A folyóirat teljes egészében a populizmus kérdéskörének szentelt számát Marco Tarchi Mi a populizmus? című tanulmánya vezeti be.

Egyik első elméleti meghatározása szerint a populizmus olyan ideológia, amely „azt hirdeti, hogy a népakarat fölötte áll minden más normának, mivel magával az igazsággal és az erkölccsel azonos” (Edward Shiels 1956). A népre mint a méltányos és legitim rend sarkkövére való hivatkozás ettől kezdve állandóan visszatérő eleme az egymást követő meghatározásoknak.

A London School of Economics rendezésében 1967-ben tartott szimpózium résztvevői úgy vélték, hogy sokarcú, szinte megfoghatatlan jelenséggel állunk szemben, amely fenyegető kísértetként a kommunizmus helyébe lép, noha még csak azt sem lehet tudni, hogy ideológia-e, mozgalom vagy gondolkodásmód. E nézőpontok mindegyikének akadt védelmezője, de a vita végeztével Isaiah Berlin úgy vélte, hogy céltalan erőfeszítés a vizsgált jelenséget egyetlen meghatározásba foglalni.

Szerinte a korábbi kutatások alapján a populizmus hat ismérve mutatható ki: a „szerves közösségre” emlékeztető, összetartó társadalom gondolata, az állammal szemben a társadalomba vetett nagyobb bizalom, a valamikori rend visszaállításának a népre alapozott reménye, a hagyományos értékekhez való visszatalálás vágya, a lakosság többségének nevében való fellépés, a társadalom modernizációs folyamataival kapcsolatos elítélő magatartás.

Az újabb irodalom továbbra is hol ideológiaként, hol gondolkodásmódként, hol politikai stílusként kezeli a populizmust. Ideológiaként szemlélve népfogalma inkább mitikus, semmint szociológiai, de így is alkalmas lehet bizonyos politikai vagy társadalmi válságok okozta sebek begyógyítására, a társadalmi egység helyreállítására, ahogyan az a múlt század első felében Latin-Amerikában történt (Ludovico Incisa di Camerana). E régióban azért is tér vissza, mert esetenként sikeresnek bizonyult mint az össznépi konszenzus forrása.

Van kutató, aki különbséget tesz a 19. század falusi és a 20. század városi populizmusa között (Margaret Canovan), de a legtöbben egyetértenek abban, hogy jók és gonoszok harcára alapozó társadalomképe naiv és manicheisztikus (Nicola Matteucci), antielitizmusa mögött eszményített népfogalom húzódik meg (Marc Lazar), amelytől idegen a politika (különösen a pártok és a parlamenti torzsalkodások) előidézte megosztottság (Alfio Mastropaolo). Ideológiai „sémájában” az a meggyőződés fejeződik ki, hogy politikai tekintetben a nép szuverén entitás, őt illeti meg a vezető osztályok által elárult legitimitás monopóliuma, mint ahogy a kormányzás képessége is, a neki járó elsőbbséget pedig saját magának kell helyreállítania (Yves Mény, Yves Surel). Egy friss meghatározás szerint a populizmus olyan ideológia, amely azt tételezi, hogy „a társadalom végső soron két homogén, antagonikus csoportra oszlik, az egyik a »tiszta nép«, a másik a »korrupt elit«, ebből pedig az következik, hogy a politikának a népi közakaratot kell kifejeznie” (Cas Mudde).

Ha mentalitásnak tekintjük, újólag kiemelendő az eszményített nép fogalma mellett a közember állampolgári erényeinek szembeállítása a kormányzó elit tagjainak hibáival és bűneivel, ezért a populizmus fő lélektani indítéka nem más, mint a „lent” és a „fent” közötti választóvonal eltörlése (Guy Hermet). A múlt eszményítésével a populista diskurzus „egy közösségi életstílust és az azt létrehozó emberek józan eszét tükröző világot rajzol meg” (Paul Taggart).

De mi is e diskurzus népfogalmának reális tartalma? Ez több, egymással váltakozó képzet köré szerveződik, amilyen az „egységes nép” (a pártoktól meg nem osztott nemzet, amelyet újra kellene egyesíteni), az „alsó néprétegek” (szegények, magukra hagyottak, kisemmizettek, akiket eszközként használnak az ő kárukra meggazdagodottak elleni lázításban), a „közemberek” (akik szembeállíthatók a róluk megfeledkező hivatásos politikusok osztályával), végül az etnikai értelemben vett nép (szemben az idegenekkel, külföldiekkel, bevándorlókkal).

Amikor a populista politikus úgy beszél a népről (a közemberekről, a néma többségről), mint amelyet becsaptak és kijátszottak, akkor mindig azokra utal, akik az uralkodó rétegek érdekében birtokolják a hatalmat. Velük szemben a nép – áldozat, amelynek vagy szembe kell szállnia a fennálló renddel, vagy magához kell ragadnia a hatalmat. Noha képviselői olykor mást mondanak, a populista politikai projekt célja a közélet megtisztítása, nem pedig a társadalmi rend megdöntése forradalom útján. Az elittel szembeni ellenérzésben egy olyan hatalmi tömb elítélését kell látnunk, amely oligarchikus, autoreferenciális, lenézően kezeli a közembert, ugyanúgy elzárkózik előle, mint amilyen elzártak azok a paloták, ahol a „népről” hozott döntések megszületnek.

Fölöttébb vitatott téma a populizmus és a demokrácia viszonya. A „kemény kezű” politikus emlegetése tekintélyelvű megoldások felé mutat, s ezek veszélye gyenge lábakon álló demokráciákban csakugyan reális. Magatehetetlen rendszerek vagy be nem váltott ígéretek okozta csalódások ellenében ugyanakkor a karizmatikus vezető demagóg szólamai szelepként is működhetnek, előmozdítva a társadalmi igények és a politikai intézmények közötti összhang helyreállítását. Ha igaz is, hogy a populizmus „a demokrácia ideológiai torzulása”, egyben kifejeződése lehet a részvételi demokrácia vagy a cselekvő állampolgárság igényének is, amelynek a képviseleti demokrácia nem tud kellőképp megfelelni. A populista politikus nem utasítja el a demokráciát, hanem inkább úgy szeretné módosítani, hogy nagyobb teret kapjon benne a közvetlen demokrácia eszköztára.

Ilyenformán a populizmus ellentétes az autoritárius gondolkodásmóddal, amelynek jobban kedvez az állampolgárok érdektelensége a közügyek iránt. Inkább a demokrácia szélsőséges elgondolása – maradjon minél több hatalom a nép kezében –, s ebben látnunk kell a képviseleti politikai rendszer fokozódó válságát is, valamint az elkerülhetetlen visszahatást arra a jelenségre, hogy a jelenkor demokratikus rendszerei visszasüllyednek egyfajta oligarchikus és bürokratikus állapotba, a közszervezetek legitimitása pedig hiánnyal küzd.

A populizmus végső soron „a demokrácia árnyéka”, még akkor is, ha arcát torzkép formájában tükrözi. Saját térfelén intéz kihívást a demokráciához, s amikor a hatalom elit általi kisajátításáról beszél, akkor valójában arról a rendszerről van szó, amelyben a népnek szabad szavaznia, ám a tényleges hatalmat tőle távol gyakorolják ama népfelség nevében, amely immár nem több „szükséges hazugságnál” (Margaret Canovan).

„Árnyék” vagy „kísértet”? A sokféle meghatározáson és megjelenési formán túl a populizmus kétségtelenül a demokrácia modern változata kitermelte lehetőség – felfogható úgy, mint a „demokratikus politika belső pereme”, de úgy is, mint a tekintélyelvű megoldások terjesztése a tömegek körében. (Krisis, 29, février 2008.)