Az európai emberekről mint egy reális közösségről sokféle diskurzusban lehet beszélni, és mivel alakuló közösségről (végül is, miért ne?), valamint konceptről van szó, mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága. Így például lehet az európai polgárokról olyan közösségként beszélni, amelyet elsősorban egy infrastrukturális valóság, az utak, hidak, elektronikus kommunikációs hálózatok használata és fejlesztése tart össze.1 És persze, elsősorban a kereskedelem, a piac, a tőke és a vállalkozás. Európa gyökerei ebben vannak, és úgy látszik, Európa ebben talál magára. Történelmi újrajátszás tanúi vagyunk, más kor, más rendszerek, más paraméterek; de az embertípus ugyanaz: a kalmár.

A legvalóságosabb a közös Európa a jogban, ezért azt hiszem, hogy leginkább jogfilozófiai eszközökkel lehet meghatározni, hogy micsoda ma az európai polgár, valamint az európai közösség, már mint emberi közösség.   

 

Európáról közösségként beszélni eléggé komplex fogalmi elhatárolásokat kér: egyrészt megvan az európai közösség bevett értelme, amely egy politikai-institucionális valóságot jelent, ennek az evolúciójában, másrészt létezik a közösségi diskurzus külön. A társadalomtudományokban ennek a megközelítésmódnak a klasszikusa Ferdinand Tönnies volt, akinek ha csak a nevét is kimondom, máris tudjuk, miről van szó. Ő „minden bizalmas, otthonos, kizárólagos együttélést közösségnek”2 tekintett. A közösség az ő szempontjából eleven, szerves, akarati és érzésbeli, „az együttélés valódi és tartós formája.”3 És mindez a társadalommal szemben, amely csak átmeneti és látszólagos. Itt tehát ellentett fogalmakról van szó, amelyeknek megvan a szemantikai öntörvényűsége. Akármennyire is vitatott Reinhart Koselleck módszertani eljárásmódja, azt el kell ismernünk az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikájáról, hogy esetünkben a közösségnek az erős jegyei, az idealitása éppenséggel a társadalommal való szembeállításban alakultak ki, amely nem jelent ilyen erősségű empirikus szembenállást. Tönniesnek azonban vannak olyan megfogalmazásai, amelyek témánk szempontjából nagyon hasznos megközelítési lehetőségeket nyújtanak: „a vallási közösségekbe felveszik az embereket; vallási társaságok, bármilyen más cél érdekében létező egyesülésekhez hasonlóan, csak az állam vagy az elmélet érdekében jönnek létre a nyelv, az erkölcsök, a hit alapján.”4 Ha Európáról spirituális közösségként beszélünk, akkor az hasonlíthat egy vallási közösséghez, mármint annak a szempontjából, aki hisz az Európa-eszmében, annak az alapján, hogy vannak ismeretei róla. Itt természetesen nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy Európát a történeti vallások hozták létre és definiálták a maguk dinamikájában, hogy létezik egy Európa, amely a vallások közösségét jelenti. Mindannyian tartozunk vagy tartoztunk egy vallási közösséghez, amelynek a hitelveivel és eukharisztiájával meghatározhatjuk magunkat, ámbár ez a meghatározás nem szükségszerű. Az európai alkotmány azonban részben azon bukott meg, hogy ezt a hitelvet – Európa történetileg a keresztény Isten értékrendiségében gyökerezik – nem lehetett elfogadtatni, mert szembehelyezték vele a szekularizáció, az evilágiság és a republikanizmus elveit. Szembehelyezték, hangsúlyozom, mert úgy látszik, kizáró elvekről van szó, az európai ember eszméjének monolitikus felfogását nem nélkülözheti az önszemlélet, nem lehetünk két- vagy többféle európaiak, a sokszínűség szabadságának liberális filozófiai elve egyelőre a szemléleti kereteink vagy gondolkodásbeli invariánsaink miatt megvalósíthatatlan. És ez akkor is így van, ha az Európa-eszme ideológusai elsősorban a sokszínűségre szeretnének hivatkozni. A nyelvi sokszínűség is Európa megváltozhatatlan adottsága, olyan érték, amely mellett szinte nem is kell érvelni, jóllehet a nemzeti nyelvek hatalmi helyzetét mindig is hangsúlyozni szokták. A nyelvpolitikáknak a célja a nyelvi sokszínűség fenntartása, még akkor is, ha mind a mai napig találkozunk a nyelvi elnyomás és asszimiláció jelenségeivel (például a moldvai csángók esetében, hogy csak a legközvetlenebb környezetünkre gondoljunk). Visszatérve a tönniesi vallási közösségfelfogás harmadik elemére, amelyet egy szellemi tipológia értelmében hasznosítottunk, röviden az erkölcsi Európa kérdését is érintenünk kell. Ha van etikai dimenziónk a posztmodern korban, akkor az egy a helyzetekben a megfelelő válaszokat megadni képes erkölcsi tudatosság, problémaérzékenység meglétét jelenti, az értékválasztás és az értékviselkedés ama képességeit, amelyeket leginkább Nietzsche definiált a kanti értéktabellák ellenében. Úgy tűnik tehát, hogy Tönnies erős közösségfogalma – jóllehet módszertani eljárásainkban nagyon fontos – Európa közösségi dimenzióit tekintve nehezen alkalmazható, mert az azonos, igen jól definiált értékrendiség, hitbeliség és nyelviség helyett inkább egy sokaság, a sokszínűség, az individuális választások lehetőségét mutatja. Az is kétségtelen, hogy az európai emberek jelentős része még mindig hagyományos közösségekben él, és Európa ilyen közösségi dimenziók szerkezete is, még akkor is, ha Nyugat és Kelet itt jelentős különbségeket mutat: a tradicionális földművelő falusi közösségek maradványai keleten találhatók. De megvannak, és már azért is nagyon fontosak, mert ismeretükben a közösségnek egy primer értelméről tudunk beszélni, amely a társadalomtudományi-filozófiai fogalom szemantikáját is determinálja.

Ferdinand Tönnies filozófiai elképzeléseiben hegeliánus, ami azonban nem jelenti azt, hogy átvenné a hegeli közösségkoncepciót, amely szerint a legmagasabb rendű közösség az állam. Közösségelméletét azonban szociológusként fejtette ki, és azt egy erősen mechanicista sejt-atom-egyed alapú tudományos elképzelés határozta meg. Mégis, nagyon is értette ő a közösség szellemi formáját, amikor így fogalmazott: „Legáltalánosabb értelemben beszélhetünk az egész emberiséget átfogó közösségről, szándéka szerint erre törekszik a vallás.”5 Az Európa-eszmében hinnünk kell tehát, valamilyen fokozatisággal ezt úgy kell használnunk, mint a nemzeti értékképzeteket, hogy ne olyan esetleg félreérthető szintagmákra utaljak, mint például a „magyarság-hit”. De kétségtelenül valami ilyesmiről van szó, azaz egy olyan célképzetről, amely Európa minden polgárát a béke és a concordia alapján egyesíteni képes.

Ezek után nézzük át röviden a közösségi diskurzus két alapvető típusát6 – arégebbi és újabb kommunitarista diskurzus kulcsfogalmait.

 

Jelentős különbség van az újabb közösségelméletek (a különböző megnevezésekben: régi és újkritikusok, realisták), valamint a tájainkon mindig is igen otthonos közösségcentrikus felfogások között. Ezek a különbségek történetiek és strukturálisak, igen fontos viszont azt megjegyezni, hogy éppen a fogalmak és a fogalomhasználat területén nagyfokú izomorfia van. Az előbbiek azzal, hogy explicite az egyéni jogok liberális elméletének egyfajta termékeny és szükségszerű ellentételezéseként jönnek létre – de végül és alapjában véve a liberális elképzelésrendszerhez tartoznak –, középponti értékeiket is bejelölik, amelyek alapjában véve liberális értékekkel függenek össze.

Az a másik fajta közösségelvűség, amelytől Kelet-Közép-Európában soha nem tekinthetünk el, a múltat, az ősök tiszteletét, a hagyományt, az identitást, a szolidaritást, a kultúrát, a rendet, a tekintélyt (!) mindig is fundamentális értékeknek tekintette, amelyekről ugyan lehet vitatkozni,7 fontosabb azonban a megélésük,illetve azoknak a társadalmi feltételeknek egyfelől a megőrzése, másfelől a megteremtése, amelyeknek ezeknek a közösség által megítélhetően valóságos tartalma van. (Ilyeneknek tartjuk például a nagy harmadikutas elméleteket.8) A megélést persze nem valamilyen egzisztencialista mítosz értelmében gondoljuk, hanem azt a kommunikatív formát értjük rajta, amelyben egy közösség tagjai önmagukkal és egymással reális értékeket közölnek, valamint sajátítanak el – és ez egyfajta sajátos tanulást is jelent –, amelyben kialakul „az ilyenek vagyunk,” „ezek vagyunk mi” stb., az ilyen és ezekhez hasonló szintagmákba foglalható tartalmak pozitív tudata.9 Ez persze egy hagyomány gyakorlásának az aktusa, amelynek mitikus tartalmai is vannak, viszont mindig a reális problémák megoldását teszi lehetővé a jelenben avagy a jövőben. A közösségeket fenntartó legfontosabb kohéziós erő azonban a szokásjog, amelyet a székely faluközösségekben például írott formában és évente megújítva őriznek a jegyzőkönyvek első oldalai, és amely sok esetben az írott jogba is belefoglaltatik, vagy annak számára jogforrásul szolgál. A szokásjog, jogszokások szerepe felbecsülhetetlen. Ezért az a dogma, hogy a jogi viszonyokat csak az individualitás preferálja, felülvizsgálatra szorul. A tradicionális közösségeknek a szokásjog ad abszolút szubsztancialitást. Itt persze azt is meg kell jegyeznünk ismét, hogy a kommunitarista diskurzusban létrejövő közösségek formája egy párbeszéden, az érdekek kalkulusán, megértésen és végül konszenzuson alapuló közösség, tipológiailag más. De a tanulságokat a jogos cselekvésaktusok vonatkozásában akkor is le kell vonni…

A közösséget létrehozó és megtartó kommunikációs aktusok praktikus és performatív kommunikációs aktusok, nem csupán szimbolikusak. A kérdés egyik jelenkori kutatója éppen azt hangsúlyozza, hogy maga a kommunikáció mintegy preegzisztens a közösséghez viszonyítva, hogy annak az ontológiai alapja. Nem akármilyen kommunikációról van szó: „A kommunikatívban való részesedés következtében az (individuális) ágensek integrálódnak, azaz (kommunikatív) közösségeket alkothatnak. A közösségeket, akármilyenek is legyenek, egyrészt a problémamegoldásra vonatkozó közös felkészültség teszi (közös, mert az adott felkészültség a közösség minden tagja számára egyaránt elérhető, illetőleg hozzáférhető), beleértve a problémamegoldás sikeressége érdekében történő kooperációra vagy kompetícióra való közös felkészültséget, másrészt pedig a kooperációra vagy a kompetícióra való igény teszi. Voltaképpen más közösségről, mint kommunikatívról nem lehet beszélni.”10 A továbbiakban a szerző azt hangsúlyozza, hogy a társadalom mint tagolatlan entitás – és akárhányszor a társadalomról beszélünk, érezzük ennek a konnotációk nélküli fogalomnak az ürességét –, azaz felkészültségi típusoknak megfelelően szerveződik közösségek rendszerévé, és – tesszük hozzá – jelentésesen a társadalomról beszélni azt jelenti, hogy e közösségrendszerekről van valamilyen képzetünk. A továbbiakban Horányi Özséb azt emeli ki, hogy a közösség egy cselekvési közösség, kollektív ágensvilág,amely sajátos belső nyilvánosságával írható le. Ennek a nyilvánosságnak a tudásszociológiai valósága és annak leírása vezet a megértéshez, hogy voltaképpen hogyan működik a communitas problémamegoldó közösségként. Ebben a felfogásban a közösségi jogalkotás sem más, mint a problémamegoldás kanalizálása, illetve formalizálása.

A kérdéskör nemcsak a teoretikus felismerések szintjén jelenik meg, hanem a nemzetközi jogban is, amely kifejezi, hogy a kommunikáció valóban a közösség szubzisztenciájának, fennállásának a kérdése, ezért nemzetközi jogi garanciákra szorul: „Abban a meggyőződésben, hogy a nemzeti kisebbségek jogai védelmének elengedhetetlen feltétele az információk szabad áramlása és az eszmék cseréje, a részt vevő államok kiemelik a nemzeti kisebbségek tagjai közötti kommunikáció jelentőségét [kiemelés tőlem – E. P.], az állami szervek beavatkozása nélkül és a határoktól függetlenül.”11

Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a közösség performanciája az is, hogy önmagában tudja tartani legtehetségesebb egyedeit. Ha azok kiválnak belőle, máris megnyilvánul a hagyomány felbomlása, integrációs lehetőségeinek és szerepének a beszűkülése.

Itt kívánjuk megjegyezni azt is, hogy a kommunitarista elméletek képviselői azt hangsúlyozzák, hogy szemben a liberális felfogások szubsztanciáját alkotó egyéni jogokkal, a közösségek esetében mindig egy (sajátos narratívában összefoglalható) történet a releváns valóság. A tradicionális közösségek esetében azonban az a történet, hogy nincs történet, nem lehet történet. A hagyomány teljesértékűsége azt jelenti, hogy a közösség anonim; minden, ami történet, az azt jelenti, hogy valami nem hagyományszerűen jött létre, tehát megjegyezhető. A valóban tradicionális közösségek teljesen homogének, névtelenül tűnnek fel és névtelenül tűnnek el valamilyen nagyobb történet színpadáról, és annak egyszeri szereplőiként. (Ezekre a kérdésekre egy más összefüggésben is vissza kell még térnünk.)

Végül pedig azt is le kell szögeznünk, hogy a kommunitarista elméletek többsége az autoritás, a tekintély kérdésében vagy nem foglal állást, vagy nagyon restriktív. Korlátlanul lehet beszélni politikai tekintélyről, közösségi tekintélyről avagy tekintélyekről, ám ezekről mint a közösség „szövetének” a központjáról beszélni azt jelentené, hogy veszélyesen megközelítjük a konzervatív fogalmi és értékkonfigurációkat.

 

Ha mármost arra figyelünk, hogy a hagyományos közösségi diskurzus értékkategóriái – a múlt és az ősök tisztelete, hagyomány, identitás, szolidaritás, kultúra, rend és tekintély – közül mi használható egy európai diskurzusban, akkor azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen semmi. Azaz van valamilyen elég laza körvonalú európai identitás, valamilyen szolidaritás is – például az európai szakszervezeti mozgalomban – és a multikulturalizmus elfogadása. Nyilvánvaló viszont, hogy egy más típusú közösségről van szó. Könnyebb a dolgunk azonban, ha egy kommunikációs közösség paradigmája felől közelítjük meg a kérdést, mert európai párbeszéd viszont van – és a legkülönbözőbb ágensek között folyik –, érdekkalkulus és egyeztetés szintén van, valamint megértés- és konszenzustörekvés is. Ennek elvi alapja a konfliktus-megelőzésnél több, valódi béke és concordia, valamilyen pax augusta. Ebben természetesen döntő a rend kérdése is. A kommunitarista diskurzus szerzői arra figyelmeztetnek, hogy bizonyos értelemben minden közösségi diskurzus szervező elve, belső tendenciája a rend.

 

Ha van értelme annak, hogy e közösségi diskurzustípusoknak az európai közösségre való vonatkoztathatóságát vizsgáljuk, akkor ez éppen a rend fogalmában szintetizálható, azazhogy közösségi lényekként vonatkoztatni tudjuk-e magunkat (racionálisan és érzelmileg, politikailag és jogilag) valamihez, amit európai rendnek nevezünk, a mi európai rendünknek.

Ennek a rendnek természetesen a szabadság elképzelésével kell összefüggésben állania. Leginkább a kisebbségpolitikai dokumentumok liberális teoretikusai hangsúlyozzák manapság, hogy a szabadság sokszínűség.

A legnagyobb nehézség azonban abból származik, hogy a létező európai közösség jogi alapjai egy a nemzetközi intézményi jogban gyökerező jogelvrendszerben gyökereznek, amelyhez csak egy nagyon absztrakt jogalanyiságot lehet kapcsolni. Az európai polgárok továbbra is a nemzeti alkotmányokban lefektetett jogok, valamint a nemzeti törvényhozások által megalkotott különböző jogszabályok alanyai, és részben ezeken át kapcsolódnak az európai jogszabályokhoz, vagy ezekből kikerülve közvetlenül is fordulhatnak európai intézményekhez. Részben megfordítva is érvényes a dolog, ugyanis bizonyos cselekedetek közvetlenül esnek az európai közösségi jogszabályok hatálya alá, természetesen a megfelelő jogszabályi és intézményi háttér alapján. A leggyakrabban idézett jogelvek a következőek:12 1. a korlátozott sajátos meghatalmazás elve: az európai közösségi eljárásjog csak azokban a jogkörökben, kompetenciákban érvényes, amelyeket a tagállamok – szuverenitásuk korlátozásával – leadtak; az európai intézmények csak ezekkel élhetnek, és ezeknek a körét nem bővíthetik; 2. az implicit meghatalmazás elve (implied powers): amennyiben a fejlődés olyan új objektívumokat jelenít meg, amelyekre nézve nincs külön szabályozás – mert nem lehet –, a közösségnek az Európai Parlament konzultálása nyomán jogában áll új kompetenciákat és végrehajtási szerveket teremteni; 3. a szubszidiaritás elve: azokon a területeken, amelyek nem tartoznak a szűken értelmezett kompetenciájához, a közösség nem lép közbe, hanem csakis akkor, ha a tagállamoknak nincsenek megfelelő kompetenciáik; 4. az arányosság elve: a közösségi tevékenység csak a célok eléréséhez szükséges minimális eszközöket veszi igénybe; 5. az intézményi egyensúly elve (checks and balances): a közösség szervezetei és intézményei csak működésüket illető jogszabályi keretekben tevékenykedhetnek, tekintettel a többi intézmény és szervezet működésére és kompetenciájára; 6. a közösségi jogrend elsődlegessége a nemzeti jogrenddel szemben; 6. a közösségi jog közvetlen alkalmazásának elve; 7. az alapvető emberi jogok tiszteletének elve – a nizzai szerződésben végül is ötvenhárom emberi alapjogot határoztak meg, temati-kusan csoportosítva, ami az emberiség történetében létezett legkimerítőbb lista. Az európai polgárság elvileg a mindezekkel a jogokkal való élés lehetőségét jelenti – a nemzeti valóságban. Ezek azonban meghatároznak egy komplex profilú jogalanyiságot. Az EU jogi dokumentumai és intézményei ennek a garanciáját képezik, ami már jóval megfoghatóbb.

Mindebből deriválható egy jogi közösség fogalma, amely bizonyos értelemben megelőzte a kontinens politikai evolúcióját.