Február 1926

Dosztojevszki

Egy nevetséges ember álma

 

EGY NEVETSÉGES EMBER ÁLMA

 

Fantasztikus elbeszélés

          

       IRTA

DOSZTOJEVSZKI

Dosztojevszki e kevéssé ismert és

magyar nyelven még meg nem jelent

elbeszélése a nagy író életének utolsó

korszakából való s összesüritve adja

Dosztojevszki világnézetét. amelynek

alaptétele a szeretet létezése. Nem for-

mulákba zárt filozófia. hanem valósá¬

gos kinyilatkoztatás. eleven közvetlen¬

ségben átélt világnézet. „A nevetséges

ember” aa az ember. aki a legkomolyab-

ban veszi az életet s álma a legsulyosabb

bölcsesség és legkinzóbb megismerés:

egy boldog, békés emberiség utópia¬

álma. A modern ember nagy. tragikus

tévedése. hogy az élet megismerése

több, mint maga az élet. Ez a tévedés

a „bünbeesés” amely a tudás almáját

választja maga az élet helyett. E bünbe¬

esés tragikumát és a megváltás egyet¬

len lehetőséget a szeretet által érezteti

meg Dosztojevszki megrázó erővel ezen

általa fantasztikusnak nevezett, de való¬

ságban egyik legkomolyabb irásában.

 

 

 

I.

Nevetséges ember vagyok. Most ugyan bolondnak. neveznek. Ez rangemelés lenne. ha nem maradtam volna éppen olyan nevetséges számukra. mint azelőtt. De most már nem bosszankodom rajta. most már szeretem őket, akkor is, ha nevetnek rajtam. – igen, valamilyen okból különösen kedvesek nekem. Magam is velük nevetnék. nem annyira magamon. mint inkább, hogy kedves legyek hozzájuk. ha látásuknál nem tenne valami olyan szomorúvá. Szomorúvá azért, mert ők nem ismerik az igazságot, én ellenben ismerem. Oh, milyen nehéz is az, egészen egyedül ismerni az igazságot. Ezt azonban az emberek nem fogják megérteni, nem, nem fogják soha.

Régebben nagyon szenvedtem amiatt, hogy nevetségesnek látszom. Nem. nem látszom, hanem vagyok. Mindig nevetséges voltam. valószinüleg már születésemtől kezdve. Talán már hét éves koromban tudtam, hogy nevetséges vagyok. Aztán iskolába jártam. majd az egyetemre, de minél többet tanultam, annál inkább rájöttem. hogy nevetséges vagyok. Úgy, hogy végeredményben összes egyetemi tanulmányaim csak arra szolgáltak. hogy amilyen mértékben elmélyedtem bennük, olyan mértékben bebizonyitsák nekem, hogy nevetséges vagyok. Ahogy a tudománnyal, éppen úgy jártam az életben is. Minden évvel csak nőtt és erősödött bennem nevetségességem tudata. Mindenki mindenütt nevetett rajtam. De senki sem tudta és senki sem találta ki, hogyha élt a világon egy ember, aki jobban tudta mindenkinél, hogy nevetséges vagyok, ez az ember én voltam. És az bántott legjobban, hogy ezt senki sem tudta. De ennek magam voltam az oka: oly büszke. voltam, hogy a világon semmiért be nem vallottam volna valakinek. Ez a büszkeség évről-évre erősödött bennem s ha megtörtént volna, hogy egyszer megengedem magamnak, hogy valakinek nevetségességemet bevaljam, azt hiszem, még aznap este golyót röpitettem volna agyamba. Oh, mennyit szenvedtem fiatal koromban arra a gondolatra, hogy nem tudom magamat visszatartani s egyszer csak társaimnak be kell vallanom az igazat! De mióta felserdültem, valamilyen okból nyugodtabb lettem, dacára annak, hogy e rettenetes tulajdonságomnak évről-évre mind jobban tudatára jöttem. Valamilyen ismeretlen okból, mert ma sem tudom határozottan megmondani, hogy miképen. Valószinüleg azért, mert rettenetes búskomorság fogott el, amely egész lényemet hatalmába keritette. Ez az a meggyőzödés volt, amely teljesen átitatta lényemet, hogy a világon mindenütt minden mindegy. Már régen sejtettem ezt, de a teljes meggyőződés csak az utóbbi években valahogyan egész hirtelen világosodott ki bennem. Egyszer csak úgy éreztem, hogy nekem egészen mindegy, hogy a világ van-e vagy hogy egyáltalában nincs. Elkezdtem egész lényemmel érezni, hogy rajtam kivül nincs senki. Előbb mindig úgy tünt fel nekem, mintha azelőtt sok minden lett volna. Később azonban rájöttem, hogy régebben sem volt semmi kivülem, csak nekem látszott úgy, mintha volna. S lassan megérlelődött bennem a meggyőződés, hogy a jövőben sem lesz semmi. S akkor egyszerre megszüntem az emberekre haragudni s elkezdettem észre sem venni őket. Igen, ez megnyilatkozott a legkissebb dolgokban is: előfordult például, hogy az utcán összeütköztem emberekkel s pedig nem azért, mintha gondolataimban lettem volna elmélyedve – miről gondolkoztam volna, hiszen akkoriban egészen felhagytam a gondolkozással, minden mindegy volt nekem. Ha megoldottam volna még valamilyen problémát! De nem, egyetlen egyet sem oldottam meg, pedig oly sok volt! De nekem minden mindegy volt s az összes problémák eltolódtak valahová, a messzibe.

Na és aztán rájöttem az igazságra. A múlt év novemberében ismertem fel, éppen harmadikán és e nap óta minden egyes pillanatra emlékezem. Egy sötét, nagyon sötét estén volt, olyan sötét estén, amilyen sötét csak lehetséges. Este tizenegykor hazatérőben voltam és éppen arra gondoltam – egészen pontosan emlékszem rá – hogy igazán nem lehetne még sötétebb. Fizikailag sem. Egész nap esett, hideg, sötét eső volt, utálatos, zimankós eső s ma is emlékszem rá, olyan idő, amelyről érzik, hogy az embernek ellensége. Tizenegykor hirtelen elált az eső és rettenetes nedvesség kezdődött, még vizesebb és hidegebb lett, mint az eső alatt volt és mindenünnen gőzölgött, az utca minden kövéről és minden mellékutcából, hogyha az ember távolból mélyen belenézett. Hirtelen úgy éreztem, hogy sokkal barátságosabb volna, ha ti gázlángok mindenütt kialudnának: a gázfény csak elviselhetetlenebbé teszi mindezt, amikor megvilágitja. Aznap nem ebédeltem és az estét egy ismerős mérnöknél töltöttem, ahol még két barátja volt jelen. Egész idő alatt hallgattam és láthatólag terhükre voltam. Valami felett vitatkoztak, és néha valósággal veszekedtek. De én észrevettem, hogy lényegében minden mindegy volt nekik és hogy csak látszólag veszekedtek. És egyszer hirtelen ki is böktem: – „Uraim, Önöknek ugyis mindez egészen mindegy!” – Nem sértődtek meg, hanem kinevettek. Miért? Mert minden szemrehányás nélkül mondtam ezt nekik, mert hiszen nekem is egészen mindegy volt. Észrevették, hogy nekem is egészen mindegy és ezen mulattak.

Amikor az utcán a gázvilágitás felett tépelődtem, fel néztem az égre. Ridegen komor volt, de az ért ki lehetett venni elszaggatott felhőket és közöttük mélységes fekete foltokat. Egyszerre az egyik foltban felfedeztem egy picike kis csillagocskát és elkezdtem figyelmesen szemlélni. Ez azért volt, mert a csillag egy gondolatot adott. Elhatároztam, hogy még az éjszaka agyonlövöm magam. Már két hónappal ezelőtt elhatároztam ezt s bármily szegény voltam is, egy nagyszerü revolvert vásároltam és még aznap megtöltöttem. Azóta két hónap telt el s még mindig a fiókosszekrényben feküdt. Annyira minden mindegy volt számomra, hogy kedvem jött, végre elkapni egy pillanatot, amikor nem volna annyira közönyös minden... Miért, azt nem tudom. És igy történt, hogy e két hónap alatt minden éjszaka, amikor hazatértem, azt hittem, hogy öngyilkos leszek. Vártam azt a pillanatot.

E picike csillag most eszembe juttatta a dolgot és elhatároztam, hogy még ez éjszaka végérvényesen meg kell történnie. Hogy miért adta a csillag ezt a gondolatot, azt nem tudom.

S ime, ahogy az eget szemlélem, megfog a könyökömnél az a kicsi lányka. Az utca már egészen üres volt és senkit sem lehetett látni. A távolban egy kocsis aludt a bakon. A leányka nyolc év körül lehetett, egy kis ruha és egy kendőcske volt mindössze rajta. egészen átnedvesedve, de nekem leginkább átázott lyukas cipői tüntek fel, amelyekre még ma is emlékezem. Ezek különösen szemet szurtak. A leányka megrántotta a kabátujjamat és megszólitott. Nem sírt, hanem szaggatott szavak törtek elő belöle, amelyeket nem tudott tisztán kimondani, mivel egész teste remegett a hidegtől. Valamitől nagyon megijedt és kétségbeesetten kiabálta: .,Anyi! Anyi!” Én ránéztem, de egy szót sem szóltam, tovább mentem. Ő azonban mellettem futott tovább és rángatta a karomat. Hangjából a megijedt gyermekek kétségbeesése beszélt. Ismerem ezt a hangot. Bár egy szót sem mondott, mégis megértettem, hogy az anyja valahol haldoklik, vagy valami történt náluk és ő elfutott, hogy segitséget hozzon anyjának. Én azonban nem követtem, ellenkezőleg szilárdan elhatároztam, hogy elkergetem. Először azt mondtam neki, hogy keressen egy rendőrt. A lányka azonban összekulcsolta kezecskéit, zokogva futott mellettem lélekszakadva és nem hagyott el. Erre lábammal toppantottam és rákiáltottam. Csak azt dadogta: „Uram, Uram!” S aztán ott hagyott és átszaladt az utca másik oldalára, ott feltünt egy járó-kelő s láthatólag hozzá futott át tőlem.

Én pedig felmentem az ötödik emeletre. Ott lakom, mint albérlő egy olyan szállásfélén. A szobám kicsi és szegényes, az ablak félkerek, mint egy padlásszobában. Van egy viaszkosvászonnal bevont diványom, egy asztal, amin könyvek vannak, két szék és egy karosszék, öreg, nagyon öreg, de kényelmes. Leültem, meggyujtottam a gyertyát és elkezdtem gondolkozni. A szomszéd szobában, amelyet csak egy vékony fal választ el az enyémtől. folytonosan lármáztak. Igy volt ez akkor már harmadik napja. Egy nyugalmazott kapitány lakott benne és vendégek voltak nála. Hat férfi. Pálinkát ittak és piszkos kártyával kártyáztak, Az elmult éjszaka össze is verekedtek és tudom, hogy kettő közülök jól egymás hajába kapott. A lakásadó nő panaszt akart emelni, azonban félt a kapitánytól. Még lakik a szálláson ezenkivül egy kis sovány asszony, egy tiszt felesége és egy nő, aki három kis gyermekkel érkezett, akik itt nálunk mindjárt megbetegedtek. Ugy az asszony, mint a gyermekek rettenetesen féltek a kapitánytól, egész éjszaka remegtek és keresztet vetettek. A legkisebbik gyermek egyszer az ijedtségtől rohamot is kapott. Ugyanez a kapitány – határozottan tudom – időnként megállitja a járó-kelőket a Nevskiproszpekten és koldul. Nincsen szolgálatban, de különös módon – ezért mondom ezeket el róla – az egész hónap alatt, mióta nálunk lakik, engemet egyszer sem bosszantott fel. Az ismeretséget, az igaz, kezdettől fogva kerültem vele és ő maga éppen eléggé unatkozott nálam az első alkalommal, amikor bejött. – De énfelőlem csinálhattak még oly nagy lármát is a szomszéd szobában és lehettek még oly sokan is, nekem egészen mindegy. Egész éjszaka ülök, igazán nem hallom őket, annyira elfelejtem létezésüket. Az éjszakákat álom nélkül töltöm, egész a reggeli szürkületig. Igy megy ez már egy év óta. Ülök egész éjszaka karosszékemben az asztalnál és semmit sem csinálok. Könyveket csak nappal olvasok. Ülök s nem is gondolkozom, hanem csak ugy ülök. Itt-ott gondolatok fordúlnak meg fejemben s én hagyom, hogy menjenek utjukon. S a gyertya az éjszaka alatt leég.

Leültem nyugodtan az asztalhoz, kivettem a revolveremet és letettem magam elé. Ma is tudom, hogy amikor magam elé tettem a revolvert, megkérdeztem magamat: „Igen?” s a legteljesebb határozottsággal feleltem: „Igen!” Azaz: agyon fogom magam lőni. Tudtam, hogy ma éjszaka egész biztosan agyonlővöm magam. De, hogy mennyi ideig fogok ugy ott ülni az asztalnál – azt nem tudtam.

És egészen biztosan agyon is lőttem volna magamat – ha az a :leányka...

 

II.

 

Bármennyire is minden mindegy volt, a fájdalmat például mégis éreztem. Ha valaki megütött volna, a fájdalmat biztosan éreztem volna. Éppen úgy lelkileg: ha valami nagyon szomoru történt volna, szánakoztam volna, ugyanúgy; mint akkor, amikor az életben még nem volt minden mindegy. Ebben az esetben is ré8zvétet éreztem. Egy gyermeken határozottan szivesen segitettem volna. Miért nem segitettem hát a kis lánykán? Egy hirtelen felmerülő gondolat miatt történt: amikor megrángatta a kabátom ujját és rám kiáltott, hirtelen egy kérdés támadt fel bennem, amit nem tudtam megoldani. A kérdés ugyan fölösleges volt, mégis bosszus lettem. Bosszuságom a következő meggondolásból származott: ha elhatároztam. hogy ma éjszaka végetvetek életemnek. Akkor most mindennek még közönyösebbnek kell lenni számomra, mint ezelőtt. Miért éreztem hát egyszerre, hogy nem minden mindegy és hogy sajnálom azt a kis leánykát? Egész jól emlékszem, hogy nagyon megszántam, annyira, hogy valóságos fájdalmat éreztem – ami az én helyzetemben egészen hihetetlennek kellett, hogy lássék. Valóban, nem tudom jól kifejezi az akkori érzésemet, csak azt tudom, hogy az érzés még akkor is tartott, amikor az asztalomnál ültem. Nagyon fel voltam izgatv,. annyira, mint már régen nem. Egyik gondolat üzte a másikat. Nyilvánvaló, lett előttem, hogy ameddig még ember vagyok és nem semmi, hogy ameddig nem semmisültem meg, addig mindig élek és – ennek következtében szenvedni, boszankodni és tetteimért magamat szégyelni is tudom. Jó. De ha magamat, tegyük fel, két óra mulva megölöm, miért fáj nekem az a kis leány, miért okoz gondot a szégyen és – egyáltalán az egész világ? Semmivé, abszolut semmivé leszek. Lehet a legkisebb hatása is annak a felismerésnek, hogy nemsokára nem leszek és bizonyára semmi más sem lesz, a szánalom-, vagy szégyenérzésemre? Hiszen éppen azért toppantottam a lábammal és azért kiáltottam csunyán, a szerecsétlen gyermekre, mivel nemcsak, hogy semmi szánakozást nem érzek, hanem a legembertelenebb gonoszságot is elkövethetem. minthogy két óra mulva ugyis minden kialszik. Elhiszik, hogy ezért kiáltottam rá? Ma meg vagyok róla győződve. Nyilvánvaló volt előttem, hogy a világ és az élet csak az én személyemmel összefüggésben van. Úgy is kifejezhetném, hogy a világ mintegy csak értem van teremtve: ha megölöm magam, akkor a világ sincs többé, legalábbis rám nézve nincs: Eltekintve attól, hogy valószinüleg utánam tényleg semmi sem marad, hogy mihelyt ,öntudatom kialszik, az egész világ mint egy délibáb, azonnal feloldódik. Feloldódik, mint valami, ami csak az én öntudatomnak volt függeléke. mert hiszen talán az egész világ és ez a sok ember, nem más, mint én magam. Emlékszem jól. hogy amint ott ültem és töprengtem, mind e kérdéseket, amelyek egymást kergették bennem, az ellentétjükbe átforditottam és valami egészen ujra jöttem rá. Igy például a következő különös dolgot képzeltem: Ha előbb a Holdon vagy a Marson éltem volna és ott egy olyan szégyenletes és becstelen cselekedetet követtem volna el, amilyent csak el lehet képzelni s amiért ottan úgy meg lettem volna szégyenitve, ahogyan azt az ember csak álomban vagy egy lidércnyomás alatt tudja érezni és hogyha a földre kerülve tudatában maradtan volna annak, amit a másik bolygon elkövettem és azonkivül tudnám, hogy oda semmi körülmények között visszatérni nem fogok, vajjon ez esetben akkor, amikor innen a földről felpillantok a holdra, minden mindegy volna-e vagy sem? Ezek a kérdések ugyan feleslegesek voltak; mivel a revolver már előttem feküdt és én egész biztosan tudtam, hogy az be fog következni. mégis erősen foglalkoztattak és boszantottak. Úgy éreztem., hogy most nem halhatok meg, amig valamit meg nem oldottam. Szóval az a leányka megmentett, mivel e kérdések miatt az öngyílkosságot elhalasztottam. A kápitánynál közben elcsendesedett, Befejezték a játékot lefeküdtek aludni, közbe-közbe még morogtak és fejezték be a szitkokat álmosan.

S ott ülve az asztalnál a karosszékben hirtelen elaludtam. Ez még sohasem történt meg velem. Egyáltalában észre sem vettem, hogyan történt.

Az álmok. mint ismeretes, nagyon különleges dolgok: az egyik ijesztő tisztasággal jelenik meg; minden részlet pontosan kidolgozva, míg mások felett könnyen átcsúszik az ember, alig ügyelve például az időre és a térre. Úgy látszik; nem az értelem írányitja az álmokat, hanem, a vágy – nem a fej, hanem a szív; mégis mily nagyszerü dolgokat találtam néha álmomban! Egész megfoghatatlan dolgok történnek ottan. Például: testvérem öt évvel ezelőtt meghalt és én időnként látom, álmomban! Érdeklődik dolgaim iránt, beszélgetünk s úgyanakkor egész pontosan tudom és az egész álom alatt tudatában vagyok annak, hogy a testvérem meghalt és rég el van temetve. Hogyan lehet az, hogy egyáltalában nem csodálkozom azon, hogy a testvérem, bár halott, mégis mellettem ül és beszélget velem? Miért hagyja az értelem mindezt helybe? De most elég. rátérek az álmomra. Igen, akkor álmodtam azt az álmot, a november harmadiki álmot. Most azzal gúnyolnak, hogy csak álom volt. De nem egyre megy-e, hogy álom volt-e vagy sem, ha az az álom kmyilatkoztatta előttem az igazságot"? Ha egyszer átélte az ember az igazságot, akkor az ember tudja, hogy egyedül az az igazság és hogy nem lehet másik igazság, akár alszik az ember, akár ébren van. Jó, legyen álom, nem bánom, de én el akartam dobni magamtól ezt az általatok oly sokra becsült életet és az álmom, igen, az álmom adott nekem egy uj, nagyszerü, ujjászületett erős életet. – Figyeljetek ide.

 

III.

 

Már mondtam, hogy egész észrevétlenül aludtam el. Olyan volt, mintha csak töprengéseim folytatódtak volna ugyane kérdések felett.

Egyszerre csak álmodtam: felveszem a revolvert a kezembe, pontosan a szivemhez illesztem, a szivemhez, nem a homlokomhoz. Pedig előbb el voltam tökélve, hogy határozottan a fejembe fogok lőni és pedig pontosan a jobb halántékomba. Miután igy elhelyeztem a revolvert; vártam egy vagy két másodpercig; hirtelen el kezdett minden mozogni és hullámzani körülöttem, a gyertya, az asztal, a falak. Gyorsan megnyomtam a ravaszt.

Álmában néha magasból esik le az ember vagy meggyilkolják vagy megverik s még sem érez soha fájdalmat. Kivéve akkor, ha tényleg az ágyba üti magát. Ebben az esetben fájdalmat érez és rendesen fel is ébred. Álmomban is csak azt éreztem, hogy minden megrázkódik bennem s aztán kialudt minden. Rettenetesen sötét lett körülettem. Egyszerre vak és süket lettem. Valami keményen feküdtem, kinyújtóztatva a hátamon. Semmit sem láttam, tagjaimat nem tudtam megmozditani. Körülettem járkáltak, kiabáltak, a kapitány orditott, a szállásadónő rikácsolt – aztán megint ismét nyugalom... vittek a zárt koporsóban. Érzem, hogy hintázik a koporsó ide-oda, gondolkozom rajta és hirtelen először megüt a gondolat, hogy meghaltam, tehát hogy halott vagyok (tudom és nem kételkedem benne), hogy nem látok, nem mozgok és mégis érzek és gondolkozom. De hamarosan elintézem magammal és elfogadom – mint rendesen az álomban – a valóságot ellenállás nélkül, ugy amint van.

Aztán letesznek a földbe. Mind elmennek s én egyedül maradok, egészen egyedül. Nem mozdulok. Amikor azelőtt, amikor még éltem, arról gondolkoztam, hogy miképen lesz a sirban, a sir fogalmával a nedvesség és hideg érzését kötöttem össze. És most is azt éreztem, hogy nagyon fázom, különösen a lábam ujja – de máskülönben semmit sem éreztem.

Igy feküdtem ottan és csodálatos módon semmit sem vártam. Minden ellenkezés nélkül tudomásul vettem, hogy egy halottnak nincs semmi várni-valója. De nagyon nyirkos volt. Nem tudom mennyi idő telhetett el egy óra vagy néhány nap vagy akár sok nap is. De egyszer csak csukott balszememre rácsöppent egy csöpp viz, amely a koporsó fedelén keresztülszivárgott. Egy perc mulva ráesett a második. Egy másik perc mulva egy harmadik és igy tovább, minden percben egy. Rettenetes elkeseredés fogott el egyszerre és ugyanakkor fizikai fájdalmat éreztem a szivemben. „Ez a sebem” gondoltam „ott a lövés, ott van a golyó". De a cseppek hullottak tovább, minden percben egy és pontosan csukott balszememre. S egyszerre felorditottam, nem hanggal, mert hiszen mozogni nem tudtam, hanem egész lényemmel, mindannak, ami velem történt, hatalmas Okozójához.

            „Bárki légy is, de ha vagy és ha van valami észszerübb, mint az, ami most velem történik, úgy parancsold meg, hogy az itt is bekövetkezzék! De ha bosszút akarsz állani rajtam ostoba öngyilkosságomért egy másik lét utálatossága és értelmetlensége által, akkor tudd meg, hogy semmi kín, amelyben részem lehet, nem lesz összemérhető azzal a megvetéssel, amit hallgatva ugyan, de érezni fogok, tartson bár a mártiromságom évmilliókon keresztül!"

            Kiáltottam és elnémúltam. Talán egy percig tarthatott a mély hallgatás, egy csepp esett még a szememre, de tudtam biztosan és megingathatatlanul, hogy azonnal minden meg fog változni. És ime egyszerre megnyilt a sírom. Azaz nem tudom, hogy kinyílt-e, hogy kiásták-e, csak annyit tudok, hogy egy sötét ismeretlen lény, magával ragadott; És a

világtérben voltunk.

Egyszerre újra láttam. Sötét éjszaka volt; soha még ily sötétség. Röpültünk a világtérben, már messze eltávolodva a Földtől. Nem intéztem ahhoz, aki vitt, egy kérdést sem. Büszke voltam és vártam. Bizonygattam magamnak, hogy nem félek és csaknem meghaltam a gyönyörűségtől a gondolatnál, hogy nem félek. Nem tudom, mennyi ideig röpültünk s el sem tudom képzelni: Minden úgy történt, mint az álomban szokott, amikor az ember időt és teret átugrik, éppen úgy mint a lét és az értelem törvényeit és csak azoknál a pontoknál időzik, amelyekhez vágya fűzi. Emlékszem, hogy hirtelen a sötétségben I megpillantottam egy csillagot.

„A Sirius az?” kérdeztem hirtelen egészen szándékom ellenére, mert hiszen elhatároztam, hogy semmit sem kérdezek.” Nem, az ugyanaz a csillag, amit az úton hazafelé a felhők között megpillantottál” felelte az a lény, amely magával vitt. Tudtam, hogy emberi arca van. Különös, hogy nem szerettem, sőt élénk ellenszenvet éreztem irányában. Teljes megsemmisülést vártam s ebben a reményben röpitettem golyót a szívembe és ime valakinek a hatalmában találom magamat. Igaz, nem emberi lénynek, de valaminek, ami tényleg létezik.

„Hát mégis van, úgy látszik, élet a halál után!” gondoltam az álom különös könnyedségével. Mégis lényem sajátossága nem hagyott el. „Ha újból léteznem kell – gondoltam magamban – és ismét egy változhatatlan rend szerint kell élnem, akkor nem tűröm, hogy legyőzzenek és lealacsonyitsanak."

„Tudod, hogy félek töled és ezért megvetsz,” mondtam hirtelen kisérőmnek: nem tudtam visszatartani ezt a megalázó kérdést, amely beismerést tartalmazott és éreztem szívemben a megalázást, mint egy tűszúrást. Ő nem felelt kérdésemre. de én hirtelen megéreztem, hogy se meg nem vet, se ki nem nevet, sőt nem is szánakozik rajtam és hogy útunknak valami ismeretlen és titokzatos célja van, amely csak rám vonatkozik. Az aggodalom növekedett szívemben. Valami néma és mégis kínos származott át kisérőmről és teljesen uralmába vett. Sötét, ismeretlen téreken haladtunk keresztül. Már régen nem láttam az ismert csillagképeket. Tudtam, hogy a világtérben vannak olyan csillagok, amelyeknek fénye évezredek és évmilliók után éri el csak a Földet. Lehet, hogy már ilyen messzeségekben jártunk. Vártam valamit, olyan vágyakozással, amely szinte fájt. Hirtelen egy ismerős, nagyon otthonias érzés fogott el: Megpillantottam Napunkat. Tudtam, hogy ez nem lehet a mi Napunk, amelyik a mi Földünket szűlte és hogy a mi Napunktól végtelenül messze voltunk. De valamilyen okból fölismertem, egész lényemmel éreztem, hogy ez a nap éppen olyan, mint a mienk, az ő tükörképe, az ő hasonmása. Édes, kéjjelteli otthonos érzés töltötte el lelkemet, annak a fénynek szent ereje, amely engemet is szült, viszhangzott a szívemben és új életre ébresztette. És éreztem az életet, a korábbi életet, először halálom után.

„De ha ez a nap éppen olyan nap, mint a mienk – kiáltottam – hol van akkor a Föld?” Kisérőm rámutatott egy, kicsiny csillagra, amely a sötétségben smaragdzöld fényben tündökölt. Éppen feléje röpültünk.

„Lehetségesek hát az, ismétlődések a világegyetemben? Ez talán a természet törvénye?... És ha az ottan a Föld, tényleg éppen olyan föld az, mint a mienk?... ugyanaz a szerencsétlen, nyomorult s mégis drága és örökké szeretett Föld, amely képes leghálátlanabb gyermekében is ily kínokkal teli szerelmet ébreszteni?... Igy kiáltottam s valósággal reszkettem a lebírhatatlan kéjes szerelemtől ama drága régebbi Föld iránt, amelyet elhagytam. S felmerült szemeim előtt annak a szegény lánykának az alakja; akit megbántottam.

            „Mindent meg fogsz látni,” mondotta kisérőm. Sajátságos szomorúságot éreztem kicsendülni szavaiból.

Gyorsan közeledtünk a bolygóhoz. Szemeim előtt növekedett, már megkülönböztettem az oceánt, Európa körvonalait, de hirtelen különös, igen erős, szent féltékenységérzés lángolt fel szívemben.

„Hogy lehetséges ilyen ismétlődés és mi célra? Szeretem és csak azt a Földet szeretem, amelyiket elhagytam, ahol szétfecskendett vérem nyomai visszamaradtak, ahol én, a hálátlan ember, egy lövéssel életemet befejeztem. De sohasem szüntem meg ezt a Földet szeretni. Szerettem még azon az éjszakán is, amikor búcsut vettem tőle. Talán még jobban és több kínnal teli szeretettel. mint bármikor előbb. Vannak ezen az új Földön is kínok? A mi Földünkön csak kínokkal és csak kínokon keresztül szerethetünk igazán. Nem tudunk máskép szeretni és nem ismerünk másféle szerelmet. Égő sóvárgást érzek, hogy megcsókoljam és könnyeimmel nedvesitsem a Földet, melyet otthagytam. Életet más Földön nem kívánok és nem is akarok! „De kisérőm már el is hagyott, Hirtelen egész váratlanul ezen a másik Földön állottam, egy napsütéses paradicsomiasan nagyszerü nappal világos, fényes ragyogásában. Nyilvánvalóan azon szigetek egyikén voltam, amelyek Földünkön a görög félszigetet alkotják, talán valahol a szárazföld partján, ahol a félsziget hozzásimul, Minden éppen olyan volt, mint nálunk. Csak csodálatosan ünnepélyes volt a megvilágitás, nagy szent ünnepi díszben ragyogott minden. A kedves, smaragdzöld tenger halkan locsolta és látható, szinte tudatos szerelemmel simogatta a sziklás partot. Hatalmas, nagyszerü fák állottak, virágjuk teljes pompájában. A számtalan levél halk, kedves susogással üdvözölt s szinte szerelmes szavakat sugdosott felém. A rétek ragyogtak a szinpompás, illatozó virágoktól. Madárcsapatok szelték át a léget, félelem nélkül ráültek vállaimra és megcsapdostak kedves, libegő szárnyacskáikkal. S aztán megláttam e boldog föld lakóit és megismertem őket. Ők maguk jöttek hozzám, körülfogtak és megcsókoltak. A Nap, az ő napuk gyermekei – óh mily nagyszerüek voltak! Soha a mi Földünkön ily szépséget emberben nem láttam. Talán gyermekeinken, legfiatalabb éveikben, találhatjuk meg annak a szépségnek valami távoli gyenge viszfényét. E boldogok szemei világos fényben sugárzottak. Arcukból értelem ragyogott és a legmagasztosabb nyugalmat elért megismerés. S mégis vidámak voltak ez arcok. Szavaikból és hangjukból gyermeki öröm csendült. Óh, elég volt megpillantani őket, hogy megértsek azonnal mindent, mindent!

Ez nem a mi bünbeesés által megrontott Földünk volt. Ott olyan emberek éltek, akik a bűnt nem ismerték – éltek abban a Paradicsomban, amelyben az emberiség hagyományai szerint, a mi bűnös ősszüleink éltek, de azzal a külömbséggel, hogy itt az egész Föld egy nagy-nagy Paradicsom volt. Ezek az emberek vidáman mosolyogva gyűltek körém s mindenképpen kedveskedtek nekem. Magukhoz vontak és mindegyiken meglátszott a kivánság, hogy megnyugtasson engem. Nem kérdeztek semmit, már mindent tudtak; amint látszott s csak azt akarták, hogy minél gyorsabban elűzzék arcomról a szenvedés nyomait.

Jó, lehet, hogy talán az egész csak álom volt, de a szeretetnek az az érzése, amit én ezektől az ártatlan, nagyszerű emberektől kaptam, örökre megmaradt bennem és érzem, hogy szeretetük még most is elömlik rajtam onnan messziről. Szerettem őket és szenvedtem később érettük. Óh, azonnal megértettem már akkor, hogy bizonyos tekintetben sohasem fogom megérteni őket. Mint korunk orosz progressziv emberének és utálatos városi embernek például érthetetlennek látszott előttem, hogy ezeknek az embereknek, dacára, hogy oly sokat tudnak, a mi tudományunk teljesen idegen. De hamarosan megértettem; hogy az ő tudásuk más ismeretekből táplálkozik, mint a mienk a földön és hogy céljaik is egészen mások. Nem kivántak semmit és nyugodtak voltak. Nem vágytak az élet megismerése után, mint mi tesszük, mert az ő életük teljesen ki volt töltve: Mégis az ő tudásuk mélyebb és magasabb volt, mint a mienk. Mert a mi tudományunk azért akarja az élet lényegét megérteni, hogy másoknak megtanitsuk, hogy miképen kell az embernek élni – ők pedig tudomány nélkül is tudták, hogy miképen kell élniök. Ezt megértettem, mégis tudásukat képtelen voltam felfogni. A fákra mutattak és én nem birtam felfogni a szeretetnek azt a fokát, amellyel rájuk néztek, éppen úgy, mintha magukhoz hasonló teremtmények volnának előttük. Talán nem csalódom, ha azt mondom, hogy beszélgettek is velük. Igen, kitalálták a fák nyelvét és meg vagyok győzödve, hogy a fák is értették őket. Úgy voltak az egész természettel. Az állatokkal is, amelyek velük együtt éltek és őket nem bántották, mert szeliddé tette őket az emberek szeretete. A csillagokra mutattak és mondtak valamit róluk, amit nem tudtam megérteni. De meg vagyok győződve, hogy valahogyan az égitestekkel is kapcsolatban voltak, nemcsak gondolatban; hanem valósággal. Óh, ezek az emberek nem igyekeztek azon hogy én őket megértsem, anélkül is szerettek. Viszont én is tudtam, hogy ők sem fognak engem megérteni, ezért csaknem sohasem beszéltem nekik a, mi Földünkről. Csak megcsókoltam jelenlétükben a földet, amelyen éltek és imádtam őket anélkül, hogy egy szót szóltam volna. Ők látták ezt s hagyták magukat imádni, anélkül, hogy szégyelték volna magukat.

Annyira szerettek. Az sem okozott. nekik fájdalmat, ha időnként könnyes szemekkel csókoltam lábaikat. Örömmel teli szivvel éreztem, hogy mennyivel hatalmasabb szeretettel fizetnek ők e könnyekért. Néha egészen elcsodálkozva kérdeztem magamtól: Hogy lehetséges az, hogy ilyen embert, mint én, egyetlenegyszer sem bántottak meg és soha bennem az irigység és a féltékenység érzését nem ébresztették fel? Gyakran kérdeztem magamtól, hogyan van az, hogy amilyen fecsegő és hazudozó vagyok, mégsem beszélek nekik ismereteimről, amelyekről nekik sejtelmük sincsen; hogy sohasem vágyom arra, hogy bámulatba ejtsem őket? Pajkosak voltak és vidámak, mint a gyermekek. Sétáltak nagyszerű ligeteikben és csodálatosan szép dalokat énekeltek. Fáik gyümölcseiből, erdeik mézéből és ragaszkodó állatjaik tejéből táplálkoztak. A táplálkozás és ruházkodás kevés gondot okozott nekik. Ismerték a szerelmet. és voltak gyermekeik, de sohasem vettem észre közöttük annak a kegyetlen szenvedélynek fellobbanását amely a mi földünkön csaknem minden embert elfog és minden emberi bünnek forrása. Örültek újszülött gyermekeiknek, társaiknak a boldogságban; nem ismerték a civódást, se a féltékenységet. Azt. sem tudták, hogy mi az. Gyermekük mindenkié volt, mert mind egy családot alkottak. Betegségeket nem igen ismertek, bár ők is meghaltak. De aggastyánjaik szeliden vettek búcsut az élettől, mintha csak elaludnának. Körülvéve azoktól, akik búcsúztak tőlük, rájuk mosolyogva és őket megáldva, a körülállók boldog mosolya kisérte őket a halálba. Gyászt vagy könnyeket sohasem láttam, a végbúcsut csak egy elragadtatásig nyugodt, teljesen megtisztult, extázisig fokozott szeretet kisérte. Azt hitte az ember, őket látva, hogy halottaikkal még a halál után is kapcsolatban maradnak, hogy földi összetartozásukat a halál fel nem oldja. Nem értették meg, amikor az örökélet felől kérdezősködtem tőlük, láthatólag annyira meg voltak róla győződve – anélkül, hogy felőle számot adtak volna maguknak – hogy e kérdés fel sem merült számukra. Templomaik nem voltak, de megszakitás nélkül eleven egységben érezték magukat az Egésszel. Nem voltak hittételeik, de meg volt szilárd meggyőződésük, hogy mihelyt földi örömteli létük a természet által megszabott határokat eléri, mindenkire, úgy az élőkre, mint a holtakra, egy még bensőségesebb kapcsolat következik be a mindenséggel. Örömmel várták ezt a pillanatot, de nem türelmetlenül és nem szenvedélyes vágyakozással; hanem úgy mintha szivük előérzetében már birnák azt, amiről egymásnak beszéltek. Este, mielőtt alvásra tértek, szerettek harmonikus, jólhangzó kórusban énekelni. Ezekben az énekekben kifejezést adtak azoknak az érzéseknek, amelyeket a – fénylő nappal ébresztett bennük. Dicsérték a napot és búcsut vettek tőle. Dicsőitették a természetet, a földet, a tengert és az erdőket is. Szerették egymást dalokban megénekelni és dicsérték egymást, mint a gyermekek. Nagyon egyszerü dalok voltak ezek, de szivből jöttek és szivhez szóltak. Nemcsak a dalokban, hanem egész életükben, minden tettükben csak egymást szerették. Egy valóságos kölcsönös szerelem volt ez, egy általános egymásbaszeretettség. Egyéb dalaikat, melyek tele voltak diadallal és elragadtatással, egyáltalában nem tudtam megérteni. Ha a szavakat megértettem is, értelmüket sohasem tudtam egészen felfogni. Az értelmemnek hozzáférhetetlen volt, de szivemet mindig jobban és jobban áthatotta anélkül, hogy tudtam volna, hogy mi módon. Gyakran meséltem nekik, hogy én mindezt már régebben előre megsejtettem, hogy mindez az öröm és boldogság már a mi Földünkön megjelent nekem, mint hatalmas vágyakozás, amely időnként elviselhetetlen fájdalommá fokozódott. Hogy én őket mind és az ő boldogságukat szivem könnyeiben és elmém fantáziájában megsejtettem, hogy gyakran, amikor még a mi földünkön voltam, a lenyugvó napot nem tudtam könnyek nélkül szemlélni; hogy gyülőletemnek, amelyet az emberek iránt éreztem, szomoruság volt az alján: miért nem tudtam őket gyűlölni, ha már nem szerettem őket, miért kellett, hogy megbocsássak nekik, ha már szeretetemben neheztelés volt elrejtve: miért nem tudtam őket szeretni, ha már nem gyülöltem őket? Hallgatták, amit mondok, de észrevettem, hogy azt, amit mondtam, nem tudták megérteni; mégis, nem sajnáltam, hogy megmondta m nekik: tudtam, hogy megértették, mily hatalmas volt bennem a vágy azok után, akiket elhagytam. Igen, amikor barátságos, kedves szemeikkel rám néztek, amikor éreztem, hogy közöttük az én szivem is oly ártatlan és igaz volna, mint az övék, akkor nem fájt, hogy nem értettem őket. Az élet teljének érzése szorongatta a torkomat és hallgatva imádtam őket. Most persze az emberek a szemembe nevetnek és azt bizonygatják, hogy ilyen részleteket, amilyeneket én éppen elmeséltem, az álomban nem lát az ember: hogy az álomban csak egyetlen egy érzésem volt, amit fantáziám termelt s a részleteket felébredésem után költöttem csak hozzája. S amikor bevallottam, hogy talán csakugyan így volt – Istenem, hogy kacagtak, milyen viccesnek találták! Az igaz, hogy egy érzés volt az, ami erőt vett rajtam álmomban és egyedül csak az maradt meg sebes, vérző szivemben; mégis álmomnak valóságos képei és alakjai, azok, amelyeket álmomban tényleg magam előtt láttam, annyira tele voltak harmoniával, olyan nagyszerüek és annyira igazak voltak, hogy mikor felébredtemm, természetesen nem tudtam őket a mi gyenge szavainkkal jól érzékeltetni, úgy hogy emlékezetemben el kellett homályosodjanak. Talán tényleg öntudatlanul rá kényszerültem arra, hogy később a részleteket magam költsem hozzá vagy hogy elváltoztassam őket. Hiszen olyan erős, szenvedélyes vágy élt bennem, hogy legalább egynéhányat e képekből gyorsan megrögzítsek. Ezért nem lehet nekem elhinni, hogy mindaz tényleg úgy volt? Talán még ezerszer szebb. jobb és örömmeltelibb volt, mint ahogy elmesélni tudom. Lehet, hogy álom volt; de lehetséges-e, hogy mindez ne lett volna? Most bevallok egy titkot: az egész talán egyáltalában nem is volt álom! Mert olyasvalami, valami olyan rettenetesen igaz történt ottan, amit az ember nem is álmodhatik. Lehet, hogy a szivemből fakadt ez az álom; talán egyedül a szivem volt képes azt a rettenetes igazságot megérezni, amelyet később átéltem. Hogy találhattam volna ki, hogy álmodhattam volna mindazt én egyedül? Kicsinyes szivem, szeszélyes semmi értelmem felemelkedhetett volna-e ilyen nagy igazság felfedezésére? De, ítéljenek Önök: eddig elhallgattam, de most hozzáteszek valamit. A dolog úgy áll, hogy én ...mindnyájukat megrontottam.

 

V.

 

Igen, azzal végzödött, hogy mindnyájukat megrontottam! Hogy miképen történhetett ez, azt nem tudom, de világosan emlékezem, hogy úgy volt. Az álom átröpült velem évezredeket és csak egy összbenyomást hagyott hátra. Csak azt tudom, hogy a bünbeesés oka én voltam. Mint egy undorító galandféreg, mint egy járvány csirája, amely egy egész országot megmételyez, úgy fertőztem én meg ezt a földet, amely odaérkezésem előtt boldog és büntelen volt. Megtanulták tőlem a hazugságot, örömet találtak benne, felismerték a hazugság ingerét. Oh, az egész talán ártatlanul kezdödött, csak tréfából, kokettériából, mint egy vidám játék; de a hazugság csirája bevette magát szívükbe és tetszett nekik. Hamarosan előállott a bujaság, a bujaságból a féltékenység, a féltékenységből a kegyetlenség... Nem tudom, hogyan, nem tudok rá emlékezni, de nemsokára kiömlött az első vér: csodálkoztak és megrémültek és kezdték egymást kerülni kezdtek egymástól elszakadni. Szövetségek állottak elő, de egymás ellen. Megszülettek a szemrehányások és vádaskodások. Megismerték a szemérmet és erénnyé tették. Megszületett a becsületérzés s minden csoport zászlót választott magának. Elkezdték kinozni az állatokat, amelyek elfutottak tölük messze az erdőbe és ellenségeikké lettek. Nagy harc kezdödött az elkülönülésért és a szétválasztásért, az egyéniségért, az enyémért és a tiéd ért. Elkezdtek különböző nyelveken beszélni. Megismerték a fájdalmat és megszerették. Vágyakoztak a kinok után és azt állították, hogy csak a fájdalmon keresztül juthat el az ember az igazsághoz. S megszületett a tudomány. S miután rosszak lettek – elkezdtek testvériségrő1 és emberségről beszélni, most már megértették e gondolatokat. Miután gonosztevőkké lettek, kitalálták az igazságosságot és egész törvénykönyveket irtak össze, hogy megvédelmezzék. És a törvénykönyvek védelmére vérpadokat állitottak fel. Már alig emlékeztek arra, amit elveszitettek. Sőt már hinni sem igen akartak abban. hogy valamikor ártatlanok és boldogok voltak. Már nevettek ilyen régebbi boldog kor lehetősége felett is és agyrémnek nevezték. Már el sem tudták képzelni. De mégis volt valami különös és csodálatos: bármennyire is elvesztették hitüket régi boldogságukban és bármennyire már csak mesének tartották azt, mégis- oly hevesen vágyakoztak azután, hogy ismét ártatlanok és boldogok legyenek, hogy szivük e vágya előtt, mint a gyermekek térdreestek és imádták. templomot emeltek neki és elkezdték saját eszméjüket, saját vágyukat isteniteni. Ugyanakkor szilárdan hittek e vágy teljesithetetlenségében. S mégis könnyek között imádkoztak hozzá és térdre estek előtte. És mindennek dacára, ha lehetőség lett volna arra, hogy visszatérjenek az ártatlanság és boldogság amaz állapotába, amelyet elvesztettek s ha valaki nekik hirtelen ezt az állapotot megmutatta volna és megkérdezte volna őket. hogy visszakivánnak-e abba térni – egész bizonyos, hogy nemet mondtak volna. Igy beszéltek hozzám: „Lehetünk hazugok, rossz, gonosz emberek; mi tudjuk ezt és sirunk emiatt, kinozzuk magunkat érte, jobban megbüntetjük magunkat talán, mint az a könyörületes biró, aki majd itélni fog felettünk s akinek nevét nem ismerjük. De van tudományunk s ennek a segitségével fogjuk megint az igazságot megtalálni. De akkor majd tudatosan fogjuk azt birni: mert a megismerés az érzés felett áll, az élet megismerése az élet felett. A tudomány hozza el nekünk a bölcsességet, a bölcsesség fogja nekünk megmutatni a törvényeket és a boldogság törvényeinek ismerete több, mint a boldogság maga.” Igy beszéltek és az ilyen szavak után mindegyik jobban szerette önmagát, mint a többit. – Igen, nem cselekedhettek másként. Mindegyik annyira csak saját énjére figyelt, hogy minden erejéből arra törekedett, hogy a többit lealacsonyitsa és elnyomja és ebben látta az élete célját. Igy keletkezett a rabszolgaság, igen, az önkéntes rabszolgaság is. A gyengék szivesen alávetették magukat az erőseknek, csak azt kötötték ki, hogy azok segitsenek nekik a még gyengébbeket elnyomni. Aztán prófétalelkű, igaz emberek jöttek hozzájuk, akik könnyekkel szemükben mutattak rá kevélységükre és arról a boldogságról beszéltek nekik, amit elvesztettek. Kinevették és megkövezték őket. Szent vér folyt a templomok küszöbén. Ellenben jöttek emberek, akik annak módját akarták kitalálni, hogyan lehetne az embereket megint egyesiteni és hogyan hódólhatna mindenki egoizmusának anélkül, hogy a többieket zavarná. Ily módon megint mind együtt élnének jó egyetértésben. Nagy háboruk keletkeztek ez eszme körül. Az összes hadvezetők szilárdan meg voltak győződve, hogy a tudomány, a bölcsesség és az önfentartás elve végül is rákényszeritik az embereket, hogy észszerü társaságban egyesüljenek. Azért is mind e „bölcsek” azon fáradoztak, hogy egyelőre e folyamat megröviditése érdekében gyorsan kiirtsák a föld szinéről mindazokat a tudatlan embereket, akik eszméjüket nem értik meg, hogy az eszme végérvényes diadalának ne álljanak utjában. De az önfentartás ösztöne hamarosan gyengébb lett, kevély és élvhajhász emberek jöttek. akik egyenesen azt a követelést állitották fel. hogy minden vagy semmi. S hogy mindent elérjenek, gonoszsághoz folyamodtak. – S ha ezzel nem értek célt – öngyilkossághoz. Vallások keletkeztek, amelyek a nemlétben való hitet és a megsemmisülést hirdették a semmiben való örökös megnyugvás céljából. Végre is belefáradtak az emberek értelmetlen munkájukba s arcukon megjelent a fájdalom. S akkor elkezdték hirdetni, hogy a szenvedés szép, mert csak a szenvedésnek van értelme. S dicsőitették a szenvedést dalaikban. Kezeimet tördelve és jajgatva járkáltam közöttük, de talán még jobban szerettem őket most, mint akkor, amikor: az arcukon nem volt rajta a szenvedés bélyege, amikor még ártatlanok és csodaszépek voltak. Még jobban szerettem az általuk megszentségtelenitett földet, mint akkor, amikor még Paradicsom volt. Csak azért, mert megjelent rajta a szenvedés. Oh, én mindig szerettem a fájdalmat és a töprengést, de csak magamnak, egyedül magamnak akartam megtartani. De őket sirattam, mert sajnáltam őket. Kezeimet terjesztettem feléjük és önmagamat okoltam és átkoztam teli kétségbeeséssel. Mondtam nekik, hogy mindenben csak egyedül én vagyok a hibás. Hogy én hoztam hozzájuk a romlást, a betegséget és a hazugságot. Könyörögtem nekik, hogy feszítsenek keresztre. Megtanítottam őket keresztet ácsolni. Nem tudtam, nem volt erőm, hogy magamat megöljem. Azt akartam, hogy kinozzanak. Szomjuhoztam a kinzások után, szQmjaztam az után, hogy e kinokban vérem csepről-csepre folyon el. Ők azonban, ők csak kinevettek s a végén bárgyunak tartottak. Védelmemre keltek: azt mondták, hogy csak azt kapták meg, amire maguk is vágytak és mindaz egyáltalában nem is lehetett máskép. Végül kijelentették, hogy veszedelmes kezdek lenni és hogy a bolondok házába csuknak, ha nem hallgatok. Erre oly heves fájdalom fogott el, hogy a szivem görcsökbe rándult és éreztem, hogy meg kell haljak és akkor – igen, akkor felébredtem.

Már reggel volt, napfelkelte előtt, úgy hat óra körül. A karszékben ébredtem, a gyertyám leégett, a kapitánynál minden aludt s körül a lakásban különös csend honolt. Egész szokatlanul elcsodálkozva ugrottam fel. Soha még ilyesmi nem történt velem. Soha például még a karosszékben el nem aludtam. S akkor hirtelen, ahogy ott álltam és lassan magamhoz tértem, hirtelen megláttam magam előtt a revolverem – megtöltve, lövésre készen. Azonnal messze eltóltam magamtól! Oh, most már csak élet, élet! Széttártam karjaimat és felfohászkodtam az örök igazsághoz. Nem, nem fohászkodtam, hanem felzokogtam. Elragadtatás, végtelen elragadtatás fogta el egész lényemet. Igen, élni és – hirdetni az igazságot! Ezt elhatároztam még ugyanabban a pillanatban és egész életemre. Megyek hirdetni, hirdetni fogom! Mit? – Az igazságot, amit láttam” láttam saját szemeimmel, teljes nagyszerüségében.

És azóta hirdetem az igazságot. És szeretem azokat, akik kinevetnek, még jobban, mint a többieket. Hogy miért, azt nem tudom és nem is tudom magamnak megmagyarázni sem – de úgy van. Az emberek azt mondják, hogy most már egészen megzavarodtam s ha már ma ilyen bolond vagyok, mi lesz velem még azután? Teljesen igaz: zavart leszek és később talán még rosszabb is lesz. Bizonyos, hogy gyakran fogok még tévedni, amíg megtalálom, hogy miképen kell hirdetni az igazságot, milyen szavakkal és milyen tettekkel, mert ez a nehéz. Most már mindent világosan látok, mint a nap. De hallgassatok ide: Ki az, aki nem téved? Pedig minden ember ugyanazon cél felé megy, legalább is ugyanazon célra törekszik, a bőlcs éppen úgy, mint a legutolsó gonosztevő, csak mindegyik különböző úton. Ez régi igazság, de mégis van benne valami új: még sem tévedhetek olyannyira nagyon, Mert végre is láttam az igazságot és tudom, hogy az emberek, anélkül. hogy elvesztenék a képességüket, hogy itt – e földön éljenek, szépek és boldogok lehetnének. Én nem akarom és nem tudom hinni, hogy a rossz az ember eredeti állapota. Éppen azért nevet ki mindenki. Miért nem hisznek hát nekem: Láttam az igazságot. nem az eszemmel találtam ki, láttam. valósággal láttam és az igazság eleven képe lelkemet örökre megtöltötte. Oly tökéletes: formában láttam, hogy nem hihetem. hogy ne lenne lehetséges az emberek között. Hát miért tévednék? Bizonyos. hogy az út felől magam is gyakran leszek tévedésben. Talán helytelen szavakkal is fogom magamat kifejezni. de nem soká: mert eleven képe annak, amit láttam, el fog kisérni mindenhová és vissza fog vezetni mindig a helyes útra. Oh, tele vagyok lelkesedéssel. frissen megyek. megyek. akár ezeresztendeig. Kezdetben el akartam titkolni, hogy azokat az embereket ottan megrontottam. De az hiba volt, lássátok. ez volt az első hiba! De az igazság fülembe súgta, hogy hazudtam, megoltalmazott engem és visszahozott a helyes útra. De hogy miképen kell a Paradicsomot berendezni. azt nem tudom, mert nem vagyok képes szavakkal kifejezni. Álmom után elvesztettem a képességet, hogy szavakban beszéljek. Legalább is a legszükségesebb szavakat elvesztettem. De nem tesz semmit: mégis elmegyek és hirdetni fogom mindig. fáradhatatlanul. Hiszen mégis saját szemeimmel láttam, ha nem is tudom visszaadni, hogy mit láttam. És éppen ezt nem tudják a gúnyolódók megérteni. „Álmodott, lázálma volt, hallucinált!” Oh, hát való ez? És oly kevélyek mind! Álom? Mi az, hogy álom? És az életünk. az nem álom? Nos akkor is: ne valósuljon meg soha bár, legyen bár a Paradicsom lehetetlen, mégis hirdetni fogom. Hiszen a dolog oly egyszerü: egy nap alatt, egyetlen órában minden rendben lehetne! Mindenekelőtt: szeresd a többieket, mint sajátmagadat, ez a fő dolog és ez is az egész, többre nincs is szükség. Akkor azonnal fogod tudni, hogyan kell élned. Alapjában véve régi igazság ez. amit milliószor kimondtak és elolvastak, amely azonban még sem lett az embereké. „Az élet megismerése az élet felett áll, a boldogság törvényeinek ismerete több, mint a boldogság maga” – Ez az. ami ellen harcolni kell. Ezt fogom tenni. Csak egyszer mind akarnák, akkor egyszerre minden rendbe jönne.

*

És azt a kis leánykát megkerestem... Megyek! Megyek!

 

 

* Az 1926-os lapszám digitalizálásakor a betűhűség elvét alkalmaztuk.