Főoldal

Korunk 1926 Június

Nőiró Szlovenszkón


Fábry Zoltán

 


         Szanatórium. Fekvőszék. Az ember keze oldalt tapogatózik. Könyvek nagy csomóban. Beteges idegesség válogat: négy férfi és négy nő könyve. Hogy lehet ez? Miért hoztam ide magammal ennyi, numerus clausust pofozó feminitást? Ösztön? Egy villanásra: okkeresés. Miért türjük a betegágy mellett inkább a női ápolót, mint a férfimunkást? Az okot, tisztán, világosan, magyarázhatóan ma sem tudom. Tény: szivesen olvasom nőirók könyveit. Talán, mert innen várok valamit. Valami titokfejtést, egyszerü kinyilatkoztatást, valamit, amit tán nem kaptam meg a nő lelke, élő asszonnyiságában, valamit, ami a testvarázs mámora után rejtve maradt, ami a lélekbeszédek emberközelségében mégis hideg maradt. A különbséget figyelem és az egyformaságot várom, az egyforma kinyilatkoztatást: emberséget. Talán az ember egyforma hangját figyelem, a puhább, a jobb, a simogatóbb hivást. Férfiakarat merev görcsét oldó melegét. A föld szavát. A hivőbb emberiséget. Az igazi aszszonytettet: emberszülést.


Szűk portánkon is keresem, várom és akarom ezt a hangot. Nőiró Szlovenszkón, akire igazán ráillik ez a küldetéses nehéz cim, embervállaló teher. Nevek bukkannak fel: igéretek, pózok, akarások, nyavalygások, szereplési viszketegségek. Az ember kapaszkodón, menekülön szalad a magunkkal hozott régi és a máshol élő öröm- és szenvedéstársak felé. Nőirók, mások és máshol. Az itteni jelentéktelenséget nagyitó asszonytestvérek... A könny és akarat biblikus asszonya „a szeretet páriája": a francia Marceline Desbordes-Valmores, a súlyos német ideálpozitivisták: Meysenburg, Lily Braun, svéd meseanyánk: Lagerlöf és német, nagyon okos testvére: Ricarda Huch: a beérkezettek ; és a kevésbé ismertek: a meseviziós lázban égő, dionysoshimnikus, egyedülálló: Else Lasker Schüler... a „jó európai” legtisztább női példánya: a fölényesen okos és mégis közelmeleg Annette Kolb... tiszta kristályos irodalom: Vicky Baum, Regina Ullmann, Ina Seidel és a titkok muzsikális mesgyéjén járó Mechtilde Lichnowsky... a férfi ujemberiség aktivitását egy Claire Studer (Goll) erősiti... és oldalt a legértékesebb női festő: Paula Modersohn-Becker, akinek naplója annyira nemes és tiszta emberség, hogy csak egy dokumentumot tudok, ami annyira megrázó: Rosa Luxemburg emberfenséges börtönleveleit. A magunk portáján: a feledhetetlen Kaffka Margit, aki emésztő fájdalommal és léhább férfikollégáinál sokkal nagyobb erkölcsi sullyal és bátorsággal teregette elénk egy halálraitélt magyar világ rothadó furcsaságait, szépségtapaszos büneit, hogy a nagy dacosan büntető szerelmes életnézésben megtalálja az embert: tükörképét. Egy másik drága halott, a „Fehér árnyékok" meglátója — Ferentzi Magda: csupa érzés, csupa biztos sejtés, élettől messze: élet és semmi szentimentalizmus, csak kemény szépség, biztos érzés. (Az akadémiai jutalom halálpecsétjét mikor szakitja le erről a könyvről a mai értékelés? Mikor lesz a „Fehér árnyékok" — a magyar „Zauberberg ?") Az élők: Erdős Renée és a régi-régi, az irás művészetén át emberséges Tormay Cecile, a mai ficamnak, a reakció Tormay Ceciljének hihetetlen elődje, aki ma fajvédői amazoni dühvel szakitaná le az életplakátot, Várnai Zseni mementós sorait: Ne lőjj fiam, mert én is ott leszek... és a nyugati kulturáju Lesznai Anna, kivel a nőirói mérték átlendül Szlovenszkóra is. Az a mérték, mely Erdélyben kitermelt egy Kiss Idát, Gulácsy Irént, itt — Szlovenszkón gőgös szegény árvaságban didereg és vár. Szépnevü Bolemanné Zorkóczy Atalák, Péchyné Bartók Máriák uralják a teret és az időt és tény: szép nevekben nincs hiány. De ezen túl? ... No igen, beszélnek költőkről, elbeszélőkről, sőt: regényirókról ! Költők: egész szép, modern, sőt dekadensen finom és neurózus versek: Isépy Nata, Urr Ida ; kis plusszal: Berkesné Palotai Boris, egy kis napsugaras muzsikával: Wimberger Anna — de ez a sok még együttvéve is alig ad valamit. Novella: a nagyotakaró és semmibefutó Árpás Irén, a szimbolumbeteg Schalkház Sára. (A legelső dokumentum: Szmrecsányi Anna mégis csak több volt). Aztán: Madame Sans Géne. Tipus, szlovenszkói specialitás.


Az uj alakulatban kissé régimódi hangjára kapott magyar asszony. A lelkes, diszruhás nő, ez a szivét folyton tenyerén hordozó igaznak hitt póz, mely néha már nevetséges. A jóság, melegség, dacos magyar akarás szines szentimentalitása. A lelkes asszony, de erről a lelkességről őszintén meg kell mondani, hogy eddig ez az asszonykuruckodás nem talált és nem kapott művészi megnyilvánulást és nem is kaphat, mert az idejét mult, talajtalan, szétfolyó érzés sohse talál rögzitő kinyilatkoztatási formát. Szépen irni, lelkes mondatokat gyöngybetüket egymás alá rakni, érzelmes szituációkat rögziteni még nem irodalom. De még művészettel megcsinált dolog sem irodalom: igaz emberi teremtés. Művészetnél, lelkesedésnél több is kell: egyetemes emberi mentalitás, de nem pártás és pruszlikos nemzeti játék, de még nyugati intelligenciát sem szabad mórikálni, mert akkor ugy járunk, mint ama „Mouche" jegyü kassai esztéta urihölgy, aki a németek egyik legnagyobb drámairóját: Ernst Barlachot fellebbezhetetlen birói itélettel egy sorba helyezte holmi frisfeketékkel ...Szóval? Szóval: nőiró Szlovenszkón, akire igazán ráillik ez a küldetéses nehéz cim — senki ?


Valahol, egészen oldalt mintha Lesznai Annához testvérisülne valaki. Versek. Egyszerű, nőiesen szétomló, tárulkozó, de a döntő pillanatban kemény formában kristályosodó emberi hang, embertett. Biblikus nehéz nyelvű kinyilatkoztatás, mely végeredményében mégis: természetes egyszerü beszéd. Szenes Erzsi — ha megengedik Naták, Atalák és egyébb szókimondó asszonyságok. Persze: Szenes Erzsi is csak teljesedő igéret, hol félni is lehet: mert kezd nagyon-nagyon egy húron játszani. Az egocentrikus rádiusz csak egy irányban van érzékelhetőn meghúzva. Az emberélet, a szolidaritás egyetemességét nem érinti. Pedig érzi, de nem vállalja, tehát: nem is értékelheti. Egy-egy véletlen eltévedt rádiusz néha mégis csodás szépséggel rakodtan tér vissza. Tényt lobogtat, titokvillanást, ha csak egy pillanatra. És ez már valami és Szenes Erzsire rá lehet fogni: nőiró Szlovenszkón.


         Valahol egy rejtett kis faluban, egy görögkatolikus parókián él egy asszony. Libákat töm, pedig szereti az állatokat és együttszenved az állatokkal. A kreatúra egyforma állat-emberi szenvedését belehallgatja a falu esti némaságéba. Néha-néha szóra rándul a meglátás. Fojtott sikoly tépi a csöndet. De ez egy pillanat. Asszonyos gyöngédséggel simítja megnemtörténtté a kikerülhetetlen sikoly hördülését. Csendbe, zenébe játssza át. A toll nem ronthatja, nem hamisithatja ezt az álarcnélküli ösztönös életlátást. Fokozza, igazolja, kinyilatkoztatja. Valaki ősösztönnel (emberösztönnel) egyszerűen rádöbben a körötte fekvő dolgokra. N. Jaczkó Olga. Nincsenek nyavalygásai, tulipánkurjantó „szivhangjai", se a modernség dekadens halandzsáival sem könnyit a tollán. Lényeget akar adni: a meglátást tisztán, maradék nélkül kinyilatkoztatni. A lényeges kifejezést keresi: ezért a nehéz küzdelem a nyelvvel, a formával. Ez persze zavarja és elriasztja a női és férfi Courthsmahlerekre beállitott olvasót, de aki tudja a szó csodaéletét: az felujjong ezen a varázsvesszős, titokfejtő értelemkeresésen. N. Jaczkó Olgának nem játék, nem szórakozás az irodalom, de nem is hiuság- és primär kérdés. A szopránnőiesség könnyed diadalmas hangját nem ismeri. Az ő hangja: a kisérő, fájó, együttérző alt. Az együttérző, fojtott dinamikáju testvéri hang. A nyiltan sebmutogatón hangoskodó exaltáció helyett: a fájdalom megadó simitó gesztusa. Itt nincs seb és fájdalom szóélősködése, kamatszedés, csak tőke — a kamat másoké. Biztos, kemény tőke, hogy a kamat másoké lehessen. — Jaczkó Olga nem a modern nő, de az emberré éreti nő. Az embertelenségben embertlátó és embertvállaló realitás. Valaki, akire számitani lehet, támaszkodni, beállitani a testvérláncba. — „Csendes mederben": a cim rokonhangot ébreszt: „Csendes válságok". De Kaffka Margit önasszonyságba, szuggerálva nagyitott önválságba süppedt szituációin túl. Jaczkó Olgánál: a kivülállók, az esettek, a cselédek, állatbárgyu kisemmizett béresek tehetetlen topogó tragédiái fúlnak el a csendbe. Valami hiányzik. A kreatúra egyforma állatemberi szenvedése lényegében barbár markolást kiván. Valami hiányzik: több bátorság, mélyebben, keményebben megnyomni a tollat és nem behunyni a szemet a lényeges pontnál. nem beburkolódzni a csendbe. Az egyszer fogott dolgot keményen mar kolni, megtartani, de nem leejteni az ölbe, mint et y kötést. A csend vádoló, ébresztő sikolyát akarjuk. Jaczkó Ol gától ezt várom. Várom és féltem. Mert: veszély a láthatáron A tömjé nezők munkába foglak: elfojtani, sziruppal édesiteni, meghamisitani az ember Jaczkó Olgát. A „Nagyasszony" (női folyóirat Szlovenszkón) kirakatában már ott áll az arckép. Itt a veszély: a „nagyasszonyizmus”. Az amugy is frázisos, vizenyős dilettáns irodalomba még több ah és óh-t, ópiumos szirupot önteni. A nagyasszonyizmus a tömegnek, a megváltásra váró, embertelenségben élő embereknek idegen és káros, mert idejét mult, lehetetlen mentalitást akar rájuk kényszeríteni. Uri varázsasztalok, szalonok, kúriák lelkiismeretkönnyitő „irodalmi” hangja nem ismeri a mának döntő, vállaló és megváltó varázsszavát: a kenyér reális szinfóniáját. Ma a lett a fontos, nem a szó. Aki csak szavakat ad — az semmit sem ad, az játszik. A kenyérrel szemben minden játék — bün. A kenyér- és életszolidaritás munkát követel, segitséget, valóságot: tettes közösségvállalást. Embert az embertelenségben.


 


(Stósz)         Fábry Zoltán


Vissza az oldal tetejére