Főoldal

Korunk 1930 Május

A kényelmetlen kultura


Feldmann Sándor

 


Elégedetlennek és kényelmetlennek érezzük magunkat a kultúrában — mondja Freud legújabb könyvének címe. Egyenes folytatása ez Freud mult esztendőben megjelent, nagy port felvert írásának, a Die Zukunft einer Illusion-nak melyben azt fejti ki, hogy a vallás már befejezte azt a szerepét, hogy az emberiségnek az élet nehézségeivel szemben folytatott verejtékes küzdelmében segítője, támogatója és vigasztalója legyen. Egy illuzió volt csupán, mely ma már gátol és megakaszt, helyét a tudomány valóságának kell elfoglalnia, a vallás mankója helyett adjuk tehát a tudomány komoly értékét az emberiség kezébe, mert azzal jobban tud sorsán segíteni... Ebben az újabb könyvében viszont a kultura káros hatásaira figyelmezteti Freud az emberiséget és elismeri, hogy nem tud az emberiségnek vigasztalást nyujtani, nem tud optimista lenni, pedig ilyet vár sóvárogva mindenki, a jámbor hívő ugyanúgy mint a forradalmár.


A Das Unbehagen in der Kultur oldalain abból indul ki Freud, hogy a pszichoanalitikai kutatás az agressziót, azaz a támadást ismeri fel, mint az ember leglényegesebb életösztönét. Ez az. ösztön — mint azt már Freud előtt Stekel és Rank kimondották — két részjelenségben nyilatkozik meg: a szorosan vett agresszióban és a szexualitásban, vagy a pontos freudi kifejezéssel, az élet- és halálösztönben. A halálösztön, mely mindnyájunkban settenkedik, az Eros hatására egyideig nem érvényesül, hanem mint agressziós és destruktív erő, kifelé és nem önmagunk ellen fordul, másokat támad vele és nem önmagát. De ha az Eros ereje gyengül, az agressziós ösztön is befelé fordul és az ember megöli magát vele, meghal. Az agressziós ösztön nyomására az egyik ember a másikat megakarja támadni, ellenszolgáltatás nélkül akarja kihasználni, beleegyezése nélkül nemileg birtokba venni, meg akarja alázni, fájdalmat akar embertársának okozni, kínozni és megölni akarja. Az ember ilyennek születik és ilyen szeretne maradni egész életén keresztül, de agressziós vágya szemben találja magát a kulturával, mely arra tanítja, arra kényszeríti, hogy fékezze magát, szeresse felebarátját, mint önmagát, sőt szeresse ellenségeit is. Freud ezt teljesíthetetlen kívánságnak tartja és az embert alkalmatlannak arra, hogy ennek az erkölcsi parancsnak eleget tehessen. A kultura tehát feszélyez. Azonkívül még az, a baj is támad, hogy az ember bűnösnek és rossznak érzi magát, mert a nevelés hatására azonosítani akarja magát a kultura parancsaival, de ez nem sikerül neki. A kultura túlságosan fékezi az ember erótikus vágyait és ennek következtében idegessé tesz, de még jobban fékezi a támadó vágyat és ennek folytán létesül a — legtöbbször csak rejtett — bűntudat. Ez utóbbi pedig elégedetlenséget, kényelmetlenséget, kellemetlen feszültséget teremt. A pszichoanalitikai kutatások központjában ma a lelkiismeret és a bűntudat keletkezésének problémája áll. A kérdés úgy az egyén, mint az egész emberiség szempontjából rendkívül fontos, mert őket kell okolnunk az egyén neurózisáért, (lelki surlódásból eredő idegesség) valamint az emberiség elégedetlenségéért és egyuttal boldogtalanságáért is, a kulturában, a kultura dacára. A lelkiismeret, Freud szerint, a szülők hatására alakul ki, akik a fejlődő gyermek agresszióját gátolják, a gyermek úgy érzi, hogy a szülők éppen oly agresszivitással lépnének fel vele szemben, mint ő ellenük, fél tőlük, a szülők iránti szeretet segítségével azonosítja magát a szülőkkel és ön-önmaga ellen lép fel azzal a szigorúsággal, melyet eredetileg tőlük elvárt. A lelkiismeret tehát az ösztönlemondásnak az eredménye és tulajdonsága, hogy újabb ösztönfékezést követel. Innen van az, hogy minél engedékenyebb az ember a vágyéletét illetőleg, annál enyhébb a lelkiismerete is. Kiközösített tanítványának, Ranknak, az álláspontjára helyezkedik Freud, mikor elfogadja, hogy a bűntudat régibb, mint a lelkiismeret és lényegében nem más, mint a külső autoritásoktól való szorongásnak a kifejezője. Ha a lelkiismeret is kifejlődött, akkor ez újabb rétegként rárakódik a bűntudatra, azt erősíti. Freud kitart amellett, hogy az emberiség első bűne az apagyílkosság volt: a fiatalok összeálltak és agreszsziós vágyuknak tettek eleget, mikor egyesült erővel megölték riválisukat, az apát. Az emberiségnek ezt a bűnét akarta a kereszténység ellensúlyozni akkor, mikor a keresztrefeszített Krisztussal vezekli le a fiatalok bűnét.


Az agressziós vágy elleni kulturharc azonban nem sikerült és nem sikerülhet az eddigi módszerekkel. A támadási vágy, az agressziós ösztön ősi erősségében megvan, megmaradt és két irányban mutatkozik. Az emberiség, mivel egyrészt igyekszik a kultura előtt — legalább látszólag — meghódolni, fékezi agreszszióját, de a fékezett agresszió a fennt vázolt úton, önmaga ellen fordul, az ember Én-je ellen és az emberiség más helyett önmagát kínozza, önmagát támadja. Másrészt, mivel ezt a feszültséget nehezen, vagy egyáltalán nem bírja, borzalmas agressziós kitörésekkel igyekszik a feszültségen enyhíteni. Ilyennek számíthatjuk a népvándorlás borzalmait, a hunnok betörését, a mongol inváziót Timurlen és Dzsingisz kán uralkodása alatt, Jeruzsálem elfoglalását a keresztes vitézek által, a világháborút, stb...


A kulturának az a törekvése tehát, hogy az emberiséget nagy tömegben egybeforrassza nem sikerült. (Csak két szerelmes ember tudja egymással szemben az agresszióját feladni, az Eros hatalmas ereje segítségével. Más uton az emberek között barátságot létesíteni nem lehet). Az emberiség a kulturában kényelmetlenül feszeng : sőt a kultura segítségével a technika annyira kifejlődött, hogy annak segítségével az emberek az utolsó szál emberig kiirthatják egymást. Ez a lehetőség veszedelmesen tüzeli az agressziós ösztönt, általános szorongást szül, melyet csak az szüntethet meg, ha az Eros, mint az agressziós vágy ikertestvére, szembeszáll a rombolás szellemével, szembeszáll a destrukciós vággyal és vele győzedelmes harcot vív meg. Az emberiség sorsa attól függ, hogy a további kulturfejlődés folyamán az emberiségnek mennyire fog sikerülni az együttélést annyira zavaró agressziós és önpusztítási vágya felett urrá lenni.


Ezzel fejezi be Freud újabb könyvét, mely bizonyára nagy hullámokat fog verni úgy a tudomány, mint a hívők körében. Kétségtelen, hogy Freudnak sok tekintetben igaza van, de ő túlmesszire tekint, elhagyja az emberiség klinikai betegágyát, hol az orvosnak az emberiség aktuális égető fájdalmaira kell irt találni és eme aktuális bajok ellen mégsem vagyunk annyira tehetetlenek, mint azt Freud gondolja. Igenis vannak a kulturának olyan erői, melyeket helyesen felhasználva, az emberiség sorsán javíthatunk és optimisták maradhatunk. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére