Képzeljünk el egy bűvészelőadást. A bűvész ahelyett hogy papírmaséból varázsolna rózsát, vagy nyulakat ugrasztana ki fekete cilinderből, úgy bűvöli közönségét, hogy minden pillanatban átváltozik, magából gyúr egy sereg különleges agyagfigurát, melyekbe életet lehel a fergeteges előadás kedvéért.

Ehhez hasonlóan jellemezhető Darkó István művészete, amely eddig meglepő módon nagyrészt ismeretlen maradt a közönség előtt. Bár igen fiatalon halt meg (1954–1982), munkássága nagyon is figyelemre méltó. Inkább született színészként, mint íróként emlékeznek rá (1978 és 1982 között a nagyváradi színésztársulat tagja), bár az irodalmi körökkel mindvégig szoros kapcsolatban áll. Középiskolásként egyszemélyes lapot szerkeszt, a Bendzint, melyben saját írásait közli, Egyed Péter és Szőcs Géza barátsága pedig élete végéig szoros kötelék. Jelen kötet is ezt jelzi: Egyed Péter szerkesztésében jelent meg 2007-ben azon érdekességgel, hogy nemcsak a már egyszer Forrás-kötetként kiadott, a szerző által azonos címmel (A következő pillanatban) ellátott novelláskötet szövegeit tartalmazza, hanem egy CD-mellékleten a Macskarádiónak nevezett hanganyagot is, melyet a szerkesztő külön, lejegyzett formában is közöl.

A Macskarádió Darkó találmánya, barátai segítségével valósul meg. A Darkó saját hangján elmondott történetek, az utolsó valódi vízcsobbanásig, vonatzakatig, zörejig megszerkesztett háttérhangok más szférába lendítenek, melyben a színész d. i. (A színész című novella alapján) saját világának konstrukciójában marad halhatatlan. Valószínűleg sokkal nagyobb élmény lehetett az alkotási folyamat, mert (bár ez természetesen hallgatótól függ) helyenként kissé fárasztónak bizonyul a műsor, amit a munka minősége minden további nélkül ellenpontoz. Egyed Péternek bizonyára alapos oka van Darkóról azt mondani a kötet utószavában, hogy: „az egzisztencia zsenije volt, akit aztán összeroppantott ez a hallatlan nehézségű szerepjátszás.” (124.)

Így a kötetbeli szövegek, multimediális összképként, több megközelítési lehetőséget kínálnak fel. A szerkesztő az utószóban kulisszatitkokat is elárul Darkóval kapcsolatban a hetvenes évek kultúrpolitikai hátterébe ágyazva, a továbbiakban részben erre alapozva egy magánmitológia kialakítását követem nyomon a történetekben, melyekben isteni determináltság helyett az alteregók performanciaszerű játszmája irányítja az olvasót.

Dr. Jekyll és Mr. Hyde története elsősorban nem attól válik izgalmassá, hogy az olvasó tud az átváltoztató szérumról, hanem attól, hogy ez a szereplők körében rejtély marad, a rettegő köztudat két különböző személyt tart nyilván, akiknek valódi kilétéről kevesen sejtenek bármit is. A Darkó István teremtette alter-egóvilág is hasonló elvek szerint épül fel, csupán a szereposztás fordított: az olvasó később (egy lehetséges következő pillanatban) nyer beavatást a szereplőkhöz képest. 

Abból kell tehát kiindulnunk, amit a szöveg már az elején kínál. Axiómaszerű kötetnyitány: „Van egy Város.” A hangsúly a létigére helyeződik (ez maga a cím, félmondatként indul a novella), s ez máris kínál egyfajta alapbeállítódást: már-már parancsként hat a tér (meg)ismerésével kapcsolatban. A szövegek, valamint rádiótörténetek során rájövünk, nem véletlen a városnév, a földrajzi pozíció esetlegessége, amit csupán a nagy kezdőbetű legitimál: éppen ez hívja fel a figyelmet a következő állítás kulcsmondat értékére: „Nem sokan tudnak róla.” Azaz létezik egy szűk kör, amely minden bizonnyal befogadja az érdeklődőket. De milyen irányban tegyük meg az első lépést?

Egyed Péter használható kapaszkodót kínál, mikor azt állítja Darkóról: „végig tudatában van, hogy a hétköznapi dolgok, jelenségek mögöttesében valami más, legtöbbször az iszonyat lapul, vagy talán éppen az az iszonyatos, hogy egy élet sem elég ahhoz, hogy az emberek zöme mindezt felfedezze.” (126.) A Város feltérképezése nem csupán térbeli tájékozódó képességet követel az olvasótól, hanem maga után vonja a Városnak mint jól elszigetelt organizmusnak a belső törvényszerűségei szerint cselekvő karakterek körül zajló meghökkentő történetek lehetségesként való észlelését is.

Természetesen a megismerésnek, az észlelésnek sajátos dinamikája van, ami önkéntelenül is magával ragadja a már beavatott olvasót. Következetesen nevezhetjük ezt a szabályos lüktetést a következő pillanat logikájának, ami nem csupán a történetek szintjén ragadható meg, hanem formailag is bőségesen hagy nyomot, és nem minden esetben kell az okát keresni. Lehetne ezt a neoavantgárd abszurd-groteszk sajátossága felől kibontani, metafizikai, valamint nyelvi problémák felől megközelíteni vagy olyan játékként továbbgondolni, amely a sötét, halálközeli dolgok humorosként való áthidalására ad lehetőséget, egy jól működő és korántsem pusztulásra ítélt magán-mitologikus környezet életre keléseként, melyben íráskép és hang közös erőként fog össze, és teremti meg a szükséges, következő pillanat feltételét.

De hogy is működik ez a világ? Attól a pillanattól kezdve, hogy elfogadtuk létezését, nem fantasztikusnak, hanem fantáziadúsnak látjuk, és nem kételkedünk a történések valószerűségében.

Természetes, hogy ez egy olyan Város, melyben ott a Mozart borozó, a Börtön (ami inkább az őrültek házához hasonlítható), az Iszákos utca, a Metafizikai Laboratórium, ahol nyugodtan sülhet a szatócs, ha már betévedt, elvégre az Astoriában majd jóízűen elfogyasztják. A Wolff intézet, valamint a Macskarádió azért emelkedik ki, mert az egyik „életben tartja” a lakókat, míg az utóbbi élővé teszi az eseményeket, behálózza a lakosságot, az olvasó számára mindkét esetben abszurd módon. A novellákban törvényként bukkan fel, hogy rettegésre, pánikra semmi ok: van gyilkos, de nem öl („EMBEREINK NEM GONOSZAK. KIVÉVE A GONOSZOKAT” – Van), de kivételek nincsenek, mindenki azonos súlyú szereposztással bír, a titulusok (professzor, riporter, orvos, börtönigazgató) csak megkülönböztető jellegűek, funkcionalitásukat tekintve egyformák, így a felettük mondott értékítélet a semlegeshez közelít, és leginkább egy bohém társadalomképhez hasonlít. Ez továbbá azt is maga után vonja, hogy nem beszélhetünk fő- vagy mellékszereplőkről, csak karakterekről, akiknek legfőbb különlegességük nevük (legtöbbje kiváló humoros nyelvbotlasztóval ér fel: Ürzalóntórfégenter, Entejómit Ijők, Gégemtettem Gekkegéje, Brehadwiele-neszkowicky stb.). Általában többször is felbukkannak a történetek során, vagy hirtelen fordulatként csöppen maga a szereplő is saját érthetetlen hasonmástörténetébe: Groó, a Macskarádió riportere a Börtönben találkozik saját képmásával, akivel végül különös módon összekeverednek, de ez nem meglepő, majdhogynem természetes: a következményekről sem tudunk meg semmit, erre minden bizonnyal egy későbbi, következő pillanatban kerülne sor. Ez a Macskarádió műsorában elhangzó történet, de a novellákban is találunk hasonló példát, ha a Fruléz-történeteket vizsgáljuk. A (tudat)-hasadás itt többrétű, már a műfaj meghazudtolja magát (például a Fantasztikus novella szöveg nélkül alcímű szöveg), csak fokozatosan jövünk rá, hogy Fruléz (többek között) azzal kísérletezik, hogy Séfort kalandjait megírja, de ettől, nem tudni, miért, folyamatosan elkanyarodik: „A kedves olvasó most biztos azt kérdi, hogy mit beszélek Rágnérről, mikor Séfortról kéne. Figyelmeztettem magukat és most...” (Fruléz: Séfort kalandjai).

Jogos a kérdés, hogy honnan szólal meg Fruléz mint szerző a Fogaskereket akarnak tenni a háztetőre című szövegben, amelynek végén ezt olvassuk: „BIZONYÁRA MOST RONTOTTAK BE ÚJFENT ÉS FOGTÁK EL MÁSODSZOR IS FRULÉZT AZ ŐRÜLTEKHÁZA EMBEREI.” Nem beszélve arról, hogy a következő szöveg, a Szimuláns alcímként ezt viseli: Mintha Fruléz írta volna. A „mintha” feltétel viszont egy lehetséges, az olvasóban valószínűleg már felmerült megoldást kínál a perspektívák jól megszervezett káoszára vonatkozólag: „Nekem van egy saját írásom, melyben a központi figura viselkedése kísértetiesen hasonlít az iméntihez. Az utolsó pillanatig. Ameddig zseniálisan játszotta az őrült szerepét.” Lehet, hogy nem is az elbeszélő kilétéről kell beszélnünk, hanem Fruléz agyafúrtságáról, amint nagyon alapos stratégia mentén kerekedik felül. Az utolsó pillanat természetesen kiemelten a következő pillanat, a fordulópont: „»A következő pillanatban« hatalmas csörömpöléssel borult fel lánc-asztal: amint felugrott.”

Összességében e tudatos, rafinált játszma úgy kezd hatni, mint az az írói fogás, amelyet általában a talált kézirat fikciójának nevezünk. Újra pluriperspek-tivikus rejtvényt fejtünk, mikor a Séfort szövegben Fruléz (?) Séfort verseit közli, értelmezi. Az utolsó versrészlet szürrealista hatású („Kaméleon-sárga színű gonddal terhelt / Leplesludak állig begombolkozottan / Állnak, csak állnak és búgnak / »zöldként«... / REVANCHE...”) – ezt a történet azzal magyarázza, hogy Séfort találkozott az ördöggel, aki e világ rendje szerint „rosszra törekszik, de mindig jót csinál”.

Mindezt azért kellett végigjárnunk, mert úgy gondolom, hogy itt mutatkozik meg ténylegesen a „gonosz” szerepe a történetekben. Egyértelmű az érzet, hogy egy felettes erő szervezi a történéseket, de a lehető legjobbat teszi az olvasónak azzal, hogy folyamatosan sakkban tartja, nem hagyja pihenni, ahogyan ez a Ló úr című szövegben kiderül: „Félelmetes az, hogy a legjobb kirándulás a végzetes móka és a scripta continua által elért lelényegülés.” Tulajdonképpen mágikusan, ördögiesen elmúlt pillanatok következőben való túléléséről van szó, amelyet legkézenfekvőbb humorosan átvészelni. A következő pillanatra mint tiltott tudásra folyamatosan vágyik az olvasó, így e lüktető, pozitív mozgatóerőként ható kísértés kénytelen néha patákkal végigkopogni a szövegen, mint például a Sekrestyés történetében. A formát tekintve leggyakrabban három pontként vagy elharapott félmondatként, félbehagyott szóként „kínozzák” az olvasót, vagy a Macskarádió hallgatóját a feszültség tetőfokán hagyják magára. A csúcsponton maradni viszont kötelező, ahogyan ezt A medve című szöveg lábjegyzetében olvashatjuk: „A pontozott rész nem töltendő ki.”

E dinamika segít a többi történet továbbgondolásában is. Sajátos kategóriát képeznek azok a szövegek, amelyek látszólag kívül esnek a Város eseményein: A fa, (Film), Az ágy, A kasza, A csillag, A vízcsap, Műkéz, A dinnye. Ez utóbbiaktól eltekintve népköltészeti alapmotívumok sejlenek vissza a címben, míg a történet rafinált utalásokkal fűszerezve parodizál, beleszövi az avantgárd gegeket: életfát mászni csak „perecz”-cel lehet, s nem a túlvilág, csak egy ágon üldögélő vár az út végén, aki megkérdi, hány óra.

A „következő pillanat” tézisként, rokon értelmű szintagmák révén megteremti az elbeszélhetőség lehetőségeit. A (Film)-beli „talán később, napok, hetek, sőt évek múltán villant volna fel benne”, a gyakori „egyszer csak”, „ahogyan”, „hirtelen” stb. mind egy lehetséges döntő momentumra reflektálnak.

Mindazonáltal ahhoz, hogy ez a következő pillanatok mágikusan realista Városa tényleges hitelt nyerjen, Darkó mind a novellákban, mind a Macskarádióban gondoskodik az olvasó/hallgató bevonásáról: alig találunk olyan szöveget, amely ne szólítaná meg, ne utasítaná közvetlen módon a befogadót.

A rádióban általában is követelmény a hallgató megszólítása, de mégis fontos hangsúlyt fektetni rá, ha a Macskarádió műsorait, működését tekintjük. Vajon miért éppen ez az elnevezés? Ha figyelembe vesszük, hogy macskavonás a kétszínűség, alakoskodás, szabad öntörvényűség, akkor fel is állítottunk egy hipotézist arról, hogy miért kézenfekvő Darkónak macskabőrbe bújni. Már eleve ott a tény, hogy a hanganyagban teljesedik ki igazán az alteregók játszmája: Darkó minden figurájának saját hangját kölcsönzi a hangszínek legtágabb skálájából merítve. (Bár női szereplői nincsenek ennek a belsőleg jól megszervezett világnak.)

A rádió a Város kedvence (ezért Groónak is bejárása van mindenhová), macska módra belopja magát a novellákba, megteremti a dialógust a szereplőkkel, történetekkel, majd valamelyik műsorán belül kiegészíti azokat: nemcsak olvashatjuk, halljuk is Groó esetét a Wolff intézetben, vagy nézzük Hullay professzort, az etruszk nyelv szakértőjét, akinek története(i) nyelvi paródiával ér(nek) fel, és nagyon úgy tűnik, a komédia kedvéért a nemesített halál nevű tudós „megbűnhődik”, amiért a tudatlan diákot terrorizálja: a rádióban nem fejezheti be egyetlen elkezdett mondatát sem. Mindezen felül működését tekintve szabadelvű a rádió, azaz törvénye csupán annyi, hogy nincs törvénye. Nincs híradóra, politikai beszámolókra szükség, a művelődés is kiszorul, gúny tárgyává lesz. Remekül alakított sznob hangnemet mímelő „igen, igen”-eket hallhatunk mindkét rovat helyett. (Azt hiszem, talán élményszerűbb először a novellákat elolvasni. Olvasói/hallgatói pozíciónkban nemhiába vagyunk folyamatosan megszólítva: a forma és a hang a mi képzeletünkben alakul képpé, snittekké, végül filmszerűvé az állandó egymás után következő pillanatok miatt.)

Ennek is függvénye, hogy ebben a megelevenedett világban azért beszélhetünk egy magánmitológiaszerű környezet megteremtéséről/megteremtettségéről, mert a társadalmi hierarchia felfüggesztődött. A rangsorolást azonban mégsem zárhatjuk ki. Ha vannak istenek, lennie kell főistennek, ha alteregói lehetőségekről beszélünk, akkor lennie kell egy egónak is, a d. i. monogrammal ellátott színésznek, akivel: „Vigyázzunk, kérem, mert aki megevett nyolc bőrmiccset (ami teniszütőnyélből készül), hörpintett a higanyból, föltette a nyírfakeretes szemüvegét és lement a vezetéken, mert tudta, hogy legártalmasabb az éjjeli tivornyázás, Neki nem kunszt észrevenni a fejünkre tapadó pókhálót.”  

Úgy gondolom, produktív elemzési lehetőségeket kínálna egy Bodor Ádám-párhuzam, ha mondjuk Az érsek látogatását tekintjük. Sok közös vonás fedezhető fel a karaktereket, azok elszemélytelenítését illetőleg, valamint a belső működési alapelveket tekintve, hisz a bodori világban is minden (még a morbiditás is) oly módon természetes, mint a Városban. Ráadásul a következő momentum logikája is kiválóan hat: reméljük a pillanatot, az érsek érkezését, ám az utolsó Darkó-novella (Békésen) zárómondatával analóg módon: „A következő pillanatban nem történt semmi.” Azaz semmi, amit (el)várnánk, ám minden momentum riadókészültség a következőre: örökkön várunk Godot-ra, hogy talán a következő pillanatban – vagy talán a következő pillanat lesz az, amely...