposztályokhoz tartozik. Jómódú nő csak egész különös szerencsétlen véletlen következtében jut a törvény kezére magzatelhajtásért, mivel van pénze arra, hogy orvossal végeztesse el.


Ez tehát a legújabb Piscator darab szociális háttere: a harc, amely ezen állapotok ellen folyik s amely pl. egy nemrégiben tartott berlini gyűlésen a 218. paragrafus ellen tartandó népszavazás követelésében csúcsosodott ki. Ebbe a harcba kapcsolódik ba a darab, amelynek címe is mindjárt: „218. paragrafus”. S a programfüzet mottója: „Hogy a paragrafus elbukjon, az a cél”. Tehát nem művészi feladat megoldásai, nem artisztikus probléma, hanem társadalmi hatás: propaganda valami mellett és ellen.


Alfred Kerr, akinek kritikája művészeti szempontból egyébként jogos, megállapítja a darabról: nem művészi munka; mert ha egyszer nincs többé a 218. paragrafus, nincs értelme az egésznek. Igy véve persze egy tendenc-darab se művészi, mert egyszer vége lehet annak, ami ellen irányul. De a görög tragédiák témái ma éppen úgy nem aktuálisak, a „paragrafusok” amelyek ellen íródtak, ma már nem léteznek. Tehát ezen se művészi munkák?


Tény, hogy a darabnak egyetlen érdeme, hogy aktuális társadalmi harcba nyúl bele. Hogy tiszta tendencia, amit tényleg nem a műkritikus hivatott megítélni. Hanem a politikus. Aki megmondja majd, hogy hatott-e segített-e a harcban.


A mult évben már játszottak Berlinben egy hasonló darabot, ugyanezzel a témával: a „Zyankali”-t, a Fiatal Színészek csoportja. Az előadás nagyon erős volt, „művészi” szempontból is elsőrangú; s minden technikai különlegesség nélkül, minden új fogás nélkül, úgy ahogy az egész világon játszanák. De a darab jó volt, a játék nagyon jó volt s a hatás igen nagy volt. Bizonyára a politikai is.


Ami azonban nem nyilvánult meg olyan kézzelfoghatóan, mint most Piscatornál. Mert az inszcenirozás nem adott erre alkalmat. Piscator újítása viszont éppen az, hogy aktíve bevonja a közöséget a játékba, amely éppen ez által aztán megszünik játék lenni s lesz belőle, ami akar lenni: politika, agitáció, népgyűlés.


A kísérlet nagyon érdekes. A közönség vár a nézőtéren, a függöny még leeresztve s egyszerre megszólal hangosan egy úr. Valamit beszél. A legtöbben még nem is veszik észre. Aztán egy másik is beszélni kezdi, mindig hangosabban. Sokan azt hiszik, valami incidens, talán összevesztek odalenn, mig aztán lassanként kitűnik, hogy „megkezdődött a darab”. A két úr t.i. a darab témája felett vitatkozik, a 218. paragrafus felett. Aztán beleszól egy harmadik is, egy ébredő vagy ahogy itt hívják, egy nemzeti szocialista, egy joggyakornok foglalkozásra nézve, amint később a színpadon kitűnik. Aztán felmerül mellette hamarosan egy fekete ruhás férfiú s kenetteljesen adja elő az egyház álláspontját a kérdésben. Szavaira hangos közbekiáltások a karzatról, a közönség nevet, a pap dühösen ´hátravonul, talán elment... S a közönség még mindig nincs tisztában vele: ő játszik itt, vagy fizetett színészek? Egészen addig, amig fel nem megy a függöny s a nézőtérről fel nem megy a színpadra az egyik felszólaló s játsza az orvos szerepét.


S ekkor már meg van fogva a néző: átváltozott passzív nézőből aktív szereplővé. S ez volt a cél. És így megy tovább az egész előadás: vegyesen a színpadon és a nézőtéren. A mi a színpadon történik, az csak illusztrálja azt, amit a nézőtéren beszélnek, aláhúzza tények eljátszásával az érveket. S egy idő mulva a közönségnek is megjön a kedve és a bátorsága és s „spielt ohne Gage mit”. A második felvonásban már nem lehet tudni, hogy fizetett színészek kiabálnak-e közbe zamatos berlini véleménynyilvánítás-sokat vagy pedig ez a darab szövegében van.


A határvonal színpad és nézőtér között tényleg elmosódik; ezt sikerült elérni a rendezésnek. S ez igen nagy dolog a politikai színház szempontjából: mert ez az első feltétele annak, hogy eleven, harcos, tényleg hatásos legyen. Hogy eleinte fizetett színészekkel kell eljátszatni a publikum szerepét, az magától értetődik, a közönséget rá kell nevelni, bátorságát fel kell nyitni. Egyébként a nézőtéri szerepeket nem csak színészek játszották. Sőt: Max Hodann volt az egyik felszólaló s rajtakivül orvosok, jogászok is beleszóltak a színpadközi (vitába. Amely eleven volt, hangos, csaknem veszekedés, Kraftausdruckkokkal, ahogyan tényleg vitáznak az emberek. Ezért mégis természetes volt, ha tudta is később az ember, hogy meg van rendelve.


S sikerül a közönséget annyira belevonni, hogy a végén tényleg egy népgyűlés lesz az előadásból, amelyen a közönség a színészekkel együtt leszavaz (persze egyhangulag) a 218. paragrafus eltörlésére.


Nagyon érdekes kísérlet, mely még egy ilyen silány szöveg mellett is sikerültnek mondható. Mint első kísérlet. Mert azért giccsekkel sokáig ezt sem lehet csinálni. Csak az a kérdés, lehet-e egy agitációs szöveg más, mint giccs? A válasz erre a kérdésre dönti el, nem azt, hogy kell-e vagy lesz-e politikai színház, hanem azt, hogy lehet-e egyben a politikai színház művészeti értelemben vett színház is? Ami ugyan jelenleg egészen másodrendű kérdés. (Berlin)


 


Vissza az oldal tetejére