Az Echinox nevű kolozsvári egyetemista lap 1968-as indulása óta érdekes és egyedülálló jelensége a romániai összkultúrának: különlegessé teszi egyrészt az, hogy mindig többnyelvű formája volt (hajdan román, magyar és német, ma csupán román és magyar), másrészt pedig az, hogy (diáklap lévén) létmódját állandóan az átmenetiség és a folytonos változás jellemezte. Helyi érdekű diáklap státusát túlnőve, országos szintű és minőségű kulturális lappá alakították az egymást négyévenként váltogató kolozsvári egyetemisták, de ugyanakkor szerkesztősége megmaradt egy félhivatalos és félig-nyilvános pozícióban, ami számtalan előnnyel járt a totalitárius rendszer kultúrpolitikai kontextusában. Ezért is lehetett az Echinox az 1989 előtti román, magyar és német irodalmi és tudományos élet egyik kiváltságosan szabad műhelye és közlési felülete.

Ám annak ellenére, hogy a lap és főleg annak háromnyelvű formája mind a történelmi, mind az irodalomtörténeti vizsgálat szempontjából érdekes és ígéretes jelenség, sem a magyar, sem a román, sem a német irodalomtudományos közösség nem foglalkozott nagyobb terjedelemben azzal, hogy az Echinoxot és sajátos formáját összességében elemezze. Magyar és román oldalról megszületett ugyan a diáklap története (Martos Gábor Éjegyenlőség, Petru PoantÄ� Efectul „Echinox” sau despre echilibru, Traian Vedinaş Echinoxismul című könyvei, vagy a jelenlegi Echinox-igazgató, Horea Poenar által szerkesztett Dicţionarul Echinox),1 de az átfogó értelmezések csak a saját kultúrájukban helyezték el az Echinoxot és az abban közölt szövegeket – háromnyelvű formáját pedig vagy teljesen figyelmen kívül hagyták, vagy általános, felszínes illetve személyes, de tudományos értelemben nem kellőképpen megalapozott kijelentésekkel jellemezték.

Tanulmányomban arra vállalkozom, hogy egy komoly kutatást alapozzak meg, amely az 1968 és 1989 közötti Echinox háromnyelvűségével és a belőle adódó kérdésekkel behatóan és részletesen foglalkozik.

Az Echinox sajátos formáját, a háromnyelvűség jelenségét korántsem egyszerű meghatározni és kontextusba helyezni. Hiszen (vizsgálódásom jelenéből, a szólásszabadság és a liberalizmus paradigmájából tekintve) elsősorban módfelett problematikus a háromnyelvű forma megszületésének, pontosabban kényszerű megteremtésének2 jogi és erkölcsi vetülete – másképp fogalmazva, kérdéses, hogy miként értelmezzük egy nacionalista totalitárius rendszer hatalmi gesztusának eredményét: az Echinox a zsarnokságra minduntalan (és mindmáig) emlékeztető kényszertermék, vagy a totalitarizmus ellenére/ellenében létező lehetőség, publikálási felület, a kultúra megnyilvánulásának egy ritka formája. Mert paradox jellegű az, hogy ami a hatalom részéről brutálisnak mondható egyszerűsítési eljárás volt, azt idővel a szerkesztőség közösen

értékteremtő ténnyé tudta alakítani, nem beszélve arról, hogy jelenleg a többnyelvűség ténye a kulturális diverzitással kapcsolódik össze, és mint ilyen, kimondottan pozitív színezetet kap az új, posztkommunista paradigmában. Problematikus továbbá, hogy miként, milyennek írjuk le ezt a háromnyelvű formát attól függően, hogy párhuzamos egymásmellettiséget („beékeltséget”) vagy „harmonikus együttműködést” mondunk. Az „együttműködés” (vagy „szimbiózis”) fogalmát is meglehetősen általánosan és homályosan használják a források, ritkán és szűken bontják ki, hogy valójában mit is takar ez egy lap szerkesztőségének az életében, történetében. Ugyancsak kérdéses, hogy a lapban megvalósuló háromnyelvűség jelenségét milyen keretbe helyezhetjük: az Echinox szerkesztőinek és szerzőinek, valamint befogadóinak és hatókörének függvényében a kolozsvári, az erdélyi vagy a romániai kulturális élet részét képezi? Mennyire lehet a lapot az Erdélyben létező három kultúra és nemzetiség viszonylatában, képviselőjeként értelmezni, vagyis milyen értelemben „interetnikus” az együttműködés, ha egyáltalán létezett? Végül pedig, helyénvaló-e egy diktatúrában létrejött, és ennek kereteiben „aranykorszakát” megérő, szépirodalmi és tudományos egyetemista lap háromnyelvű formáját olyan tudományos diskurzusok fogalmaival, név szerint a multikulturalitás és interkulturalitás terminusaival meghatározni, melyek egyrészt politikai, jogi, antropológiai és szociológiai értelemben írják le egy régió kulturális diverzitását, másrészt lényegüket tekintve demokratikus (és liberális) rendszerekben érvényesek?

E fogalmak következetlen és felszínes használata figyelhető meg a lap háromnyelvűségéről tett egyes kijelentésekben. Pontosabban fogalmazva, azok a kijelentések következetlenek és helytelenek, amelyek pontosítás és reflektálás nélkül, diakrón értelemben használják a „multikulturalitás” fogalmát, és visszavetítik az 1989 előtti, totalitárius rendszer kontextusába. Ugyanis, bármilyen értelmet és elméletet is fűznek a multi- vagy interkulturalitáshoz, mindeniknek kiindulási pontja és alapvető premisszája, hogy csakis szabad és liberális demokráciában jöhet létre. Írásomnak nem célja, hogy a romániai totalitárius rendszert jellemezze, de az azért kijelenthető, hogy a rendszer hivatalos retorikája ellenére (mely időnként „demokratikus” választásokat hirdetett meg) egyértelmű, hogy az 1989 előtti korszak nem volt sem demokratikus, sem liberális. A lap esetében is megállapítható, hogy a magyar és román egyetemisták párhuzamos kezdeményezéseinek az Echinox formájában történő összevonása része volt a rendszer erőszakos asszimiláló stratégiájának.

Továbbá, még ha el is tekintünk attól, hogy ezek a fogalmak a „kulturális liberalizmus” kereteiben születtek és leginkább ebben a kontextusban használhatók, mindenképp szükségesnek tartom előbb árnyalni és pontosítani, hogy milyen átértelmezésekkel vagy megkötésekkel alkalmazom az illető tudományos diskurzusokat irodalomtörténeti vizsgálatomban. Hiszen nem lehet pontosítás nélkül politikai, jogi és antropológiai elméletekből származó terminusokkal leírni egy háromnyelvű egyetemi lap működését. Eredeti kontextusukban, mindkét kifejezés esetében, a „kultúra” szó mást jelent, mint amire az Echinoxban megjelenő román, magyar és német szövegek együttese alapján gondolnak a lapról nyilatkozók. Kymlicka például „társadalmi kultúrában” (societal culture) gondolkozik: „ami az emberi tevékenység minden területén, a nyilvános és a magánszférában egyaránt jelentésteli lehetőségeket kínál (meaningful ways of life). Az ilyen módon értelmezett kultúra területileg szerveződik, a közös nyelvre alapul,” és közös keretet képez a közösségi emlékek, értékek, intézmények, gyakorlatok oktatásban, médiában, gazdaságban, kormányzatban megjelenő formáinak.3 Az interkulturalitás is általános érvényben „etnikai közösségek”, „közösségi kultúrák” vagy „csoportidentitások” közötti kapcsolatokról és kommunikációról beszél. Az Echinoxról nyilatkozók a lapban megvalósuló több „kultúra” alatt pedig a kolozsvári egyetemi világ (és áttételesen az erdélyi román és magyar értelmiség) irodalmi, irodalomtudományi, filozófiai és kisebb mértékben történelemtudományi vagy szociológiai szövegtermelésének (és ezáltal érdeklődésének, tehetségének stb.) töredékes megnyilvánulását értik, még ha implicit módon is. A lap különböző nemzetiségű szerkesztőcsoportjai nem reprezentatív módon képviselték vagy szólaltatták meg „etnikai közösségeiket”, mivel a szerkesztőség egésze és az általa létrehozott lap a „társadalmi kultúra” sajátos és elitista, tehát némileg izolált (magyar részről pedig többszörösen izolált) jelensége volt. Hiszen egy totalitárius rendszer kontextusában már alapvetően több szintű és sebességű „társadalmi kultúráról” kell beszélni, mindenik etnikum esetében: a hatalom nyilvános „kultúrájáról” és az ezzel párhuzamosan létező, s néha vele szembenálló „nem-hivatalos kultúráról” vagy „második nyilvánosságról” – az Echinox pedig sajátos természetéből kifolyólag, ezen két szint között helyezkedett el.

A lap háromnyelvű formájával kapcsolatban tehát szelektív, kritikus és mondhatni önkényes módon fogok a fent bemutatott elméletekhez folyamodni, fogalmaikat pedig nem az elméletek vagy a társadalomfilozófia irányából határozom meg és használom, hanem az Echinox archív anyagának vizsgálata és a volt szerkesztők körében készített ankét4 elemzése alapján próbálom meg általuk bemutatni a háromnyelvűség-jelenséget.

A lap háromnyelvűségéről tett valamennyi kijelentés, illetve a kijelentések mögött húzódó elméletek explicit vagy implicit módon, de mind tartalmazzák az „együttműködés” fogalmát, mely ezek szerint egy többnyelvű lap létmódjának alapját képezi. De mostanig nem született olyan vizsgálat, amely az Echinox esetében ezt a meglehetősen általános és absztrakt fogalmat konkrét alapokra helyezze, és kimutassa, hogy mely viszonyrendszerek és gesztusok alkották valójában az együttműködést. Ezt, vagyis a diáklap szerkesztésének (kimondott és hallgatólagos) elveit és hétköznapi gyakorlatait rekonstruálni természetesen nehéz feladat, és a kutató csak a lap szövegeit illetve a régi szerkesztők visszaemlékezéseit, önértelmezéseit vizsgálhatja. 

A volt szerkesztőkkel (név szerint: Szőcs Géza, Egyed Péter, Rostás Zoltán, Ştefan Borbély, Ion Pop, Aurel Codoban) készített ankétban a hipotetikusan feltételezett „együttműködés” következő aspektusaira kérdeztem rá: miként nyilvánult meg a háromnyelvű forma a lap szerkesztési koncepciójában/stratégiájában; miként nyilvánult meg a szerkesztők magán- illetve szociális életében a közös szerkesztés gyakorlata; miként határozta meg az „együttműködést” a külső (kolozsvári illetve összességében a romániai) politikai és kulturális helyzet; miként szemlélte a cenzúra a háromnyelvű szerkesztőséget.

 

Az ankétra érkezett válaszokból egyértelműen kitűnik, hogy a lap meg a szerkesztőség működésére illetve koncepciójára meghatározó módon a „párhuzamosság” volt jellemző, vagyis annak a „passzív toleranciának” egy változata, amit K. Lengyel Zsolt a Culturával kapcsolatban mutatott ki.5 Azonban az „egymásmellettiségnek” ez a jelensége más értelmezést nyer az Echinox esetében, hiszen itt azt jelentette, hogy a hatalom által kinevezett lapvezető (előbb Ion Pop, majd Aurel Codoban) nem avatkozott bele a kisebbségi szerkesztők tevékenységébe, és egyenlő félként kezelte őket mindenkor, tehát a „passzív tolerancia” a (cenzúra keretein belül értett) szabadságot és autonómiát jelentette. Ez annak volt köszönhető, hogy a főszerkesztők egyike sem követte az Echinox indítási történeténél egykor érvényesülő hivatalos „nemzetiségeket összefogó” ideológiát, és nem vállalt szerepet a román állam kisebbségeket asszimiláló stratégiájában. Egyed Péter így fogalmaz: „A magyar kultúra nagyon kiszolgáltatott, defenzív helyzetben volt akkoriban. Ezt a román kollégák érzékelték, nagyon is jól tudták, s ennek következtében abszolút szabad kezet biztosítottak a számunkra az anyaggyűjtésben, közlésben, és soha semmibe nem szóltak bele.”

Talán pontosan a hatalom üres jelszavainak megvetése miatt, a többnyelvűség és háromnyelvű forma a szerkesztőkben nem fogalmazódott meg konceptuális, elméleti szinten, hanem amint többen is írják, egy hétköznapi és természetes jelenség volt. Egyed Péter: „A háromnyelvűség semmiféle ideologikus környezetet nem jelentett a szerkesztésben, de jelentett egy természetes nyelvi környezetet, tudomásul vételt. … Elutasítom azt, hogy valamiféle tudatos multikulturalizmus vagy interetnikus együttműködés lett volna közöttünk. Ez utólagos konceptek visszavetítése az akkori időkre.” Rostás Zoltán: „nem volt semmilyen közös lapkoncepció, a román oldalak a bukaresti irodalmi hetilapokat igyekeztek utánozni, a magyar oldalak is kialakították a számról számra ismételhető tördelési rendszert s az egyetlen német oldalt többnyire Peter Motzan írta teli. A multikulti nem volt divat, a pártos román-magyar barátsági demagógiát a szerkesztők messze elkerülték.” Ştefan Borbély: „Az akkori, tehát kezdeti periódusban nagyon természetesnek tűnt a háromnyelvűség. Sajnos bizonyos párhuzamosság mindig is volt a különböző oldalak szerkesztői között, tehát nem egy tulajdonképpeni együttdolgozást kell elképzelni, hanem ők szerkesztették a saját három oldalukat, mi a mi részünket – interferencia nemigen volt.” Ion Pop: „A lap »szerkesztőségi politikája« abból állt, hogy teljes szabadságot hagytunk a munkatársaknak a téma és az anyag kiválasztásában. Természetesen, kölcsönösen beszámoltunk a készülő lap különböző nyelvű tartalmairól, de az Echinox egyik vezetője sem emelt soha tematikus vagy stílusbeli korlátokat.”

De annak ellenére, hogy ez a jelenség konceptuálisan és explicit módon nem nyilvánult meg, és a lapszerkesztés többnyire párhuzamos módon történt, mindenik válaszadó kihangsúlyozza, hogy az Echinox szerkesztősége egy viszonylag homogén, értékteremtő és harmonikus létesítményként működött. Talán Aurel Codoban fogalmazta ezt meg a legtalálóbban: „úgy gondolom, hogy az Echinoxot alapvetően intézményként fogták fel, mely identitást biztosított, és amelyért minden tagja küzdött”. Ebben a szabad és amint láttuk, demokratikus intézményben a Codoban professzor által használt „identitás” egy nyelvek fölötti „európai kulturális identitást” jelentett, egy közös kulturális tájékozódást, esetleg világnézetet, ízlésvilágot. Szőcs Géza: „a laptest más nyelvű oldalain megmutatkozó értékválasztás, stílus, esztétikum bátorítóan hatott ránk, amennyiben rokon értékeket fedezhettünk fel azok szerkesztésében.” A kölcsönhatások és az egymástól tanulás remek példáját kapjuk, ha egymás mellé helyezzük Egyed Péter és Aurel Codoban ehhez kapcsolódó kijelentéseit. Az előbbi ezt írja a román szerkesztők példaértékű működéséről: „voltak ízlésbeli hasonlóságok, azon az alapon, hogy ugyanaz hiányzott nekünk is, mint ami nekik: filozófia (például Heidegger, Sartre, Raymond Aron), mítoszkutatás, kulturális antropológia, hermeneutika, szemiotika. (Egy az egyben hozták a francia költészet újhullámos vonalát). Tehát itt Európa volt. Én például Ştefan Borbély remek tanulmányait követtem nagy figyelemmel.” A második pedig így nyilatkozik a magyar szerkesztők tájékozottságáról: „a lap három irányvonala közötti kapcsolat nagyon hasznosnak bizonyult, mert a német és a magyar nyelv bizonyos értelemben lépcsőfokot képezett az európai és nyugati kultúra fele… tehát a háromnyelvűség jó volt, hiszen valamilyen fokon stimulálta a román szerkesztőket, akik – annak ellenére, hogy nem tudtak pl. magyarul olvasni – mindenképpen látták a vizsgált témákat, és erről beszélgetni tudtak a többiekkel, legalább a problémafelvetés és -tisztázás erejéig.”

Az Echinox „intézménye” révén nyert „identitás” egy közös magatartást jelentett a szerkesztők számára, mert egyik meghatározó alapvonása a Cultura esetében már megfigyelt kulturális alternatíva eszméje volt. A diáklap-státusból származó „szélvédettséget” kihasználva, az Echinox ezen felfogás mentén egy többnyire homogén „ellenálló frontot” képezett. Egyed Péter: „A szerkesztőségben igen gyorsan kialakult egy szolidaritás azon az alapon, hogy mindannyian kulturális terminusokban gondolkodtunk, azaz úgy véltük, hogy a kulturális szféra autonómiáját védeni, minőséget nyújtani egyféle politikailag fontos cselekedet, ez a román szerkesztőségben ideológiailag is megfogalmazott álláspont volt, egyfajta politikus apolitizmus.”

Szükséges azonban pontosítani, hogy a különböző nemzetiségű szerkesztők közötti viszony nem volt azonos, és egy bizonyos aránytalanság figyelhető meg, ugyanis a román szerkesztők sokkal szorosabb és közvetlenebb kapcsolatban voltak a német munkatársakkal, mint a magyarokkal, önálló német-magyar kapcsolatról pedig alig beszélhetünk. Ion Pop, a kezdeti korszak problematikus helyzetéről: „Persze, nem szabad idealizálva nézni a dolgokat. A magyar kollegákat sokáig bizonyos szintű tartózkodó magatartás jellemezte, s nekem úgy tűnt, hogy egy kölcsönösen gyanakvó hangulat uralkodott, de a helyzet végül is fokozatosan megjavult, és szerkesztői munka révén kialakult konkrét együttműködés nyilvánvaló pozitív eredményeket hozott.” Ennek ellenére mégiscsak a német kollégákkal alakult ki szorosabb viszony. Ion Pop ezt így magyarázza: „a magyar szerzőkhöz képest lényegesen nagyobb arányban találunk olyan román nyelven közlő német szerzőket, akik egyenesen románul írnak, vagy saját maguk készítik szövegeik fordítását, mint a Peter Motzan, Franz Hodjak, Werner Söllner esete mutatja. S ugyancsak velük alakultak ki a legtartósabb barátságok is, talán azért, mert nagyon jól beszélték a román nyelvet, de azért is, mert nyitottabbak voltak a kommunikációra. Sajnos, pár kivételt leszámítva, sem a román, sem a német szerkesztők nem beszéltek magyarul…” Ezt a helyzetet tükrözi az is, hogy Petru PoantÄ� könyvének abban a részében, ahol az Echinox indítóiról ír, vagyis a „hősökről”, csak Peter Motzanról és Franz Hodjakról olvashatunk bemutatást – Rostás Zoltán neve pedig csak futólagosan említődik meg. Ehhez fűzhető az a nagyobb méretű kulturális jelenség, melyről Ion Pop többször is nyilatkozik, hogy az 1970-es évek végén kialakuló újabb román költőgenerációra (akiket később a „nyolcvanas nemzedékként” fognak identifikálni) nagymértékben hatott a romániai német költők alkotás- és beszédmódja (ilyen értelemben fontos irodalomtörténeti eseménynek tekintik a román nyelvű német versantológia megjelenését: Vînt potrivit pînÄ� la tare: zece tineri poeţi germani din România, Krite-rion, Bukarest, 1982).

 

Amint Ion Pop szavaiból kitűnik, s amint egy ennyire harmonikusan és demokratikusan működő szerkesztőségről feltételezhetni is lehet, a munkatársak közötti viszonyok barátsággá alakultak. Ami természetesnek tekinthető, ha szem előtt tarjuk a szerkesztők hasonló érdeklődési körét, ízlésvilágát, világnézetét és mindenekelőtt egymáshoz közeli életkorát. A magyar szerkesztők mindenik nemzedéke, Ion Pop fenti megállapításai szerint, fokozatosan megtalálta a közös hangot a szerkesztőség többi tagjaival, és közvetlen baráti kapcsolatok jöttek létre. Rostás Zoltán, mint a kezdeti csoport tagja: „Jó viszonyban voltam a szerkesztőségi kollégákkal, főleg Ion Poppal és Uricaruval, de ez nem volt »román-magyar barátság« csak egyszerűen barátság. Bár nagyon különbözött érdeklődési körünk, félszavakból is értettük egymást. Nem hittünk a rendszer liberalizálódásában.” Egyed Péter, mint az első igazán sikeres magyar szerkesztőgeneráció tagja szinte ugyanazokat a szavakat használja: „persze a tisztelet és megbecsülés alapján születtek a valóban nagy barátságok: Marian Papahagi, a vulkanikus Ioan Groşan, és elválaszthatatlan barátja, az azóta elhunyt Radu Ţeposu és Augustin Pop álltak hozzám a legközelebb, és persze Peter Motzan, akit korábban (némettanáromként) ismertem meg. Ezek azonban nem elsősorban »magyar–román« barátságok, hanem tartós emberi viszonyok voltak.” Ami pedig a szerkesztőségen kívüli élményeket illeti, a válaszadók nem szolgáltak sok példával. Egyed Péter: „nagy sörözések nem voltak, csak néha mentünk el Ţeposuval és Groşannal egy-egy sörre. Sokkal közvetlenebb volt a kapcsolat a román és a német szerkesztők között. Mi viszont a német szerkesztőkkel rendszeresen fociztunk, és mindig jól meg is vertük őket.” Ion Pop pedig, Rostás Zoltán és Peter Motzan kapcsán írja: „Néha összegyűltünk az akkoriban Arizonárakeresztelt kávézóban egy-egy feketére, vagy az úgynevezett »szerkesztőségi konyakokra«, melyek persze teljesen metaforikusak voltak, s melyekkel akkoriban egyik vagy másik kolléga érdemeit jutalmaztam.” Szőcs Géza azonban már hidegebben fogalmaz, csak „majdnem barátságokról” beszél, számára a viszony, úgy látszik, megmaradt a kulturális kölcsönhatás szintjén, itt azonban fontosnak látja megemlíteni, hogy például Ştefan BÄ�nulescu A milliomos könyve című regényének vagy Andrei Sofalvi költészetének felfedezését román kollégáinak köszönheti.

 

Noha az Echinoxhoz hasonló háromnyelvű kulturális lap több nem létezett a korabeli Romániában, voltak még magyar és német tagozattal rendelkező intézmények az országban (mint pl. az Írószövetség, az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, az Ifjúsági Könyvkiadó, a kolozsvári egyetem, vagy több erdélyi színház), és főleg az erdélyi kulturális lapok rendszeresen közöltek románra fordított magyar irodalmat, illetve gyakran kértek fel bedolgozásra magyar vagy német szerzőt. Ştefan Borbély így emlékezik: „Az egy nagyon érdekes periódus volt, nagyon sokat fordítottak, és az összedolgozás az Írószövetségen belül egész szoros volt, tehát az Echinoxnak ez mintaként szolgálhatott.” Megállapítása szerint a kolozsvári Tribuna vagy a Steaua nevű lapoknál „nagyon természetesnek” számítottak a magyarból és németből történő fordítások. De külön kiemeli a vásárhelyi Vatrát is, mely hasonlóan a három kultúra perspektívájában gondolkozott, főleg a magyarul jól értő, és a magyar irodalommal sokat foglalkozó Dan Culcer, és a sok fordítást készítő Ion Muşlea tevékenységének köszönhetően. Különbséget tesz a „nagy” lapokban történő fordítások, és az Echinox szerkesztőségében létrejövő irodalmi kapcsolatok között: „A Steauanál és a Tribunánál nagyon sokat számított a név, általában a névből indultak ki, és az ismertebb szerzőnek három-négy versét fordították aztán le. Az Echinoxnál azonban inkább műhelyjellege volt az egésznek, inkább a szövegre koncentráltak, nem annyira az elit kultúrára.” Ebből is látszik, hogy a három kanonikus kultúra közötti kapcsolatoknak hivatalos és intézményes formái voltak, és az ankét többi résztvevői szerint, ezek a kapcsolatok pontosan hivatalosságuk és ellenőrzöttségük miatt nem szolgálhattak mintául az Echinoxban létrejövő együttműködésnek. Rostás Zoltán vagy Ion Pop nem lát semmiféle összefüggést például a kolozsvári kulturális élet és az Echinox háromnyelvűsége között, úgy értékelve, hogy a diáklapban kibontakozó „demokratikus” jelenség egyedülálló volt az országban. Szőcs Géza sem tartja példaértékűnek a kolozsvári életben megmutatkozó kulturális viszonyokat: „bár kétségtelen, hogy az Írószövetség helyi szervezetében meg a Főtér közeli kocsmákban nem egy barátság köttetett az Utunk és a Korunk, illetve a Steaua és a Tribuna szerkesztői és szerzői között… Meg itt volt a két nyelven működő rádió és a tévé, a színházak és operák, a képzőművészek, az egyetemi népek… egyfajta barátkozás, közeledés nyilván volt, utaztatás, alkotóház… fordítások készültek, de mély, tartalmas barátságok, netán szövetségek szerintem nem születtek.” Egyed Péter pedig arra világít rá, hogy a korabeli sajtót pontosan a széthúzás jellemezte, ez pedig nem lehetett pozitív példa az Echinox számára: „a román kulturális sajtó egy részében már a vad nacionalizmust bevezető protokronizmus kezdett eluralkodni. A magyar kulturális sajtó pedig – természetes, önvédelmi reflexből – elsősorban a saját értékek feltárásával, kulturális reprodukciójával volt elfoglalva.”

A külső kulturális vagy politikai kontextus tehát nem tudott példaértékű vagy ösztönző lenni az autentikus együttműködés kialakulásához – az Echinox sajátos „intézménye” tehát nem ezeknek köszönhetően alakult ki, hanem a fent bemutatott szolidaritás, közös világnézet, baráti hangulat stb. révén. Hanem ezen „szolidaritás” létrejöttének is áttételesen külső okai vannak, melyek a totalitárius rendszer formájában keresendők. Aurel Codoban megvilágítja, azáltal, hogy a hatalom a civil nyilvánosságot minimálisra redukálta, megnőtt a kitöltetlen individuális szabadidő, amelyet akkoriban az olvasásra és szoros emberi kapcsolatok kialakítására és fenntartására használtak. Aurel Codoban: „Akarva-akaratlanul, de a szocialista időszak életmódjának és gazdasági helyzetének kontextusában sokkal több személyes szabadidőnk volt, vagyis én mint individuum sokkal több idővel rendelkeztem, de hát végül is erre voltam kényszerítve, mert nem léteztek mindenféle programok, előadások vagy filmek, és akkor sokat lehetett olvasni és a barátokkal is többet beszélgetni.” Egyed Péter azonban emlékeztet ezen társadalmi valóság börtönszerűségére: „Ne feledjük el azonban: a szolidaritáson alapuló barátságaink a kényszerű összezártságunkból és bezártságunkból is fakadtak. Amilyen pozitív dolog volt az, hogy kiderült: rendkívül jól értjük egymást, problémátlanul tudunk együtt élni és dolgozni, annyira negatív volt, hogy általában senkinek nem adatott meg, hogy a reális érdekszféráit maga megértse, azok képviseletét végiggondolja, közölje a partnereivel és ezen a reális alapon alakuljon ki az együttműködés.”

 

Az Echinox és a cenzúra sajátságos kapcsolata természetesen külön tanulmányt érdemelne, de egyelőre hely, idő és kellő adatok hiányában csak vázolni tudom a helyzetet, egyrészt a korszak cenzúráját bemutató szakirodalom révén, másrészt a volt szerkesztők visszaemlékezéseire hagyatkozva. Papp Z. Attila tanulmánya6 mentén haladva a következő módon lehet összefoglalni az Echinoxot érintő korszak cenzurális viszonyait: „A hatvanas évek közepén, végén némi lazulás tapasztalható a cenzúra gyakorlása területén, de ez nem jelenti azt, hogy az előzetes cenzúrázás gyakorlata megszűnt volna”7, hanem egy ,,decentralizált” gyakorlat jött létre, ahol megyei „megbízottak” kapták meg a tiltásokat tartalmazó aktuális bukaresti előírásokat. Ilyen viszonylatban „meg lehet különböztetni az állami és politikai cenzúrát: míg az előbbi gazdasági, katonai, egyházi információkra vonatkozott, az utóbbi az RKP KB előírásait tartalmazta. A valóságban e kétféle cenzúrázás természetesen összemosódott, és a szerkesztőségeknek előzetes jóváhagyásra el kellett juttatniuk a cenzorokhoz a következő, vagy az azután következő napi írásokat, hogy a kért módosításokat majd el tudják végezni.”8 Később aztán olyan változás következik be, amely a terhet és a felelősséget átteszi az ellenőrző hivatalról az ellenőrzött vállára: „Az 1974-ben megjelent Sajtótörvény szentesítette a cenzúra intézményét, és meghatározta a kiadók, szerkesztők és terjesztők feladatkörét. Ugyanakkor tíz paragrafusban kijelölte a tabutémákat, és azt is leszögezte, hogy megsértésükért a lapok főszerkesztője a felelős.”9 Ennek ellenére az Echinoxban a főszerkesztők soha nem tiltásokkal, korlátokkal vagy kényszerítéssel gyakorolták tisztjüket, amint például Egyed Péter meséli: „ez egész pontosan úgy működött, hogy én számonként ismertettem az anyagokat Marian Papahagival, aki végighallgatott, néha megkérdezte, hogy X vagy Z anyaggal nincs-e probléma, mire kell vigyázni stb. De soha nem szólt bele, esetleg javasolt, hogy anyagokat hagyjunk következő számokra.”

Ezzel a határozattal azonban kifinomultabbá és többrétegűvé vált a cenzúra: „Ha a cenzúrát működtető hivatalok alkalmazottai nem rendelkeztek kellő szakismerettel, akkor a szakterület elismert vagy megvesztegethető, zsarolható, egyszersmind megbízható szakértőit kérték fel e munka elvégzésére. E technikának kettős funkciója volt: egyrészt a cenzúra munkáját »magasabb« (vagy legalábbis egy átlaghivatalnok szintjét meghaladó) színvonalon lehetett elvégezni, másrészt pedig az »oszd meg és uralkodj« elv érvényesítésével az egyes szakmákon, művészeti ágakon belül a céhbelieket egymás ellen fordítva, nagyobb sikerrel lehetett a totális kontroll ideálja felé haladni.” Az Echinox esetében ez úgy működött, hogy a készülendő szám anyagát először a párt által megbízott egyetemi tanároknak kellett megmutatni (külön tanároknak a román, magyar és német anyagot), s majd aztán elvinni a hivatalos „pártcenzúra” hivatalába. Szőcs Géza beszámolója szerint előbb Szigeti Józsefnek kellett „bemutatni” a szövegeket, aki azonban alkalmatlannak bizonyult a feladatra, és helyébe Komáromi Bélát nevezték ki, „aki sokkal nagyvonalúbbnak bizonyult.” Aurel Codoban az egyetemi szintű cenzúráról a következőképpen nyilatkozott: „ők [mármint a tanárok] nem voltok hivatalos cenzorok, és véleményem szerint az értelmiségieknek szabályszerűen gyávább a természetük, ígyhát úgy vélem, hogy az egyetem belső cenzúrája sokszor drasztikusabb és durvább volt, mint a külső. Mert a tanárok sokkal figyelmesebben olvasták a szövegeket, közbelépett az öncenzúra, és így sokkal többet vágtak ki, mint »kellett volna«.”

Az állami cenzúrát pedig „Citrom, Balog és Mészáros elvtársak” végezték: „kinyújtották kezüket az ajtón és bevették a lapszámot, majd kiadták. Két alkalommal volt valami lényegtelen megjegyzésük, piros ceruzával aláhúzták a »gáz« szót a szóösszetételekben”, írja Egyed Péter, ám szerkesztőtársa, Szőcs Géza már másként emlékezik: „kiszámíthatatlanok voltak, olykor félévekig egy betűbe sem akadtak bele, máskor csuklóból kivágták mind a három oldalt.”

„1977-ben hivatalosan beszüntetik a cenzúrát. A cenzúra formális felszámolása azonban korántsem jelentette a sajtó szabadságának térnyerését. Valójában az öncenzúra intézményesült, hiszen a korábbi gyakorlattal ellentétben, ezután nem egy egyértelmű külső instancia javaslatait kellett figyelembe venni, hanem egy belső önkontrollon keresztül kellett a szerzőknek átszűrniük gondolataikat. Az előzetes cenzúrát tehát a hangsúlyosabb, önmagukkal való viaskodás gyakorlata váltotta fel, amit azonban gyakran az utólagos cenzúra egészített ki.”10 Az utólagos cenzúrát az Echinox esetében ugyancsak egyetemi tanár végezte, tehát gyakorlatilag a helyzet sokat nem változott. Egyed Péter: „1977-től aztán az ideológiai-pártcenzúra keretében Kallós Miklós professzoromnak kellett átnyújtanom a lapot, aki elolvasta, tett egy-két megjegyzést – soha nem jelezte, hogy végrehajtásuk kötelező lenne. Múlhatatlan tisztességgel viselkedett irányunkban. Már valamiféle vezércikk-féléket is kellett közölnünk akkoriban, még a magyar oldalak hasábjain is. Egy alkalommal aztán végső kínomban hozzá fordultam, és habozás nélkül meg is írta a kért kongresszusi cikket.” Amint ebből a részletből is látszik, nem is annyira a cenzúrát végző egyénekkel volt a gond, hanem a Ceauşescu-rendszerben egyre inkább eluralkodó ideológiai beszédmóddal, amely rohamosan növelte a sajtóban megjelenő kötelező „sablonszövegek” arányát, kiszorítva és csonkítva a lapok saját anyagát. Papp Z. Attila közli Horváth Andornak a visszaemlékezését: ,,a pártirányítás nem főképpen azt jelentette, hogy mit nem szabad megjelentetni, hanem azt, hogy minek a közlése elengedhetetlen ahhoz, hogy a lap – azon a héten és általában – megjelenjék. (…) A szerkesztés igazi drámája nem abból származott, hogy mit nem volt szabad írni/megjelentetni, (…) hanem abból, hogy a családi diktatúra és a személyi kultusz eluralkodásával ők mondták meg, hány oldal terjedelmű lesz a születésnap, a kongresszusról készülő összeállítás stb., hovatovább ők szerkesztették a lapot.”11 Ez az állapot nagyon jól jellemzi az 1983 utáni Echinoxot, amely már nem tudott annyira „szélvédett” maradni, mint azelőtt, és az Aurel Codoban által vezetett szerkesztőségnek már sokkal több kompromisszumba kellett belemennie, amellett, hogy az „országos papírhiány” miatt egyre csökkent az oldalak száma.

A cenzúra egyik szintjén tehát az egyetem külön ellenőriztette a román, magyar és német oldalakat, egy másik szinten pedig a hivatalos cenzorok vagy később a Diákszövetség kijelölt tagjai összességében vizsgálták a lapszámot, a tematika szempontjából, előírva, mely kötelező „sablonszövegeket” kell megjelentetni. Mivel az első szinten többnyire az illető egyetemi tanár személyétől (tájékozottságától és magatartásától) függött az ellenőrzés eredménye, a második szinten pedig ritkán került olyan cenzor, aki tökéletesen értett volna magyarul, nehéz eldönteni és meghatározni, hogy a cenzúra miként viszonyult a háromnyelvű formához és szerkesztőséghez. Szőcs Géza így fogalmazza meg a cenzúra kiismerhetetlenségét: „A magyar oldalak kicsit mintha takarva, szélárnyékban lettek volna, s ezen a surranópályán olykor meglepő dolgok történtek [mint pl. a Méliusz Józseffel készített sokrészes interjú publikálása]. Ugyanakkor a magyar nacionalizmus elleni éberség képtelen helyzeteket eredményezett.” Ion Pop így nyilatkozik erről: „Őszintén szólva, úgy gondolom, hogy a magyar és német anyagot figyelmesebben ellenőrizte a cenzúra, a korszakban uralkodó gyanakvó hangulat miatt, melyben különösen érzékenyek voltak a kisebbségi kérdésekben. De a Szekuritáténak a Forradalom után felnyitott archívumából kiderül, hogy »nemzetiségtől függetlenül« mindenkit ugyanúgy megfigyeltek. Így hát, végül is nem hiszem, hogy azok, akik románul írtak, több szabadságnak örvendtek volna.”

A visszaemlékezésekből és az Echinox-szakirodalomból megállapítható, hogy a lap indításakor a háromnyelvű forma születése a hatalmat képviselő egyetemi rektorátus kényszerítő döntésének „köszönhető”, ezt a döntést pedig egyrészt a könnyebb kezelhetőség, másrészt a nemzeti kisebbségekkel szemben működtetett asszimiláló stratégia indokolta: így alakul ki a lap aránytalan szerkezete (24 oldalból 3 magyar és 2 német). A hatalmi döntés (morális és jogi szempontból származó) problematikussága ellenére a későbbi román szerkesztők és munkatársak önértelmezéseiben, visszaemlékezéseiben szinte egyáltalán nem kap visszhangot (Ion Pop a kivétel), magyar részről pedig – kezdeti felháborodás és elhatárolódás után – a lap státusa átértelmeződik, és a következő generációk számára mindinkább ritka publikálási lehetőségként mutatkozik. A több évtizede működő háromnyelvű forma ellenére, a román és magyar köztudatban illetve szakirodalomban az Echinox leginkább párhuzamos módon, a különálló kultúrák részeként létezik, és azok a kijelentések, amelyek figyelnek a háromnyelvűségre, általános, felszínes illetve személyes, de tudományos értelemben jobbára megalapozatlan módon jellemezték azt. Ezek közül a legelterjedtebb meghatározási kísérletek a román nyilvánosságban az 1990-es évek második felében elterjedt multikulturalitás és interkulturalitás fogalmait akarják diakrón módon alkalmazni az Echinoxra, de amint az elméleti háttér vázolása és értékelése mutatta, ezeket a terminusokat csak megkötéssel és átértelmezéssel használhatjuk egy totalitárius rendszerben működő lapra. Az „interkulturális kommunikáció” alaptípusainak (az együttműködésnek, illetve az ebben a tanulmányrészletben nem részletezett fordításnak és „átjárásnak”) az ankétból és a repertórium vizsgálatából származó tapasztalatokkal való összevetése révén látható: a lap működését alapjában meghatározó szerkesztőségi „politika”, a „passzív tolerancia” dacára tematikus összeállításokban, fordításokban és az átjárásokban (vagyis a másik kultúra nyelvén közölt szövegekben) elégséges példát találunk arra, hogy egy (morális és ízlésbeli) szolidaritáson alapuló, sikeres szerkesztőségi együttműködés képét vázolhassuk fel.