Korunk 2009 Február.
Mekkora a világ..., Nem vigasztal (versek)
Mekkora a világ...
ha a csekély medencét alig tölti ki hamvad
te hatalmas szenvedély, s ami melléje áll
az emlékek rengetege? Mekkora
amiről érted mondtam le
s mondok le, míg saját magam is
miként döglött pirókban a repülés –
hamu leszek?
A szavak, a megőrizhetőek
amelyek fölébresztik emlékezetemet
mitől növelik
fekete kőszénben a kései délután fényét
a mindenséget
s ha vesztik
béna szárny a széllel röpülni kész tollpihét
idejét az égőpiros ragyogásnak
hogyan is vesztik el?
Hogy megnevezhessem magam
milyen néven mondalak el?
Ösvény vész el így gyaloglója nélkül
s az erdő rengetegében
hogy híján nincs többé megszólításom.
Nem vigasztal
Valljam be, úgy ért, mint a tőrdöfés
a hőst, a lefutó vércsík a comb belsejét:
hirtelennek mutatkozott, fájdalom nélkülinek még.
Az aljasság, suttogtam, megbocsáthatatlan,
csapódtam faltól falig riadva, akár a denevérek.
Túl ezen, úgy tört rám, mint hiéna,
saját bűze etikájának foglyaként. A szeme,
a szeme sem ígért könyörületet. Holott
megbocsátottam néki, végtére
a koncra mozdul, a zúzott hús prédájára,
melynek kínja nekem jut s nem az övék.
Aki néma, az néma marad,
kinek szárny helyett szőr nőtt a vállán, az
szőrrel csápol, el nem repül. Szagló éjszakája
éjszakámmá válik. A szemembe nem ül
szeme félkörívű holdja, se számban a szava,
a kezemben mégis ott hever a kézfogása, térdemben
a görcse, s a rongycsomó a szívem helyén
az övé. Bevallom, tekintélyes, miként
ha hull a januári hó, bár nem látom a hite fehérét.
Ha kong a harang, nem érte.
Ha a tőre lehull, a kövezeten koppan és
hegyén oldalra dől, véres, hiszen gyilkolt
végül, ha nem is engem. S nem vigasztal, hogy nem is őt.