Főoldal

Korunk 1929 Február.

A tíz év előtti Erdély napjai


Kertész Jenõ

 


A román Nemzeti Tanáccsal való viszonyunk meglehetős furcsa volt, s bár dr. Hatieganu s pár magyar vezető személyiség között egész meghitt viszony szövődött, a két Tanács egy pillanatra sem melegedett fel egymás iránt. A két Nemzeti Tanács között az első időben az összekötő tisztet a mindenki által becsült, felejthetetlen emlékű dr. Somló Bódog vállalta, akit általános meglepetésre – sikerült erre a szerepre megnyerni. Hamar elkedvetlenedett azonban és lassan semmire se volt hajlandó, főleg az ismert aradi tárgyalások meghiusulása után. Hogy Aradon mi történt, azt annak idején a lapok részletesen megírták s így én csak arról számolhatok be, amit mi az aradi tárgyalásokkal kapcsolatban átéltünk. A kolozsvári magyar Nemzeti Tanács az aradi tárgyalásokra Vincze Sándor s talán még valakit küldött ki, hogy a magyar tárgyalók részén aszisztáljanak és információkkal szolgáljanak. Megérkezésük után kétségbeesve tudakolták telefonon, hogy az isten szent szerelmére mi történt Jósikafalván. A jósikafalvai vérengzés hírére a tárgyalások már a legelején elakadtak. Mi magunk csak később tudtuk meg a jósikafalvai tragédia részleteit s ezzel együtt azt is, hogy ezt a mindenkép fájdalmas kilengést az aradi román tárgyalók felhasználták az idő halogatására, mig Maniu megérkezik. Az aradi kiküldöttekkel való telefonbeszélgetések alkalmával mindig jelen volt Somló is és a tiz év hamufátyolán keresztül is élesen áll emlékezetemben az a kép, hogy milyen lemondóan, milyen mindenre elkészülten hallgatta Somló az aradi jelentéseket.


Az aradi alarm hírére természetesen azonnal elhatároztuk, hogy kivizsgáljuk a jósikafalvai esetet, amely felborulással fenyegette az akkor nagy reménységekkel kecsegtető aradi tárgyalásokat. Somló Bódog helyett én vettem át az összekötő szerepét s rövidesen sikerült megegyeznünk a román Nemzeti Tanáccsal abban, hogy vegyes bizottság szálljon ki a tragédia színhelyére. A magunk részéről dr. Balázs Endre tartalékos hadnagy és én, román részről pedig dr. Porutiu és dr. Pordea voltunk a bizottság tagjai.


Két autón indultunk. A Kalotaszegi Erdőipar Rt. calâtelei telepénél már képet alkothattunk magunknak a lefolyt tragédiáról. Akikkel itt találkoztunk, óva intettek, nehogy az úgynevezett rendetcsináló katonaság ránklőjjön. Ilyen auspiciumok között jutottunk fel a csudaszép vidéken Jósikafalváig. Az egész úton, a körülbelül 20–25 kilométeres vonalon egyetlen élő lénnyel sem találkoztunk, sőt örömünkre még katonákkal sem. Jósikafalván a hatalmas tizenkét gatteres fűrészgyár és összes mellékhelyiségei leégve fogadtak. Mi azonban egyenest az Urmánczy kastélyhoz tartottunk, ahol az úgynevezett Urmánczy-különitmény székelt.


Ezt a különítményt Budapestről toborozta Urmánczy Nándor, a magyar politikában ismert szélsőséges nacionalista politikus bátyja, jósikafalvai birtokának megmentésére. Urmánczy János valamikor nem kevesebb, mint 28 ezer hold ősfenyőfa erdőt vásárolt össze Jósikafalva környékén s a Hidegszamos és Belis völgyének találkozásánál, a jósikafalvai völgyet uraló magaslaton a legnyugatibb ízlésnek megfelelő kastélyt építtetett magának, egy díszes nagyszabásu kápolnával. Ez a kastélyt építtetett magának, egy díszes nagyszabású kápolnával. Ez a kasutolsó szegig mindent feldult és elvitt a feldühödött parasztság s az elcipelt holmiknak csak egy csekély részét sikerült visszaszerezni azalatt a pár nap alatt mióta a különitmény megérkezett. De ez is milyen állapotban volt! Elefántcsonttal berakott vadászpuska, mahagoni butor, selyemfüggöny, lenyúzott bőrfotel, minden ijesztő összevisszaságban...


A különítmény parancsnokát, egy Braun nevű császári és királyi kapitányt nagyon lehangolt állapotban találtuk. Irtózatos fejfájásról s egyéb kellemetlenségekről panaszkodott. Keservesen panaszolta el, hogy milyen sorsra jutott. A forradalom az esedékes őrnagyi előléptetésétől fosztotta meg! De különben is régi katonacsaládból származik s ime ilyen szerepre használják föl, bár a történt katonai intézkedéseket jogosoknak találja. A különítmény alparancsnoka egy Körösi nevű tüzérkapitány már korántsem fogta fel ezt a szomorú felelőséget olyan tragikusan. Ez a kapitány a meggondolatlan, fölényesen kedélyes szoldateszka tipusa volt, aki valójában nem törődött az egész üggyel. Rajtuk kívül a különítményben akadt még talán két hadnagy és egy rakás őrmester.


Az első dolog volt persze, hogy jegyzőkönyvet vegyünk föl. Ez azonban csak hosszas főleg magyar részről történt rábeszélésre sikerült. Az indulásunkat megelőző napon, a már telefonon informált parancsnok alig akart szóba állni velünk, mint hivatalos szervvel, bizonykodva, hogy semmi köze semmiféle Nemzeti Tanácshoz. Kérdésemre, hogy a kerületi parancsnokságnak hajlandó-e rendelkezésre állni, gondolkodás nélkül igennel válaszolt. Később azonban mégis hajlandó volt a honvéd hadosztálybíróság közbeiktatása nélkül előadni kínosan és megtörve a (tragédia pár kiszakított részletét.)


Őket, mondotta Budapesten toborozták plakátokain. A plakátok szövegében az állt, hogy Urmánczy János birtokát és kastélyát Kolozsmegyében veszély fenyegeti. Jelentkezzen 30–40 bátor katona. Páran abban a tudatban jöttek össze, hogy csupán kár okozásokat és esetleges fölösleges vérengzéseket fognak megakadályozni. A bánffyhunyadi állomáson azonban már azzal fogadták őket, hogy az Urmánczy kastélyt kifosztották, a nagy fűrészgyárat felégették s több embert megöltek. A szekerekről Kiskalotánál szállottak le s mint jó katonákhoz illik rajvonalban nyomultak előre. Természetesen magyarázta előttünk akit az úton fegyverrel találtunk arra önvédelemből is rá kellett lőjjünk. Jósikafalva tele volt rémségekkel. Két halott is akadt. Az egyik az Erdőipari Rt. egyik felügyelője, a másik meg valami kantinos vagy sakter... Megérkezése után azonnal őrjáratokat küldött ki a környéken található fegyverek és rablott holmik összeszedésére. Akik fegyveresen ellenállottak, vagy akit fegyverrel találtak azokkal rövid úton statáriálisan végeztek... Ez a törvény ilyenkor, mondotta.


A jegyzőkönyvet, melyet a köztünk legidősebb dr. Porutiu vezetett, a kapitány előadása után lezártuk abban a tudatban, hogy hála isten nincs annyi áldozatról szó, mint amennyiről a hírek beszéltek. Autóba ültünk tehát és ereszkedtünk lefelé a szerpentin úton. Egyszerre csak orrfacsaró bűzt érzünk, s az út jobb oldalán nehány füstölgő mélyedést pillantunk meg. Kíváncsiságból, hogy a napokkal ezelőtt leégett gyár melyik része éghet még kiszálltunk az autóból, s a forradalom egyik legijesztőbb scénája tárult elénk. A gyár krumpli raktára, tövig leégett s csak a pincéje maradt épen, s ebben a pincében egy hullarakás meredt, legfelül a hullákon egy ökölbe szorított kezű cigányasszony s egy vigyorgó fintort vágó 18–19 éves, katonaruhába bujtatott ifjú hullája. Ez a hullarakás füstölgött és árasztotta a bűzt. Az első pillanatban nem is láttuk, hogy több is van, mint a felül lévő két hulla, s csak később sejtettük a körvonalakból, hogy alattuk is van még. Megborzadva ültünk vissza az autóba s rohantunk Kolozsvár felé...


Kolozsvárra érkezve azonnal értesítettük a honvédosztály bíróság vezetőjét a legsürgősebb eljárást kérve. Telefonon meg felhívtam a különítmény parancsnokát, aki dermedten hallgatta végig szemrehányásaimat. Ő válaszolta abban a hiszemben volt, hogy a hullák már rég elégtek s azzal védekezett, hogy a fagyos földben nem lehet sírokot ásni, s ezért harctéri szokás szerint meggyujtatta az elesetteket...


Az általunk még épeknek látott hullákat – 25–30 volt a számuk aznap éjjel hamvasztották el azután s másnap reggel már híre hamva sem volt az úgynevezett rendet csináló katonai különítménynek sem, mert a kiküldött hadbírósági idézést nem vehette át senki. Ezzel a magunk részéről le is zártuk a jósikafalvai vérengzés aktáit. Hogy még a különítmény parancsnokáról Braun kapitányról valamit mondjak amikor elbúcsuztunk rezignáltan mondotta: vége katonai karrierjének... Minden jel szerint Brazíliába fog kivándorolni. Impressziónk felöle különben az volt, hogy az események forgatagába került s a forradalmi zavarokat minden rossz akarat nélkül, rideg háborús módszerekkel akarta elfojtani, mert mint embert láthatólag őt is tragikusan érintette a jósikafalvai tömegszerencsétlenség.


Az események viszont tragikusan gördültek tovább, olyan gyorsasággal, hogy valósággal képtelenség volt az egymásratoluló súlyos elfoglaltságot és meglepetést jelentő időben tovább remélni. Kevéssel utóbb Hatieganu dr. egy francia tábornokkal kiment Jósikafalvára, megfelelő propagandát csinálni a magyar kegyetlenség ellen s amellett, hogy milyen sürgősen szükséges az antant előnyomulása.


Már-már elültek a jósikafalvai izgalmak, amelyekről különben tárgyilagosan megállapítható, hogy inkább távolabb vertek nagy hullámokat, mint itthon. A kiszállást követő napon összeülő vegyes bizottság kénytelen volt konstatálni, hogy a forradalmat meg nem értő hivatásos katonák elvi kilengése okozta a jósikafalvai tragédiát, melytől a hivatalos magyar körök és magyar tömegek a legteljesebb mértékben távol állottak. Mondom, már-már elültek ezek az izgalmak, amikor beütött az alsófülei vérengzés híre. Ujra vegyes bizottság szállott ki, amelynek tagjai román részről Hatieganu Emil, dr. Utalea Oktáv, magyar részről pedig ismét dr. Balázs Endre és jó magam voltunk.


Alsófülén ugyancsak a szemtanuk kihallgatásával kezdtük a vizsgálatot. A bizottság román tagjaival való legteljesebb harmóniában állapítottuk meg, hogy ebben az esetben viszont a csendőrség volt képtelen megérteni a forradalom lényegét, amikor túlzott csendőri szabályokat alkalmazott tulajdonképen egy tüntetés ellen. Örömmel állapítottuk meg, hogy a szerencsétlenség mérve sokkal kisebb mint az előbbié. Ha jól emlékszem csupán három halott volt, köztük egy kiskorú gyermek. A napok szellemére hozom fel adalékul, hogy a helybeli román papot a. nyilvánosság kizárásával fogadtuk s ez alkalommal Hatieganu külön. is hangsulyozta, hogy amit nekünk mond az örök titok marad s ezért köztölje vajjon nem az alsójárai járás főszolgabírójának erélytelensége vagy nemzeti türelmetlensége okozta-e a szerencsétlenséget? A hosszas faggatás után azonban egész váratlanul az agg lelkipásztor teljes meggyőződéssel jelentette ki, hogy egyenesen szerencséjük ez a lelkes és okos fiatalember, aki ebben a történelmi viharban nem veszítette el a fejét. Tárgyilagosan látja a történteket és uralja a helyzetet. Az illető főszolgabíró, hogy a nevét is megmondjam, dr. E c k h a r d t  T i b o r, a későbbi nagy hatalmú magyar sajtófőnök és fajvédő volt. Az elébbiek hatása alatt egész máskép´ néztem az arisztokratikus arcú, exkluzív modorú, vadász ruhás fiatal embert, mint megérkezésünkkor szemléltem. Majdnem hittem is nagy politikai karrierjében. Ez a karrier azonban egészen más irányban indult. Mi be is kapcsoltuk bár meg volt állapítható forradalom ellenes meggyőződése különböző kombinációkba s így az első közleményünkbe említett tordai békaegér harcban ő is szóba jött, mint kormánybiztos jelölt. Eckhardt azonban családi és magánjellegű akadályokra való hivatkozással elhárította magától ezt a tisztet s még azzal is, hogy rövidesen Budapestre utazik. Utazásának okát, ha jól emlékszem, azzal indokolta még, hogy valami rokonát a forradalomba megölték s feleségének idegállapota nem birja az itteni viszonyokat.


Volt még egy véres eset ezekben, a lázas napokban. Magyarlápos körül Erzsébetbánya mellett a bánya őrzésére kirendelt katonai alakulatnak viszszavonulása közben konfliktusa támadt a román lakossággal s egy népgyülésre sortüzet adott le, amelynek jó pár halottja lett. Ide is vegyes bizottság ment ki. Itt is jogosulatlan fegyverhasználatot állapított meg a bizottság. Jellemző, hogy mindezeket az eseményeket a magyar sajtó egyhangulag és meggyőződéssel elitélte. s a jövőre nézve a legnagyobb fegyelmet és harmóniát követelt.


Az erdélyi magyar nemzeti tanácsok központjaként Kolozsvárt működő erdélyi magyar Nemzeti Tanács mellett megalakult a székely Nemzeti Tanács is. Bármennyire is visszaakarok emlékezni nem tudok megkapni egy olyan emlékfoszlányt, amely annak idején indokolta volna ennek az alakulatnak a létezését, ha csak nem a közeljövő profétai meglátása.., Mert még azt sem lehet mondani, hogy forradalom ellenes alakulat lett volna, bár egyes vezetői látszólag nem igen rokonszenveztek az uj szellemmel, de koránt sem abból az okból, hogy a magyar integritást veszélyeztessék. A székely Nemzeti Tanácsnak volt Kolozsvárt is egy alakulata, amelyben Sándor József és Zágoni István vezérkedtek. Ennek az alakulatnak egy delegált bizottsága tagja volt a magyar Nemzeti Tanácsnak, amint hogy a központnak tagja volt az úgynevezett Polgári Tanács hasonló összetételű delegációja is. Ez az utóbbi alakulat a Munkás Tanácsot akarta ellensúlyozni. A polgári tanács vezetői, ha jól emlékszem dr. Szacsvai József, dr. Biró Balázs, dr. Nagy I. és mások voltak. Egész idő alatt azonban egyetlen tényük sem került nyilvánosságra s ezek szerint, ha emlékezetem nem csal, hamarosan veleszületett gyengeségben kimult. A székely Nemzeti Tanácsokkal kapcsolatban megemlékezhetünk a marosvásárhelyi gyülésekről, melyek már a meginduló okkupáció idejére estek. Ezeknek a gyüléseknek határozatai közismertek. Történeti adalék, hogy a gyűléseket megelőzőleg és utána is erősen tartotta magát az a hír, hogy a székely Nemzeti Tanácsok egy jelentős kisebbségének komoly szándéka volt kimondani a székely vidékek függetlenségét, amit azonban a józan vezetők, talán közöttük Bethlen István gróf is, idejében és erélyesen lefujtak.


Az uj kerületi parancsnok, mint már mondottam, Kratochwill ezredes lett, ez a tényleg lehetséges, akaraterős és jobb jövőre érdemes katona, aki egyike volt a leglelkesebb embereknek ezekben a nehéz napokban, amikor annyi katona tünt fel és merült el az események sodrában. Igy például többek közt megemlítem azt a 40 év körüli intelligens arcú, láthatólag meggyengült idegrendszerű alezredest, akire a katonatanács egyik tartalékos hadnagya hívta fel a figyelmünket. Ez az alezredes az információk szerint a harctéren mint parancsnok a tisztek és legénység egyöntetű szeretetét és nagyrabecsülését szerezte és tartotta meg éveken keresztül. Az első zavaros napokban erre az alezredesre óhajtottuk volna rábízni a szétmáló hadsereg ujjászervezését és hosszú tanácskozások után egyik éjjel 11 órakor vertük fel lakásán és kérettük az erdélyi Nemzeti Tanács plénuma elé. A helyzetről nagyon pesszimisztikusan nyilatkozott s két-három nap alatt mi is meggyőzödtünk a terv hiábavalóságáról.


A napok azonban múltak s a román katonaság már a Maros felé tartott. (Ezt megelőzőleg óhajtotta az erdélyi Nemzeti Tanács a Károlyi által kivánt öt korosztályt Zágoni István kiküldésével erről a területről visszavonni). Igy jött azután a hír, hogy a román hadsereg a Marost, mint demarkációs vonalat át akarja lépni. Mi Kratochwill ezredessel hoszszas tárgyalás után a budapesti kormány intézkedése alapján megfelelő magyar csapatokat óhajtottunk a demarkációs Maros-vonal védelmére állítani. Sajnos, ekkor már tisztán láttuk, hogy Erdélyben a magyar hadsereg megszűnt komoly fogalom lenni. Itt Kolozsvárt nagy nehezen öszszeszedtek talán három zászlóalj kitünően fölszerelt, rohamsisakos magyar katonát. Kolozsvárt a polgármesteri hivatal balkonjáról az optimisták lelkesedve nézték a fegyelmezett felvonulást. A vasút állomáson azonban már zavarogni kezdtek a katonák. Talán épen ezek voltak azok, akik az Erdélyi Pinceegylet lerakatát kifosztották. Talán ezek egyikének elsült puskája ölt meg egy ártatlan asszonyt. Tény azonban, hogy másnap lemondó mosollyal közölte velünk Kratochwill ezredes, hogy mig a Maros vonalig értek közülük több mint a fele lemaradt. Kratochwillra általában jellemző volt közvetlen, intelligens és derűs magatartása, aki még a legtragikusabb napokban is mindennek a humoros oldalát vette. Már az első napokban belátta, hogy küldetése alig terem babért. Mint mondta: A Montellon nem volt oly ijesztő a helyzete, mint a kerületi parancsnokságon...


A Maros-vonal átlépése előtt megjelent még egyszer a városházán székelő Főkormánybiztosságon Fényes László és dr. Rónai Zoltán. Károlyi küldötte őket Szebenbe, megelőzendő a Maros-vonal vérengzéseit. Ezek szerint tehát Pesten komolyan hittek egy létező magyar ellenállásban, amely vérengzéssé fejlődhet. Fényes és Rónai el is indultak valahová, Szebenbe azonban nem juthattak el, mert onnan azt a választ kapták, hogy jöhetnek, de nem garantálják az utazásukat, mert már dúlnak a harcok. Harcokról és dúlásokról azonban valójában nem lehetett szó, legfeljebb kisebb-nagyobb csetepatékról, melyek alig jártak egyébbel néhány sebesülésen kívül. Az ok tehát valójában az volt, hogy nem szívesen látták volna őket a román Kormányzó Tanácsnál. Pedig Fényes László s a Huszadik Század híres publicistája, Rónai Zoltán optimisták voltak az egész helyzettel szemben s Károlyiék bizonyára gondos válogatás után delegálták kettejüket...


A román hadsereggel november vége felé találkoztunk először. Apáthy István és Vincze Sándor Budapesten voltak, hogy a kormánytól megfelelő instrukciókat s anyagi eszközöket kérjenek s hogy az erdélyi helyzetet jó előre ismertessék. Ez alatt napról-napra fenyegetőbb hírek merültek fel, közöttük az, hogy a Marosvásárhelyen székelő román dandár parancsnokság rendeletet adott ki a Maros átlépésére. Janovics Jenő utasítása, illetve beleegyezése alapján erre Marosvásárhelyre utaztunk megfelelő információk beszerzése végett. Ebben a delegációban részt vettek néhai Pop Julián, talán dr. Utelea, a szocialista párt első titkára Russ György és én. Az autót Sándor János volt belügyminiszter rokonszenves, repülőfőhadnagy fia vezette. A hallatlanul leromlott, részben fagyott, részben hólucskos úton sikerült egy csomó defektet kapni. Ennivalót persze nem vittünk magunkkal, hisz Marosvásárhely pár óra távolság csupán. Pop Julian szerencsére hozott magával valami kis szalonnát és kenyeret s bizony románok, magyarok, burzsujok, szocialisták testvériesen osztozkodtunk meg a kis ennivalón. Történelmi nevű fiatal soffőrünk szintén részt vett e „forradalmi lakomában”.


Kolozsváron túl, a feleki-tetőn a nagy történelmi tragédia egy soha el nem felejthető jelenetét nézhettük végig. Reinhardt nem rendezhette volna különben. Százai és százai a nagy és győzelmes német hadsereg katonáinak fegyelmezett sorokban meneteltek Kolozsvár felé, nagyon gyenge téli felszereléssel, rettenetes hófuvásban. Elől nehány szekér haladt, mögöttük szorosan felzárkozva, hogy a széltől valahogy óvják magukat, de mégis fegyelmezett sorokban, egyetlen egy zokszó vagy kifakadás nélkül a század... Oldalt a kerékpárosok, előírás szerűen. Társaságunkból valakinek a híres Heine vers tolult az ajkára: Nach Frankreich zogen zwei Grenadiere, Sie waren…


Ez a jelenet olyan volt, amilyet ezekben a nehéz időkben keveset láttunk. A csehek már a forradalom első napjaiban visszavonultak, azért az ő visszavonulások fegyelmezett mivolta nem volt oly szembetünő. Alkalmunk volt pár ilyen hazavonuló cseh katona csapatot is látni. A Nemzeti Tanács ugyanis többeket delegált a vasútállomáson átvonuló lövöldöző katonák fogadására, azzal az utasítással, hogy lássák el étellel-itallal, a nők meg virággal, de közben lehetőleg szedjék el tőlük a fegyvereket. Ekkor látszott a tudatos rezisztencia amaz erélye, amivel a csehek a háborút végig csinálták s a háromszáz éves halott országot visszaszerezték. Kiborotváltan, rendes ruhában, jól tápláltam meglehetős gúnyos mosollyal nézve végig a mi sikertelen kísérleteinket és vergődéseinket vonultak el.


...Végre megérkeztünk Marosvásárhelyre. Autónkon egy kis román és egy kis magyar zászló lengett. Sőt a biztonság kedvéért még egy fehér zászló is, mert közben a román katonák minden elhaladó autót a legnagyobb gyanakvással fogadtak s elkészülhettünk pár puskagolyóra. A román gyermekek mikor valami falun átrohant az autónk, rikoltozva kiáltották utánunk: „Trăiască România Mare!” Kiáltották ezt abban a meggyőződésben, hogy a Consiliul Dirigent delegátusai robognak végig a falun...


Marosvásárhelyen Gherescu ezredes brigád parancsnok elé kerültünk. A delegáció azonban ekkorára már kettőre csökkent, mert a két román úr nem tartotta szükségesnek, hogy információjukat jelenlétünkben szerezzék be. Gherescu ezredes csodálkozásának adott kifejezést, amiért nem jelent meg előtte a város primárja, mert amint mondta az úgy szokás, hogy a bevonuló hadsereget a primárok fogadják, jó messze a várostól. Találkozásunk egész folyamán egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy szikratáviratban az antant főparancsnokságához fordultak fölhatalmazásért a demarkációs vonal átlépésére, miután ezt az erdélyi románok életbiztonsága megköveteli. Amikor ott voltunk ép´ várták a főparancsnokság válaszát. Arra a panaszunkra, hogy hallomásunk szerint a nemzeti gárdákat és a csendőrséget, tehát a nemzeti őrséget lefegyverezték s hogy a hatóságoktól hűségesküt követelnek, minden kertelés nélkül azzal válaszolt, hogy ez csak természetes dolog. Ferdinánd király őfensége megköveteli minden alatvalójától, hogy a hűség esküt letegye. Azonkívül pedig az ország területén különböző fegyveres alakulatok nem létezhetnek. Hiába próbáltunk a fegyverszünetről s annak feltételeiről beszélni, az ezredes egyszerűen azt mondta, hogy ő katona, akinek parancsai vannak, s ha neki a legfelsőbb hadúr azt parancsolja., hogy menjen vissza, akkor hátra arcot csinál és feszesen hazamenetel. Természetesen mi ezeket jeleinteni akartuk Kratochwillnak. Az ezredes készségesen megadta az engedélyt. Átmentünk tehát a telefonközpontba. Ekkor láttunk először reguláris román katonákat, amint a főtéren bocskorban, magukat ringatva, patrulirozták. Menet tempójuk a mi osztrák-magyar armadiánk feszes menetelétől teljesen elütött. A telefonközpontban csupán két telefonos katona volt. Az egyik egy óriási termetű legény 10 percenként a legnagyobb lelki nyugalommal ismételgette: Halló Brigada, Halló Brigada... anélkül, hogy választ kapott vagy egyáltalán várt is volna. Amikor minket Kolozsvárral összekapcsoltak, lefeküdt és pár pillanat mulva jóizűen horkolt. Mi a telefonon Janovics Jenő alelnökkel közöltük a történteket.


Tiz évvel a tisztviselői tömegek kálváriája után majdnem lehetetlen tisztán látni az eskü megtagadásának kérdésében. Arra határozottan emlékszem, hogy a román királyi csapatok Székelyföldre való bevonulása alkalmával mindenünnen telefonon érdeklődtek vajjon letegyék-e az esküt vagy se, mert a bevonuló hadsereg szorgalmazza. Erre Apáthy István megkérdezte a kormányt álláspontjáról. Ép egy szamosujvári küldöttséget fogadott Apáthy, amikor én is jelen voltam s majdnem szórólszóra ezt válaszolta:


Beszéltem a miniszterelnök úrral, akinek az az álláspontja, hogy aki az esküt leteszi, az igényelje a fizetését a román államtól, aki pedig az eskü le nem tevése következtében az állását veszti, arról a magyar kormány gondoskodik.


Hogy tényleg történt-e más intézkedés a kormány részéről, vagy Apáthy másképen értelmezte később, vagy pedig Apáthy szavait értelmezhették és értelmezték rosszul, ez ma is rejtély előttem. Tény, hogy ha a magyar kormány válaszát szórói-szóra követik, akkor nem következett volna be az a tömegszerencsétlenség, amely ránk zúdult annyi sok száz dolgozó, politikától távol álló emberével, ezer és ezer szerencsétlen családjával!


Az eskü kérdésben különben már az első napokban szándékunkban volt rávenni a Nemzeti Tanácsot, hogy lépjen közvetlen összeköttetésbe az időközben megalakult Román Kormányzó tanáccsal. Szegény, néhai Apáthy hallani sem akart róla. Állandóan a fegyverszüneti megállapodásra hivatkozott, amely szerint még a demarkációs vonalon belül is a közigazgatás minden vonatkozásban érintetlen marad. Erről azonban még lejebb beszélünk.


Emiitek pár szót az akkori szocialista mozgalomról is. A szocialista mozgalom persze ezekben a napokban erősen felduzzadt. Ilyen tömegeiről a jelentkezőknek még a legoptimistább vezérek sem álmodtak. A magántisztviselők, sőt még a magasabb rangú banktisztviselők is százával tódultak a párttitkárságra, ahol egyszerre két új titkárt kellett alkalmazni Russ György akkori párttitkár mellé. Soha sem felejtem el, hogy az Iparkamara nagytermében a magasabb rangú banktisztviselők részére gyűlést hívott jössze a Szocialista Párt titkársága s e gyűlésen mint belépni szándékozók megjelentek a kolozsvári nagybankok ügyvezető igazgatói is. Neveket fölösleges említeni, hiszen mindannyiuk arcára rá volt írva, hogy nem lelkesedésből, hanem valamely kényszer hatása alatt cselekszenek, amikor kérték, hogy ismertessék előttük: mi is az a szociálizmus. Az viszont bizonyos, hogy a tényleges tisztikar igen jelentékeny része a Katona Tanács ülésén nyiltan azt a felfogást hirdette, hogy számukra csupán a szocialista világfelfogás lehet megfelelő. Persze ezek közül az urak közül nehányan azért részt vettek a fehér terrorban. Őszinte és meggyőzödéses szocialistának, keveset beszélőnek, rendet akarónak közülük egyet ismertem meg, Bodor századost, aki Kolozsvár megszállását követő pár napig még itt maradt s csak akkor távozott el, amikor már a kerületi parancsnokság tovább vonult.


Éppen a szocialista tisztek indítványára foglalkozott a Nemzeti Tanács a kaszárnyák felhasználásának kérdésével. A számos kolozsvári kaszárnyából legalább kettő fölöslegesnek látszott. Éppen ezért írtunk a kereskedelmi és iparkamarának, hogy foglalkozzék a kaszárnyák lakásokká való átalakításával. A kérdés nagy hullámokat vert fel. A kamara összehivatta a mérnököket, akik napokon keresztül a legkomolyabb mederben tárgyalták a kérdést. A megvalósulás előtt azonban megjelent a reguláris román hadsereg Kolozsvárott is...


Napról-napra ezer és ezer esemény történt. A Nemzeti Tanács 10–15 telefonján keresztül állandóan bonyolódott a forradalmi anarchia, a magyar Erdély tragédiája. Erdély elszakadására azonban nagyon sokáig majdnem senki sem gondolt. Még olyanok is, akik bár kevesen már 1916-ban meg voltak győzödve Erdély elveszéséről, a különben teljesen indokolatlan, általános optimizmus hatása alatt nem vették komolyan a szeparatisztikus előkészületeket. A defetisták viszont komolyan hittek az önálló Erdélyben, melyhez esetleg csatlakozik Bukovina is. A kevésbé optimisták biztosra vették a legteljesebb erdélyi autonómiát, s a megkérdezett román urak, akik közül egynehányan a Consiliul Dirigent miniszterei lettek, maguk is hangsúlyozták mennyire tisztában vannak az erdélyi románok magasabb nívójával és azzal, hogy a régi királyságot is erre a nivóra kell emelni, miért is az autonómiát okvetlenül szükségesnek tartják. Erről beszéltem magam is egy éjszaka, amikor az egyik úrral kettesben voltunk elszállásolva valami falun. Késő éjszakai órákig beszélgettünk erről a kérdésről, s még ő is az erdélyi csatlakozást csak a legprecízebb feltételek mellett tartotta elképzelhetőnek. S ime egyszerre elérkeztünk oda, hogy Gyulafehérvárról a budapesti lapok szerkesztői telefonálták be a Nemzeti Tanácshoz óráról-órára a történteket. A közben hősi halált halt „Világ” munkatársa adta le az ismeretes gyulafehérvári pontokat. Már a kilencediknél tartott, amikor türelmetlenül megkérdeztem:


Mi van a csatlakozás kérdésével? Mire a pesti ujságíró álmélkodva állapította meg:


Ugy látszik nem tetszik figyelni! Olyan meglepetés volt tehát még a legbeavatottabb magyar előtt is Erdély feltétel nélküli csatlakozása, hogy valósággal beleszédült az ember az első hír hallatára.


Ezután mi is csináltunk egy kontra Gyulafehérvárt Kolozsvárt.


Az ipartestület nagytermében gyültek össze Erdély küldöttei. A küldöttek annyian voltak, hogy el se fértek az Ipartestület helységeiben. Ezért azután a program nagyobb része a Mátyás király teret ellepő nép előtt folyt le. A balkonról beszéltek a vezető küldöttek. Kellemes feltünést keltett a debreceni küldött. Az önálló Erdély 28 megyéjében ugyanis ők is beleestek volna. Vincze Sándor ismét nagy szónoklást vitt véghez, testvérnek nevezvén a regáti román katonát, ki nem fogja elnyomhatni akarni magyar testvérét. Nagy beszédeket vágtak ki a regátból átjött szocialisták is, kik a bojár reakció rémét rajzolták elénk. Hallomásom szerint ezek később át mentek volna kivonuló katonáinkkal Magyarország belsejébe s állítólag a vörös hadsereg kötelékében estek el saját csapataik ellen. Fanatikus, sovány arca s lobogó vörös nyakkendője volt az egyiknek. Típusa az elszánt, némileg kalandor embernek...


A tízezernyi tömegről filmfelvételek is készültek, s bár a főtéren szorongó tömeg százezreknek látszott, a hangulat négyszemközt egyenesen gyászos volt.


Ezután az események már villámgyorsan követték egymást. Megalakult Szebenben a Consiliul Dirigent. Megnyugtatólag hatott ránk, hogy tagja lett dr. Hatieganu Emil is, aki közismerten meghitt viszonyban volt az éppen ő reá való tekintettel is kinevezett kolozsvári kormánybiztossal és másokkal is. A Consiliul Dirigent megalakulása után már nem szívesen álltak szóba velünk a vidéki román Nemzeti Tanácsok, mert az eddigi szituáció az volt, hogy barátságos úton intéztünk el minden sérelmet. Már kialakult ezek folytán némi gyakorlat, mely abból állt, hogy felhívott bennünket közvetlenül a fél, vagy az ottani Nemzeti Tanács s erre rendszerint magam hivtam fel a kérdéses területre illetékes román Nemzeti Tanácsot. Az esetek 99 százalékában sikerült így napról-napra békésen elintézni a vitákat. December eleje előtt azonban már a legtöbb helyen hangoztatták, hogy a szívesség nem Apáthy személyének szól. Kétségtelenül olajként hatott a tűzre az Aradon megjelenő Românul című lap kivételesen szenvedélyes hangú támadása Apáthy személye ellen, melyre én magam válaszoltam egy nagyon nyugodt hangú megállapításban, hivatkozva az erdélyi román közélet jeleseinek nyilatkozataira. Erre azonban csak egy tört magyarsággal írt kézírásos névtelen levél érkezett, mint válasz Aradról. A legkevesebb az volt benne, hogy megismételte a cikk kirohanásait.


Közben a román Nemzeti, Tanácsok is s így a kolozsvári is állandóan gyüjtötték az adatokat a román lakosság sérelmeiről. Igy tudtuk meg, hogy a Kolozsvár-Bánfihunyad-Csucsa útvonal lakosságától százával szedik a nyilatkozatokat, amely szerint a lakosság a magyarság és a hatóságok terorja alatt áll. Ekkor beszélték azt is, hogy az antant a Jósikafalván, Alsó Fülén, Magyar Láposon felvett jegyzőkönyvek alapján adta meg az engedélyt a román csapatoknak a demarkációs vonal átlépésére.


Kolozsvár a karácsony estét megelőző délután került a román királyi csapatok birtokába. Néhai Dr. Haller Gusztáv polgármester és kísérete úgy emlékszem Szamosfalváig a megszálló hadsereg elébe ment és Kolozsvár e csatakos ködös délutánon eszmélt tudatára annak, hogy Erdély elszakadt, Kolozsvár pedig megszűnt magyarnak lenni. A demarkációs vonal kitolódott Magyar Gorbóra.


A bevonulást megelőző napon tragikus jelenetek történtek. A kolozsvári Nemzet-őrség parancsnoka Dr. Roska Márton egyetemi tanársegéd tartalékos százados felvonult pár emberével a Nemzeti Tanács, helyesebben az akkor már Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosság elé, mely a volt Petőfi-utcai Mensa Akadémika épületében székelt. Apáthy azonnal fogadta őket. A nemzetőrség ragaszkodott ahhoz, hogy fegyvereit akkor is viselhesse, ha a román hadsereg bejön. Erre a gesztusra könnyek szöktek Apáthy szemébe s vele együtt könnyezett az egész marciális küldöttség... (Kolozsvár)


                        (Befejezése a következő számban).


 


 


Vissza az oldal tetejére