FĹ‘oldal

Korunk 1926 Február.

Lunacsarszki — Kultura és művészet Uj-Oroszországban

A Neue Rundschau januári száma hosszabb tanulmányt közöl a fenti címmel Anatol Lunacsarszkynak, a Szovjetunió közöktatásügyi népbiztosának tollából. Ebből vesszük a következő érdekes részleteket:


„Néhány számot szeretnék felhozni, amely általános képet nyújthat országunk kulturájának állapotáról, hogy azzal mélyebb betekintést engedjek kulturmunkánk fő problémáiba.”


„A Szovjetunió elemi iskoláinak száma az 1923-24. években 70.411, 1925-ben ez a szám 71.567-re emelkedik a tanulók száma 5.214.000-ről 5 millió 801.000-re. Ez a szám jóval felülmúlja a háboru előtti létszámot. 1913-ban Oroszország gyermekeinek 50 százaléka járt iskolába, 1925-ben több, mint 60 százalék. Ami a magasabb fajta iskolákat illeti, kétféle tipust különböztethetünk meg: hét- és kilenc év folyamos gyári és műhelyiskolákat, a paraszt-ifjúság iskoláit, stb. Az ezen iskolába járó gyermekek általános létszáma több, mint egy millió, tehát körülbelül egytizede az összes tizenkét-tizenhét éves gyermekeknek. A főiskolákat 1,130.000 diák látogatja. Ezenkívül vannak még munkásfakultásaink, ill. olyan előkészítő iskoláink, amelyek lehetővé teszik a munkás- és parasztosztály száméra a főiskolai studiumot. Ezekben 42 ezer diák tanul, és pedig 67 százalékban a munkás-, 24 százalékban a paraszt-és 9 százalékban más néprétegek közül való. Ezek a munkásfakultások termelik az évenként ujonnan beiratkozó diákság 30 százalékát.”


„Megfeszített munkát végzünk az analfabetizmus likvidálása, valamint a falusi kultura emelése körül az iskolákon kivül is, az úgynevezett parasztolvasótermek segítségével. Rekordév volt ebben a tekintetben az 1924. év, amikor 42 ezer ilyen likvidáló állomáson 1,150.000 ember tanult írni és olvasni. A parasztolvasótermek száma meghaladja a 20 ezret. Az országunkban naponta 7,400.000 példányszámban megjelenő lapoknak rendkívül nagy része esik a parasztujságokra. (Kb. két millió.)”


„Iskoláink annak a kulturának fundamentumán épültek, amely még a forradalom előtt fejlődött ki. Mi egészen és fenntartás nélkül vesszük át a burzsoázia tudományát és technikáját, mert csak úgy remélhetjük a mi ideológiánk jegyében fogamzott új kultura megszületését, ha a leggondosabban magunkba fogadtuk a múlt és jelen kulturáját. Ebből a megismerésből származik az az alaptételünk, hogy az iskola tudományos ismereteket kell hogy adjon a gyermekeknek s vegye fel programjába a „polgári” iskola legjobb módszereit és vívmányait.”


 „Mi azon a véleményen vagyunk, hogy a mostani polgári tudománynak a marxizmus ellen folytatott harca ugyanolyan jellegü, mint pld. a középkori papság harca Galilei és Kopernikus ellen. Itt nem két középúton összebé. kithető felfogásnak küzdelméről van szó. Ez a középút nincs is a valóságban, mint ahogy nincsen középút a Ptolemeus asztronómiája és a modern asztronómia között sem. Itt a Ma és a Holnap harcol egymással.”


„Azt hisszük, hogy a polgári társadalom a gyermeknevelés terén megoldhatatlan ellentmondás kórját hordozza. 1916-ban nagy megrendüléssel olvastam a híres osztrák pedagógusnak, Foersternek pedagógiai cikkeit, amelyekből egész különösséggel rínak ki ezek a nehézségek. A liberális-anarchista tipusu „polgári” iskola célja a hatalmas, tökéletes egyéniség megteremtése. De ha ezt a hatalmas egyéniséget nem köti semilyen szociális szellem, ez nem jelenthet egyebet, minthogy az iskola ragadozókat nevel és magától értetödömséggel fogadja el Hobbes társadalomteóriáját, amely szerint a társadalmat csupa egymást gyülölő emberállat alkotja. Erre a következetes álláspontra bizonynyal nem helyezkedett még egy pedagógus sem és aligha akadhat olyan kormányforma, amely beleegyezik ennek a gondolatnak tervszerü keresztülvitelébe. A személyiség elvéből kiinduló polgári pedagógia ellentmondásba keveredik, amelynek következtében az egyik ország iskolájának tanítása összeütközik egy másik ország iskolájának tanításával, mint példul a hazafiság ideáljának felállításánál.”


„Nekünk mindig úgy tetszett, hogy a tudomány és a forradalom ügye egész természetesen összetartozik. Még forradalmi elképzeléseink is mély tudományosságnak rezgései, mer: a forradalom felismeréséhez a legujabb szociológia révén jutottunk. Ezekre támaszkodva próbálkozunk meg a társadalomban megnyilvánuló belső erők között eligazodni. Másrészt pedig azzal kísérletezünk, hogy a forradalom folyamatába maximális tudatosságot öntsünk. Mert nem hiába tudományos szocializmus a neve iránytadó doktrínánknak. Ehhez járul még ez a felismerés, hogy a technikai haladás az egyetlen bázisa az új társadalom megépítésének. A technika viszont a legszorosabban összefügg a tudomány fejlődésével.”


 „Azt azonban nem állíthatjuk, hogy a szovjethatalom és az orosz tudományos világ közötti vonatkozások kezdettől fogva barátságosuk lettek volna. Az orosz tudósok nagyrészt a liberális táborhoz tartoztak és erősen hittek abban, hogy a februári forradalom és respublikája, amelyben a legfontosabb szerep éppen az intellektüeleknek jutott, természetes fejlődést jelent Oroszország számára. Az októberi forradalom hatalmas megmozdulása, amikor a dolgozó tömegek a kapitalizmus megsemmisítésére törtek, lehetetlennek tünt az intelleklüelek előtt vagy legalább is elhamarkodottnak és nagyon kockázatosnak. Ehhez járult még az a körülmény is, hogy a háborúban elszegényedett országot a két forradalom teljesen tönkretette és ennek következtében a tudósok életnívója és tudományos munkásságuk feltétele nagyon mélyre sülyedt. A körülményeknek ez az összejátszása az októberi forradalom határozott ellenségévé tette a tudósokat. Egy részük elhagyta az országot, az ittmaradottak pedig zúgolódtak és várták ennek a kellemetlen epizódnak a végét.”


„A Tudományos Akadémia azonban az első pillanattól kezdve más álláspontra helyezkedett. Kihangsulyozta politikamentes állásfoglalását és lemondott arról, hogy történelmi események felett itélkezzék. Azzal a kijelentéssel lépett elém, hogy amennyiben hatalmában áll, kész azoknak a tudományos problémáknak a megfejtésére, amelyeket ez a felelősségteljes korszak a kormány és az ország elé állított. A Tudományos Akadémia és a Főiskolák tanári kara tényleg ígéretének szellemében munkálkodott. Elősegítette ezt az a körülmény is, hogy a kormány nem sértette meg a tudomány szabadságát.” „Most már végleg eltüntek azok a surlódások, amelyek a tudományos világ és a forradalmi társadalom között felmerültek.”


„A művészek különbözőképen reagáltak a forradalomra. Azok a művészek, akik a tiszta művészet, illetőleg a legraffináltabb formaélvezefek művészetének álláspontján állottak, ellenséget éreztek a forradalomban. Még azok is, akik Oroszországban maradtak, azok is azt gondolták, hogy a gazdag rendelők hiánya és a tisztán esztétikai élvezetek csökkent óhaja, helyrehozhatatlan kárt okozott a müvészeteknek.”


 “A magam részéről meg kell állapítanom azt, hogy a tisztán formai művészet, amelynek érdekes eredményeit egyáltalában nincs szándékom tagadni, nem alkalmas a forradalmat végigküzdő tömegek számára és hogy még hosszú idő fog eltelni addig, amíg abban a helyzetben leszünk, hogy ilyfajta müvészetet kultiváljunk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a forradalom valami nagy „csapást” mért volna a művészetre. Éppen az ellenkezőjét. Csak a forradalom volt képes arra, hogy a művészetet új magaslatra emelje és hogy sajátságosan erős ízzel izesítse. A forradalom kezdetén egy nagyjelentőségü mozgalom indúlt és ehhez csatlakoztak összes baloldali művészeink, a futuristák, szuprematisták, stb. Ez a talentumokban bővelkedő kör új teóriát teremtett, amelynek számos híve van ma is. Ez a teória azt hirdeti, hogy a művészet, mint ideológiai forma, régen elavúlt már, illetőleg hogy az u. n. képzőművészetekkel szembenáll a valóságos produkció és hogy a jövőben a művész helyét a mérnök fogja elfoglalni, aki a tárgyaknak zárt és céltudatos formát kölcsönöz.”


„Ügyesen és célszerüen elkészített tárgyak; ez legyen a célkitüzés i s ez helyettesítse az egész régi esztétikát, az architektura, festészet és egyéb művészetek régi formáit. Sőt akadtak olyan kísérletezők is, akik még az irodalmat és zenét is ilyen mérnök-principium alá akarták rendelni. A művészeteknek ebben a beállításában nyilvánúl meg a művészet sajátságos szociális krízise. A balszárny művészei bármily lelkesedéssel közeledtek is a munkásosztály felé, mégis idegen maradt előttük a munkásosztály ideológiája és különösen a proletárélmény. És túlnyomó többségben azt kellett érezniök, hogy nem tudják az új osztály művészeti ideologiáját megteremteni.”


„A közoktatásügyi népbiztosság nem tartotta magát illetékesnek arra, hogy beleavatkozzék az egyes irányok harcába és állami hatalom által támogassa vagy gátolja egyik s másik irányt fejlődésében. Mi tudjuk, hogy klasszikus művészeinket és a nérodnikik (a népéletet festő irók) művészetét nagy gonddal kell megőriznünk, hogy sokat kell tanulnunk idegen népek klasszikusaitól és hogy ezen a ponton épp úgy, mint minden más ponton csak akkor járhatunk az új proletár utakon, ha már


 megemésztettük a mult kulturörökségét. A proletár íróknak ez a kísérlete, hogy úgyszólván a vezér helyét töltsék be a művészet terén és a tehetségek és irányok természetes győzelmét osztályuk számára használják ki, nem helyénvaló és káros. A forradalom védelmébe vesz minden írót, aki nem ellenséges irányában és a forradalom azt várja, hogy az adequát művészet természetes úton, qualitatitiv és quantitativ növekedés által fog kifejlődni. Ez az álláspont helyénvaló középvonalat jeleni a művészetben, amennyiben elismeri a forradalom előtti idők alkotásainak hatalmas értékeit és nagy értéket tulajdonit egyuttal annak a művészetnek is, amely a forradalom pecsétjét viseli és amely már most is sokat igérő talentumokban jut kifejezésre.”


„Hogyan nyilatkozik meg ténylegesen a művészet a forradalomban ? Elsősorban rendkívül gazdag, egyre növekvő irodalmunk van. Ennek az irodalomnak szélsőjobb szárnya a szkeptikus ellenzék szerepét játsza. Nagy jelentősége nincsen irodalmunkban. Továbbá vannak beérkezett, hírneves íróink, akik arra használják mesteri előadóképességüket, hogy a forradalmi valóságot ábrázolják. Az első helyet foglalja el ezek között Alexej Tolsztoj, ez a gazdag termésű, rendszertelen író, aki néha a legmagasabb csúcsokat is eléri, mint pld. a „Világoskék városok” c. elbeszélésében. Ebbe a csoportba kell sorolnunk Boris Pilujakot és követőit is, akik mindenekfelett az eredetiséget és a forma mesteri kezelését becsülik nagyra és ebben az értelemben szorosan a forradalomelőtti irodalomhoz kapcsolódnak, azzal a különbséggel, hogy az élő valóságból merítik tárgyaikat. Érdekesebb az a nagyobb csoport, amelyet Leonov Lavrenjev, Seifullina, Visevolod Ivanov és mások nevei jellemeznek. Ezek az új irodalom képviselői. Tagadják a forradalomelőtti irodalom többé-kevésbé dekadens formáit és legnagyobb költőink és regényírónkhoz csatlakoznak. Jellegzetes szerep jutott irodalmunkban a futuristáknak, jobban mondva a volt futuristáknak, akik között a legjelentősebb költőnek Majakovszki, Trebjakovszki és Aszev látszik. Ezeknek művei az utóbbi időben erősen forradalmiak, sót agitálók és úgy látszik megtalálták a forradalmi művek radikális és virtuóz formáját.”


„A proletár irók megítélését természe tesen azokkal a nagyságokkal kell kezdenem, akik már a forradalomuténi idök elején léptek fel, mint Kaszin, Alexandrovszki és mások. Az utolsó időben különösen Beszimianszki vált ki közülük. Vannak aztán regényírók is közöttük, ezek között a legjelentékenyebb Gladkov a „Cement” c. regény szerzője. A novellaírók között az első helyet Lebedinszki foglalja el, megrázó „A hét” c. novellája és sokatigérő „Komisszár”-ja. Aztán Turmenov, aki műveiben a forradalmi harcok élőképét festi. Különös jelentőségü Szerafimovics, aki utolsó műveiben — különösen „A vasfolyam” c. elbeszélésében


a tömegek szabadságharcának for mailag befejezett alakítását nyújtja.”


„A többi művészetek terén a legdúsabb virágzást a színművészet érte el.”


„Irodalmunk általános fejlődésével összefüggésben új és elég értékes drámairodalom indúlt meg. De mindenekelőtt le kell szögeznünk azt a tényt, hogy színházaink, ami a tiszta színpadi művészetet illeti, túlfejlődték ezt a drámairodalmat. Dacéra annak, hogy az extrémül baloldali elemek többször is felléptek a népművelődési népbiztosság ellen, mert a legjobb akadémikus színházaink karbantartására törekedett


büszkén kell kijelentenünk, hogy segítségére voltunk ezeknek a színhá zaknak akkor, amikor megkíséreltek átvergődni a forradalom legnehezebb idején és ami segítségünknek köszön hető az is, hogy Moszkvában és Le ningrádban a legkitünőbb Opera és a legnagyszerübb drámai színházak felett rendelkezünk. Ezek színházaink legjobb tradícioit őrizték meg és készek arra, hogy új tartalmakat fogadjanak ma gukba és azoknak legjobb interpretalá sát adják. A régi tradicióju színházak hoz nemcsak az Állami Színház és a világhírű, most Második Művészi Szín háznak nevezett, ismert studióju Mű vészi Színház tartozik, hanem az új radikális kísérletek színháza is, amely Tajrov vezetése alatt áll. Az akadémiai kereten kívül rendkívül érdekes szín házak állanak s ezek többé-kevésbé szoros kapcsolatot tartanak fenn a bal oldali művészi mozgalmakkal. Ide tartozik Mejerhold színháza, a Forra dalmi Színház, a Zsidó Kamaraszínház és mások. Kezdetben Mejerholdot — aki most a színházi élet legjellegzete sebb személyiségei közé tartozik — igen befolyásolta az a felfogás, hogy a


 forma elöbbrevaló a tartalomnál. Sőt azzal a véleménnyel is rokonszenvezett, amely a színházat olybá vette, mint valami módfelett kellemes pihenő és szórakoztató helyet. Erre vezethetők vissza szellemes, de paradox és excentrikus ötletei, úgymint az érdeklődésnek abszolut hiánya, amit a színdarabok szociális tartalma irán éreztetett. De ezen a ponton maguk az írók gondoskodtak a korrekturáról és Mejerhold új inszcenálásaiban rendkívül szerencsésen és a közönség nagy részvéte mellett köt egybe szociális reálizmust valami sajátságos hiperbolizmussal s ezáltal teremtett a „Bubus tanitó úr” és a „Mandátum” c. színdarabokban grandiózus és nagyhatásu társadalmi karrikaturákat. Ugyanezt az utat járja a Forradalmi Színház is, a „Levegőkalács” c. vígjáték sikerült rendezésével.”


„Színházaink új és régi repertoárja, az irány, tartalom, színpadi forma állandó keresése és a nagyszerü tehetségekben való bővelkedés különös érdeklődéit váltanak ki Európa és Amerika közönségénél. A speciális müvész-szinházak mellett egy új és rendkívül erős színházi mozgalom indult meg Oroszországban, amely a munkásság kulturmozgalmával, a munkásklubokkal és parasztolvasótermekkel áll összeköttetésben. Jelentős eredményt, ért el az u. n. „Önálló színház”, az „Élő ujság” agitációs darabok, szkecsek inszcenálásával. Moszkvában, de különösen Leningrádban vannak munkástársulataink s ezek tisztán müvészi, de egyuttal forradalmi szenvedélybe itatott színjátékban gyönyörködtetik a nézőt.”


„A festészet fejlődése a forradalom után kisebb lendületet mutat. Berlini és különösen párisi kiállításaink eredménye azt mutatja ugyan, hogy az európai közönség nagy érdeklődéssel kiséri rajzmüvészetünk fejlődését. Sokat fejlődött a grafika és a plakát és a színház mellett művészetünknek ez az ága nyerte el a legnagyobb számu kitüntetést a párisi kiállításon.”


„A festészetben, mindent egybevetve, három irányt különböztethetünk meg. Elsősorban azt a müvészcsoportot, amely hű maradt az impresszionista iskolához. Ezek között legérdekesebb Ost csoportja, ehhez tartozik az a fiatalokból összetett csoport, amely stilizált formában festi az iparéhségét, tömegmozgalmat, elektromosságot, az uj kul turát, stb. A másik érdekes szervezet a forradalmi Oroszország művészeinek társulata. Ez a csoport határozottan a reálizmus utjára tért és a klasszikus korszak nagy mestereinek technikáját akarja felébreszteni, hogy ennek a technikának segítségével tükrözze a jelent. Dacára annak, hogy ez a csoport még nem termelt ki magából „mestert,” nagy az érdeklődés iránta a tömegben. A kiállításokat, muzeumokat rendkívül nagy számban látogatják. Természetes, hogy sok művész süket maradt a nagy forradalom hangjaira is és a forradalomelőtti idők tradícióiban él tovább. Ezek a művészek minden bizonnyal rosszul érzik magukat a mi atmoszféránkban. Mert kulturánk, amely nem mond le ugyan a formakeresésről sem, elsősorban társadalmi szellemre épült.”


„Legkevésbbé a zenében tükröződik vissza a forradalom. Vannak ugyan szimptómák, amelyek arra mutatnak, hogy legjelentékenyebb komponistáink még sem szorítkoznak csupán arra, hogy szokványos munkáikat fejezzék be, hanem az idők hatalmas eseményét is megpróbálják hangokba vetíteni. Ilyen értelemben megemlíthetjük Mjaszkov utolsó szimfóniáját meg a Gedike-ét, egynéhány operát, ballettet,mint Flatoev „Dekabristák”-ját, Vasszilenko Lolaját és egyebeket. Mindezek csak ebben az idényben kerülnek bemutatásra. A forradalom első éveiben fejlődött agitációs művészet igyekezett igenlő és behizeigően artisztikus formában világgá kiáltani a forradalom jelszavait. Ebből a szempontból roppant nagy a a jelentősége a mozi agitációs és gazdasági oldalának. Különös gonddal rendezik most is a falunak alkalmas filmeket. Egyébként most már csökkent a müvészet agitációs iránya, mintahogy a meetingek látogatása is alábbhagyott.”


„Széleskörű közönségünk most mélyebb tartalmat követel. Az ország „nagy művészet”-et keres, olyan művészetet, amelybe a forradalom hangja is belecsendül, mert szerző és közönség egyaránt forradalmi légkörben mozog.”


„Nem akarom azt állítani, hogy művészetünknek fénykorát éljük máris. Csak azt állítom, hogy ennek a fénykornak előfeltételei és szükséges elemei adott tényezőkként szerepelnek.”


 


 


 


Vissza az oldal tetejére