Korunk 1930 Március

Az uralkodó osztály uj arca

 


A régi volt a háború előtti II. Vilmos Németországának arca: akik akkor az előtérben állottak, a porosz tisztek és junkerek, akik karddal és kutyakorbáccsal kezükben uralkodtak. Ma ez már, legalább is ebben a formában nincs. Az. uralkodó osztály ezen arca ma a háttérbe vonult s egy másik arc nyomult előtérbe, amely ugyan meg volt már azelőtt is, de nem merészkedett még akkor ennyire előre: a társadalmi fejlődés szükségszerűsége hozta magával, hogy a feudális arcvonások elhalványultak egy kissé s a kapitalista vonások hangsulyozódtak ki egyre erősebben. A katona és a Junker helyét az első vonalon elfoglalták a gazdasági élet, az ipar, a (bankok, a börze új pénzzel nemesített lovagjai. Ezeket az új urakat és kisérő csapatukat örökiti meg Grosz ebben az új kötetben.


Ugyanazzal a kiméletlen és velőkig leleplező verisztikus szimbolizmussal, ami előbbi rajzait jellemezte. Most is első sorban fegyver kezében a ceruza, amellyel sebezni és gyilkolni akar: erkölcsileg kivégezni a mai rend haszonélvezőit s egy jobb rend ellenségeit, akik ráfeküsznek gazdasági erejükkel a nagy tömegekre s élősködnek ezek munkájából.


Az új gyüjteményben az ellentét kevésbé lép előtérbe kifelé dolgozó és haszonélvező között, a hangsuly anynyira csak az utóbbiakon van, hogy mellette kifejezetten alig jelenik meg a másik oldal. De annál inkább nem-kifejezetten, magukban a típusokban, amelyek láthatatlanul maguk mögött tartják, implikálják az egész mai társadalmi építményt. Egy-egy arcvonás, egy-egy mozdulat, egy testtartás elég Orosznak, hogy vele éreztetni tudja azt az egész társadalmi testet, amelyből egyedül nőhet ki ez a kifejezés, ez a mozdulat, ez a testtartás. Azok a rajzok is, amelyek nem adnak többet mint egy alakot s nincs politikai címük, több politikai valóságról számolnak be, mint akárhány kötetes társadalmi regény.


Ime néhány vonás az új arcról. Az első rajz mindjárt: itt már nem mint a régi kötetben a polgári tőkés a porosz katonacsizmát csókolja; egy kis fejlődés: most már az állig felfegyverkezett katona csizmái költött ül s a fekete-vörös-arany habból szappanbuborékot fuj a felírással: soha többé háború. A munka áldását pezsgős vacsora alakjában nem Junkerek és katonatisztek élvezik, hanem nagyhasú civilek. Ők szedik le az „ártatlanság gyümölcseit” is a Friedrichstrassei hotelekben. Ők vonulnak be az új Reichstagba is. Ők állanak a társadalmi piramis csucsán mint felügyelőbizottsági tagok.


Egy fájdalmas grimasz minden rajza, kegyetlen és kíméletlenül nyilt, mely kendözés nélkül leleplezi korunk embertelen valóságát. Grosz nem humorista, soha se volt az. Rajzain nem lehet nevetni, ellenben sírni, azt lehet könnyen. Grosz nem tréfál, hanem fenyeget. Nem csak negative, azzal, hogy kegyetlenül leleplez, hanem pozitive is. Ebben a kötetben is: néha az utca megzavarja a prominensek emésztését s kellemetlen lázálmok is előfordulnak.


A másik új kötet legnagyobb részében nem hoz új rajzokat: egy válogatott gyüjtemény tizenöt éves működése alatt mappákban és lapokban megjelent több ezer rajzából. A hatvan legjobb és legjellemzőbb. Egy áttekintés s egy sürített kép a művészről és a mai polgári világról. (d. l.)


*George Grosz: Das neue Gesicht der herrschenden Klasse és Die Gezeichneten, megjelent mind a kettő Berlinben a Malik-Verlag kiadásában


 


Vissza az oldal tetejére | |