Kelen és Derso az 1920-as évek Genfjének kedvenc rajzolói voltak. Genf akkoriban mint a Nemzetek Szövetségének székhelye hirtelen átalakuláson ment át, az addig szürke és szigorú város megteremtette a szórakozás és a szabadidÅ‘ kellemes eltöltésének lehetÅ‘ségeit. Kelen és Derso (polgári nevükön Kelen Imre és DezsÅ‘ Alajos) a diplomaták törzshelyén, a Bavaria kávéházban dolgozott. Kezük alatt a szakállas Albert Thomas, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet igazgatója bölénnyé, Makszim Litvinov orosz külügyminiszter medvévé, a hórihorgas Apponyi gólyává, az idÅ‘södÅ‘ Elena Văcărescu, Ferdinand trónörökös egykori kedvese paradicsommadárrá, Beneš pedig kengurukölyökké változott André François-Poncet zsebében. A karikatúrák eleinte a politikusok bosszúságára voltak, késÅ‘bb saját felkérésükre készültek, abból a meggondolásból, hogy népszerűséget, publicitást hozhat, ha együtt nevetnek a rajtuk nevetÅ‘kkel.

A rajzolók története a Limes című folyóirat kétrészes lapszámában (Magyarságkép a 20. században I–II.), Zeidler Miklós izgalmas, anekdotázó kedvű írásában olvasható. Torz tükröt tart elénk a kötet tíz-egynéhány történelmi tanulmánya is. A folyóirattal olyan tükörteremben találjuk magunkat, amelyben nemcsak jelenlegi arcunk néz vissza ránk ijedten, hanem elfelejtett vagy elfelejteni vágyott múltunk arcai is.

A tükörbe nézés, önvizsgálat célja egy olyan magabiztosság elnyerése lenne, mely a külpolitikai gondolkodás értÅ‘ szemű vizsgálatából adódik – fogalmazza meg bevezetÅ‘jében Pritz Pál, a lapszám vendégszerkesztÅ‘je.Így a folyóirat a 20. századi magyarságképet tematizálva az „értelmiség szélesebb körei” mellett a nemzetközi kapcsolatok intézÅ‘ihez is szól. A tanulmányok bevallottan diplomáciai tárgyúak, a Limes a politikai elit tevékenységének, „viselt dolgainak” perspektívájából közelít a problémához, külföldi politikusok, diplomaták szemüvegén keresztül követi figyelemmel a magyar politikai elit tevékenységét és azt, hogy milyen fényt vet legjobbjaink ügyködése Magyarországra, a magyarságra. Hiszen „elitek jönnek és mennek, de a népre-nemzetre vetített kép nemigen, az jó esetben is csak lassan változik”.

A kötet sokszorosan is sokszempontú és színű, mindenki találhat benne kedvére való írást. Két fÅ‘ nézÅ‘pont irányából ragadják meg a szövegek a Magyarországról és a magyarokról alkotott vélekedéseket. Az egyik valamely országé, illetve annak elitjéé – például hogyan tekintettek Magyarországra az angolok, franciák, olaszok stb. Az ilyen perspektívájú tanulmányok fÅ‘ként a Magyarok francia szemmel és a Magyarok olasz szemmel című tematikus egységek alatt találhatók. Tekinthetünk másrészt Magyarország, Magyarország története felÅ‘l is a világra, hogy aztán külsÅ‘ szemmel nézhessünk vissza egy-egy fontos belpolitikai eseményre (Magyarságkép a két világháború között, Magyarságkép 1956 után, Magyarságkép a rendszerváltás után). A szerzÅ‘k többsége egyszerre érvényesíti mindkét nézÅ‘pontot. Két írás külföldi tankönyvek magyarságképét vizsgálja (Tankönyvek magyarságképe), és bár ilyen esetben a kutatott anyag merÅ‘ben más, ezekben a szövegekben is érvényesülnek a fenti szempontok.

Majoros István és Ablonczy Balázs írásai kínálnak a szemlélÅ‘déshez francia perspektívát. Majoros a franciák iránti „viszonzatlan szerelem” korába, a századelÅ‘re vezet vissza, mely korban „a magyar szellemi és művészvilág számára [...] Franciaország volt a minta, s Párizsból, a művészetek és fény városából számos hatás érte Magyarországot is”. Franciaország azonban nem viszonozta hasonló odaadással a magyar érzelmeket; amennyiben Magyarországgal foglalkozott, azt csupán a nemzetközi politika kontextusában, önnön érdekében, illetve gazdasági célzattal tette.

Ablonczy tanulmánya a két világháború közötti viszonyok kontextusában három diplomataportrén keresztül (Louis de Robien, Louis de Vienne és Aurélien Sauvageot, Franciaország hivatalos képviselÅ‘i kapcsán) mutatja be a francia külpolitika Magyarország-képét, amit nagymértékben befolyásolnak a magyar diplomaták „viselt dolgai”, a világháború öröksége, Trianon és a francia politika önigazoló törekvései. Ezeket szerették a Magyarországról alkotott vélekedésekben is viszontlátni.

Horváth JenÅ‘ adja a kezünkbe az olaszok látcsövét, mely a második világháború utáni Magyarországra biztosít rálátást, a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételétÅ‘l ’89-ig, különös tekintettel az ’56-os eseményekre. Olasz újságírók érkeznek Magyarországra, hogy megbizonyosodjanak róla: a magyarországi lázadás nem „ellenforradalom”, mint hírlik. Ötvenhatot követÅ‘en magyar szépirodalmi művek jelennek meg olasz nyelven, és egyes olasz kommunisták nem újítják meg párttagságukat. Nagy publicitást hozott ’56 az Egyesült Államokban is – ebbÅ‘l indul ki tanulmányában Magyarics Tamás. Az Év Embere a magyar szabadságharcos lesz, Amerika több tízezer magyar menekültnek biztosít támogatást. Mindkét írás figyelmet szentel a Kádár megítélésében beálló változásnak: míg ’56 árnyékában ez negatív érzésekkel terhelt, a hetvenes évekre a „legvidámabb barakk” Kádárja mind Olaszországra, mind Amerikára „jó benyomást tesz”.

Nem meglepÅ‘, hogy Románia vezetÅ‘ politikusaiból ’56 más reakciókat váltott ki. Novák Csaba Zoltán története baljósan ismerÅ‘snek hat. Mint kiderül belÅ‘le, az ’56-os események sokáig meghatározzák a román politikai vezetÅ‘k Magyarországhoz, illetve a romániai magyarokhoz való viszonyulását; ’56 gyanús lesz nemcsak a desztalinizációs kísérletek, hanem a romániai magyarokra tett hatása miatt is. A román vezetés revíziós ambícióktól tart, így ezután a tömbmagyar területek fokozott megfigyelés alá kerülnek. MegfigyelhetÅ‘ egyfajta fokozott érzékenység kialakulása a „magyar nacionalizmussal” kapcsolatos kérdésekben, és ez a bizalmatlanság határozza meg ezután a felek közötti kommunikációt.

A két világháború közötti Magyarországhoz Nagy-Britannia, Jugoszlávia, Ausztria, Románia, aSzovjetunió és Szlovákia külpolitikai elitje felÅ‘l közelíthetünk. A tanulmányokból kiderül, hogy a nemzetközi helyzet sokszor alig hagyott mozgásteret a magyar külpolitikának, és az elÅ‘zetes vélekedések önbeteljesítÅ‘ jóslatként működhettek. A viszonyulást leginkább a Monarchia emléke, az aktuális nemzetközi konstelláció és a Magyarország revíziós törekvéseivel kapcsolatos feltételezések, tapasztalatok határozzák meg, nem is csupán azon országok esetében, amelyek közvetlenül érintettnek tekinthették magukat. K. Lengyel Zsolt tanulmányának középpontjában a kor Erdélye áll. Nemzetközi politikai kontextusba helyezi és értelmezi a páneurópai gondolattá szelídített, sokszor revizionista felhangú transzszilvanizmust, amely békés eszközökkel rendelné a nemzet eszméjét az államé fölé.

Miroslav Michela írása a szlovák államépítéssel járó szimbolikus térfoglalás és (a múltból nacionalizált) történelem-, illetve hagyományteremtés alapján kirajzolódó magyarságképet tárja elénk. Az új szlovák nemzettudat a magyarokról alkotott kép ellenében fogalmazza meg önmagát és saját legitimitását. Mint írja, „az elsÅ‘ Csehszlovák Köztársaságban kialakult kép a magyarról az volt, hogy a szlovákok »örökletes ellensége«, »elnyomója«. Ezt a képet, a folyamatos múltbeli reminiszcenciákon kívül, azon hírek is alátámasztották, amelyek a köztársaságot a magyar revizionizmus oldaláról fenyegetÅ‘ veszélyrÅ‘l, továbbá a Magyarországon élÅ‘ szlovákok vigasztalan sorsáról szóltak.”

A tanulmányok érdekfeszítÅ‘ek és figyelemre méltóak, bár lássuk be, legtöbbjük lazán kapcsolódik a folyóirat címlapján megjelölt témához. Magyarságkép helyett – hiszen az magában foglalná mindazokat a lelki, magatartásbeli és kulturális vonásokat, amelyek egy nemzet tagjait külön-külön vagy együtt jellemzik – inkább a 20. századi magyarországi diplomáciatörténethez szolgál adalékokkal, és csupán közvetve, ennek kapcsán szól a magyarság külföldi megítélésérÅ‘l. Ennek egyik oka, hogy atanulmányok többsége nem tesz különbséget Magyarország és magyarság között. Megállapításom nem a határon túli magyar fül túlérzékenységének tulajdonítható – erre a folyóirat nem is szolgálna rá, hiszen több írásnak is tárgya a kisebbségi kérdés, ez lévén a 20. századi magyar diplomácia egyik kulcskérdése –, hanem annak, hogy a tanulmányok többségében a szöveg fÅ‘ vonalában a külpolitikai és a politikai elit képét tárják elénk a szerzÅ‘k: a magyar diplomaták ténykedésének elbeszélése az elsÅ‘dleges, és ebbÅ‘l közvetett módon bontakozik ki a magyarságkép. A tanulmányokban vissza-visszaköszönÅ‘ sztereotípiák („bezzeg-ország”, „legvidámabb barakk”) is Magyarországra és nem annak lakóira vonatkoznak.

Kivételt képez az a két írás, amely külföldi tankönyvek magyarságképét vizsgálja. Heike Mätzing és Vitári Zsolt az NDK és NSZK történelem- és földrajzkönyveinek magyarság- és Magyarország-képét tanulmányozza. Az NDK-s tankönyvekben Magyarországról alig esik szó, a történelemtankönyv fÅ‘ célja az NDK bemutatása a szocialista világrendszer részeként. Így az ottani diákok a magyarok eredetérÅ‘l például a földrajzkönyvekben olvashattak, amely tankönyvek Magyarország vonatkozásában is inkább gazdaságföldrajzzal foglalkoztak. Az NSZK esetében másfajta problémával szembesültek a kutatók. Magyarország ezeknek a tankönyveknek sem túl gyakori szereplÅ‘je, és többnyire csak olyan vonatkozásokban bukkan fel, amelyekben története a német eseményekhez kapcsolódik (pl. a kalandozások, a török uralom vagy a Habsburgok kapcsán). Mivel a tankönyvkiadás a tartományok feladata, a tankönyvekbÅ‘l nem bontakozik ki egységes magyarság-, illetve Magyarország-kép, az viszont elmondható, hogy a tankönyvekben Magyarország a magyaroknál pozitívabb megítélésben részesül. Fischer Ferenc az 1956-os forradalom tükrözÅ‘dését vizsgálja a spanyol tankönyvekben: azt, ahogyan 1975-tÅ‘l kezdÅ‘dÅ‘en – a Franco-korszak tankönyveinek hallgatása után – napjainkra az ’56-os forradalom a spanyol tankönyvek egyik kiemelt témájává lett, és a szuezi válság, a lengyel politikai krízis, valamint a Prágai Tavasz szomszédságában találta meg helyét.

A folyóiratkötetekben olyan tanulmányokat is olvashatunk, amelyekben megfordul a perspektíva – a magyarok visszakukucskálnak a látcsÅ‘ másik végérÅ‘l. A Putyin-kor és Magyarország című tanulmány például a magyarok szovjetképére vonatkozó sztereotípiavizsgálat eredményeivel indít, Seres Attila írása pedig a két világháború közötti magyar elit Szovjetunió-recepcióját vizsgálja négy magyar politikusnak (Horthy Miklós, Bethlen István, Gömbös Gyula és Teleki Pál) a diplomáciai kapcsolatok felvételére vonatkozó tárgyalások kapcsán felszínre kerülÅ‘ nézetrendszerében.

A szerkesztÅ‘ bevezetÅ‘jében hangot ad aggodalmának, mely szerint a téma interdiszciplinális megközelítést igényelne, a szerzÅ‘k mégis egytÅ‘l egyig történészek. Hiányérzetünk nem is a szerzÅ‘k történészi mivoltából adódik. (Jeszenszky Gézának a ’89 utáni egyesült államokbeli külpolitikai gondolkodás magyarságképérÅ‘l írott tanulmánya ebbÅ‘l a szempontból kivételt jelent. Jeszenszky írását éppen az teszi izgalmassá, hogy benne nem a történész, hanem a diplomata szólal meg és elemez, hangvétele személyes, minÅ‘sítÅ‘ jelzÅ‘i pedig értékítéletet rejtenek.) Hogy a tanulmányokat kizárólag történészek jegyzik, még nem feltétlenül járna a külpolitikát és külpolitikai gondolkodást tárgyaló írások ilyen mértékű túlsúlyával – volt már történészek számára meghirdetett szeminárium mondjuk a 2006-os labdarúgó világbajnokság hatásáról a német nemzettudatra. Azonban szívesen láttunk volna a Limesben például a Magyarország kulturális vagy sportteljesítményei felÅ‘l megrajzolt nemzetképeket is.

Rajzolóink, Kelen és Derso közösen készítették karikatúráikat: Kelen jobbkezes, Derso balkezes volt, így egyszerre dolgozhattak egyazon rajzon, Derso rajzolta a fejeket, Kelen az alakot és a hátteret. Ily módon töltik be a kötet szerzÅ‘i is az oldalakat, mint ismerÅ‘i mindazoknak, akik az elmúlt században vigyázó szemüket Budapestre vetették, hogy munkáikból kirajzolódhasson a 20. századi Magyarország képe. (Limes, 2008. 2–3.)