stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Január

Színházi fesztivál – terek, kulisszák


Beszélgetés az Európai Színházi Unió 17. Fesztiváljának szervező munkatársaival. Kérdezett R. L.

 

Lapzártánkkor még nem zárult le az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja. A szervezését vállaló Kolozsvári Állami Magyar Színház marketingirodájának munkatársaival, Nagy Noémi Krisztinával, Biró Eszterrel és Vajna Noémivel december elején rögzített beszélgetés színpad körüli, mozgó perspektívákat villant fel.

 

– Hogyan hív meg valaki egy társulatot UTE-Fesztiválra?

Nagy Noémi Krisztina: Általában a fesztivált szervező színház vagy színházak felkérik az uniós tagszínházakat, hogy ajánljanak előadásokat, ezután a technikai és anyagi lehetőségek és természetesen az időpontok egyeztetése függvényében alakul ki a program. Előfordul, hogy az Unió egyéni tagjai is jelen vannak különböző produkciókkal a fesztiválon, például idén Roger Planchon, az Unió tiszteletbeli tagja az Amédée, vagy hogyan szabaduljunk meg tőle című Ionesco-előadással. A harmadik lehetőség, hogy az Unió, azaz a vezetőség vagy a szervező színház felfigyel egy-egy színvonalas előadásra, koprodukcióra, és azt is meghívja a fesztiválra.

Milyen módon zajlott a közreműködés a fesztivál társszervezőjével, a bukaresti Bulandra Színházzal?

Biró Eszter: A szervezés terén viszonylag kevés dologban alakult ki együttműködés a Bulandra Színházzal. A kezdeti fázisokban természetesen sok egyeztetés zajlott a társulatok és az előadások ütemezése kapcsán. Külön költségvetésekről lévén azonban szó, a két fesztivál eléggé levált egymásról – talán egyetlen közös elem a fesztivál elnevezése és logója, ezt Bukarestből „kaptuk”. Közös fesztiválkatalógust terveztünk, de ez végül nem jelent meg.

Nagy Noémi Krisztina: Mivel Bukarestben két héttel korábban kezdődött a fesztivál, nem volt lehetőség egy közös, országos szintű fesztiválindításra, a népszerűsítésben is saját utakon jártunk.

Melyik előadás tűnik különösen sikeresnek akár az eladott jegyek száma vagy a médiavisszhang szempontjából?

Nagy Noémi Krisztina: Picit korai még erre válaszolni, a fesztivál a meghívott előadások számát tekintve ugyanis a felénél tart. Az eddigi nagytermi előadásokra öt-hatezer jegy kelt el, a stúdióelőadások teltházasak voltak. Azt gondolom, ez elég jó arány, tekintetbe véve, hogy minden előadást kétszer játszunk, tehát egy nagytermi előadást összesen ezer-ezerkétszáz néző látott. A médiavisszhang elég egyenletes, viszonylag kevés elemző kritika jelenik meg egy előadásról. A fesztivál végén azonban több összegző írásra is számítunk.

Biró Eszter: Az eddigi előadások közül mindent összevetve talán a Jugoszláv Drámai Színház Velencei kalmár-előadását mondanám a legsikeresebbnek, de nagy érdeklődés övezte a III. Richárdot és az Amédée-t is. Nagy az érdeklődés a két Matthias Langhoff rendezte előadás és a Bulandra Színház produkciói iránt, és persze a tavalyi Interferenciák Fesztivál közönségkedvencét, a Teatro de La Abadíat is sokan várják már.

Kik látogatták leginkább a fesztivált? Hogyan fest a kolozsvári színházlátogató?

Biró Eszter: A fesztivállátogatók nagyjából a saját nézőink közül kerülnek ki, így nagyon sok a diák, a fiatal néző. De talán a szokottnál nagyobb arányban vannak jelen az idősebb nézők is. Azt hiszem, sikerül megmozgatni a kolozsvári színházszerető közönséget.

Nagy Noémi Krisztina: Vannak olyan idősebb nézőink, akiket kivétel nélkül minden eseményen viszontlátunk: előadásokon, mellékrendezvényeken, beszélgetéseken. Nagyon örülünk ennek a jelenségnek, hogy nem csak alkalmi fesztiválozók vannak, hanem hűséges, visszajáró nézők is, akik a fesztivált folyamatában is követik. Ami pedig a kolozsvári színházlátogatókat illeti: érdeklődő, nyitott emberek. Tapasztalataink szerint a fesztivál egyik fő vonzerejét a nemzetközi sokszínűség adja, az emberek kíváncsiak rá, hogy milyen a portugál, szerb, francia színház.

Az előadásokon kívül mire marad ideje a meghívott társulatok tagjainak?

Nagy Noémi Krisztina: Mivel a társulatok több napot maradnak Kolozsváron, a programjuk valamivel lazább, mint a tavalyi Interferenciák Fesztivál esetében, amikor eléggé feszes volt a ritmus, és kevés meghívott ért rá szétnézni a városban. Idén, úgy tűnik, a meghívottaknak van idejük megismerkedni Kolozsvárral és a helyi társulattal. Tavaly gyakran előfordult, hogy az előadást követő délelőtti szakmai megbeszélésről egyenesen a repülőtérre mentek a meghívottak, és a hosszas búcsúzkodáskor félő volt, hogy lekésik a járatukat is. Persze az időbeosztások társulatonként változnak, vannak, akik sok próbát igényelnek, és reggeltől estig a színpadon vannak. A szerb társulat viszont egyenesen Bukarestből jött, ahol szintén két előadása volt, így az alkotóknak nem volt szükségük annyi próbára, és több szabadidejük maradt, amit alaposan ki is használtak, főleg a fiatalabbak…

Vajna Noémi: A vendégtársulatok műszaki személyzete gyakran megfeszített ritmusban dolgozik, mivel a díszlet építése, a fény- és hangtechnika beállítása akár több napot is igénybe vehet. Viszont a művészszemélyzetnek több szabadideje van, így bekapcsolódhatnak a járulékos eseményekbe, ismerkedhetnek az itteni társulattal, sőt előadásokat is nézhetnek. Ez a fajta ráérősség hiányzott a tavalyi, gyors ritmusú Interferenciákból. Éppen ezért lett kitalálva a Fesztivál Café (amely a Shadow kávézóban működik), hogy alternatív programot kínáljunk a társulatoknak és persze a nézőknek is…

Kik látogatják a fesztivál nem színpadi, alternatív tereit, és milyen a hangulat ezeken a helyszíneken?

Nagy Noémi Krisztina: Az alternatív helyszínek a színházbüfé és a Fesztivál Café. A büfében főleg előadás után van élet, de a szakmai beszélgetések, könyvbemutatók előtt/alatt/után is sok ismerős és új arcot látunk. A Fesztivál Caféban kialakult törzsközönség főleg színházszerető fiatalokból, diákokból és sajtósokból áll, de ott is egyre több a visszatérő néző.

Biró Eszter: A hivatalos program részét képező eseményeken kívül is zajlik az élet, egyes társulatok például megismerkedtek a kolozsvári kocsmákkal. Sokan várják – várjuk – a spanyol Teatro de La Abadía társulatot, a tavaly az ő nevükhöz kapcsolódott az Interferenciák legjobb spontán bulija.

Szerintetek hogyan értékelték a vendégtársulatok a kolozsvári fogadtatásukat?

Biró Eszter: A társulatoktól nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk. Persze akadnak kisebb zökkenők, „kultúrsokkok”, de nagyobb fennakadások nem történtek. Az eddigi társulatok meg voltak lepődve a kolozsvári közönség rendkívüli színházértésétől: a nyelvi korlátok ellenére a közönség nagyon érzékenyen reagált az előadásokra, ezt külön kiemelte a portugáliai, az olaszországi és a szerb társulat is.

Vajna Noémi: Általános visszajelzés a vendégtársulatok részéről a kolozsvári közönség felé, hogy gyakran az itteni közönség lelkesebb az otthoninál, amit legfőképpen az előadás végén kapott taps intenzitása szokott jelezni. 

Nagy Noémi Krisztina: A vastaps jelensége mindenkinek feltűnik, állítólag ilyen máshol nem nagyon van… Hogy ennyire egyszerre tapsoljanak és ilyen hosszú ideig… Meghatónak tartják.

Mi jelenti a legnagyobb kihívást és a legnagyobb elégtételt egy ilyen méretű fesztivál szervezésében?

Nagy Noémi Krisztina: A marketingirodában meg a művészeti és igazgatói titkárságon is viszonylag fiatal csapatok tevékenykednek. Talán mindenkiről elmondható, hogy ez az eddigi legnagyobb, legfontosabb rendezvény, amelyen dolgoztunk. Néha ijesztő belegondolni, hogy milyen egyedi alkalom adatott meg a színháznak a fesztivál megszervezésével, ami azért is óriási felelősség, mert egy komoly hagyományokkal rendelkező fesztivál házigazdái vagyunk. Folyton a fejünk felett lebegnek a kérdések, hogy mit lehetne még jobban csinálni, hogyan lehetne még színesebbé tenni a programot, még több emberhez eljuttatni az előadásokat… Aztán a jól sikerült rendezvények vagy egy-egy jó előadás alkalmával az ember megnyugszik, érzi, hogy megérte. Másnap elölről kezdődik az izgalom, hogy sikerül-e megtölteni a nézőteret.

Biró Eszter: Ami a legnagyobb örömet jelenti a fesztiválszervezés kapcsán, az a találkozások létrejötte: amikor a hosszas előkészületek után egy produkció és az azt létrehozó hús-vér emberek szemtől szembe kerülnek a nézőkkel, vagy amikor termékeny párbeszéd alakul ki a felek között. Ilyen szempontból különleges tér a Fesztivál Café, ahol sok izgalmas alkotó–néző párbeszéd alakult ki.

Nagy Noémi Krisztina: A legnagyobb kihívást talán a szervezés szerteágazó jellege jelenti, a járulékos programok terén például kénytelenek vagyunk esetenként módosítani az előzőleg rögzítettnek vélt programokat, mert néha a meghívottak nem érnek rá, néha technikai akadálya van a dolgoknak. Nagyon sok váratlan helyzetet kell megoldanunk, ezért nélkülözhetetlen bizonyos fokú rugalmasság. 

Biró Eszter: Bár mindenkinek megvan a maga munkaköre, elkerülhetetlen, hogy a feladatkörök kicsit összemosódjanak. Szerencsére idén is sok lelkes önkéntes segít be a szervezésbe, ez nagyon jól jön a mindennapi pörgésben és – mit szépítsük – stresszben.

Vajna Noémi: A 2007-ben szervezett Interferenciák Nemzetközi Fesztiválon hasznos tapasztalatokban volt részünk. Így egyes feladatkörökben már szert tettünk bizonyos mértékű rutinra. Ami megnehezíti a feladatot, az a fesztivál hossza: közel két hónap, amelyet egy legalább kétszer ilyen hosszú előszervezési folyamat előzött meg. Sokszor kellett azzal szembesülnünk, hogy kevesen vagyunk, máskor meg hogy a nappalok nem elég hosszúak. Így igyekeztünk bevonni a munkába színművészeti és más szakos diákokat, akik a segítségünkre vannak. És természetesen hálásak vagyunk az önkénteseknek is, akik nélkülözhetetlen munkaerőnek számítanak. Persze minden működhetne még jobban, de igyekszünk folyamatosan a maximumot kihozni magunkból. Ehhez persze decemberben már jóval több kávét fogunk fogyasztani... Legnagyobb elégtételt és kihívást számomra az eddig ki nem próbált fundraising, vagyis a pénzalapok megszerzésének munkája jelentette. A kopogtatásokat néha pozitív visszajelzések jutalmazták.

Másképp nézi-e, és ha igen, hogyan nézi az előadásokat olyasvalaki, akinek a kulisszák mögé is bejárása van?

Nagy Noémi Krisztina: Az a fura, hogy a társulatok a szervezés meg a kommunikáció, a kapcsolattartás során nagyon hozzánk nőnek, és a fesztiválelőadások, legalábbis számomra, olyanok, mint a saját bemutatóink. Úgy drukkolok a vendégtársulatoknak, mintha a sajátjaink lennének, ezért minden őket, vagyis az előadást ért kritika vagy fricskázó megjegyzés személyesen érint. Szóval én gyakran elvesztem az objektív ítélőképességem, de ez nem föltétlenül baj.

Biró Eszter: Érdekes, hogy az ember a saját színháza előadásain hajlamosabb észrevenni az apró hibákat, azon kapja magát, hogy görcsösen szurkol a színészeknek, aggódik a technikai részletek miatt. Ezért aztán külön élmény végre belefeledkezni egy vendégelőadásba.

Vajna Noémi: Saját előadást nézni, főleg ha dolgoztál is benne, mindig nagyon személyes, hiszen minden egyes mozdulatát ismered, azt is, ami a színfalak mögött történik egyes jelenetek megvalósulásáért. Így minden apró hibát észrevesz az ember, bosszankodik, együtt örül stb. Viszont a saját előadás is tartogathat meglepetést, így különösen jó érzés, amikor spontánul felnevetek egy-egy olyan jeleneten, amin próbán soha, ami gyakran annak az eredménye, hogy „kilazult” nézői szemmel nézem az előadást. Vendégelőadás esetén szerencsésnek mondhatom magam, mivel úgy szoktam beülni előadásra, mintha sosem jártam volna a kulisszák mögött, persze a technika nem tökéletes, hiszen gyakran még így is kiszúrja az ember a bakikat.

 

+ betűméret | - betűméret