stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 December

Writter vs. Beginner


László Szabolcs

 


Nagy Koppány Zsolt: Nagyapám tudott repülni

 

Nagy Koppány Zsolt novelláskötetével kapcsolatban az lenne a kérdés, hogy a megszólalás során mennyire tudta elkerülni az arcvesztés csapdáját, és mennyire tudott szövegeiben önmaga lenni? Továbbá pedig az, hogy miért kell a szerzőt még mindig a „kezdő prózaíró” címkével illetni, noha már egy több kiadást megért novelláskötete (Arról, hogy milyen nehéz, Erdélyi Híradó, Kvár, 2000.), és díjnyertes regénye (Jozefát úr, avagy a regénykedés, Alexandra Kiadó, Bp., 2006.) is megjelent?

A Magvető Novellárium sorozatban kiadott Nagyapám tudott repülni című kötet huszonkét novellája határozottan azt mutatja, hogy a könyv szerzőjét alapvetően meghatározza a kultúrába és az irodalmi hagyományba való beágyazottság, illetve a megelőzöttség tudata – s ezt az immár közhelyszámba menő helyzetfelmérést mindenekelőtt lehetőségként (vagyis játékszabadságként és véleménynyilánításként) használja fel, de ugyanakkor, úgy látszik, korlátozásként is szenvedi meg. Találóan és furcsán reflektál erre a helyzetre A lézengő writter című novellában megszólaló hang: „Bizony, nehéz léte prózaírónak, kicsinek, sok okosságos éveknek utána, halászott mit ki könyveknek belőle.” (101.) Annyit tehát előre jelezhetek: a kötet nem csupán a szöveg-próbálkozások és a -tájékozódások, hanem a szöveg-sikerek gyűjteménye is egyben. Hogy milyen arányban? – annak kísérlem meg egy lehetséges olvasatát itt bemutatni.

A kötetben található szövegjátékok és kísérletek széleskörű irodalmi tájékozottságról vallanak: műfajok (egyperces, naplójegyzet, meseparódia, klasszikus elbeszélés), nyelvstílusok (tömör, válasz-tékos, fecsegő, szlenges, roncsolt stb.), elbeszélői technikák (én-elbeszélés, mindentudó narrátor, perspektívaváltás, belső monológ), ábrázolásmódok (abszurd, groteszk, mágikus és realista) és témák viszonylag nagy változatosságát kapjuk. De míg irodalmi eszközökben szabadon válogat az alkotó, használatuk módjából arra következtethetünk, hogy prózapoétikát a világirodalom pár jól beazonosítható, kanonikus szerzőjétől tanult, akik egye-dülálló szövegtípusokat és szövegvilágokat hoztak létre: J. L. Borges, G. G. Márquez, J. Cortázar, Kafka, Hrabal és magyar vonatkozásban Örkény István vagy Bodor Ádám életművei előtt tisztelegnek és ezeken élősködnek Nagy Koppány Zsolt novellái. Ugyancsak a fent említett novellában találunk erre egy lehetséges áttételes utalást: „Bizony, mert sokak a tehetségekben szárnyalnak engem túl. Őket olvasom, pallérozván hajlamomat plagizálásokra.” (101.) Azért érdemes és szükséges a neveket így felsorolni, mert a kötetben mindenik író hangnemében született imitációra példát találunk. (A megfeleteté-seket ezúttal nem részletezném.)

Az első novellaciklus, mely a fülszöveg szerint „történelmi hagyományokat szabadon kezelő szerzői világot” rajzol meg (noha a tizenegy novellából csak három tesz halvány utalásokat történelmi elemekre), olyan szövegeket tartalmaz, melyeket leginkább a közismert (és persze elcsépelt) mágikus realizmus fogalmával tudnánk jellemezni: hiszen – a parodizálás színe nélkül – a reális ábrázolás kísérletét ötvözik a mitikus, irracionális események bemutatásával. A ciklus második szövege, a Vitéz lélek (de vehetném akár a címadó novellát vagy az Egy megváltóra, Harmadnapon, Három történet címűeket is) Borges és Kafka szövegeiből ismerős módon építi fel a próza világát: általános történelmi vagy társadalmi elemeket (itt: háború, gyújtogatás, védekező falu, zsoldosok, erőszakolás stb.) szerepeltet mindennemű konkrét hely-idő koordináta pontosítása nélkül, s így a történet általánossága révén mitikussá válik. Következő lépést az irracionális elem bevezetése jelenti: találkozás a fantasztikummal, a megmagyarázhatatlannal (a zsákmányt kereső zsoldos a fosztogatás ellenére titokzatosan nyugodt családi körre bukkan). A folytatás is a borgesi szövegvilágra emlékeztet: a mitikus, az irracionális elem és az általa teremtett helyzet pengeélen táncol, vagyis nem válik szakrálissá, komollyá, mert a helyzet kicsinyes, nevetséges elemei megakadályozzák ezt (a kegyetlenkedni akaró zsoldost felpofozzák és fenékberúgják). A kegyetlen lezárás (a zsoldos felégeti a házat), meg ennek utóhatásai (egész életén keresztül keserves és megfejthetetlen emlék marad az eset) a paródia vagy humor dominanciáját tartóztatja fel, egyfajta ambiguitást teremtve. Az olvasó kérdése itt a következő: hol van a novellában az a mozzanat, részlet, megoldás, elem, amit ez a szöveg másként csinál, mint a követett példák? Hol van az, amit Nagy Koppány Zsolt adott/talált ki az egészhez? Hol az a kéznyom, amiért érdemes elkezdeni az olvasást?

Nézzük meg inkább a második ciklust, amely a fülszöveg szerint stílusparódiákat meg „vicces és/vagy tragikus” történeteket tartalmaz, s melyekről kijelenti: „az irodalmi szövegekben kevésbé jártas olvasók számára is rendkívül élvezetesek”. Az itt sorakozó szövegeken látható, hogy nem annyira bizonyos prózapoétikák, életművek ihlették őket, hanem egy-egy szerzői ötlet, amelyhez az alkotó megválasztotta a megfelelő szövegépítési technikát, és ennek köszönhetően már nem imitáló jellegük, hanem önálló működésük kerül előtérbe. Még a Tánc című szövegről is kijelenthetjük ezt, noha a hosszú, fecsegő mondat formája, a megszólított „kisasszony” és a cím is Hrabal Táncórák idősebbeknek és haladóknak című művére tesz utalást. A szöveg mégis egyénivé válik, például a beszédhelyzet érdekes módosítása (állomásperonon, vonatok közt rögtönzött udvarló és vallomásos „duma” vagy a megjelenő szó- és képi játékok ("eltörött valami, ahogy mondani szokás, a szilánkjai között lépegettem, s vékonyodott talpamon a bőr, neki meg az arcán vastagodott…” 84.) dinamizáló szerepének köszönhetően. Sajnos ebben a ciklusban is találunk gyenge csuklógyakorlatokat, melyek a kipattanó, átgondolatlan ötlet lejegyzésén nem mutatnak túl: pl. A kávém története, Egyperces ballada, Aki befestette (ez utolsó, Örkény groteszk világát idéző szöveg, pedig épp ellenkezőleg, az amúgy tűrhető ötlet túl hosszúra nyújtott kidolgozása miatt vált számomra élvezhetetlenné).

Hanem a ciklus hátramaradó, többi novellái (Bérolvasó Sebestyén, Béla és a virágok, A várban őrt álló gondolatai, Az én és az Eszter, vagy az Orbán János Dénes Misimackó és Az aligkrapek című műveire hajazó A róka szól) a kötet legjobb darabjai, és meglátásom szerint határozottan remekre sikerült művek. A kötetkompozíció szempontjából is stratégiailag fontos helyre kerültek, mert nekik köszönhetően az olvasó minden bizonnyal derűsen és elégedetten teszi le olvasás után a könyvet. Hogy sikerességüket – az eredeti alapötlet és a humoros, vagyis inkább poéndús jellegtől eltekintve – pontosan mi alapozza meg, nehéz és talán fölösleges megfejteni, mégis, számomra olyan elvárás teljesítésével tudnak „jó”, illetve „nagyon jó” méltatásra találni, mely elvárást magam sem tudom tisztán meghatározni, de mindenképpen a prózai munka alaposságához van köze. Ezekben a novellákban ugyanis két vonatkozásban hatásos a szöveg: egyrészt a történetek olyan apró, egyéni részleteket tartalmaznak, amelyek eredetiségük és művön belüli funkciójuk miatt egyaránt fontosak és emlékezetesek (pl. az, ahogyan Sebestyén elvállal egy-egy könyvet bérolvasásra; vagy, ahogy Eszter felírja a tükörre, hogy „BORHESZ”, erejükkel pedig érdekességet adnak a teljes szövegnek; másrészt, a többnyire én-elbeszélések formájában írt szövegekben a beszélő hang hitelességét, életszerűségét az adja, ha egyedi és egyéni beszédmódot, vagyis megfelelő szavakat hoz működésbe: például a várban őrt álló katona őszintén faragatlan káromkodásai és a mesebeli róka remekül adagolt obszcén meg szlen-ges megjegyzései. Igazán nem ördöngös szövegaspektusok ezek, egyszerűen a részletek fel vagy el nem ismert fontossága, mert valahol a részletekben bújik meg a próza ördöge.

Kijelenthető tehát, hogy a kötet az idegen és távoli szövegtartományokban történő eredménytelen tévelygésnek, és a kudarcok révén szerzett alkotói tapasztalatok otthoni, egyéni és sikeres működtetésének a gyűjteményét tartalmazza. Ezért a második részben szereplő – számomra kétségkívül meggyőző – novellái ellenére úgy látom, hogy Nagy Koppány Zsolt még nem nőtte ki a „kezdő prózaíró” megnevezést. Hiszen kezdő az, akinek nincsen még összetéveszthetetlen hangja vagy beszédmódja (még akkor is, ha a kísérletezés, a szétírás és parodizálás posztmodern poétikája szerint alkot); és akinek nincsen érett, kifejlődött önkritikája, nem ismeri saját szövegeinek minőségét, és komolyabb mérlegelés nélkül válogat készülő kötetébe. Márpedig a Nagyapám tudott repülni című kötetre mindkét aspektus érvényes. A szövegek egyenetlen megválogatása azonban már inkább a kiadó felületességét vagy kény-szerét mutatja, ami végképp meglepő, hiszen elvileg a kiváló irodalmi minőséget garantáló Magvető Kiadóról van szó. Csak remélhetjük, hogy következő együttműködésük több odafigyelést, s ezáltal kevesebb kivetnivalót hoz maga után.

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret