stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 December

Nézőpontok viszonylagossága


Vallasek Júlia

 


Radu Pavel Gheo – Dan Lungu (coord.): TovarÄşe de drum

Bakó Boglárka – Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Határtalan nők

 

Az elmúlt évtizedben Romániában is szép számmal jelentek meg olyan könyvek, amelyek a kommunizmus esztendeit nem a nagybetűs Történelemírás szabályai szerint ábrázolják, amelyekben a kisbetűssé váló személyes történetekből, tapasztalatokból kiindulva rajzolódik ki a kommunizmus (nyilván meglehetősen heterogén) korszakának egy-egy szelete. Jó példa erre Paul Cernat, Ion Manolescu, Angelo Mitchievici és Ioan Stanomir háromkötetes munkájának (ExplorÄri în comunismul românesc) egyik, Ion Manolescu által jegyzett írása, amely egy banális hétköznapi tárgynak, a „szocialista tanuló leckekönyvének” elemzésén keresztül bontja ki a kommunista emberré nevelés orwelli utópiába illő mechanizmusát.

Két fiatal román író, Radu Pavel Gheo és Dan Lungu eredetileg egymástól függetlenül született ötlete alapján jött létre az az összehangolt kezdeményezés, amely a kommunizmus (meg)élésének egy korábban kevésbé vizsgált vetületét, a női tapasztalatot próbálja körülírni. Tekintve, hogy a szövegek szerzői (az a tizenhét író, aki a felkérésre válaszolt) kivétel nélkül egyetemet végzett, irodalommal, kultúrával foglalkozó nő, nyilván a kommunizmus női tapasztalatának csupán egy (társadalmi) szelete tud körvonalazódni, ugyanakkor az olvasó abban reménykedhet, hogy artikulálódik az a nagyon is bonyolult kérdés, hogy miképpen egyeztethetőek össze egy diktatúrában az értelmiségi élet igényei a hagyományos női szerepekkel, amelyek az általános szegénység közepette időnként az abszurditásig menő feladatokat róttak elsősorban a nőkre.

A TovarÄşe de drum (Elvtársnőim az úton, Útitársnők, nehéz megtalálni a megfelelő kifejezést) előszavában a szerkesztők abból indulnak ki, hogy „A kor nélkülözései és nehézségei talán jobban sújtották a nőket. Az élelmiszerek szűkös volta, a legbanálisabb higiéniai vagy kozmetikai cikkek, a legközönségesebb minőségi ruhadarabok hiánya sokkal jobban sújtotta az ország nőnemű lakosait. Normális esetben egy nő maga dönti el, hogy rúzsozza-e magát, vagy sem, hogy kíván-e selyemharisnyát vagy magas sarkú cipőt hordani, vagyis nőiességét hangsúlyozni, vagy sem. Romániában azonban a választás joga sem adatott meg. Az egyenlőség helyét átvette az egyformaság.”

Azok az „elvtársnőportrék”, amelyek ebből a kötetből kirajzolódnak, távol állnak a szigorú arcú, kontyos, rosszul szabott kosztümöt viselő pártaktivista nő filmekből ismert alakjától, de a kommunista mitológia olyan figuráitól is, mint a traktoristalány, a bányásznő, a Zoja Kozmogyemjanszkaja-szerű hős ellenálló stb. Itt tömött szatyrokat cipelő, alig pislogó gázlángon főzögető, jéghideg munkahelyeken vagy diákszállásokon didergő, gyereket nevelő, abortáló, illegális abortuszba belepusztuló névtelen asszonyok, lányok mozognak.

Mert a szerzői név és az emlékirat mint műfaj nyilván személyesít, az emlékezés, emlékiratírás mechanizmusa mégis eltávolít, történetté csiszolja a múltat. Az emlékezés hangneme szövegenként változik, van sötétebb tónusú, és van könnyedebb, játékosabb. A szerzői hang időnként határozottabban érvényesül, Én-történetet hallunk, naplóbejegyzéseket olvasunk újra (Adriana Babeti, Adriana Bittel), de van olyan is, ahol a személyes emlékek a novella, elbeszélés fikcionalizáltabb formáiban jelennek meg (Cerasela Nistor, Iulia Popovici).

Kivétel nélkül mindegyikre jellemző azonban a hangnem elegáns visszafogottsága. Ezek a szövegek nem kívánnak leleplezni, elborzasztani, feljelenteni és elégtételt követelni, nincs bennük semmiféle vehemencia, csupán elbeszélni, elmondani akarnak. És éppen ez a visszafogott, hűvös, csupán az emlékezés fényétől és nem az emlékező felháborodásától átmelegedő hangnem válik hátborzongatóvá egy-egy szinte véletlenszerűen odavetett mondat, egy-egy „akkor ez így volt”-szerű természetességgel felvázolt helyzet olvastán. Nem kívánják a kommunizmus mindennapjainak látleletét nyújtani, mégis pontosan jelenítik meg azokat az apró, nem hivatalos kínzókamrákat, amelyeknek nőgyógyászati rendelő, kenyérsor, katonai kiképzés vagy más hasonló volt a neve, a szerepe pedig sokszor önmagán túlmutatóan annak az érzésnek a megteremtése, hogy nincs személyes, privát szféra, a Nagy Testvér életed minden pillanatában figyel.

Az „abortusztörvény”, vagyis az 1966-ban az abortuszokat betiltó hírhedt 770-es törvényerejű rendelet, amelyen 1985-ben tovább szigorítottak, és amelynek következményeivel számos tanulmány, film és irodalmi alkotás foglalkozik, természetesen nem maradhat ki a „kommunizmusban szerzett női tapasztalatok” tárházából. Doina Ruşti Gineco-logii mei (Nőgyógyászaim) című írása három, különböző mértékben megalázó tapasztalat elbeszélésén keresztül a női test privát szférából való kiszakításának, közszemlére tételének, államhatalom által való kisajátításának, reprodukciós eszközzé degradálásának mechanizmusát is ábrázolja, illetve azt a brutalitást, amivel ez a folyamat végbement. „Egy kis küret sosem árt” – állítja kedélyesen a nőgyógyász, miután bediktálta a pácienst felmentő adatokat a műtőben álldogáló Securitate-ügynöknek.

Az ellenszegülésnek, az egyéniség védelmének egyik és talán leghatékonyabb formája a nevetés, amely a maga ellenőrizhetetlenségével felszabadít, megvéd, átlényegít. „Időnként, amikor Felivel, diákkori barátnőmmel találkozom, elkerülhetetlenül előjönnek a sötét kommunizmus éveiben töltött zsenge ifjúságunk emlékei. De ahelyett, hogy sajnálkoznánk, nevetünk!” – kezdi a nyolcvanas évek egyes kulcsszavaira épített emlékezését Simona Popescu, hogy a zárlatban kijelentse: „Tetra… Pufinas… Jubileum… the army… assorté… farmer… nutriakucsma stb. stb… Horror. És nevetünk, mindketten nevetünk. A rettenetes nyolcvanas években a nevetés volt a legklasszabb kommunizmusellenes megnyilvánulás. A mi oldalunkon állt még a fiatalság és a szépség. Az akkori nyomorban ezek a dolgok ragyogtak. Méltóságot adtak. Szépségbe és fiatalságba öltözötten semmi nem érhetett el hozzád.”

Ugyancsak a nevetés és a fiatalság perspektívájából ábrázolja a nyolcvanas éveket Alina Radu (Alina Viktorovna egy napja), aki egy szombat esti bulira készülődő kamaszlány szemszögéből mesél a nyolcvanas évekről. A korszak olyan mindennapi jelenségei, mint a buli előtti szépítkezést kérdésessé tevő vízhiány, az áramszünet, a jéghideg tantermek, a különböző titokzatos forrásokon keresztül beszerzett ruhák és kozmetikai cikkek, a vasárnap hajnalban is tejsorban didergő emberek jelen vannak ugyan, de csak annyiban, amennyiben érintkeznek a tizenéves kizárólag a buli körül forgó gondolataival.

Érdekes külső szempontot hoznak be azok az írások, amelyekben a „normali-tással” való találkozást beszélik el a Nyugatra emigrált szerzők (Rodica Binder, Ioana Ocneanu-Thiéry). A kommunikáció egyszerűen lehetetlenné válik, „Tényleg?” – csodálkoznak mindegyre a hősnőt korábbi, kommunizmusban töltött életéről faggató rokonok, ismerősök, vagy egyszerűen fejéhez vágják, hogy bezzeg a kommunizmusban a nők harc nélkül jutottak olyan jogokhoz, amelyekért nyugati társnőiknek keményen meg kellett küzdeniük. A kommunizmus tapasztalata valami olyasmivé válik ezekben a beszélgetésekben, amit csak azokkal lehet megosztani, akik maguk is átélték azt. „Emlékszem, […] milyen csodálattal hallgattak a harcos baloldal különféle aktivistái, amikor elmeséltem, hogyan éltünk. Engem ugyan nem ragadtatott el ezeknek az emlékeknek az idézgetése, de számukra élő példa voltam arra, hogy mindez lehetséges. Vegyük például a szegénységünket, igaz, hogy kellemetlen, ugyanakkor ellenszegül a túlzott fogyasztás kapitalista irányzatának. Vagy hogy az iskoláztatásunk során arra »biztattak«, hogy mindent együtt végezzünk: a francia köztársasági iskolákban is így van. Egy összetettebb példa: az, hogy a nők ténylegesen egyenlők a férfiakkal, abból is látszott, hogy nálunk sokkal hamarabb kaptak szavazati jogot, mint Franciaországban. Hiába magyaráztam, hogy egyfelől nem a kommunisták találták ki ezt, másfelől meg nem mozgattunk mi hegyeket azzal a szavazati joggal. Mert megmutatták, hova kell tenni a pecsétet, és ebben állt a jogunk: odatehettük. Ők, a francia nők erre azt mondták, na igen, de az igazi kommunizmusban, recte a trockistában demokrácia is van, vagyis rendesen szavaznak. És akkor jó, ha a nők is szavazhatnak.”

Mindegyre felbukkan a könyvben a nemek közti egyenlőség kommunista megvalósulásának abszurd módja, amely a nők számára egyfelől kötelezővé tette a nyilvános szférában való aktív jelenlétet és munkatársnőként, elvtársnőként férfiakkal azonos terhek viselését, ugyanakkor a patriarkális társadalom továbbra is fennálló normáinak is meg kellett felelniük, amelyek elsősorban az otthon, a család, a náluk fiatalabbak, öregebbek, elesettebbek, vagy egyszerűen a férfiak gondozását írták elő női feladatként. Mindez az általános szegénység és a legalapvetőbb cikkek hiánya közepette megteremtett egy sajátos, többnyire női tudást arról, hogy mit mivel lehet helyettesíteni, illetve milyen titokzatos és illegális úton lehet beszerezni. (Pl. Sanda Cordoş írásában ez a tudás úgy jelenik meg, mint a felnőtté válás jele.)

Adriana Babeţi (Sarsanela) a cipekedést, a tömött szatyrokkal való járkálást jeleníti meg alapvető női tapasztalatként, és a felelevenített két „rémtörténet” mellett egy teljes cipekedésben eltelő női sors rajzolódik ki az óvodástáskától a jelenkorig. Mert, jelzi egy kis fricskával írása „utóiratában”, a súlyos csomagok cipelése nem csupán a kommunizmus női tapasztalata, hanem „a lehető legtermészetesebb női munka, mint a szülés, gyereknevelés, a lábasok közötti matatás, vasalás, varrás”. „A szűkös időknek régóta vége, de az én cipekedéseim keményebbek, mint valaha. Tizennyolc éve olyan nincs, hogy ne cipelnék valamit keréken vagy anélkül, hátizsákban, táskában, kosarakban, bőröndökben, színes műanyagzacskókban, taxival, gyalog, villamoson vagy biciklin, vonaton, repülőn, autón, hajón, sőt kétszer még szekéren is. Ha átlag tíz kilogrammot számolok naponta (noha időnként több körben háromszor-négyszer többet is elviszek), összegyűl vagy hetven tonna. Ide tartozik a kézben vagy háton, segítséggel vagy anélkül piacról vagy boltból hazavitt ezernyi bevásárlás, könyvekkel teli dobozok, bútorok, cementeszsákok, televíziók, padlócsempe, nagy temetési koszorúk, porszívók, virágfölddel teli zsákocskák, egy számítógép, falicsempe, gázbutéliák, homokkal teli vedrek, savanyúságos hordók, vizespalackok, gyümölcsös-ládák, egy nyomtató, téglák, lámpák, egy sásból font ellenző, festmények, fikuszok és oleanderek, drótgombolyagok, rongyszőnyegek, Oana a hátamon, játékból, míg el nem megy Amerikába az egyetemre, anya a karomban, amikor már nem tud mozogni.”

Ami talán háttérbe szorul ezekben a színes, biztos kézzel megírt, nyugodt hangú írásokban, az a nem tipikusan „női tapasztalat”, az a mód, ahogyan ezek az értelmiségi nők viszonyultak saját szakmájukhoz, olvasmányokhoz, cenzúrához, politikához stb. Hiszen nemcsak a selyemharisnya, a fogamzásgátló és az Impulse spray beszerzésének voltak meg a titkos csatornái, hanem például a tiltott könyvek listáján szereplő műveknek is. Csak itt-ott és főleg a diákévekhez kötődően tűnik fel egy-egy utalás olvasmányokra, mintha az alig pislákoló gázlángon éjszaka megfőzött „töltött káposzták királynője” (Adriana Bittel remek, önironikus kifejezése) titulus sokkal nagyobb súllyal bírna, mint a bevásárlószatyorba gyömöszölt, kölcsönkapott fénymásolat a francia narrációs technikákról. Mintha a felkért írónők udvariasan a tipikus, a „nőiként” számon tartott emlékek idézésére törekedtek volna.

Ugyanakkor mivel gondosan csiszolt szövegekről van szó, meghatározó szerepet kap a szerzői hang, mintegy a társadalomtudományokban egyre népszerűbbé váló irányzat szellemében, ahol a kutatások hangsúlya a közös(ségi) létről egyre inkább az egyén és közvetlen környezete, társadalmi kontextusa közti kapcsolatra tevődik át.

A Bakó Boglárka és Tóth Eszter Zsófia által szerkesztett Határtalan nők (Kizártak és befogadottak a női társadalomban) című antológiában közölt tanulmányok egyharmada ilyen, egyéni normaszegést mutat be. Az antológia írásai közt vannak szociológiai, kulturális antropológiai, néprajzi vagy akár a gender study módszereit alkalmazó, azok fogalmait használó tanulmányok, kortárs jelenségekkel (pl. szingliség) és levéltári anyagokból történelmileg rekonstruálható állapotokkal foglalkozó írások, amelyeket elsősorban az köt össze, hogy nőkről szólnak, mégpedig határhelyzetekben megjelenő, netán a határokat tudatosan feszegető, átlépő, érvényben lévő normákat sértő, új normákat felállító nőkről. A szerzők mindvégig óvakodnak attól, hogy általános referenciaként használják a „nők” kifejezést. Akár arról van szó, miért nem tudnak már visszailleszkedni egy hagyományos falusi társadalomba a frontélményeket és azokon keresztül az egyenlőséget megtapasztaló eritreai nők, akár arról, hogy miképpen kapcsolódott össze a prostitúció és a bűnözés 1918-ban Budapesten, a nők mint egy adott társadalmi/foglalkozási csoport (cselédlányok, prostituáltak, hisztériás betegek, diplomás nők, kenyérkeresők, egyedülálló anyák, leszbikusok stb.) tagjai jelennek meg. Ugyanakkor egyre nagyobb hangsúly esik az oral history, a mélyinterjú módszereivel kutatható, a csoport helyett a személyes (női) identitásra fókuszáló kutatásra. Ahogy a kötet első felében közreadott tanulmányok címe is jelzi (Zsuzska, a rossz; Hippi Ancsa, a galeri és a lányszöktetés; Özv. Solymosi Jánosné dilemmái stb.), ezekben az egyén és annak egy kézenfekvő társadalmi csoportba való besorolása egyáltalán nem magától értődő, a normaszegés egyéni variációi legalább annyira jelzik az egyéniség szerepét és társadalmi kontextusának jellemzőit, az adott közösség rugalmasságát vagy merevségét, nyilvános, érzékelhető, vagy csupán a szubverzív hős színrelépésekor megnyilvánuló szabályait. A meginterjúvolható kortársak híján történeti dokumentumokból építkező, rekonstrukciós technikákra épülő tanulmányok közül kiemelkedik Kövér György tanulmánya (Özv. Solymosi Jánosné dilemmái), amely a tiszaeszlári per egyik szereplőjének alakján keresztül mutatja be a 19. század végi falusi asszonysorsokat és -szerepeket, illetve Szilágyi Márton tanulmánya (Egy múzsa hétköznapjai) Csokonai Vajda Juliannájáról, aki a magyar irodalmi köztudatba légies Lillaként vésődött be, de aki a költővel való találkozás rövid epizódja után életében talpraesetten érvényesíti érdekeit, s még irodalmi múzsa voltát is hasznosítja, hiszen mikor 68 évesen másodszor is férjhez megy, „Csokonai Lillájaként” emlegeti a hivatalos anyakönyvi bejegyzés.

A Határtalan nők írásai némileg egyenetlenek, a szerkesztés is hagy maga után némi kívánnivalót, időnként bizonytalan, hogy minek alapján kerülnek a csoportos vagy az egyéni normaszegőket bemutató két nagy fejezetbe az egyes írások, de széles körű merítésének köszönhetően számos szakterület művelői számára nyújthat olvasnivalót, forrásanyagot.

Azt a társadalmi-politikai valóságot, amelyben élünk (és amelyet „világnak” nevezünk), más és más módon érzékeljük, többek közt annak függvényében is, hogy milyen csoporthoz tartozunk. Nem mindegy tehát, honnan nézzük: a hatalom szemszögéből vagy az annak kiszolgáltatott emberéből, gyerekszemmel, felnőttként, netán nőként vagy férfiként. Mihelyst közelebb hajolnánk azonban, a „női” nézőpontnak (ahogy az összes többinek is) megvan a maga viszonylagossága, amely elsősorban a személyes történetek megformálásában, az emlékek szelektálásában és értelmezésében érhető tetten.

 

 

*Polirom, Iaşi, 2008.

  Nyitott könyvműhely, Bp., 2008.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret