Bár a brit szigetek földrajzi és ennek következtében minden más vonatkozású különállása köztudott, a címbeli kozmikus kert metafora mégsem rájuk vonatkozik, bármennyire tetszetős írói fordulat volna is. Hogy pontosan mire utal, melyik angliai (a szóhasználat ez esetben tudatos, mert a brit szigetek angliai részén jártam csupán) élményre, az később kiderül. A metafora bizonyos értelmű vonatkoztatása azonban a látottak és tapasztaltak érzékeltetésére mégis találó, mert számomra Londonnak is inkább a kertszerű része vált láthatóvá már a lutoni repülőtér felől a városhoz közelítve. S mindvégig az elzárt, elvarázsolt tündérkert jelleg tárult fel előttem, hiszen a brit főváros emberléptékű, házai nem felhőkarcolók, az angol átlagembernek fontos a maga saját zöldterülete, de fontos a közösségnek is, ezért is oly ápoltak és gyönyörűek a parkok. A legendás angol vidék pedig maga is zöld pázsitjaival, gondosan nyírt füvével, rendezett tereivel a kertjellegről alkotott benyomásomat erősíti. Néhány útleírást elolvasva, az angol történelmet, kultúrát, hagyományápolást ismerve és ezeket az ápolt zöldterületeket látva akarva-akaratlan folyton az angol pázsit titkáról szóló anekdota igaza jut eszembe. A történet szerint az ámuló külföldi, maga is kertrajongó, megkérdi az angliai park kertészét, mi a titka ennek a gyepnek. Mire a kertész a rendszeres és gondos fűnyírást említi. A turista e művelet elvégzésének gyakoriságáról érdeklődi, erre a kertész unottan, a szája sarkából, teljes természetességgel odaböki: körülbelül négyszáz évnyi rendszeres ápolás szükséges ehhez az eredményhez.

E nagyon is földi kertjelleg nem lesz az időbeli távlat említésétől sem kozmikussá, de hogy mi teszi azzá, azt később árulom el. Előbb egy nagyon is földi, evilági, súlyos emlékekkel terhes filmélményről számolok be.

Angliai tartózkodásom első napján, 2008. június 25-én este 9-kor Vanessa Engle Zsidók (Jews) című háromrészes dokumentumfilmjének második része kezdődött a BBC 4-en. A sorozat egésze olyan brit zsidókról szól, akiknek szülei Európa keleti feléből (olyanok is voltak, akik épp Magyarországról) vándoroltak be a brit szigetekre, holokauszt túlélők, de akik gyerekeiknek sosem meséltek az azelőttről, sőt a film szereplőinek nagyobbik hányada felnőttkora egy adott pontján egészen különleges módon, véletlenszerűen fedezte fel zsidó eredetét. Az ő élettörténetükben, amely a békés és virágzó országban bontakozhatott ki, a holokauszt immár nem a test, de a lélek és a szellem traumájaként nemcsak újra felbukkan, hanem tovább él és tovább hat. A megszólalók egy része mindig sejtette a családi hallgatás mögött a szörnyű titkot, gyökértelennek és furcsának élte meg önmagát szülei viszonyulása: túlzott féltése vagy a múltról való teljes hírzárlat miatt. Más esetekben mit sem sejtve élte a maga beilleszkedett, elhelyezkedett, kényelmesre sikeredett életét, majd a szülői hagyaték rendezése közben talált rá a kísértő múlt emlékére, a cáfolhatatlan bizonyítékokra, amelyek Auschwitzbe, Birkenauba vezettek vissza – ennek követekezménye-ként jól megalapozott, berendezett élete egésze bolydult fel vagy fordult meg teljesen. A megszólalók közt van, aki könnyes szemmel és mély döbbenettel a hangjában mesél, van akin látszik a teljes külső békében leélt élet ellenére a traumatizáltság, sokan, szinte minden megszólaló beszámol édesanyja érzelmi viszonyulásának hiányos voltáról, arról, hogy az Auschwitzot megjárt asszony szíve-lelke minden aggódása sem tudott soha meleg közelséget produkálni kívánt és várt magzatai, szülöttei irányában a maga életének traumatizált, megbélyegzett volta miatt, ami külsőleg ugyan láthatatlan volt, hiszen beilleszkedett, múltját teljesen el tudta titkolni, de lelke zugaiban nemcsak a maga, hanem gyermekei életére kiható módon nyomot hagyott. A dokumentumfilm szinte kopog, annyira száraz és távolságtartó, valódi dokumentarista eszközökkel operál, ám ritkán érezni ennyi gombócot a torokban vizionálás közben: nem szükséges a kozmetika, csupán az angol közszolgálati televízió munkatársaitól megszokott profizmus, mert a megszólalók élettörténetei önmagukban drámák és drámaiak: egy valaha volt, sokak számára távoli múltbeli, másoknak meg sem történt (!) esemény áldozatainak áldozatként tovább élő, pedig szabadságban, jólétben és békében felnőtt, mégis a traumát szinte már genetikusan továbbörökítő gyermekei... A film utolsó perceiben egy olyan férfi beszél, aki már házasként fedezte fel zsidóságát, előbb elkezdte azt kóstolgatni, megismerni, majd a radikális elköteleződést és identitásváltást, helyesebben az igazi identitás felvállalását választotta: a vallási odatartozást, s ebben angol felesége is követte. Mosolygó szemmel és gyávasága miatti enyhe szégyenkezéssel szabadkozik a mikrofon előtt: no azért nem annyira radikális, egyelőre legalábbis nem, hisz ehhez a körülmetélkedés is kellene, amihez még gyűjti az erőt.

E dokumentumfilm brit zsidói talán nem is igazi zsidók, hiszen egy részüknek lényegében a génjein kívül semmi köze hozzá, van, akinek magának is idegen, történelmi tény, még ha a saját élete elhallgatásai által őt magát is pusztította. A filmben megszólalók által a vén és e szigetországtól mindig kicsit távoli kontinens valósága, összekuszált nemzeti sokfélesége tör be a kivételesen napsugaras, idillien rendezett kertvilágba. No nem mintha a brit korona nemzetei felhőtlen és makulátlan egymásmellettiséget éltek volna saját különálló történelmük során! A zsidóságukat felfedező, ízlelgető riportalanyok az identitás, identitásvállalás, -váltás, -felfedezés és -újrafelfedezés összetett kérdését is felidézik a nézőben: azt a fajtát, ami a nemi identitása átlagtól vagy szokásostól eltérő voltát felfedezők sokkja és útja lehet, meg a különféle ki- és áttelepedőkét, új hazát keresőkét és választókét, valamint leszármazottaik bonyolult azonosulási folyamatainak hálóját, de egy országban kisebbségként élők azonosulási és elkülönbözési vágyait és mechanizmusait is. Hiába mondják, hogy individualista a mai ember: lám, mennyi láthatatlan közösségi, társadalmi szál fut össze az egyéni identitás formálódásában, s hogy a feje tetejére állíthat egy véletlen-váratlan felfedezés nyomán kiderülő új adat egész azonosulási sorokat és folyamatokat, valamint azok végeredményét, az egyén önmeghatározását.

Június 27-én Winchesterben egyetemi díszelőadáson vettünk részt: Lisa Isherwood professzori székfoglalója ünnepélyesre és egyben igen hangulatosra sikeredett. Az ünnepségnek két, helyesebben három része volt: a tulajdonképpeni, köszöntőkkel, méltatásokkal tűzdelt székfoglaló tudományos előadás, majd a kifejtett téma illusztrálására hetekkel korább készítgetett kozmikus kert bemutatása és birtokba vétele, végül a teljességhez tartozó, dzsessz-zenekarral tarkított baráti lakoma. S hogy ez mennyire nem a szokásos fogadás volt csupán, azt éppen a professzorasszony munkássága, érdeklődési köre és elhangzott beszéde igazolja. Lisa Isherwood feminista teológus, a feminista felszabadítás-teológia képviselője, kiemelt érdeklődési területe a test teológiája: székfoglaló előadása is, a kozmikus kert is (és nem utolsósorban a vidám baráti együttlét és kínálgatás) lényegében erről (is) szólt: hogy megközelítésében a teológia nem csupán a templom falai közé, egy átszellemült viselkedésmód keretei közé utalandó tudomány, hanem ellenkezőleg: e teológiának s a vele foglalkozó embernek a teremtett világ egészéhez köze van, oly mértékben, hogy felelős érte, és mintegy kötelessége nemcsak birtokba venni, nemcsak szigorúan, összevont szemöldökkel, megfeszülve vigyázni rá, hanem felszabadultan örülni neki, otthon lenni benne. Teológiája nem egy intézmény igazolására épül, hanem egy emberre és tanítására: Jézus Krisztus megtestesülése számára ugyanis az ember-lét és ember-test értékelésének egészen új dimenzióit nyitja, különösen a test (ezen belül is kiemelten a női test) lebecsülésének, sanyargatásának századai után. Lisa Isherwood teológiája nemcsak Krisztus világba testesülésének hangzatos szólamokkal való ecsetelése, és nem is a testiség valamilyen mértéktelen habzsolását hirdeti. Csupán arról szól, hogy a testet ma is lehúzó, visszarántó erőként értelmező szerzőkkel vitatkozva az isteni világba testesülésnek az emberi testet, minden ember testét megszentelő vonatkozásáról beszél. Emellett pedig a világ felértékeléséről is: hiszen az abba testesülő isteni jelenlét (anélkül hogy e gondolat panteizmushoz vezetne) a Teremtés könyvével egybecsengő módon vezet ahhoz a felismeréshez, hogy ember és teremtett világ egymásrautalt, hogy ebben a viszonyban egyik fél sem fontosabb, mint a másik (azaz a természet, az állatvilág nem pusztán az ember kiszolgálására van), hogy az ember felelős a kozmoszért és minden benne lakóért, s hogy ez nem teher, hanem felemelő, ünneplésre okot adó, örömteli és felszabadító feladat. – Ezzel az elméleti alapozással lépett az ünneplő közönség a kampusz sarkában kialakított, mesterséges paradicsomkertbe, amely a kozmosz kialakulásának lépéseit képi módon ábrázolja: a „tohuvabohu”, az eredeti káosz képeit is tartalmazza, a molekulák összekoccanását megragadó hatalmas festményeket, táblaképeket (tehát az ember művészetét), valamint a nagy világvallások szimbólumait, no meg természetesen különféle növények és állatok harmonikus együttesét. A szokásos keresztény szimbólumok mellett e kertben látható egy hatalmas alma is, amelybe épp kígyó harap, van mandala és indiai Síva- meg Buddha-szobor: mindez nem a vallási szinkretizmus megteremtésének szándékával, csupán a kozmikus jelleg vallástörténeti megközelítése és érzékeltetése érdekében.

Lehet, hogy ez a kozmikus megközelítés csupán egy angliai kertben lehetséges? Lehet, hogy az öreg kontinens decens teológiai iskoláiban figyelembe se vennék az efféle teológiai érvelést? De lehet, hogy a paradicsomról való gondolkodás, az elméletgyártás maga is jobban megy az eredeti állapotokat rekonstruálni igyekvő keretek és lelki alapállás megteremtésével.

Nem tisztem eldönteni a kérdést, egyetlen professzori székfoglaló alapján, egy teológiai fejezetet egy dogmatikakönyvbe megírni sem feladatom: azt mondhatom s oszthatom meg az olvasóval, hogy a szigetország e kertjében magam is ellazultan jól éreztem magam, barátságosabb és melegebb szívvel tudtam azokra is gondolni, akik miatt szenvedni, bánkódni, aggódni vagy bosszankodni szoktam, s akikről az elfogulatlan teológiai (vagy filozófiai vagy bármely más elméleti) gondolkodásnak szintén szólnia kell. Ezért tehát azt mondom: a kozmikus kertben peripatetikusan és empatikusan lehet a világ „megváltásán” elmélkedni.