A korszakot személyes tapasztalatból nem, de a vonatot mint helyszínt és a sötétséget is ismerem. El tudom képzelni a beszélgetést is.

Az eset 1949-ben történt, sötét és hideg decemberi éjszakán, egy olyan vonaton, amelyet a hatvanas évek elején fedeztem fel a maga csodálatos valóságában.

Én rokonokhoz utaztam többször is, gyakrabban Fehéregyházáról Székelykeresztúrra, de néha Székelykeresztúrról Fehéregyházára. Székelykeresztúron úgy hívták ugyanazt a vonatot, hogy személy, Fehéregyházán pedig úgy, hogy kursza. A helyi tudás szerint mérlegelve és ítélkezve mint tudatlan tévelygőre néztek le rám unokatestvéreim, ha a kérdésre, hogy mivel jöttél, azt válaszoltam: a személlyel. Személyvonatok csak a Segesvár–Brassó fővonalon közlekednek. A kisgyerekek álmukból felébresztve is tudják Fehéregyházán, hogy a mellékvonalon, Segesvár–Székelyudvarhely között, oda és vissza, naponta háromszor, kursza közlekedik. 

Ez a vonat, ez a személykursza/kurszaszemély fokozatosan tárta fel titkait. Először azt, hogy milyen is egy igazi gőzmozdony, ha nagy tisztelettel többször is körbejárják. Aztán azt, hogy két fadarabból meg egy vékony szegből olyan nyeles propellert lehet faragni, ami a meglóduló vonat ablakán kitartva igen nagy sebességgel pörög. Azután azt, hogy Székelykeresztúron a piros sapkás, nagy hatalmú állomásfőnök is magyar, de három állomás után a negyediken, Héjjasfalván már inkább románok a felszállók. Legvégül pedig azt, hogy adott helyen, Újszékely után, a Küküllő-híd előtt a család felnőtt tagjai sűrűbben tekingetnek ki az ablakon, és mindig elhangzik: itt volt a határ. Ott húzódott ugyanis 1940. augusztus 30., a bécsi döntés és 1944. szeptember valahányadika között Románia és Magyarország határa.

 

Azok közül a családtagok közül, akiknek sorsát átírta ez a határ, már csak anyám él. Őt 1940. szeptember első napjaiban egy kora reggel, amikor még csak híre volt az új határnak, feltették a cókmókjával együtt annak a szász szomszédnak a szekerére, aki éppen bort vitt eladni Székelyudvarhelyre, és még aznap megérkezett új életének színhelyére, a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe. Az ő generációjából a családból az egyetlen volt, aki ekképpen külföldön tanult, és a négy év alatt egyetlenegyszer, útlevéllel, Brassó fele kerülve látogatott haza Magyarországról Fehéregyházára.   

Egyetlen volt, de nem egyedül. Ő volt a családban a hatodik gyerek, és legnagyobb bátyja is Észak-Erdélyben maradt, majd még három fiútestvére, majd nővérének férje szökött át a határon, a katonaság elől. Azzal keltek, és azzal feküdtek: mi történik aznap otthon, a határ túloldalán? Meddig lesz határ, és mi lesz, ha már nem lesz? 

Héderfáján és Küküllőszéplakon is hallottam ugyanazt a történetet. Különböző családokról mesélték, és nem ellenőriztem, hogy igazolhatóan több párhuzamos történet ismert vagy ugyanannak a motívumnak a mesélt variációiról van-e szó. 1940 szeptemberében ismerősök, talán barátok, talán rokonok is, a szomszédos Nyárád menti Nagyteremiben és a Kis-Küküllő-menti Héderfáján, meg Kisteremiben és Küküllőszéplakon gazdaságot cseréltek. A románok az új határtól délre, a magyarok északra költöztek úgy, hogy csak a család tagjai mozdultak el, a ház és berendezése, az állatok, a földek maradtak. Mintegy megőrzésre átvették egymástól, és éveken keresztül a cserélt gazdaságot éltetve és abból élve, a cserélt térben és valóságban várták ki a fejleményeket. Mert négy év múlva eljött az ideje annak is, hogy megszűnjön a határ, és a családok véget vessenek a kölcsön-életnek. A magyarok és románok újra visszaköltöztek szülőfalujukba, vagyis otthonról haza. Hátrahagytak minden, amúgy is kölcsön-ingóságot, csak az emlékeiket vitték magukkal.    

 

A rugonfalvi milícia-körzet vezetője, DrÄ�gÄ�nuţ Oprea főtörzsőrmester a 248/949-es „informatív jelentésben” terjesztette fel az Udvarhely megyei milícia vezetőségének az alábbi esetet. 1949. december 22-én átiratban közölték az információt az udvarhelyi Szekuritáté Szolgálattal (Serviciu de Securitate Odorhei).

„A vonattal történő Udvarhely-Keresztúr utazás során, bár sötét volt, és nem lehetett személyesen megfigyelni, de hallani lehetett két utas beszélgetését, akik Udvarhelyről Segesvárra utaztak, hogy Bukarestben azt a rémhírt (zvon) terjesztik, hogy 1950. március 1-jétől az észak-erdélyi megyékből és különösen a magyar etnikai többségű megyékből visszavonnak majd minden román államhatalmi szervet, és csak magyarokat fognak alkalmazni, és így Autonómok lesznek (se vor incadra numai cu elemente de origine etnicÄ� maghiarÄ�, devenind Autonomi). Ugyanezek az utasok beszélték, lehetséges, hogy egy kis ideig még megtűrjék azokat a tisztviselőket, akik ismerik a magyar nyelvet és írást, de csak addig, amíg teljes mértékben magyar tisztviselőkkel cserélik ki őket, és ezért minden tisztviselőt levizsgáztatnak a magyar nyelv tökéletes ismeretéből.

Nem lehetett ellenőrizni ezt a rémhírt más utakon, mert a körzet területén a jelen pillanatig nem lehet semmit sem észlelni.”

Az 1949 januárjában megszülető milícia, az 1948 augusztusában létrehozott szekuritáté egyik feladata a lakosság „hangulatának” állandó szondázása volt, hasonló esetekről százával készültek olyan jelentések Udvarhely megyében is, amelyeket a megyei vezetés összegzett, majd tovább küldött a brassói felettes szervnek. Nemcsak az autonómia szerepelt a rémhírek között, hanem például: kitört a háború a jugoszláv–román határon, az amerikaiak már Budapesten vannak, Gheorghiu-Dej és Ana Pauker azért mentek Moszkvába, hogy megállapodjanak Romániának a Szovjetunióhoz való csatolásáról. 

 

A magyarázatot keresve több kérdés is felmerül. Maradjunk egynél, amely kettő.

A vonatban, a sötétben, 1949 decemberében a két utas, vagy ha úgy tetszik, a hatvanas években minden utazásnál a Nagy-Küküllő-híd előtt az ablakon kitekintő és emlékező felnőttek a térképről, azaz két fontos dologról beszélgettek: kié a (politikai és társadalmi) tér, és hol vannak a (Minket az Idegenektől elválasztó) határok?

1952-ben létrejött Romániában a Magyar Autonóm Tartomány új valóságot teremtve és egyben új illúziókat táplálva. A négyéves országhatár Sztálin és a Magyar Autonóm-tartományok közötti határként újra megjelent. Majd 1968-ban megyehatárrá változott. 

Nem részletezem a mába és a jövőbe átnyúló téralakításokat és illúziókat, csupán egy, a térképek kialakítására és fennmaradására vonatkozó eszmefuttatást szeretnék bemutatni.

Elismerem, hogy a fenti jelentésnek mint példának erős az aktualitása és érzelmi telítettsége, mint minden vágyak, hitek, nemes elképzelések által mobilizált, mitomotorikus funkciójú örökségkonstrukciónak. De nem az aktualizálás, inkább az elvonatkoztatás a célom.

John R. Searle filozófus Elme, nyelv és társadalom című könyvében beszél az intézményi valóság felépítésének egyszerű modelljéről. A példa: egy fal, amelyet azért építenek, hogy „kívül tartsa az esetleges behatolókat, a csoport tagjait pedig odabent” (John R. Searle: Elme, nyelv és társadalom. A való világ filozófiája. Ford. Kertész Balázs Vince, Bp., 2000.).

A fal, amely kőből vagy akár téglából, vasbetonból vagy vasfüggönynek is nevezett szögesdróthuzalokból épült, fizikai valóságában teljesíti kijelölt feladatát, és feltételez egy már eleve meglevő, Searle által kollektív intencionalitásnak nevezett társadalmi szándékot. Van azonban egy harmadik, szintén a társadalom által hozzárendelt feladata is. Ha lebontják, akkor is működhet falként, csupán azáltal, hogy azok, akik emlékeznek, és ezáltal tudnak az egykori falról, nem lépik át a vonalát, mintha még mindig fizikai valóságában is létezne (persze, ha nem emlékeznek, hanem felejtenek, akkor a teljes megszűnésről beszélhetünk). Searle ezt a funkciót „státusfunkciónak” nevezi, és azt állítja, hogy ez az emberi, intézményesült, tehát a múló mindennapokból kiemelkedő, tartósan létező világ alapja. Az emberek mint kollektív cselekvő egyének kollektíven elismerik, elfogadják, és gyerekeiknek átörökítik a fal hírét, emlékét és ezzel együtt a fal működtetésére vonatkozó elképzeléseket. A kultúrába, esetünkben az írásbeliség, jogi kodifikáció, államhatalmi szerkezet által kimunkált formák előtti vagy azok alatti „kis hagyományba” van beírva az, hogy a fal létezett. Ha ismerik és betartják a fal születésével együtt egykor kialakult viselkedésformákat, akkor, bár fizikai valósága nincs, de társadalmilag-kulturálisan létezik ma is.

Ezek a státusfunkciót betöltő falak azok, amelyek az égig nyúlhatnak, és mindennél szilárdabb határokat/akadályokat képezhetnek.      

A falak sokaságát és a közöttük kiszabott mozgáslehetőségeket (ábrázolva: településeket, útvonalakat) nevezzük térképnek.

Érzelmi viszonyulásokkal megkötötten pedig: szülőföld, haza, szabad, autonóm, jogok kiteljesedését lehetővé tevő térrész az univerzum végtelen, de saját jelentésekkel meg nem jelölt, társadalmi mobilizációt eredményező státusfunkciókkal fel nem ruházott semleges terében.