Korunk 1926 Május

Dizzy ( III.)


Alexander Guidony

Elbeszélés ez 1950. évből


X. Hogyan csábitotta el Dizzyt egy nyaláb széna s mi következett ebből


Egyszer évente meglátogatta Dizzy cégének, a Hearn R. T.-nak legnagyobb üzemét. Olyan volt ez a látogatás, mint egy katonai parádé a vezérkari főnök felügyelete alatt.


Mint ilyen esetekben szokásos, Dizzy kíséretével, amely a vezérigazgatókból és az egyes üzemek vezetőiből állott, végigsétált az üzemeken. Ez az esemény hamarosan olyan népszerü lett az országban, mint az elnökválasztás vagy a báli idény megnyitása. A főnök rendszerint a gépházakban kezdette látogatását s a garageokban és az üvegházakban végezte. Az adminisztráció és a személyzet minden tőle telhetőt megtett, hogy ezt az eseményt oly ünnepélyessé tegye, amennyire csak lehetséges.


A munkások magatartása mindazonáltal más volt. Minthogy a forradalmi propaganda eléggé demoralizálta őket, nagyon hidegen, csaknem ellenségesen fogadták a főnököt, minthogy a parádéban emberi méltóságuk megsértését látták. Ezért claqueuereöket kellett beállítani, akik tapsoltak, valamint spicliket és detektiveket, hogy a tüntetéseket megakadályozzák.


Dizzy főnökségének harmadik évében egy első tekintetre jelentéktelen, de igen nagy következményekkel járó esemény történt.


A látogatás már épen végére járt. Dizzy fáradtan hintázta fejét s azon fáradozott, hogy megszabaduljon a cilindertől, amelyet egy gummiszallaggal erősítettek fejére; hunyorgatott szemeivel, amelyeket a kellemetlen legyek és a szúró napsugarak kifárasztottak. Unalom ásított ki Dizzy minden vonásából. A vezérigazgatók minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a hivatalos látogatást mielőbb befejezzék.


Dizzy már az üvegházból kivezető úton állott, amikor valaki jóizüen és hangosan kacagni kezdett. Egy fiatal kertészlegény volt, aki csak egy hete állott szolgálatba. A tudatlan parasztfiu még nem látott szamarat frakkban és cilinderben. Ezért teli torokból nevetni kezdett Dizzy láttára.


Általános szörnyülködés.


A legnyugodtabban maga Dizzy fogadia a hallatlan sérelmet. Csendesen megállott egy virágágynál s jóakaratuan kancsalított a fiatal kertészlegényre.


Ez azonban, anélkül, hogy az elképedt igazgatókra ügyet vetett volna, odament a főnökhöz, jóakaratulag megveregette hátát s egy nyaláb frissen kaszált füvet nyújtott neki.


Csak az tud magának fogalmat alkotni arról a móhóságról, amellyel Dizzy a friss fűre lecsapott, aki tudja, hogy három éve nem evett egyebet, mint articsókát, spárgát, francia salátát és kelvirágot.


Dizzy kéjesen ropogtatta a nagyszerü illatos fűvet s a gasztronómiai gyönyörüségtől szinte kinyújtóztatta álkapcsait.


De a hivatalos fontosság, amely Dizzy farkát hosszu ideig visszatartotta, hirtelen feledésbe merült s az összes jelenlevők kínos meglepetésére Dizzy fehér pantalonja hátsó felületén elkezdett ide-oda mozogni, mintha alatta nagy csetepaték folynának le.


Mikor Dizzy jóllakott, hálásan ránézett a kertészlegényre s minthogy nem tudta hogyan fejezze ki megfelelőbben háláját, gyöngéden végignyalta a kertész arcát.


A főnök csókja megmentette a parasztfiut az azonnali elbocsátástól. Sőt: azon szabály szerint, hogy „a győzöt nem végzik ki”, Mr. Fitzpatrik (így hivták a legényt) a Thomas Hearn R. T. egyik vidéki üzemigazgatójának neveztetett ki évi 24.000 dollár fizetéssel.


Amikor az igazgatók Mister Steven Ross e javaslatát elfogadták, egy csapásra két legyet ütöttek:


1.      bebizonyították az egész világ előtt, hogy tekintettel vannak a főnök személyes ajánlásaira.


2.      megszabadultak egy veszedelmes vetélytárstól, aki megnyerte a főnök különös kegyét.


A kinevezés megtisztelő számüzetésbe távolította el Mister Fitzpatrikot.


Az ülés után, amelyen ezt a határozatot hozták, Mister Steven Ross, mint egy villámokkal telitett zivatarfelhő érkezett haza s azonnal családi tanácsot hivott össze. Hangjából annak az embernek kétségbeesése hangzott ki, aki közel áll az öngyilkossághoz.


Ezért is a vezérigazgató felesége, Mrs. Evelyn Ross megparancsolta lányainak, Marjorienak és Marionnak (több gyermekük nem volt), hogy azonnal jelenjenek meg a szalonban.


Marjorienak emiatt le kellett mondania egy színházi előadásról, Marionnak egy radikális iró előadásáról.


Marjorie, a bájos Marjorie (ahogy az ujságok irták), mint az a jólnevelt uri hölgyekhez illő, csak bálok, színház és sport iránt érdeklődött. Külföldi utazásaiban soha sem jutott Londonon tul.


Marion, távolról sem oly bájos, mint nénje, a főiskola közgazdasági fakultását látogatta s évente nagy utazásokat tett, amelyeken szociológiai ismeretének hiányait pótolta. Egyik útját a Közép- és keleteurópai szovjetköztársaságok szövetségének szentelte. Ez az utazás több mint öt hónapig tartott s Mariont meggyőződéses kommunistává tette, ami szüleinek nem kevés szomoruságot okozott.


Mihelyt a család összegyülekezett, Mister Ross részletesen elmesélte a Fitzpatrik esetet. S ezután, mint akit minden ereje elhagyott, fáradtan dölt hátra székében.


Mrs. Evelyn Ross, Marjorie és Marion arcán a legnagyobb csodálkozás kifejezése ült.


Hát nem értitek s Mister Ross kiabálni kezdett, hogy ez az eset jeladás nekem, atyátoknak, nektek mindnyájatoknak, az ördögbe is!


Ma egy nyaláb fű segítségével egy Fitzpatrik jut ennek a szamárnak (Mister Ross elfeledkezett minden elővigyázatosságról) különös kegyeibe, holnap majd jön egy másik ostoba s így tovább.


Már nem vagyok fiatal, minden kis intrikus tultesz rajtam, ha akar. Eddig gondtalanul ültünk mindnyájan helyeinken. De most megkezdődik a versengés. Értitek mit jelent ez, a versengés? Azt, hogy nem érzem többé biztosnak magamat helyemen. Ha azonban állásomat elvesztem, koldusok vagyunk, értitek, koldusok.


  En dolgozni fogok, mondta Marion.


  Na amennyi abból ki fog kerülni, mondta Marjorie. De kérdezte Mrs. Ross, hogy lehetséges az, hát nincs nyugdijad?


Nincs A végrendelet nem intézkedik nyugdijakról. S ti mind, ezt meg kell mondani, eddig gondtalanul éltetek. Ha meggondolja az ember, hogy mi minden ostobaságra pazarlódik el nálunk a pénz.


De papa ! méltatlankodott Marjorie.


Halgass csak, majd vége lesz a ti paradicsomi jóléteteknek s úgy, hogy prémeiteket is eladhatjátok.


Ez a kilátás elégséges volt arra, hogy Mrs. Ross és Marjorie sírógörcsöket kapjanak.


Én dolgozni fogok, ismételte Marion.


Ostoba liba ! Ugyan mennyit fogsz keresni?


Mit tegyünk, mit tegyünk, jajgatott Mrs. Ross és Marjorie kórusban.


Én tudom, mit tegyünk, üljetek le s figyeljetek ide.


S Mister Ross kifejtette tervét, amely abban állott, hogy Dizzyt és Marjoriet össze kell házasítani.


Azután Mister Ross Marion lányának erkölcsi prédikációját, aki érzésnélküli emberi szörnyetegnek nevezte, végigszenvedte s elküldötte a radikális író felolvasására. Aztán életre hozta Mrs. Rosst, aki elájult és elhozta Marjorienak puderes és ajkpirosítós dobozát, hogy megadja neki a lehetőséget a magáhoztérésre.


Az első zivatar így elült. S Mister Ross oly lágyan, ahogy csak tudta:


Különben egyáltalában nem értem kedves Evelyne rémületedet. Közelebbről nézve a dolgot, főnökünknél megfelelőbb vőlegényt keresve sem lehetne találni. Ami külsejét illeti, nem mondom, nem tulságosan elragadó, különösen nem egy olyan könnyelmü leány számára, mint Marjorie, aki csak a külső fényt és csillogást szereti.


De hol van a vőlegény, aki az összes jó tulajdonságokat egyesíti? Tárgyilagosan nézve a dolgokat, főnökünk semmiképen nem marad a megboldogult Thomas Hearn mögött.


De Steven — határozta el magát Mrs. Ross egy gyönge ellenvetésre.


Várj csak. Még nem végeztem. Ami főnökünk jellemét illeti, az előny határozottan az ő oldalán áll.


De Steven, „ő” mégis csak szamár !


Mister Ross megsemmisítő pillantással mérte végig élete párját.


Mily rövidlátók vagytok mind. Egy vagy másfél év s Marjorie beadja a válókeresetet (Mister Ross elgondolkodott), aligha hiszem, hogy a férj hütlensége majd válóokként lesz felhozható s remélem, hogy Marjorie nem lesz hasonló helyzetben... De nem kételkedem, hogy a válás a jellembeli eltérés címén mindig keresztülvihető lesz.


Marjorie elválik s kap annyit a vagyonból, amennyi férje társadalmi helyzetének megfelel.


Mrs. Ross sóhajtott előbb, aztán megengedett magának egy könynyed mosolyt. Marjorie tapsolt s azt kérdezte, hogy milyen nevet fog viselni az esküvő után. De erre Mr. Ross nem adott határozott választ, csak homlokon csókolta leányát s röviden azt mondta :


Mikor nagy elhatározások előtt áll az ember, rendesen nem gondol ilyen mellékes dolgokra. Ideje, hogy aludni menjünk.


Egy hét mulva az összes lapok tele voltak részletes riportokkal arról a feltünő figyelemről, amellyel Thomas Hearn örököse a bájos Marjorie Rosst kitűntette.


E riportok egyáltalában nem voltak túlzottak. Dizzy tényleg nagyon megkedvelte a csinos leányt.


A sok kínzó formalitás után, amellyel hivatala összekötve volt, Dizzy nagyon megkönnyebbülten érezte magát, amikor a Steven Ross villa kertjébe ellátogatott, ahol egy ápolt rózsás kezecske illatos szénával megvendégelte és ahol szívesen megbocsátottak neki, ha a virágágyakban körültáncolt vagy a friss füvön végig hempergett.


Időnként a jól ápolt kezecske óvatosan félretolta Dizzy fejfedőjét s finom ujjacskáival megvakargatta füleit.


Az ilyen pillanatokban Dizzy szomoru, nedves szemei megcsillantak s nagy érdes nyelvével hálásan nyalta meg az ujjacskákat, amelyek oly nagy élvezetben részesítették.


Az eddig oly szerény és igénytelen Dizzy végül annyira elkényeztetődött, hogy mikor Marjorie elhuzta kezét, fejével bökdöste a leány tenyerét, mintha koldulni akart volna:


Még, még egy kicsit !


E séták alatt az összes nagy lapok tudósitói a bokrok között vagy az út melletti árokban rejtőzködtek s úgy figyelték, nem törődve napszúrással, hőséggel s hasonlókkal, a „boldog pár” minden lépését.


Sőt egy riporter, a legszemtelenebb az összes között, annyira ment, hogy fogadott kollegáival, hogy Dizzyt személyesen meginterjuvolja s igy állapítja meg Marjorie Ross-hoz füződő viszonyának jellegét.


A riporter épen abban a pillanatban lepte meg Dizzyt, amikor Rossék kertjéből kilépett arra a térre, amely palotáját a Ross-villától elválasztotta.


Dizzy öltözete valóban nem volt egészen rendben. Puha borzalinó kalapja balfülére csúszott, a gummi szalag leesett és csak csoda tartotta fején. A flanel mellény földes volt és egy gomb hiányzott róla.


Három fárasztó ülés után Dizzy végre egy kis szabadságot engedhetett meg magának s nagy élvezettel hempergett végig a virágágyakon. De a riporter minderről nem tudott s nagyszerü riportanyagot szimatolt.


De hirtelen felhangzott közvetlenül füle mellett élesen a kérdés: Mi keresnivalója van itten ha szabad kérdeznem?


Robur mérnök volt, aki útban volt hazafelé laboratóriuméból.


A riporter nem ismerte fel s dühösen mordult rá:


  Mi köze hozzá?


  Némiképen részese vagyok a részvénytársaság adminisztrációjának, a nevem Robur.


A riporter zavarba jött, mivel Thomas Hearn végrendelele végrehajtása óta Amerika közvéleménye megszokta, hogy Robur mérnöknek körülbelül olyan jelentőséget tulajdonítson, mint például az Amerikai Ipari Szövetség főállamügyészének.


Robur tekintélye annál is nagyobb volt, mivel igen visszavonultan élt, senkivel sem közlekedett s teljesen laboratoriumi munkája vette igénybe.


Közben Dizzy, semmi érdeklődést sem mutatva a beszélgetés iránt, hátával egy fának támaszkodott s teljes erejével elkezdte hozzádörgölni magát, hiábavaló küzdelemben nadrágtartóival. T. i. nagyon viszketett a háta. Dizzy öltönyének baloldala már elszakadt, a nadrágtartók mégsem akarlak engedni.


A riporter tiszteletteljesen megemelte kalapját s mintegy bocsánatkérőleg mondta: Egy ...egy intervjut szerettem volna.


Ugy, mondta Robur, kérem, tessék, fogjon hozzá. Remélem, nem állok útjába.


Oh dehogy, sőt igen hálás lennék, ha segítségemre lenne.


Azt nem. Utasította el röviden Robur a riportert. Semmi közöm a dologhoz.


A riporter a fához ment s mélyen megemelte a kalapját Dizzy előtt, amikor ez egy pillanatra épen elhagyta a dörgölőzést s fáradtan kilógatta széles nyelvét szájából. Robur félreállt s a beszélgetés részleteit nem hallhatta. Csak azt látta, hogy a riporter kitartóan forog Dizzy körül, aki következetesen hátát fordítja felé.


De hirtelen Dizzy megváltoztatta taktikáját. Hatalmasat iázott, kihívóan hátracsapta fejét (amelyről a borzalinókalap messze röpült), behuzta nyakát és rárohant a riporterre.


Robur szemei előtt összekavarodott egy pillanatra a felboruló riporter, a körbenforgó Dizzy és minden erejéből csapdosó patái.


Mire Robur felsegítette a riportert a földről, aki alig tudta kipiszkálni orrából a port, ami beletömödött s amire ez alapos vizsgálat után meggyőződött róla, hogy él még, Dizzy eltünt.


  Hogy történt tulajdonképen, érdeklődött Robur.


  Eleinte minden simán ment, köhögte a riporter. Ugyan nem felelt, de figyelmesen odahallgatott. De amikor azt kérdeztem, hogy mennyire vannak és mikor lesz az esküvő... akkor kijött a sodrából.


  Nem tagadhatja, nyugtatta meg Rolzer, hogy helyében minden igazi gentleman épen úgy tett volna.


  Nem szégyenli magát, Mister Robur, gúnyt űzni egy szerencsétlen emberből, akinek szenvednie kell azért, mert rákényszerül, hogy mindennapi kenyerére vadászva, ostobaságokat kövessen el?


Robur felugrott a földről s meglepetve kérdezte :


Ugy hiszem Miss Ross-szal van szerencsém beszélni?


Igen, Marion Ross vagyok, az Ön főnöke menyasszonyának testvére.


  Bocsánatot kérek, válaszolt Robur nyugodtan, de nekem nincs más főnököm, mint a laboratóriumom.


  Egyre megy. Üres szavak ...Önök mind szolgálják, minden emberi méltóságukat, minden szemérmüket elvesztették, hazudnak, megalázzák magukat, hízelegnek, alakoskodnak, úgy tesznek, mintha Dizzy a gazdájuk volna. Dizzy pedig egy szegény, szerencsétlen szamár s sajnálom őt teljes szivemből, jobban, mint Önöket mind.


  Ne bosszankodjon, mondta Robur jóakaratulag nevetve s kezét nyújtotta Marionnak. Tökéletesen igaza van, teljesen egy nézeten vagyok Önnel. Az embereket sajnálni, annak nincs értelme. Bolondok házában élünk, amelynek lakói azon fáradoznak, hogy kölcsönösen megsemmisítsék egymást. A legjobb, amit a tudomány tehet, ha hozzásegíti őket a fájdalomnélküli és teljes megsemmisüléshez.


  S ezért a célért dolgozik a laboratóriumában, kérdezte Marion gyorsan. Ez esetben teljes szivemből kudarcot kívánok Önnek.


Elhallgatott s egy idő mulva: Ha azonban tudását a szenvedő többség felszabadítására és a közönséges, embertelen kisebbség megsemmisítésére használná fel? Ha mégis inkább az Arany Szamár uralmának végét készítené elő?


Robur figyelmesen nézte Mariont s felelet helyett azt mondta: Jöjjön velem egyet sétálni, még korán van.


Marion beleegyezett s elindultak a park felé.


A riporter pedig gyorsan megírta ci két arról, hogy Dizzy mint igazi gentleman viselkedett, aki az intim részletekhez nem enged idegen tekinteteket hozzáférkőzni. „A Hearn R. T. főnökének általánosan ismert s a közeljövőben megtörténő eljegyzéséhez nincs semmi hozzáfűzni valónk, írta a riporter. Az esküvő pontos dátuma még nincs kitüzve, de bizonyossággal állíthatjuk, hogy rövidesen a bájos Marjorie Ross után fiatalabb huga is el fogja hagyni a szülői házat.


Azóta a lapok egyidejüleg két menyasszonyról és két vőlegényről írtak.


 


XI. Dizzynek nincs szerencséje a szerelemben s egyéb kellemetlenségek


A boldogság sohasem tökéletes. Dizzy ezt az igazságot saját bőrén tapasztalta ki.


Mint Dizzy menyasszonya, Marjorie Ross hamarosan az általános érdeklődés középpontjába került. Népszerüsége elérte azt a pontot, amelyen az ujságok ahelyett, hogy pénzt kértek volna a reklámért, maguk fizettek érte.


A fizetett reklám képzelő tehetséget tételez fel az olvasóról. Az ingyenreklám, amely naponként ismétlődik, a tömeghipnózis egy fajtája, amelyet olyan médium gyakorol, aki nagy hatáslehetőségek felett rendelkezik. Lehet-e csodálkozni, hogy Marjorie Ross, mint Dizzy menyaszszonya hamarosan az egész Amerikai Ipari szövetség legbájosabb lányának hirébe került? Jogait e cimre ép oly kevéssé tették vita tárgyává, mint a tényt, hogy a szabadáágszobor New-York kikötőjében áll.


Marjorie szokásai és szeszélyei két világrész törvényei lettek. Elég volt, hogy Marjorie egy rövid ujsághírben azt állítsa, hogy sohasem hordott füzőt, hogy egy milliós cég, amely meggondolatlanul legujabb modeljét Marjorie névvel hozta forgalomba, csődöt mondjon.


Az ország pénzarisztokráciájának ifjabb képviselői sürü falként sorakoztak Marjorie körül s mukkanás nélkül tettek eleget minden szeszélyének s kisérték szorgalmasan a bálokra és sportünnepélyekre.


Marjorie minden lépése rendkívüli esemény formájában jutott a nyilvánosság tudomására. Marjorie szórakozásra éhes és könnyelmü életmódja természetesen visszahatással volt a Dizzyhez való viszonyára is.


Dizzy sokat maradt egyedül. De méltósággal elviselte s nem engedte, hogy bárki is észrevegye, mi megy végbe lelkében.


Hirtelen azonban, mint az égből lecsapó villámlás, a következő szenzációs hír járta be a világot:


Marjorie és a multimilliárdos Van Korten fia együtt megszöktek.


Évek óta nem láttak az ujságárusok ily jövedelmező ujsághírt. Heteken keresztül az összes lapok csak arról beszéltek, hogy miképen tölti az időt Honoluluba Marjorie és Van Korten, hogyan és ki adta őket össze s mily rettenetes csapást jelent az Mister Ross számára.


Mister Steven Ross kénytelen volt szabadságot kérni, hogy Kairóba menjen magát kipihenni.


A legnagyobb nyugalommal megint csak Dizzy reagált az eseményekre. Nem lehet tudni, hogy még mennyi ideig tartotta volna izgalomba a kedélyeket ez a szenzáció, ha egy ujabb esemény nem vonja magára a közvélemény figyelmét.


Tényleg: az ezerkilencszázötvenes esztendő igen szerencsés évnek mutatkozott a lapkiadók és a rádióriporterek számára.


A háború vetette előre árnyékát.


1950-ben a világ két egymással éles ellentétben álló csoportra szakadt széjjel.


Az egyik néhány évtizeddel előbb győzött a világháboruban. Ezek az államok jogot nyertek arra, hogy nagy adókat vessenek ki s be akarták ezeket hajtani.”


A másik csoporthoz tartoztak azok az államok, amelyek a világháboruban legyőzettek s nem tudtak és nem akartak fizetni.


Nagyon kényes helyzet volt, amelyből józan emberi értelem és észszerü megegyezés alapján nem látszott lehetségesnek kiútat találni.


Ismeretes, hogy ily esetekben a népek háborut indítanak egymás ellen. Az ezerkilencszázötvenedik évnél kedvezőbb időpont soha még háborura nem volt.


Különösen az első államcsoport látta kedvezőnek az időpontot, mivel kétségtelen volt, hogy ennek a háborunak az utolsónak kell lenni. Erre garanciát nyujtottak a statisztikusok és szociologusok egyhangú állításai, akik megegyeztek abban, hogy ez után a háború után aligha fog maradhatni annyi egészséges nemzőképes férfi, amennyi elégséges lenne az emberi faj regenerálására.


Ezt a kedvező helyzetet ki nem használni bünös könnyelmüség lett volna a politikusok és diplomaták részéről.


De a háborunak pénzre van szüksége. S a pénznek háborura.


Nyilvánvaló, hogy a politikusok nem jöhettek ki Dizzy nélkül s Dizzy sem a politikusok nélkül. S elkezdődtek a tárgyalások London, Páris, Washington és Radiopolis között egy 50 milliárd dolláros előháborus kölcsönre vonatkozólag.


Első sorban a Thomas Hearn R.-T. kellett, hogy részt vegyen a kölcsönben. Dizzy vezérigazgatóinak nagy közvetítési jutalékokat helyeztek kilátásba arra az esetre, ha rá tudnák venni főnöküket, hogy részt vegyen abban a bankár-konzernben, amelynek az 50 milliárdot fel kellett hajtani.


S a vezérigazgatók nagylelküen hagyták magukat meggyőzni. Ugy hogy a nagy nemzetközi kölcsön esélyei kitünőek voltak. Mindenki meg volt győződve, hogy a Hearni-vállalatok főnöke jól mérlegelte a haszonkilétásokat s legalább egy harmadát a kölcsönnek lejegyzi.


De gazda nélkül csinálták a számadást.


A központi vezetőség ülésére, amelyen a főnök jelenlétében a kölcsön feltételeit kellett volna megtárgyalni s amelyen Dizzynek ki kellett volna nyilatkoztatni belépését a bankár-konzernbe — Dizzy nem volt hajlandó bemenni.


Épen úgy, mint egykor, ama meleg juliusi napon, Silas Hearn farmján.


Az ülést le kellett fujni. New-York, London és Páris bőrzéin leírhatatlan pánik ütött ki. Egy egész sereg nagy cég csődött mondott, több nagy pénzember öngyilkos lett.


Különleges módokat kellett tehát keresni, amelyekkel Dizzyt rá lehetne venni. De ki tudná ezt elérni?


Végre valakinek eszébe jutott Mister Fitzpatrik, az administráció egyetlen tagja, akit a főnök szeretett, (Mert hiszen Mrs. Marjorie Van Korten támogatására nem lehetett számitani).


Az egykori együgyü falusi legény azóta ravasz és energikus üzletemberré fejlődött.


Kitünt, hogy Fitzpatrikban ezen idő alatt nagy tudásvágy alakult ki. Álmában sem gondolt többé arra, hogy idegen parancsokat feltétel nélkül végrehajtson, hanem kitartóan kérdezett:


Miért? Mi célra? Miről van szó egyáltalán?


Nem lehetett előtte semmit elrejteni. Ugy hogy nem maradt egyéb hátra, mint őt is bevonni az üzletbe s a províziót vele megosztani.


Mister Fitzpatrik, aki bámulatos gyorsan hozzászokott a bankkontókhoz és folyószámlákhoz, teljesen egyetértett az urakkal. Terve, amelyei Dizzyt meggyőzni kívánta, nagyon célszerünek látszott. Dizzyt három napig meghülés ürügye alatt nem vitték sétálni s koplaltatták, vagyis napi adagját két fej kelvirágra szorították le.


A harmadik napon a háziorvos engedelmével Fitzpatrik szénával kínálta meg a főnököt. Mindenkinek meg vannak a maga gyöngéi. Dizzy sem volt tökéletes. Engedett.


 


XII. Mindenki jelen van


Amidőn Montmorency herceg 15 perccel a központi vezetőség ülése előtt Fitzpatrikot bejelentette főnökének, Dizzy a gondtalan könynyedség abban az állapotában volt, amely a betegségeket szokta kisérni, amikor az ember visszatér a normális élethez.


Dizzy jókedvének hangos, vidám iázással adott kifejezést. Jókedve átragadt az összes jelenlévőkre, a vezérigazgatóktól kezdve egész a riporterekig, akik megszakítás nélkül őrt állottak a folyósokon.


Rádio-hullámok árja ömlött szét a világ minden részébe s rendkívüli módon emelte a részvények árfolyamát. New-York és London lapjai jelentették: a hangulat bizakodó, a kurzusok emelkedőben.


Ily körülmények között indult el Dizzy a központi vezetőség nevezetes ülésére.


Akár az igazgatóság ugy készítette elő, akár pedig a pillanat ünnepélyességéből önként adódott, egy tény: hogy Rádiopolisnak és talán az egész világnak ily látványosságban még soha nem volt része.


Woodstock professzornak, aki a nézőközönség között volt s megfigyelte Dizzy elindulását palotája kapujából, a régi egyiptomi papoknak a kilépő Nilus tiszteletére rendezett vallásos processziói jutottak eszébe. A professzor jó alkalomnak vélte, hogy e pillanatban felhívja hallgatósága figyelmét a kulturák körforgására és a történelmi korok között mutatkozó nagy analógiákra.


Dizzy vidám léptekkel trappolt be a közgyülési terembe, megállt a középen s hosszasan, jelentőségteljesen iázott, ami az összes jelenlévőket a hadikürtre emlékeztette.


A legtehetségesebb laptudósitók egyike, aki napfelkelte óta jegyezte a történelmi nevezetességü nap eseményeit, a következőket irta noteszébe:


A Hearn R.-T. főnökének megnyitó beszédéből hatalmas erővel csendült ki a tökéletes meggyőződés ügyünk igazságáról s a kemény akarat a demokrácia és a kultura nevében a harcot nem csak megkezdeni, hanem győzelmesen be is fejezni.


Az összes jelenlevőket elfogta a pillanat rettenetes komolyságának érzése, a pillanatnak, amely az európai kommunisták eddig megtorlatlanul maradt támadásainak, akik minden nemzetközi kötelezettséget és minden jogot megcsufoltak, végét kellett vesse.


De a közgyülés épülete előtt, mint ércszobrok állottak a lovasrendőrök. Mögöttük tüzérek rendezték fénygépfegyvereiket, helyére állították az álványokat, kontrolálták a csavarokat.


Ezekre az óvatossági rendszabályokra azért volt szükség, mivel a munkásság részéről tüntetésekre voltak elkészülve a háború ellen.


Az összes Rádioállomásokat laptudósitók tartották megszállva s táviratokat vettek fel s adtak le szünet nélkül. Már az anglo-amerikai légi-flotta koncentrációjáról beszéltek a legfontosabb flottabázisokon Southamptonban, a Spitzbergákon, Alaskában, Maltában, stb. Ugyanakkor arról is jöttek hirek, hogy a tanácsköztársaságok Moszkvában ülésező kongreszusa kiáltványt intézett a világ összes munkásaihoz, amelyben a munka és tőke között összecsapó utolsó nagy döntő küzdelemre hívja fel őket. Az angol-amerikai rádioállomások parancsot kaptak, hogy izolálják az összes rádiohullámokat, amelyek Berlinből, Bécsből, Moszkvából és Leningrádból Amerika munkásságát általános sztrájkra hivták fel. Végül egy rövid jelentés érkezett, mely szerint az összes tanácsköztársaságok munkáshadseregei parancsot kaptak 24 órán belől megtörténő mozgósításra.


Az általános helyzet ily nagymérvü feszültsége dacára az ülés feltünően nyugodtan folyt le.


Dizzy elnöki helyén fejét hintázta s zavartalan lelkinyugalommal várta, mint jól nevelt állathoz illik, a percet, amikor hazavezetik. A maga részéről a központi vezetőség egy javaslata ellen sem emelt kifogást. S az igazgatók aláirták a jegyzőkönyvet, amely 50 milliárd dollár hitelt engedélyezett az angol-amerikai hadiszövetségnek.


A szél sebességével terjedt ez a hir egyik tudósítótól a másikig. Egy erre az alkalomra előkészített zenekar az angol és amerikai himnuszokat játszotta.


Éles ellentétben ezzel egyszerre felhangzott az Internationale melódiája: valaki elfeledte a fő rádioállomás felfogóját elzárni, ebből hallatszott ki a moszkvai népgyülések éneke.


A laptudósitók nagy termében az örömmámor tetőpontját érte. A riporterek a légi tábornokok és diplomaták nyakába estek. Az utóbbiak méltóságteljes kimértséggel fogadták a gratulációkat.


Azalatt óriási munkástömeg gyülekezett össze a központi vezetőség épülete előtt. A tisztek már kiadták a parancsot a készenlétre s a lovasrendőrök már kezdtek elfejlődni, hogy helyet adjanak a fénygépfegyvereknek.


A munkások az általános sztrájkot jöttek deklarálni a háboru ellen. Fitzpatrik tanácséra megengedték nekik, hogy beküldjék küldöttségüket. De mily nagy volt a gyülés meglepetése, amikor a delegátusok között megpillantották Robur mérnököt és Mariont.


A kiküldöttek deklarációját Robur mérnök olvasta fel. Aztán igy folytatta :


„Uraim, valószínüleg a tudomány még soha ily szoros egyetértésben a munkássággal nem lépett fel. Ezt a lehetőséget a megboldogult Thomas Hearn-nak köszönhetem, aki halála előtt biztosította számomra a teljes anyagi függetlenséget. Ez a függetlenség lehetővé tette, hogy érdektelenül és hidegvérrel figyeljem az Önök tevékenységét. Mindig kételkedtem az ilyen érzelgős dolgok, mint: lelkiismeret, emberség, becsület s egyebek létében, de hittem a józan emberi értelemben.


Sajnos, meg kell vallanom, hogy Önök e hitemet is szétrombolták. Volt egy idő, amikor úgy éreztem magam, mint egy épeszü ember, akit bezártak az őrültek közé. Elvesztettem hitemet abban, hogy az emberi társadalmat az értelem vezeti. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az Önök társadalmi rendjének célja az önmegsemmisítés. Akkor ismertem meg ezt a leányt. Nem volt oly művelt, de érzékenyebb lélek volt, mint én s megtanított arra, hogy mélyebben keressem és találjam meg a társadalmi viszonyok összefüggését s a társadalmi bajok gyök rét.


S megtaláltam. Az Önök társadalmának mozgató ereje az egyéni önzés. Ez az önzés vagy megsemmisíti azokat, akik feltétel nélkül alá nem vetik neki magukat vagy pedig megmérgezi az emberek lelkét s még gonoszabb egoizmust teremt.


Még egy évvel ezelőtt azt hittem, hogy ez a Föld egyedüli megzavarója a világegyetem harmóniájának s arra készültem, hogy megsemmisítsem. De aztán rájöttem, hogy ez a disszonancia gyógyítható, ha találmányomat, mint lokális gyógyszert alkalmazom.


Ugyanaz a méreg tud ölni és gyógyítani. Egyedül az adagolástól függ.


S elhatároztam, hogy gyógyszeremet előszőr korlátolt mennyiségben alkalmazom. Látják ezt a szekrénykéi? Ebben az általam feltalált „Energiasüritő gép” van. Kinyitom a szekrénykét. Önök láthatják ezt a mérőlécet, amely száz fokra van osztva. Ehez a szekrénykéhez tartozik egy térkép. Itt van például Newyork... 3. zóna. E zónában a Wallstreet-negyed. Amint látják egy ötös számjegy van rajta. Szorozzuk meg hármat öttel. Az Önök kapitalista logikája is 15-öt ad ki. Most a fogantyut a 15. fokhoz viszem s megnyomom a gombot. Ugy.”


Robur mérnök hallgatott egy pillanatig, aztán a legkedvesebb hangon az egyik laptudósitóhoz fordult azzal a kéréssel, hogy hivja fel Newyorkot.


Két percig hangtalan csend, de ez a két perc egy végtelenség.


A tudósító lélekszakadva és halotthalványan rohant vissza s egy ideig képtelen volt egy szót is szólni.


Aztán kifejezhetetlen rémülettel hangjában dadogta :


Newyorkban pánik, senki sem tudja mi történt... a Wallstreet összeomlott. Azt hiszik földrengés.


Nem földrengés, mondta Robur mérnök nyugodtan, a tudomány nem ismer ily lokalizált földrengést. Nem földrengés, hanem az én energiasüritőgépem.


Uraim, nincs sok mondanivalóm. Ha a jegyzőkönyvei, amelyet az imént aláirtak, azonnal meg nem semmisitik, úgy nem marad életben senki közülük, sem barátaikból Newyorkban és Londonban. Flottáik és ágyuik Southamptonban és Londonban, a Spitzbergákon és Alaskában vagy legyenek bárhol, porrá lesznek zúzva.


Ha kételkednek abban, úgy kérem fáradjanak az ablakhoz.


Az igazgatók legyőzték félelmüket, az ablakhoz mentek s saját szemeikkel látták, hogy omlott szét a földre az egyik fénygépfegyver, mintha porból volna.


Ami ekkor történt, az leírhatatlan. Az igazgatók, laptudósítók, diplomaták mind, székeken, asztalokon keresztül, rohantak a kijárathoz. Néhány perc mulva Dizzy, Robur és Marion egyedül voltak a teremben.


A jegyzőkönyv ott feküdt mindenkitől elfeledve az asztalon, mint egy felesleges darab papiros. Robur odament, átlapozta, nevetett, aztán elszakította az okmányt s röviden csak azt mondta:


Gyere, Marion, itt nincs többé semmi dolgunk.


S Dizzy ott maradt egyedül. Először sok év óta.


Ez egyszerre új és kellemes volt. Lemászott az elnöki székből s szagólgatta a zöld asztalt. De semmi különöset sem érzett. A terem egyik végében, a tribünön két oleánder állott dézsában.


Dizzy óvatosan megízlelt néhány levelet. De nem izlett neki. S kezdett unatkozni. Nem tudta, mihez kezdjen. A terem nagy ajtói nyitva voltak. Kis habozás után s miután néhányszor jól körülnézett, Dizzy az ajtóhoz ment.


Kint az előtéren már megbátorodott s gyorsan kifutott a zöld gyepre.


S látta a Hearn-vállalatok töméntelen munkástömegét vöröszászlókkal felvonulni. Hazafelé tartottak s az Internationalét énekelték.


Dizzy nem ismerte az ének dallamát. Fülei csak hazafias dalokhoz voltak szokva. A dallam újszerüsége megint visszahelyezte előbbi határozatlanságába. Megállott s nézett sokáig az elvonulók után. Aztán magához tért merengéséből s megszokott léptekkel hazatrappolt a Thomas Hearn villába.


Mily öröm ! Az istálló kapui tárva-nyitva állottak. S igazi, becsületes szénaillat áradt ki belőlük.


S Dizzy visszatért családi isteneihez.


(Vége)


 


Vissza az oldal tetejére | |