Korunk 1926 Május

Az uj orosz regeny


Braun Soma

A háboru előtti orosz lélek, amint az az orosz szépirodalomban látható formákat öltött, elég tisztán és élesen berajzolódott az európai művelt köztudatba. Könnyen el lehetett határolni a többi népek irodalmától és fejlődése nagyjában kerek egészet adott. Ez a fejlődés a couleur locale lefejtése után is velejében orosz maradt és mert minden szépirodalmi munkájuk a cári szent Oroszországot idézte fel a történetek mélyén az olvasók előtt, a politika szót kissé tágabban véve, inkább politikai irodalom volt, mint minden más népé. Nem kivételek azok a művek sem, melyek irója külföldi hatásokból táplálkozott vagy a Nyugaton élt és a nyugati ember nyugati kulturájával nézett vissza az orosz steppékre, fürkészte át honfitársai lelkét vagy emelte fel palotáik, házaik és viskóik fedelét és világított rá a bent élőkre. Turgenyev inkább orosz, mint angol Walter Scott, a Walter Scott regényei csupán a milieu megváltoztatásával ugyanannyi valószínüséggel lejátszódhatnak a Maros völgyében vagy a Körösök mentén is, de az Apák és fiuk Bazarov-jánál nem mindegy, hogy Bazarov orosz és nem francia és francia nevekkel, francia környezetben még egy a Flaubert szemével látott francia kisvárosban is a Bazarov történetéből hiányoznék valami, ami az apák és fiuk ősi ellentétét és az ellentét tragikus kirobbanását megérteti. Az Apák és fiuk orosz regény, mozaik darab az orosz lélekhez.


Az orosz lélek első, leginkább szembetünő vonása tragikus mivoltából eredő szomorusága, amely egyformán megvan Raszkolnyikovban, a Karamazov testvérekben, alaphangulata Pecsorinnek, a Korunk hősének, a Karenina Annának és Nevgénij Anyéginnek, de ott van Csehov humoros elbeszéléseiben is, ahol az iró nevetős fintoráról nem tudja az olvasó, hogy nem a könynyek fintora-e és az orosz Odysseiában, Csicsikov személyében. Puskin észrevétele Gogolynak, mikor a Holt lelkek kéziratát elolvasta, jellemzi az egész háboru előtti orosz irodalmat: „de szomoru az Ön Oroszországa.”


A legközelebb eső és legtöbbször hallott magyarázat a szláv népek melankoliájáról csak nagyjában igazit útba, az orosz politikai és társadalmi viszonyok jobban megértetik, ha nem is oldják meg maradéktalanul az orosz irók tragikus életérzését. Bizonyos, hogy Szibériának, a Kenan megírta ólombányáknak, a kozák regime kanut-jainak is része volt ennek a tragikus életérzésnek a kialakulásában, a Burzev-ekig kiépített rendőruralomnak, amelynek látható és tulsokszor és tulkönnyen érezhető szimbólumaként az orosz vidéki városokban csak két nagy épület volt: a Templom és a Börtön. Dosztojevszkij egész irói munkásságában megtalálhatjuk annak a pár percnek a kitörülhetetlen emlékét, amikor egy hideg reggel fehér halotti ingben, fején süveggel, kötéllel hátracsomózott kezekkel ott állt az akasztófa alatt. Az orosz irók szinte kivétel nélkül az akasztófák gondolati árnyékában irták meg müveiket és ha egész Oroszországban nem akadt senki, aki igazán szivből egészségesen nevetni tudott volna, akkor az orosz irók művei, regényeik hősei! sem cselekedtek másként.


Az orosz társadalom rétegeződésében, az urak és szolgák két nagy osztályában csak igen kevés hely jutott a polgárságnak. A polgár ugyanugy függött a cárizmusban uralkodói formát kapott nemességtől, mint a jobbágyok és a jobbágyok utódai, a polgári osztály természetes kifejlődésében mindenfelől akadályokra talált és az orosz polgári értelmiség, az orosz intellektuel elvesztette gyökerét, mielőtt még gyökeret verhetett volna. Magasabb műveltsége nem juttatta szóhoz felfelé a hatalomba születettek előtt és lefelé minden kísérletezést már előre reménytelennek látott. Nem lehetett mihez kezdeni a maga körén túl a tehetségnek, melynek csak az uralkodó osztály teljes kiszolgálása adott volna némi egészen szűkkörü életlehetőséget. Az uralkodó osztállyal való elméleti szembehelyezkedés is pedig egyet jelentett Dosztojevszkij akasztófájával vagy a visszahuzódással Jasznája-Poljánába. Az orosz regényírók, még azok is, akik az orosz nemességből kerültek ki, az orosz értelmiség szemével nézték az orosz világot és az orosz értelmiség reményevesztett csüggedt kilátástalanságát tükrözték vissza. Az orosz irók tragikus életérzése a magasabb rendü ember és a társadalom összeütközése, azé a társadalomé, amely egy rétegén túl nagy tömegeiben látszatra beérte a scsi-vel és a monopolká-val, amely leborult a hóban a batyuska hintója és a pópák zászlói előtt és a szemicske és vodka mellett semmi közösséget nem érzett velük. A háboru előtti Oroszország irói az egyéniség minden átkát magukon érezték. Annak a polgári társadalomnak irtak, amelynek sorsát kivétel nélkül mind sötétnek és vigasztalannak gondolták, pesszimizmusuk Schopenhauer filozófiája nélkül is abban a mértékben dagadt nagyra, amint a nyugati kulturát magukba vették és a modern kor gondolataitól terhes lelkük a nap minden órájában összeütközött az egész más, mert ázsiai barbárság valóságaival. Mit is remélhettek volna maguknak és az orosz polgárságnak a Szergiusz nagyhercegek, a Plehvé-k és Trepov-ok birodalmában? Goncsárov Oblomov-ja, az oblomovizmus megmutatta nekik az orosz lélek egyik felét, a másik ösvény torzképét a nihilisták és szociálforradalmárok éjszakai izgalmas összejövetelei, remegő életük, a Péter-Pál erőd kazamatái, vagy a külföldi önkéntes számüzetés, vagy az excentrikus embereknek kijáró lenéző semmibevétel remetesége. Az orosz lélek, amely 1914 előtti irodalmukból kibontakozik az orosz nép lelke, de az orosz értelmiség átvilágításában, az orosz intellektuellek lemondásával, az orosz intellektuellek hamleti töprengéseivel.


Az úgyis minden mindegy hangulat azonban csak egy, kétségtelenül hatalmas akkord költészetükben. Az aktiv életerős, energikus mai olvasó csak nagy erős elhatározással tudja végigkinlódni az Oblomov-ot, tettekre beállított, cselekvő élete és mindig cselekvésekbe futó gondolatai émelyegve tiltakoznak a magatehetetlen, akaratlan passzivitás ilyen rajza ellen. A Pató Pál orosz tipusát mai cselekvő ember csak humoros formában tudja még élvezni, de Oblomov tragikus alak és a részvét, amellyel eltölt, nincs messze a felháborodástól, A passzivitás teljes képe aktiv reakciókat vált ki az olvasóból: szerencsétlenség, hogy ilyen vagyok, hogy ilyenek vagyunk, mondta az orosz közönség és belenyugodott, vagy kétségbeesetten kereste az oblomovizmusból való menekülés utját. Forradalmakat megért korokban, mint amilyen a miénk is, ez a keresés és kiváltója az elégedetlenség máris forradalmi jelenségnek látszik. A tetteket kívánó nyugtalanság, a lelkek folytonos ingerült izgalma első lépés a forradalom felé. És mert a visszafelé következtetés nem szokatlan jelenség a szellemi mozgalmak megítélésénél sem, elkészül a megállapítás, hogy az orosz szépirodalom, bárcsak közvetve, az orosz forradalmaknak volt a magvetője és legalább ugyanannyi része van a két orosz forradalomban, mint amennyi Bayle-nek, Diderotnak és d´Alembert-nek volt a Constituante megszületésében. De az ilyen vélemény tulértékelése a könyvek és a nyomtatott szó hatalmának és olyan olvasási kedvet, mondhatnók, olyan könyvolvasó járványt és ezzel együtt akkora példányszámokat tételez fel, amiknek a tények egyáltalán nem felelnek meg. A francia felvilágosodás könyveinek 900—1000 példányos kiadásai ugyanolyan kevéssé tették lehetővé Robespierre és Saint-Just müködését, mint ahogy az ötezres példányszámu Gorkij könyvek sem hozhatók semmi, még oly távoli kapcsolatba sem a csekával. Az orosz szépirodalom csak egyik jelensége, okozata volt az okok sorozatának, melyek előbb elégedetlenségben, utóbb tettekben jelentkeztek. Az orosz értelmiség menekülni igyekezett az oblomovizmusból és Ljeskov-val vagy a vallási miszticizmusba feledkezett vagy ki akarta tágitani elkeseredésének horizontját és a maga érzéseivel együttérzőnek kivánta tudni azt a milliós emberrengeteget, amely ott volt mindenütt, de amelynek a gondolatairól és a lelkét felszántó indulatviharokról csak nagyon keveset tudtak az orosz köznépet. Ezt a feladatot a „keserü” Maxim Gorkij vállalta magára, akinek ebben az összefüggésben művei esztétikai értékelésén kinyuló jelentősége Oroszországra, hogy új, tágabb látóhatárt nyitott meg az orosz intellektuelek előtt és tárgyválasztásával, új embertípusával, az orosz proletárral, meggyőzte őket arról, hogy az elégedetlenség nemcsak az értelmiség szívügye, de ugyanugy megvan és tettekre áhítozik az orosz muzsik-ban, a vizhordóban, az éjjeli menedékhely vendégeinek, az országutak mezitlábos vándorainak, a Volga hajóvontatóinak és a pereceket sütő ezerszer, tízezerszer „huszonhat”-nak a lelkében is. A régi és az új, a háboru előtti és a háboru utáni Oroszország irodalma között a keserü Maxim az összekötő, a bekövetkezett viharnak Gorkij a sirálymadara.


Gorkij irásai felvillanyozták az orosz polgárságot és annak a termékeny megismerésével ajándékozták meg, hogy az elégedetlenek táborában a hatalmon lévők kivételével ott van egész Russzija és jóformán csak a kifejezés szögletes darabossága, a nem olvasott ember ügyefogyott dadogása az, ami ebben az egy érzésben a Hegelen épülő diákot a gyárak és földek robotos nincsetlenjétől elválasztja. Ehhez azonban az kellett, hogy a nyomor emberei minden realizmusuk mellett is stilizáltan és idealizált alakban vonuljanak fel regényeiben, hogy a Csudra Makaron ne érezzük bántónak a mosdatlanságot, hogy a Vaszil-ok, Fjodor-ok, Ványká-k, Iván-ok csapatában ne nézzük szembántó, rosszagu rongynak a rongyot. Gorkijban igy eleinte csak tudat alatt, a régi idealizált regények technikájából átmentve, később azonban már programmatikus tudatossággal rousseau-i eszmék kelnek új életre: az ember, még a leghitványabb emberféreg is jó, a szive arany és az útszéli árkokban megbuvó, sorsverte népség előtt nem ismeretlen fogalmak az emberszeretet, az önzetlenség és a részvét, erények, amelyeket hiába keresnénk azoknál, akiknek a hatalom korbácsa suhog a kezükben.


Gorkij emberei társadalmasult emberek, közös a bánatuk, közös a gyér örömük és mindnyájan megegyeznek abban, hogy a világoknak ezen a leghitványabbikán ugyan, de élni akarnak. Szociálizmus ez? Aligha, vagy csak úgy, hogy az elégedetlenséget a szociálizmus első etappe-jának nevezzük, mert Gorkij első nagyhírű műveiben a kollektiv társadalom és a homo oeconomicus szembeállítása a másik társadalommal és a másik társadalom emberével még egészen kezdetleges. Az Éjjeli menedékhelyet végigtapsoló Európa nem azzal az érzéssel lelkesedett érte, mint a nagy francia forradalom előtti évek felvilágosodott marquis-jai Voltaire destruktiv írásaiért és dialogusaiból csak kevesen érezték ki a szociálista vádbeszédet a polgári társadalom ellen és a többi munkáját sem gondolták akkor aknáknak, melyek segítenek majd nem is oly sok idő mulva porrá és hamuvá változtatni annyi örökkévalónak hitt pompát és fényességet. Az Oblomovok tespedt kétségbeeséséből Gorkij és vele egyűtt olvasói az orosz proletáriátushoz menekültek. Gorkij kettős tragikuma, hogy azokat, akik a legközelebb állottak szivéhez, akiket egyszerü romlatlan embereknek gondolt, tulságosan ideálisan képzelte el, hogy az orosz tömegek lelkében olyan erők csirái szunyadtak, melyek elkerülték a figyelmét és ezért a forradalmak túlnőttek rajta és a vihar sirálymadara Oroszországban ma már tulhadott antikvárius iró.


* * *


Oroszország utolsó két évtizedes politikai történetének vázlatos ismertetése messze tulvezetne ezen az elmélkedésen és igy bármennyire is vallom, hogy irodalmukat fejlődésének mostani állomásán is politikai történetűk fonalával lehet igazán megérteni és akármennyire érdekesnek találnám az orosz kérdésben elhangzott és elhangzó legkűlönfélébb irányu müvek kritikai ismertetését, egyelőre kikapcsolom. Ismert tények: az orosz forradalom a mir, a béke harsonázásával kezdődött és előbb centrifugális, majd centripetális haladásában a frontokon álló és a hosszu háboruba már belefáradt katonaságra támaszkodott. Teljes mértékben kihasználta az orosz kormányzati tényezők gyengeségét és mert a háboru imperialista célkitűzésével csak a kezdetén volt az orosz tömegek előtt nacionalista, szlavjanofil szinben feltüntethető, az első polgári forradalom a cári uralkodóház ellen fordult és a cárizmus megszüntelésével, a cári abszolutisztikus közigazgatás lebontásával, egészséges földreformmal és az általános titkos választói jog bevezetésével a polgári demokrácia útjára akarta terelni Oroszországot.


Vitás és hitelesen elfogadható történeti anyag hijján ma még eldöntetlen kérdés, hogy mi vetett véget Kerensky és társai polgári demokráciájának, a cárizmus visszaállítására törekvő és első rémült kábulatából gyorsan magához tért reakció támadása-e, mellyel szemben a szabadságba éppen csak belekóstolt orosz tömegek nem láttak elég erős kezü és megbízható védelmet Kerenskyben vagy az, hogy az orosz polgári kormány az entente nyomására az előbb céltalannak hirdetett háboru folytatására határozta el magát és ott akarta kezdeni, ahol Nikolajevics abbanhagyta. Minden bizonnyal jelentékeny része volt az események balfelé tolódásában annak is, hogy Kerensky kormányának a cárizmus évszázados hagyatékát kellett volna szinte annyi nap alatt likvidálni, ahány száz évig felépítették, hogy órák alatt évtizedek munkáját kellett volna elvégezniök és a munkától elszokott hazatérő katonáknak olyan munkakört teremteni, amire egy a háborus gazdaságra már berendezkedett birodalomban képtelen volt. Bizonyos az is, hogy nemcsak a német legfelső hadvezetőség pokoli tervének megvalósítását kell látnunk Uljanov hazacsempészésében és Ludendorffot, mint politikai Mefisztót és a lefüggönyözött, leplombált vasuti kocsit, melynek utasa az orosz polgári osztály halálos itéletét vitte gyér podgyászában, nyilván a politikai legendák sorába kell lesülyesztenünk. Viszont tény, hogy Kerensky rövidesen megbukott és nehéz belső küzdelmek után kialakult a mai orosz államforma, melynek nem életképességéről, végleges megmaradásáról, közeli vagy legközelebbi összeomlásáról különbözők lehetnek a vélemények, de amely az orosz társadalom erőinek gyökeres eltolódását hozta magával és ez uj irodalmukban is kifejeződik.


Oroszországban új társadalom van kialakulóban, a polgári és nemesi társadalom majd teljes egészében kipusztult, akik belőlük megmaradtak, az uj társadalom színvonalán helyezkedtek el. Amint nem elég szabatosan mondani szokták, a volt orosz vezető-osztályok megmaradt tagjai elproletarizálódtak, nem elég szabatosan, mert az orosz proletár az állami gépezet kormánya mellett semmiben sem azonosítható a nyugati államok bérmunkásaival, mások a céljai, mások az életfeltételei és mások a gazdasági viszonyok, melyek között életét fentartani igyekszik.


A mai orosz társadalom elmélete, de gyakorlata is a marxizmus tételeivel érthető csak meg igazán, minden más nézőpontu kisérlet a megértésére csupán tapogatózás. A szovjetek köztársasága anarchistikus és bakunini elvei ellenére és a kiinduló pontok lenini megváltoztatásával egészében nem más, mint kísérlet a marxista elméletnek gyakorlati megvalósítására, a mai Oroszország gazdasági és szellemi életviszonyaihoz a marxizmus tételei adják az egyetlen jó térképet. A preletárság diktaturája az osztályokon alapuló eddigi társadalom helyébe egy osztálytalan társadalmat akar felépiteni oly módon, hogy kiküszöbölve a javak termelésében és a termelt javak elosztásában uralkodó anarchiát, úgy véli megszüntet minden ellentétet, mely a mai társadalmakat egymással ellentétes érdekü és ezért egymás ellen harcoló osztályokra tagolja. Egyelőre azonban bizonytalannak mondott ideig még átmeneti állapot van, a nemzedék, mely a forradalmakat végigküzdötte és sikerhez juttatta, még abból a társadalomból indult el, amelynek megsemmisítésére törekszik és minden ellenkező igyekvése mellett sokat hord még lelkében az előző társadalmi rendszerből. A polgári társadalmak egyéni embere, szabad versenye, hősi kultusza, individuális művészete szembe kerül az új társadalom kollektiv emberével, antiheroikus, csak gazdasági alaptényeket elfogadó, vallásellenes világnézetével és materialista tömegkultuszával. Az uj orosz irodalom első és sokat variált témája az új és a régi ember tragikus összeütközése az ujjáalakuló de még csak alakulóban lévő emberekben, mely az egész mai orosz életet magában foglalja és rengeteg, még távolról sem kiaknázott anyagot szolgáltat az iróknak, hiszen nem más, mint a hagyományok ütközése az új eszmékkel átitatott lélekben és igy új változata a régi és minden nép irodalmában sokszorosan megdolgozott gondolatnak, amely a primitiv emberi vadságnak, ösztöneinknek az egyéni kulturázottság zónáiba való betöréséről szól és amint a régi irodalom mindig visszatér az ős-him, ős-nőstény kitörésének és ütközésének problémájához, úgy válik Rodionoff, Ljebedinszkij, Ivanov, Sergejev, Nikitin, Maliskin, de már előbb Blok kezében problémává a régi társadalom gondolati, erkölcsi, vallási eszméinek, röviden világszemléletének betörése a társadalmi elméletekkel új irányba téritett ember gondolati és érzésvilágába. Ezeknek az iróknak nem fontos és nem érdekes irói anyag többé a kulturember viadala a benne rejtőző emberi bestiával és olvasóik előtt is historiai, irodalomtörténeti érdekességüekké váltak azok az alapjukban véve szintén politikai természetü regények, melyek az egyes ember politikai vagy egyéni szabadságkivánását tartalmazzák és az orosz osztálytársadalom sinai falai közé börtönözött egyéniség vergődését, kitámadását és bukását éneklik meg. A Karenina Anna világa elsülyedt világ ma Oroszországban, szenvedései irreális szenvedéseknek tünnek fel, tragikuma megértetlen marad. A háboru előtti orosz irodalom egyéneket adott még akkor is, ha típusokat festett, cselekvényüket megindította és tragikus kifejléshez vezette az egyén szembehelyezkedése a maga kora elviselhetetlennek érzett viszonyaival, vagy az öntudat tusáit irta le a tudat alatt lappangó, onnan kibukkanó és feltünésükkel sorsunkat is eldöntő primitiv lelki erőkkel. A háboru előtti orosz irodalom a társadalmat az iró osztályának szemén át nézte, a társadalom egyet jelentett előtte a maga osztályával, a maga osztálya ügyére-bajára gondolt akkor, amikor hősei dolgaihoz és cselekvéseihez állást foglalt. Az új orosz irodalom kiszélesítette ezt a kört, embereiben a tudatalatti ösztönök a halálra ítélt régi társadalom eszméivel azonosittatnak egyik ütköző felületnek, szemben az új világszemlélet szolgáltatta másik ütközővel.


A régi és új világnézet összeütközése az új társadalom embereiben adja meg tárgyválasztásuk első körét, a másodikat a régi és új világnézet összecsapása a két világnézet képviselőiben, más szavakkal a forradalom küzdelme az ellenforradalommal, a revolució harca ellenségeivel. Élet-halál harc bontakozik ki előttünk, a kétféle felfogás között lebirhatatlannak látják az ellentétet, a kettő kiegyeztetésére és magasabb egységbe emelésére az irók még csak nem is gondolhatnak. Mindkét oldalon nyers erő áll egymással szemben és nincs irgalom a győzőnél, mert nem számithat irgalomra, ha a szerencse megfordul. Ebben a polgárháboruban nem ejtenek hadifoglyokat. A harcok színhelye az egész nagy orosz birodalom, a forradalom és ellenforradalom hullámai mindent elöntenek, áll a harc Moszkvától Vladivosztokig, át az Uralon, a krimi félszigeten, mindenfelé harcolnak városi barikádokan, hevenyészett lövészárkokban, erdőkben, hegyek között, a vasuti sinek mentén, páncélos autókkal, páncélvonatokkal, géppuskákkal, kézi gránátokkal.


Ahol itt, hol ott felcsapodó harcok lángja ismét alkalmat ad az iróknak egész Oroszország, a forradalmi Oroszország legkülönbözőbb néprétegeinek bemutatására. Ujra feléled Gogoly ötlete, de Csicsikov kényelmesen poroszkáló trojká-ja vagy minden falusi barin udvarházában megálló szánja helyett most Vszevolod Ivanov 14—69-es számu páncélvonatán száz kilométeres sebességgel száguldva ismerjük meg a forradalom és ellenforradalom tüzében égő orosz népet, az egész orosz népet. Az uj orosz irodalom egyéni hősei mellé a tömegeket is aktiv szerephez akarja juttatni regényeiben. Evvel ismét új kérdés vetődik fel: a tömegek regényben való szerepeltetésének problémája, anélkül, hogy a regény egysége felbontatnék, anélkül, hogy a regény eredeti és a köztudatba begyökerezett programmjából, egyes emberek sorsának bemutatásából, egyes emberek vonagló szivének elénk vetéséből kivetkőznék. A kérdésben a regény műfaji követelése adta nehézség buvik meg, egyidejüleg, szimultán vonultatni fel és beszéltetni sok embert, felismerése annak, hogy a szukcesszív előadás elveszi a tömeg jellegét és egymásután mondva el azokat, amik egyidőben, egyszerre történnek, elvész a tömegszerüség hatása. Az írók, a jó filmek tömegjeleneteinek megfelelő képeket akarnak papirra vetni, nehéz és majdnem megvalósíthatatlan feladat, ha a Laokoonnal már elintézett kérdések mellett a film népszerüségére gondolunk, hogy mindenkinek érthető nyelven képekben adja a gondolatokat. Az új írók, a kevés megoldási mód közül valamennyit felhasználták és leginkább persze azt, ami a legközelebb esett. A sok ember szerepeltetésénél úgy kerülték el a diszharmóniát, hogy embereiket mind egy-egy jellegzetes érzés és indulatcsomó hordozóinak tüntették fel gondolkodásmódjuk egyformasága szerintük gazdasági helyzetük folyománya és mert mindegyiket ugyanazok az érzések és akarások mozgatják, az író tetszése szerint léptethet fel akárhányat közülük, kik egymástól csak vérmérséklet és hajlamaikban különböznek és így a lelküket betöltő forradalmi vagy ellenforradalmi világkép különböző foku töréseit mutatják. Az új orosz regény első bélyegző vonása, hogy benne a tömegek jutnak szóhoz, úgy, hogy az egyidejü történés illuziója az emberek egy szinten mozgó érzelmeivel válik lehetségessé. Tárgyilagosan szemlélve ez az ábrázolási mód csak torzókat eredményezhet, az alakokat egy irányban világítja meg, lelkük többi része homályban marad, de másrészt egyetlen kor egy írójának sem sikerült többet, nyújtani ennél és valamennyi regény hőse a Bovarynén és az Education Sentimentaleon át az Éhségig csak lelki torzó marad.


A modern orosz regények még egy másik technikainak látszó vonásban is filmszerüek. A regények cselekvényét íróik jelenetekre tagoltan adják elő és bőségesen élnek a filmírók szabadságával, hogy csak a legszükségesebbek elmondására szorítkoznak és hogy a képek közti kevésbé fontos gondolatok megalkotását az olvasóra bizzák. Ebből a jelenetekre tagoltságból folyik rövidségük és szükszavuságuk, kevés szóval sokat akarnak mondani, konsziz, kipoentirozott tacitusi stílusban irni, de mindenkinek érthető, egészen egyszerü nyelven, Tacitus homályossága nélkül. A cselekvény köti le az írók és olvasóik minden érdeklődését, a lelki indítékok feltárása csak annyiban értékes számukra, amennyiben az események maradéktalan feltárását elősegíti. A psichológia a regényben ezzel elveszti öncéluságát és segédeszközzé válik. A régi klasszikus orosz regények epikai nyugalmával, lélekelemző hajlandóságaival és széles megalapozásával szemben az új regényirodalom primitivizmus, de magas kulturáju írók művészi primitivsége. A szaggatott mondatfüzés jól megfelel a száguldó eseményeknek, a sorok a megpattanásig feszült temperamentumok erőszakos kitörései, az antik Végzet csontos keze látszik embereik felett, amint megállás nélkül hajtja őket előre. Valóban primitívség ez, a modern ember sietős, nyugtalan, hajszolt életének a reflexe, azé az emberé, akinek sem ideje, sem kedve nincs többé testes regénykötetekbe való elmélyedéshez, de azért a rövid novella sem tudja kielégíteni. A modern ember primitivsége ez, a jazzband primitivsége szemben az Appassionata fenségével, de nem szabad elfelednünk, hogy az Appassionata a boldog béke verőfényes éveiben sem volt mindenkinek a szellemi tápláléka és gyatra kuplék és üres sanzonoknak mindig nagyobb volt a közönsége. Az olvasóközönség a nagy kataklizmából úgy került ki, hogy újra kellett kezdenie az egész irodalmat. Mai igényeit ez az irodalom elégiti ki, ízlése ilyen műveket kíván és írói nem cselekesznek egyelőre egyebet, minthogy igyekeznek neki megfelelő szellemi táplálékkal kiszolgálni. Könyveikben sehol nyoma sincs többé a bús lemondásnak és ha Gorkij úgy jellemezte egyszer a háboru előtti orosz irodalmat, hogy pesszimizmusának nincsen mása az európai irodalmakban, akkor az új irodalom szöges ellentétben itt is, optimista irodalom, a harcos optimizmus irodalma. Gorkij némi tulzással úgyan, de joggal irhatta, hogy minden könyvük lényegében egy és ugyanazon témáról szól: hogyan szenvedünk ifjú és érett korunkban, mert gyarló az értelmünk, mert igájukba fognak az autokrácia, a nők, mert elégedetlenül nézzük még a mindenség berendezését is, hogyan szenvedünk deresedő hajjal, öreg fejjel, amikor belátjuk ifjukorunk balgaságait és kihullnak a fogaink és rossz már az emésztésünk és érezzük, hogy meg kell halnunk. Az új orosz írókat más dolgok foglalkoztatják, a háboru megtanította az embereket nem az élet értékének megbecsülésére, de a maguk és mások életének semmibe vételére, az egyén fájdalmai, gyötrődése, öröme, bánata semmivé zsugorodik az összességgel szemben. Az egyén semmi, az egyéni célok semmisek, az összesség minden, az összesség céljai az igazi célok. Az egyén csak addig értékes, amig a köznek haszna van belőle, céljai csak annyiban célok, amennyiben a köz céljait támogatják és egy pillanatra sem kerülnek vele összeütközésbe. Senki sem pótolhatatlan és hiába minden régebben közösnek ismert célok mellett folytatott munka, ha valaki szembe kerül az új célok felé vágtató társadalommal, ez irgalom és könyörület nélkül átgázol rajta.


Az egyszerüség az elmondásban, hősök, akik egy-egy lelki vonás hordozói, gazdag cselekvény, a regény őskorára emlékeztetnek. Valóban úgy tetszik, mintha az új társadalom elölről kezdené el az egész irodalom fejlődését, mintha a regény a kapitalista társadalmakban kifejlődött formájában nem felelne meg a kollektiv társadalomnak. Ennek a felismeréséhez azonban csak a belső viszonylagos megállapodás után jutott el a szovjetek irói tábora. Eleinte más megfontolások vezették és az irodalom, de általában a művészetek és a társadalom összefüggését úgy képzelték el, hogy a társadalmi forradalomnak a művészetben annak legmodernebb, legszélső kihajtásai, a kubizmus és a futurizmus a megfelelői és ilyen munkákkal léptek olvasóik elé. Az orosz proletárdiktatura első éveiben a szélsőségesek ragadták magukhoz a szépirodalomban a vezetést, kik csak azért nem valósították meg egyik elméleti programmpontjukat, darabokra törni a régi stílusokat és új szavakat találni ki az új stilnek, mert erre nem voltak képesek és, mert a tömegek a leghatározottabban visszautasították őket. Újra és számos alkalommal bebizonyosodott, hogy a művészi forradalom nem párhuzamos jelensége a társadalmi forradalomnak. A kialakuló új társadalom szellemi színvonala még nem jutott el a dekadens kifejezési módokig, izlése nem fogadta el Picassot, Boccionit, Franz Marcot, vagy Braque-ot egy új fejlődés Raffaeleinek és a prózai költészetben nem ért túl az egyszerü értelemmel is felérhető gondolatközlésen. Az orosz proletártársadalom izlése a képzőművészetben ma sincs túl a figurális kompozíciókon és a figurális komponálásnak megfelelően a regényben Victor Hugo, Zola, az idősebb Dumas művei azok, amelyeket szeret, de lényegesen megrövidített, a filmek hatását erősen éreztető formákban.


Az orosz szovjetek államszövetsége a szociológus szemén át nézve eddig még nem volt páratlanul érdekes kísérlet a társadalom elméleti megfontolások alapján történő átalakítására. Az új orosz regény ennek a nagyszabásu kísérletnek a függvénye, a kialakulóban lévő új társadalom hozta létre, tárgyválasztásai az új orosz társadalom köréből valók, emberei az osztálytársadalomból az osztályok nélküli társadalomba való átmeneti korszak emberei. Az új orosz regény születési időszaka az orosz proletárforradalom, a vége egybeesik majd a diktatura megszünésének az évével tekintet nélkül arra, hogy a diktatorikus államformát céljai elérése vagy a reakció felülkerekedése dönti-e meg. Az új orosz regény a mai átmeneti kor termése és bár a szálak, melyek a háboru előtti irodalmukhoz kötik, még elég könnyen kimutathatók, annyi eredeti vonás van benne, hogy mint új korszak jelenik meg előttünk. Az új társadalommal való szerves kapcsolata még jobban kitetszik, ha akármelyik népszerü irójukat a bolseviki Oroszországból elmenekült, antibolsevista, vallásosan rajongó és a régi birodalomért lelkesedő Mereskovszkij-jal vetjük egybe. Mereskovszkij elvált a mai Oroszorszországtól, viszonyait értetlen, ellenséges indulattal szemléli, regényei ebből a nézőpontból véve inkább nyugati mint orosz regények és az orosz irodalom fejlődésébe állítva a klasszikus orosz irodalom folytatói, pompás csemege az értők internacionális seregének, az irodalom embereinek, de merőben idegen, mert nem a mostani képét idézi az Oroszországban élő mai orosz olvasóknak.


Vissza az oldal tetejére | |