Főoldal

Korunk 1929 Február.

Jég exotikum

 


Peter Freuchen: Der Eskimo. Ein Roman der Hudson-Bay. Safari Verlag, Berlin 1928.


Ha Knut Hamsun láthatatlan koronájából egyik legszebb kő kiesne, akkor csak egy valakit tudnék, aki méltó volna rá e követ megtalálni, megtartani és viselni: a szerzője ennek a csodaszép eszkimó regénynek.


A fehér sivatagon keresztül kutyák, szánok és pár ember vonul. Mala, az eszkimó csapata ez, anyjával, feleségével és két gyermekével. Minden körülményesség nélkül, egyszerű szavak mögül, azzal a mágikus erővel, mely az igazi költő fundamentumát, teszi az első pár szó után tüstént kinyílik az egész északi táj. A hó puha, az előhaladás nehéz, az út pedig hosszú. Házikót építenek hóból. A hó táblákat összeeszkabálják, betömik a réseket s a hó házikóban laknak. A következő napon pedig vonulnak tovább, s ekkor következik ama pompásan elmesélt tragédia a nagymamáról, aki elfárad és megbetegszik, hátfájásról panaszkodik, az izadság gyöngyözik arcán, meglepő gondolatai vannak és különös szavakat mond. Ősi szokás szerint mielőtt tovább indulnának, megépítik a sírját, az öregasszony bevonul, lefekszik csendesen az állatbőrre, Mala szemmel kíséri, mialatt az öreg bemegy: aztán előveszi a kését, kivág egy darabot a hóból s eltorlaszolja vele a sír bejáratának ajtaját. Nem szól egy szót sem s a ház örökre bezárul.


A többiek tovább mennek. Később elérkeznek a tengerhez, ahol a fehér emberek tanyáznak egy hajó körül s ezzel kezdetét veszi az eszkimót különös életének az elmondása. Az eszkimók szótlanul és megadással szolgálnak a fehéreknek; – amit a fehér mond, az egy Isten parancsa, s amit a fehér cselekszik az szent és sérthetetlen, az eszkimó aszszonyok a fehéreké s az eszkimó asszonyok büszkék arra, hogy a fehér férfiaké, a fehér férfiak pedig arra, hogy az asszonyok kielégítik kívánságaikat. Csak Malaban él, jól lehet keveset beszél, valami fojtott és iszonyú súlyú ellenállás, ám az ő felesége is felkeres egy kapitányt, varr és szolgál neki és lakik a lakásában. Az eszkimók számára a paradicsomi napok ezek, állatbőreikért a fehérektől ama csodálatos dolgokat kapják cserébe, amik után a pusztaságban vágyódtak, s amikről összejöveteleik alkalmával meséltek, azokat a meséket és csodákat: fegyvereket és töltényeket, késeket s más apró és titokzatos dolgot, amiket a hó házikó asztalára lehet tenni és nézni, csodáim és semmi egyéb. Cserébe kapják ama különös ételeket, s cserébe kapják ama még különösebb és varázs erővel biró italokat, amelyekre először rá kellett szokni, melyek a főt édességgel, a végtagokat pedig valami csodálatos nehezékkel töltik meg.


Mindezeket oly erővel, brutalitással, becsületességgel és szuverénitással, egy adagból kivágva ábrázolja és formálja a szerző, amire Knut Hamsunon kívül talán senki sem képes a mai világirodalomban.


De mi történik? Nagyon egyszerű. Mala feleségét a reggeli szürkületben az egyik kapitány, miközben az asszony részegen kint a jégmezőn alszik tévedésből lelövi. Erre Mala mint egy különc vissza vonul a pusztaságba és egy másik asszonyt keres. Nagyon jól tudja, hol talál egyet. S közben keserű históriák esnek közte és törzstestvérei közt, akik gyülölik Malat, mert erős és aggodalmak nélküli férfi.


Van egy fegyvere, amit a fehér emberektől kapott és sok tölténye, s egy nap az a fegyver a kezében el kezd ölni a többi férfi között, csak egyetlen egyre, a legnagyobb és legutolsó ellenfelére nem használja fel a fegyvert, ezt az egyet a kezeivel szaggatja szét.


Ő, mindezek ebben a különös könyvben egyáltalán nem egyszerűen s a primitív vadság színvonalán jelennek meg, ahogy az ember gondolná, mikor a lapos eseményeket hallja, mert mindezek vándorlások egy ember lelkén keresztül, egy emberén, aki nem egyszerűen csak eszik, iszik, alszik, szeretkezik és öl, hanem akit teljesen magába nyel a romantika s tele. van sejtésekkel és gondolatokkal s belső tehetetlenségekkel, en nek az embernek a lelke olyan, mint a legelső embereké, vagy pedig mint az állat lelke, amelyik mindig nyúlóban van a felé, hegy emberré váljon, az animális elátkozottság bilincseit azonban sohase tudja teljesen összetörni magán.


Közben a Hudson-Bay-i rendőri kirendeltség főnöke, aki ugyanolyan becsvágyó, mint amilyen értelmetlen elkezd kutatni Mala után.


S a regény oldalain ismét egy pompás epizód vonul fel: a története azoknak a napoknak, amikor Mala a rendőrségen él, szabadon de ugyanakkor fogolyként, mint olyan, aki a fehérek törvényét nem ismeri, aki bűnös, de egyszersmind bűntudat nélküli.


S amikor látja, hogy a fehér idegenek, miután egy érthetetlen és idegen törvény szerint cselekszenek, halálra akarják itélni egyik reggel egy ijesztő hóvihar közepette megszökik; elmegy mialatt mindenki önmagába sülyedve ül a falak biztos fedezéke mögött. Mala odakint a hóviharban van odahaza.


Igy tünik el a fehér orkánban, vérmérgezéssel a karjában, amely fáj, a karját azonban levágja a késével és megy, ki az ő igazi hazájába, építi tovább kis hó házikóit, visszatér aszszonyaihoz, gyermekeihez és kutyáihoz, s eltünik a végtelen, kristályokkal ragyogó pusztaságba, mint egy életeleven monda... (I. H.)


 


Vissza az oldal tetejére