Gyermekkori emlékeim egy jelentős része a halakhoz kapcsolódik. Barátaimmal sok szép napot töltöttünk a Berettyó partján, ismertük minden zegét-zugát, horgásztunk, majd apró szemű, kockás drótból készült varsával próbáltunk halat fogni, de rákot is sokat kiszedtünk, csak úgy szabad kézzel a magas partoldalba vájt lyukakból. Később akváriumot is berendeztem, de sohasem díszhalakkal, csakis hazai kárásszal, csukával, törpeharcsával. Felejthetetlen élmény volt ezek viselkedését tanulmányozni. Mikor 1960-ban megjelent, s kezembe került Gyurkó István első könyve, A halak élete, ez lett a legkedvesebb olvasmányom.

Természetes volt ezek után, hogy a kolozsvári egyetemen biológia szakra felvételizve, az első adandó alkalommal megkerestem a tanár urat, hogy én bizony halakkal szeretnék foglalkozni. Magas, sűrű fekete hajú és bajuszú, karvalyorrú, szigorú tekintetű, de vidám természetű ember volt Gyurkó István, rangja szerint egyetemi docens (előadótanár, ahogy akkor mondtuk). Fent a Mikó-kertben, nagy sárga épület második emeletén volt a dolgozószobája, hosszú, keskeny helyiség, amelynek falát a halbiológia nagy tudósainak portréi díszítették, köztük a Herman Ottóé és a Grigore Antipáé. A szobában jellegzetes illat terjengett, amelyben a cigarettafüst és a konzerválásra használt alkohol szaga keveredett egyenlő arányban. Pista bácsi népszerű ember volt, alig lehetett hozzá úgy bekopogni, hogy ne ült volna nála két-három egyetemi kollégája, akik kávé mellett versenyt fújták a füstöt, táplálva a már említett, azóta is felejthetetlen illatot.

A tanár úr leültetett egy hosszú asztalhoz, elém tette a legfontosabb kutatási eszközöket, a preparáló mikroszkópot s a torziós mérleget, elmagyarázta használatuk módját, majd elővett egy nagy köteg sokszorosított fejlapot meg egy jókora uborkásüveget, ami tele volt előzetesen begyűjtött s alkoholban tartósított sujtásos küszökkel, aztán kezdődhetett a munka. Testhossz és testtömeg lemérése, életkor-meghatározás a pikkelyek évgyűrűi alapján, majd a hasüregből kiemelt gonádok tömegének lemérése s a nőstényekben talált ikrák számlálása. A fejlapra felkerült a hal gyűjtési helye és ideje, majd ide került minden említett adat. A tanár úr tökéletesen megbízott bennem, soha nem ellenőrzött, s ez annyira imponált, hogy a világ kincséért sem blicceltem volna el egyetlen mérést vagy vezettem volna fel téves adatot.

Na de a java még hátra volt! A hal bélcsatornáját felvágva lemértem a benne talált táplálék mennyiségét, majd a komponenseket szétválogattam, meghatároztam, megszámoltam, majd egyenként is lemértem a tömegüket. Bár a tanár úr jó néhány határozókönyvet felsorolt, s közel volt a természetrajzi szakkönyvtár, ahonnan ezeket megszerezhettem, bizony a sokszor alaposan megemésztett táplálékszervezetek meghatározása gyakran meghaladta felkészültségemet. Ilyenkor mindig számíthattam a tanári segítségre, Gyurkó István sokéves tapasztalatára, amivel a maradványokból is meg tudta határozni, ha a fajt nem is, de a magasabb taxont bizonyosan, s a diák elől sem rejtette el az ehhez szükséges ismereteket. Aprólékos, nagy kitartást igénylő tevékenység volt ez, hiszen ha egy-egy uborkásüveg kiürült, a szekrény aljából mindig előkerült egy halakkal tele másik. Az adatok feldolgozásának menetébe is bevezetést nyertem, s az eredmények neves szaklapban közös tanulmányok formájában láttak napvilágot, no meg természetesen az államvizsga-dolgozat is ebből az anyagból kerekedett ki. Megtérült a befektetett munka, miközben lassan-lassan én is a halbiológiai kutatások szakembere lettem.

A közös munka legkellemesebb részét azonban az anyaggyűjtő kiszállások jelentették. Amikor nagy ritkán sikerült megszerezni az egyetem rozoga mikrobuszát, s nem a professzor Trabantjával indultak terepre, akkor az egyetemi káderek mellett néhány érdeklődő diáknak is jutott hely, akik így megismerkedtek a terepmunkával, amelynek során feltöltődtek a már említett uborkásüvegek. Itt feltárult előttünk tanáraink kevésbé hivatalos arca is, s a demokrácia csíráiból is ízelítőt kaptunk, hiszen például Kacsó bácsi, a legendás laboráns, tanárnak, diáknak egyenlő mércével mérte a folyó vizéből és laboratóriumi alkoholból csak általa ismert arányban kevert felséges italt, a nevezetes egyenest. Az egyenest kémcsőből ittuk, s ha ezt megbillentettük, egyenesen az emésztőcsatorna közepe táján állapodott meg az itóka, ami megvédett minden betegségtől, de kiváltképp az egész napos vízben tapicskolás miatt fenyegető meghűléstől.

Amikor hozzákezdtem cikkem megírásához, nem elégedtem meg a személyes élmények összeszedésével s a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikkével, hanem szétnéztem az interneten is. A Google magyar oldalán meglepetésemre számos Gyurkó Istvánt találtam. Volt köztük karmester, kitüntetett bányász, képviselőjelölt, sőt százesztendős öregúr is, akinek életkora volt az egyetlen értéke. Nosza, szűkítsük a kört: dr. Gyurkó István! Marad a bőség zavara, van itt vegyészmérnök, villamosmérnök, elektronikus mérnök, környezetvédelmi szakértő, sőt molekuláris biológus is, de a kolozsvári Gyurkó István halbiológusról alig van adat. Szerepel ugyan könyveivel néhány antikváriumi listán, valamint néhány erdélyi biológus könyvének szaklektoraként, de méltatást róla egyedül Kászoni Zoltán írt a Halászat 1998. évi 1-es számában.

Gyurkó István Miskolc mellett, Encsen született 1924. január 28-án. Középiskoláit Miskolcon végezte, majd a második bécsi döntés után szüleivel Kolozsvárra költözött. Itt kezdte egyetemi éveit a Mezőgazdasági Akadémián. Ám közbeszólt a háború, őt is besorozták, majd a visszavonulás során eljutott egészen Németországig, ahol amerikai fogságba esett. Innen jött haza Kolozsvárra, ahol a Bolyai Tudományegyetem biológia szakán fejezte be tanulmányait.

A Google román oldalán sem találtam sokkal több adatot Pista bácsiról. Szerepel az erdélyi magyar tudományos kutatókat bemutató Tizenkét év című kiadvány névlistáján, s találtam két rá vonatkozó utalást más témájú cikkekben. Egy „érdekesség” azonban megragadta a figyelmemet: felkerült a weboldalra a kolozsvári törvényszék egy 1948-as jelentése, amiből kiderül, hogy Gyurkó István egyetemistát 1947-ben megbüntették, mert mint magyar állampolgár 1946-ban nem jelentkezett a külföldiek számára kötelező összeírásra, ám másodfokon „alapos indoklás nélkül” felmentették, a jelentéstevők nagy bánatára. Hogy ő közben rég megnősült, s Kolozsváron telepedett le, ahol állandó lakhellyel rendelkezett, az egyáltalán nem érdekelte éber elvtársékat!

Egyetemi tanulmányait befejezve 1948-ban a Bolyai Egyetemre került tanársegédnek, ahol 1949-től adjunktus, majd 1952-től előadótanár. Doktori tézisét a paduc biológiájáról írta, ezt 1961-ben védte meg Bukarestben. Professzori kinevezését 1978-ban kapja meg a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Amikor doktorandusként nehéz helyzetbe kerültem, mert vezető tanárom, Pop Victor professzor elhalálozott, váltig biztatott, hogy ne keseredjek el, mert professzorként hamarosan ő is megkapja a doktoráltatási jogot, ám erre hiába várt. Sok más, a magyar oktatókat és a magyar nyelvű oktatást ért hátrányos megkülönböztetés mellett bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy bár az akkori oktatási törvény szerint 70 éves korig maradhatott volna a katedrán, 1986-ban, 62 évesen nyugállományba vonult. Nyugdíjas éveit nem sokáig élvezhette, hiszen alig pár év múlva, 1990-ben elment ő is az utolsó útra.

Egyetemi tanárként diákok számos nemzedékét oktatta. Egyetemi jegyzeteiből (Állattan I. 1951, Állattan II .Gerincesek. 1977, 1982, Állattan. Gyakorlatok II. Gerincesek. 1978) biológus hallgatók sora tanult nemcsak szakmát, hanem magyar szaknyelvet, szép magyar beszédet is.

Feider, Grossu és V. Pop professzorokkal együtt társszerzője volt a Zoologia vertebratelor címmel megjelent, 1964-ben, 1967-ben és 1976-ban több kiadást megért nagy sikerű egyetemi tankönyvnek.

Magyar nyelvű középiskolai tankönyveket ugyan nem írhatott, de a román tankönyvek magyarra fordításával igyekezett érthető, szakmai és nyelvi hibáktól mentes segédanyagot adni a magyar középiskolások kezébe. Tanulhatnának tőle a mai tankönyvírók és -fordítók!

Oktatói tevékenysége mellett tudományos kutatóként is maradandót alkotott. Ő volt az erdélyi halbiológiai kutatások megalapozója. Kiváló szervezőként remek halas munkacsoportot hozott létre. Ennek oszlopos tagjai Szabó Zsigmond, Andréka Ferenc, Dimoftache Mircea, Kászoni Zoltán, Popovici Nicolae, Mezei Zoltán és Nagy Zoltán voltak, kiegészülve az egyetemi éveiket épp Kolozsváron töltő érdeklődő diákokkal, akikkel lelkesen kutatta az erdélyi folyók halfaunájának összetételét, az egyes folyószakaszok jellegzetes halpopulációit. A felmérések során figyelt fel arra, hogy az a szinttájakra történő felosztás, amit a domináns halfajok jelenléte alapján a halbiológusok az európai folyóvizekre kidolgoztak, nem alkalmazható az erdélyi viszonyokra, itt ugyanis a pér- és a márnaszinttáj közé beékelődik egy paducszinttáj, aminek a vésett ajkú paduc a meghatározó halfaja. Az új beosztást elfogadta a nemzetközi halbiológus szakma is.

A csoport kutatási tevékenysége a fontosabb erdélyi halfajok populációinak korosztályos megoszlása, növekedésritmusának, szaporaságának, szaporodási idejének meghatározására irányult. De mindenekelőtt a halak táplálkozásritmusának kutatása volt a Gyurkó-csapat fő témája. Gyurkó István kidolgozott egy saját munkamódszert az egyes halfajok, korosztályok és nemek éves, évszakos és napszakos táplálkozásdinamikájának nyomon követésére. Ennek során nemcsak a táplálék minőségi megoszlását tanulmányozta, hanem megmérte az elfogyasztott, részben megemésztett komponensek tömegét, s ebből rekalkulálta ezek eredeti testtömegét. Az így kapott adatokból számította ki a táplálék mennyiségi összetételét. A terepen begyűjtött fenékpróbákból, iszap- és vízmintákból meghatározásra került az a táplálékalap, amiből a halak válogathattak, így azt is meg lehetett állapítani, hogy az egyes komponenseket milyen gyakorisággal, milyen étvággyal fogyasztja a hal. A módszer sikeresnek bizonyult, s az így kapott eredményeket a külföldi kutatók is elfogadták. Munkatársaival írt szaktanulmányai nemcsak hazai szaklapokban (Buletinul Institutului de CercetÄ�ri Piscicole, Studii şi CercetÄ�ri de Biologie, Studia Universitatis Babeş-Bolyai, Hidrobiologia), hanem magyarországi (Aquila, Vertebrata Hungarica, Állattani Közlemények) és neves nemzetközi folyóiratokban (Archiv für Hydrobiologie, Voprosi Ihtiologii stb.) láttak napvilágot.

Nagy szakmai tapasztalat alapján, szigorú tudományos igényességgel, de közérthető stílusban, ékes magyar nyelven megírt könyvei (A halak élete. Ifjúsági Könyvkiadó, 1960; Édesvízi halaink. Ceres Könyvkiadó, 1972; Állat és környezet. Tudományos és Enciklopédiai Könyvkiadó, 1979; A halak világa. Kriterion Könyvkiadó, 1983) ma antikváriumokban is csak ritkán beszerezhető, keresett könyvritkaságok.

Gyurkó István nem volt szobatudós, gyakorlati kérdésekkel is foglalkozott, így megszervezte a gazdasági, horgászati jelentőséggel bíró halfajok (márna, domolykó, paduc) mesterséges szaporítását a kolozsmonostori ivadéknevelő tavakban és a folyók partján felállított ideiglenes szaporítótelepeken. Erre bizony ma is nagy szükség lenne, hiszen valahogy pótolni kellene az árvizek, vízszennyezés, orvhalászat miatt vészesen megcsappant halállományt. Arról csak mostanában értesültem legközelebbi munkatársától, Nagy Zoltántól, hogy számos gyakorlati problémát tárgyaló szerződéses munkát is végeztek együtt, például vizsgálták a Duna-delta ichtiofág madarainak produkcióbiológiáját és hatását a halállományra, a marosradnóti hőerőmű hatását a folyó vízi életközösségeire és halállományára, a varsolci víztározó életközösségeinek alakulását, a kis-szamosi gyűjtőtórendszer halállományának horgászati hasznosítási lehetőségeit, hogy csak néhányat említsünk.

Nemcsak Gyurkó István, hanem hajdani munkatársainak nagy része is átköltözött már az égi halas vizekre. Kászoni Zoltán és Nagy Zoltán Magyarországon él, tanítványai közül egyedül én foglalkozom halbiológiával Erdélyben, így rám hárul a professzor emlékének ébrentartása is. Ezért örültem, amikor Sárkány Kiss Endre kölcsönadta nekem Pista bácsinak az egyetemen kallódó és véletlen szerencse folytán megtalált két vaskos biometriai katalógusát. Ezek 33 faj 5581 egyedének adatait tartalmazzák, közülük 936-nak van meg a részletes felmérése, a többinek csak az alapadatai (testhossz, testtömeg, életkor, nem stb.) kerültek be a katalógusba. A két vaskos kötetben az 1951 és 1983 közötti időszakról találtam feljegyzéseket, ezek szerint 93 kiszállás alkalmával 145 terepen töltött nap során 17 erdélyi folyót és patakot keresett fel a professzor és munkaközössége. Sajnos a biometriai katalógust már Kolozsváron töltötték ki, s csak a legalább részlegesen feldolgozott egyedek adatai kerültek bele, így távolról sem tükrözi a teljes tevékenységet. A terepen használt gyűjtési naplók és pikkelyfüzetek, amelyekből a gyűjtőmunka egészéről kaptunk volna képet, nem kerültek elő, elkallódtak, vagy szerencsés esetben lappanganak valahol.

Megpróbáltam összeállítani a professzor és munkatársai szaktanulmányainak jegyzékét. Többnapos könyvtári búvárkodás s a munkatársakkal, ismerősökkel folytatott levelezés során sikerült összeállítanom egy 40 címet tartalmazó listát, amit távolról sem tartok teljesnek. Ezek a dolgozatok 9 halfaj (paduc, Petényi márna, domolykó, évakeszeg, rózsás márna, fenékjáró küllő, sujtásos küsz, szivárványos ökle, menyhal) táplálkozását, növekedését, szaporodását dolgozzák fel tudományos alapossággal. Tiszteletre méltó életmű, ami megérdemelné, hogy ne merüljön feledésbe, hiszen példaértékű lehetne fiatal biológusaink számára.

A professzor a Házsongárdi temető 1C parcellájában alussza örök álmát. Sírját nehéz megtalálni, bár a temetőgondnokságon megadták a helyrajzi számát, fél napig kerestem, míg sikerült ráakadnom. A gondnoknő mellékesen azt is megemlítette, hogy 2009-ben lejár a terület bérleti szerződése. Gyurkó István még csak most lenne 85 éves!