Főoldal

Korunk 1927 Január

Az „Artamonovok”


Gró Lajos

 


Gorkij Maxim legujabb regénye, az Artamonovok, jelentős állomás és fordulat ennek az érdekes irónak pályáján. Az ötvenéves proletáríró Gorkij, elérkezett a szociálista írásmód egy olyan állomásához, amelyet mindezideig, szociálista volta ellenére is elkerült, illetve amelytől eddig távol állott. Gorkij, a szociálista politikus nem igen mutatkozott meg Gorkijban az íróban. A szociálizmus akarat, akarat a társadalmi és gazdasági berendezkedés megváltoztatására. A szociálista mentalitás elmaradhatatlan kelléke az aktivitás. Az igazi szociálista világszemlélet csak aktív embert tud elképzelni, vonatkozik ez úgy a hozzá közel, vagy mellette állóra, mint a vele szembenállóra is. Ezt az aktiv jellemvonást az egy „Anya” cimű tendencregényét kivéve, sehol sem találjuk meg Gorkij írásaiban. A gorkiji figurák, mint általában az orosz íróké, lágy és mélyrőlszakadt líraiságát mindenkor a passzivitás karakterizálta. Ezek a figurák a tények leszögezésén, a megállapításokon, a szemlélődésen soha sem jutottak tovább. Mert bármennyire is meglátták a bajok eredetét, okát, nem tudtak túllépni önmaguk körén, a szavuk, a sóhajtásuk szinte elérhetetlen magasságokig szárnyalt fel, ők maguk azonban beledermedtek a fásultságba, elmerültek a ködös orosz közönybe, felolvadtak az orosz steppék halkan zümmögő, ringató muzsikájába. Halott apáthiába fulladtak, elaludtak.


De a lángok azért nem aludtak ki, tovább lobogtak a hamú alatt. Az 1917. évi orosz forradalom felrázta a tespedőket, felébresztette a szunnyadó erőket, kiszabadította a fásultság börtönében sínylődő akarásokat, új életlehetőségeket tárt fel az orosz nép előtt. Ez az eruptív megrázkódtatás nem maradt hatástalanul az orosz népre s így Gorkijra sem. Egy nemrégiben megjelent nyilatkozatában Gorkij Lenin jelentőségét Oroszországra nézve nem a politikai és gazdasági metodusaiban, forradalmiságában látta meg (ettől elfordult Gorkij), hanem abban, hogy Lenin volt az első, aki elhintette a pesszimista alaptermészetű orosz népben az optimizmust. Ennek az optimizmusnak a jelentősége csak akkor domborodik ki a maga teljességében, ha végignézünk az orosz írókon, s örökösen lemondó, a csunya realitás elől a misztikumhoz menekülő mentalitásukra gondolunk, amely nagyban hozzájárult az orosz nép elaltatásához. 1917 óta ez az állapot megszünt. Lehetnek kifogások és ellenvélemények a mai orosz rezsimmel szemben, de egyet nem lehet letagadni, az orosz népet nagymértékben sikerült felráznia álmából. Az optimista világnézet sok aktivitást öntött az orosz népbe, hogy ez azután a mai rezsim fentartására vagy megbuktatására irányitja-e Oroszországot, az most teljesen mellékes.


Az „Artamonovok” a legeklatánsabb bizonyítéka ennek a lábrakapó új világnézetnek. Ebben a regényében Gorkij már aktiv, építő embereket rajzol s ha nem is rokonszenvesek neki, ha el is ítéli őket, valahogy mégis melléjük áll. És kénytelen melléjük állni, mert nem az ember, hanem az okok által kitermelt okozat mozgatja őket. Az eseményeket nem a ködös, bizonytalan, csak sejtett véletlen, hanem a szigorú logika, a könyörtelen szükségesség, a kapitalista társadalmi és termelési rend önmagában hordott sajátosságai mozgatják.


Ez a két jellemvonás az uralkodó Gorkij regényében, anélkül persze, hogy azokat vezércikkszerűen kihangsulyozná. S ezen két jellemvonás avatja igazán szociálista írásművészetté az „Artamonovokat”, amelyet az orosz Buddenbrooksnak is nevezhetünk..


A regény az 1862-iki jobbágyfelszabadítás után kezdődik s egy család történetét beszéli el az 1917-es szociálista forradalomig. Artamonov Hja, az ős, a felszabadult jobbágy gyárat alapít egy kis városban. Erős, céltudatos, ember, aki pofonok árán is végrehajtja az akaratát, nincs benne szentimentálizmus, semmi közössége nincs a régi világgal. Pogány életörömében szeretőjévé teszi a polgármester özvegyét, miután előbb egyszerűen ráparancsolt a haldokló polgármesterre, hogy adja a fiához a lányát. Harsogva él, felrázza, felkavarja a kisváros áporodott nyugalmát, amíg egy a munkásokkal komázó ünnepély után, amikor virtuskodásból egy kazánt akarnak felcipelni a folyótól a gyárig, meg nem roppan. Halála után a három fiúra marad a gyár, akikben azonban már nem lelhető fel az apjuk harmonikus lelkisége. Kétkedő, igazi orosz emberek, különösen a legkisebb, a pupos Nyikita, akit gyámoltalan passzív liraisága s reménytelen szerelme a kolostorba visz. A középső, Alexej áll még a legközelebb az apjához, annál kevésbé a legidősebb, Pjotr. Idegen neki ez a világ, unja az életét, butahus feleségét, orgiákba temetkezik s mégsem tudja elnyomni a földmívesélet utáni vágyát. „A gazdag lelkivilágú Oroszországot lelketlen Amerikává akarjátok tenni” — mondja neki az unokaöccse. S Pjotr, aki ha céltudat nélkül is, de elkívánkozik ebből az életből, nem tehet semmit. A gyár, amely mint a regény egyik legérdekesebb figurája Tychon mondja ... „önerejéből nő, mint a penész a pincében”, elsodorja magával, új. helyzeteket teremt, eltávolítja őt a munkásoktól, rideg kapitalistává formálja, nem él olyan lelki közösségben velük, mint az apja. Az egyik fia, akitől a megváltást reméli, elhagyja, a szociálistákhoz csatlakozik, a másik pedig közönyös neki, mert a maga és a felesége puhasága ütközik ki rajta. A munkásokat öli a szövőgép, a kapitalizmus pedig viszi előre az Artamonovokat a pusztulásig. A félig hülye Pjotr, akinek minden vágya egy darab kenyér, már zavaros elmével próbálja megérteni a forradalom eseményeit.


Ez. a mélyreható különbség a német s ha szabad így nevezni az orosz Buddenbrooks között. Thomas Mann, individuális polgári világnézetéből kifolyólag az egyének, illetve az utódok degenerálódásában véli megtalálni a Buddenbrooksok pusztulásának az okát. Az Artamonovok is degenerálódnak, de Gorkij, aki szociálista szemmel nézi az eseményeket, a kapitalizmusban látja meg az okot, amely degenerálja és megsemmisiti őket s ezen a szemléleten keresztül jut el vissza a paraszthoz, mint az egyetlen nép- és nemzetfenntartó elemhez.


A kis történetek, novellák mesteri Gorkijának ez a hosszabblélegzetű regénye technikájában azonban nem határolódik el olyan teljesen a régebbi írásaitól, mint a szellemében. Az az írásmód, amely novelláit s az „Éjjeli menedékhelyet” olyan hallhatatlanná tette, az apróbb momentumok egymásután-helyezése uralja ezt a munkáját is. Ez azonban itt nem vált be. Ez okozza a regény töréseit s azt, hogy mindaz, amit mondani akar, nem domborodik ki olyan pregnánsan, amint az szükséges volna, Gorkijnál szokatlan erotikával, nagy kihagyásokkal, inkább pasztellszínekben ábrázol a konkrét történés helyett. Szereti a képeket, az alakokat sokhelyen külső formájukkal, gesztusaikkal jellemzi. Jelentéktelen részeket elnagyol, a fontosakat pedig sokszor csak vázlatosan, vagy egyáltalában nem állítja elénk. Ez zökkenőt okoz s így a regény menete nem elég folyamatos, nem eléggé epikus.


De a kompozíció lazaságáért bőven kárpótol a regény szellemével, életbölcsességével, amely soha sincsen a cselekményre ráhúzva, hanem mindig a történésből adódik. Bőven kárpótól szines leírásaival, s főleg halk, zokogó, vagy derüs lírájával, amely bűvös varázzsal telíti meg az egyes részeket (Pjotr esküvőjének a leírását sohasem lehet elfelejteni). S amelyek megdöbbentő szakadékokat tárnak fel, a lélek mélyéből, a mellből szakadnak ki a napvilágra, élettel telnek meg és sokáig visszacsengenek az ember fülébe.


A regényt, amelynek az az érdekessége is megvan, hogy az oroszt is megelőzve, először magyarul jelent meg, Gellért Rugó fordította olyan mesterien, olyan színesen zengő magyarsággal, amely szinte páratlan az utóbbi évek fordításai között. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére