A szóbeli hagyományozás és az emlékezet külső, szimbolikus segédeszközei közötti kölcsönös viszony vizsgálói körében elfogadott nézet, hogy a „szónyelv”, valamint az írásközpontú hagyomány kialakulását megelőzte a vizuális szimbólumok „nyelve”. A pszichológia azt is kimutatta, hogy a gyermekrajz jellegű „ősi ábrázolások” (pl. barlangrajzok) jól tükrözik azt a sorvadást, amit a vizuális reprodukciós készségekben a verbális nyelv dominánssá válása okozott. Eszerint a nyelv előtti, mimetikus kultúra talaján előbb a tárgyias-vizuális, külső szimbolizáció jött létre.

Tánczos Vilmos Szimbolikus formák a folklórban című kötetében e képi, szimbolikus nyelv bemutatására vállalkozik. Előfeltevése szerint a szimbólumok univerzális jellegük miatt valamilyen mértékben mindenki számára ismert jelenségek. A koronként, kultúránként, médiumonként „felszíni” különbségek tekintetében változó jelképek tárházából a szerző alapvetően a magyar népi kultúra szimbólumaira koncentrál – de nem hagyja említés nélkül sem a képzőművészeti, sem a szépirodalmi vonatkozásokat –, ezen belül pedig a szakrális-mágikus funkcióval rendelkező képekre.

Értelmezésében egy képnek akkor van szakrális-mágikus funkciója, ha „mintegy fétissé válva maga helyettesíti az ábrázolt objektumot, vagyis eggyé válik vele […] azonossá lesz a megjelenített transzcendens valósággal” (9.). A Kép és kultusz című monográfia szerzője, Hans Belting – a Tánczos által követett archetipális elmélettől függetlenül – is úgy gondolja, hogy a szent vagy a kultusz tárgyát képező kép a személyes képmást, az imágót jeleníti meg, ezért használói úgy viszonyulnak hozzá mint személyhez. A módszer a filozófiában sem ismeretlen.

A szimbólumok eredetének kérdésében Tánczos az archetipális elmélethez folyamodik, mely szerint a képek a transzcendens valóság isteni üzeneteként értelmezhetők. Mint írja, „a mítoszok és vallások szakrális-mágikus képei a Szent megjelenései […] hierophániák” (11.). A mágikus, vallásos, rituális funkción túlmenően a képeknek minden bizonnyal a tudásmegőrzés-tudásátadás folyamatában is meghatározó szerepük volt és van.

A szerző természetesen jól ismeri a kollektív tudatalatti archetipikus képek eredetét kritizáló viták tanulságait. Erdélyi, moldvai kultúrákban végzett kutatási tapasztalatai ellenben arról győzték meg, hogy e képek az emberi lényeghez tartoznak, hogy a beléjük vetett hit különös varázst, erőt, sőt mítoszt, vallást és szokást hoz létre. Nem mellékes tényező, hogy az elemzés során a szimbólumok archetipikus értelmező kerete követhető logikai modellt nyújtott a kép-körök következetes kibontásához.

Az eredetkutatás, az összehasonlító elemzés magában hordozza a jelenségek vagy a jelenségek egyes elemeinek időrendi sorrendbe állításának kényszerét, ami a jelenségek egymással szembeni meghatározását eredményezi. Tánczos talán éppen ezért nem fektet nagy hangsúlyt a szimbólumok történeti fejlődésére, azok földrajzi elterjedésének a nyomon követésére is utalásszerűen tesz említést. Minthogy a kultúrtörténeti támpontok mellett elsősorban élő hagyományt vizsgál, a szimbolikus formák működési mechanizmusára, „grammatikájára” fókuszál. Módszerében így nem a jelképek magyarázatára, hanem azok működésére mutat rá, az univerzális formák, rendszerszerű működésük törvényszerűségeit világítja meg. Alapfelvetése szerint az egyetemes szakrális-mágikus szimbólumok az egyes kultúrákban, a kultúrák egyes korszakaiban más-más szerveződési formákat mutatnak.

A kötet szerkezetét, az egységek tagolását nem alfabetikus sorrendbe állított szócikkek, hanem nagyobb kontextusok (szimbólumkörök) együttese adja. A tizenöt szimbólumkör egyes rétegeit Tánczos Vilmos önállóan is ismerteti. Az állatiság képeit (1.) összegezve megállapítja: az állatőstől való származás képzete arról tanúskodik, hogy lényegi azonosság van az ember és az állat között, az állatszimbólumok képesek kifejezni az emberi természet összetett voltát. A gonosz erői. Az Ördög- és Démonképzetek (2.) a világban jelen lévő Rossz eredetének kérdését, képi megjelenítését járja körül. A mitikus képzet a világban jelen lévő Rossz erőit konkrét képekben ragadja meg, lényekhez, személyekhez, csoportokhoz, tárgyakhoz társítja, térben lokalizálja, kiismerése által megkísérli kezelhetővé, legyőzhetővé tenni. A halál sötét vize. A sötétség archetípusa (3.) szimbólumkör a legősibb és leggazdagabb képegységek egyike. A hozzá tartozó szimbólumok némelyike női jellegű, és szorosan kapcsolódik a következő képkörhöz, amit A veszélyes és tisztátalan nőiség (4.) fejezetben tárgyal. A szerző többek között kimutatja a nőiség jelképes összekapcsolódását a holdszimbolikával. Az időleges jelképekről, a végzet képi világáról szól a következő, A zuhanás képzetköre (5.) címet viselő egység. A „fenti világ” szférájával fenntartott kapcsolat jelképeit taglalja A felemelkedés és a Fent szimbólumai (6.), valamint A Fény és a Szó (7.) részben. Az előbbiben az idő elől való menekülés jelenik meg, melyet egy sor vertikális irányultságú tárgy (létra, lépcső) és természeti jelenség (hegy) fejez ki. A vertikalitás jelképeit a szerző az emberi test (mikrokozmosz) szintjén is kimutatja. Az utóbbi a „fenti világ”-gal való kommunikáció jelképei közül a sötétség ellenében szerveződő fény és (mágikus) szó jelképeivel foglalkozik. A sötét, rendezetlen, amorális Káosz és a világos, morális értékek mentén elrendezett Kozmosz erői közötti konfliktus a polemikus, dinamikus harcoló Hős archetípusában jelentkezik, amit a szerző a Harc, tisztítás, elválasztás (8.) című részben fejt ki.

A szimbólumok ellentétes arcukat is mutathatják, amit a Tánczos által sokat idézett G. Durand azzal magyaráz, hogy „teljes szimbólumkörök hagyhatják el az antitézis, a harc nappali rendszerét, és azáltal, hogy az éjszakai szimbólumtartományba kerülnek, jelentésük is alapvetően átalakul […] ellentétébe fordul” (227.). A megállt idő, a zárt tér szimbólumait, a létszférák közötti közlekedés eszközeit foglalja össze A szimbólumok ellentétükbe való átfordulása és eufemizálódása (10.) című fejezet. Ezt követően az Esszenciális anyagok (11.) mint a táplálkozás és tápláló nedvek, anyagok szimbolikája, az emberi test belső szerveinek jelképvilága kap leírást. A Ciklikus szimbólumok (12.) rész az átalakulás, változás bizonytalan kimenetelű, a pusztulás lehetőségét is magában hordozó jelenségeiről szól. A ciklikusság képzetei közt a messianizmus jelképköre nagy szerepet kap. Ebbe a képzetkörbe integrálódik Az áldozat szimbolizmusa-kör (13.) lévén, hogy a ritmikusan megismétlődő áldozati aktusok célja ugyancsak az idő uralása és megújítása. Az utolsó előtti fejezet az Élet-, termékenység- és szerelemjelképek (14.) címet viseli, az ember azon alapvető vágyáról szól, hogy mindezeket mágikus úton befolyásolja. Az élet esszenciáját tartalmazó (víz, tűz stb.) és újrageneráló jelképek a túlélés, gyógyulás, egészségvarázslás szimbolikával egészülnek ki. A haladás mítosza (15.) voltaképpen a ciklikus szimbólumok között már érintett messianizmus képzetkörét részletezi. Az eszkatológia rendkívül gazdag biblikus és nem biblikus hagyományokon alapuló jelképvilágából a fa szimbolikája a legjelentősebb, mely „a transzcendencia felé vezeti a ciklikusság képzetét. Azt sugallja, hogy van valami végleges érték, ami úgy győzi le az időt, hogy »együttműködik« vele.”

Tánczos kötetéből jól kitetszik, hogy a képeknek – függetlenül attól, hogy szakrális szimbólumok-e vagy sem, vagy hogy éppen milyen mértékben azok – számos megjelenési formája van, melyek közt a leggyakoribbak a nyelvi, vizuális, akusztikai, mimikai természetűek. Mindez azt mutatja, hogy mindennemű tipologizálás, rekonstrukció, analízis csupán a tudományos vizsgálódások terében releváns, hiszen a szakrális szimbólumokat használó egyének és kultúrák körében ezek a szisztematizáló, rendszerező kísérletek ismeretlenek. Ez pedig nemcsak a tudományos hipotézisek egymás közötti toleranciáját kellene hogy eredményezze, hanem esetleges együttműködésüket is.

A globális multimédia korában mind a tradicionális, mind a modern társadalmak tagjai szembekerülnek az életmód, a világkép alternatíváival. Napjainkban a kép elsősorban mozgóképet jelent, a képi logika racionális eszközeit a film (televízió) és a rádió (akusztikus természetű) hordozza és közvetíti; pergő tempójának köszönhetően ellenben – bár visszanézhető, újrahallgatható – nehezen teszi lehetővé a részletek összevetését, racionális-kritikai ellenőrzését. Tánczos Vilmos kutatásai azt bizonyítják, hogy e globális folyamatok a szimbolikus formák jelentős részét nem feloldották, hanem azok új formákban történő megnyilvánulását, illetőleg belső mentális képekké történő konvertálását eredményezték. A kognitív kutatások is megerősítik, hogy a kép ma is erősebben és közvetlenebbül hat az érzelmekre, s hogy az a puszta szövegnél inkább lehetővé teszi az egyének közötti (intenzívebb) kommunikációt és kölcsönös azonosulást.

Számos jelenséghez hasonlóan elképzelhető, hogy a szakrális szimbólumok esetében is egy (végső soron) feloldhatatlan problémával állunk szemben, amely éppen ezért minden képben és/vagy szóképben gondolkodót egyaránt megszólít, megidéz.

A 2006-ban Kolozsvárt megjelent Folklórszimbólumok című kötet magyarországi kiadása (Szimbolikus formák a folklórban címmel) révén az olvasó nemcsak a tárgy tudomány- és eszmetörténeti kérdéseivel, hanem a szerző által kimerítően ismert és alkalmazott francia, illetőleg román szakralitás-, mítosz- és szimbólumkutatások elméleti és módszertani eredményeivel is megismerkedhet. A Budapest székhelyű Kairosz Kiadónál megjelent 504 oldalas kötet 225 tematikus fényképet, gazdag bibliográfiát, angol és román nyelvű rezümét tartalmaz.