A dualista Magyarország polgárosodó, fokozatosan modernizálódó társadalmában a közvélemény szemében az arisztokrácia testesítette meg leginkább a történetiség szellemét, s egy olyan réteget láttak benne, melyet alapvetően még mindig a középkorra visszanyúló hagyományok és előjogok rendszere tart fenn. Az arisztokráciához való tartozásnak eredendően valóban a főnemesi rang megléte jelentette a nélkülözhetetlen kritériumát, melynek Európa szinte minden államában kialakult a maga sajátos, belsőleg is pontosan hierarchizált szerkezete. Magyarországon eredetileg háromféle mágnási cím volt használatban. Presztízs és elismertség szempontjából a legalacsonyabb szintet a bárói fokozat jelentette, azt követte a grófi, majd a hercegi cím. Mellettük néhány esetben előfordult máshol elfogadott, de idehaza ismeretlen arisztokrata rang hazai használatának engedélyezése, amint ez az őrgóf Pallavicini család esetében történt. A főhercegi cím Magyarországon kizárólag az uralkodói, azaz a Habsburg–Lotharingiai-család tagjait illette meg. Aki a családi előírások felrúgásával, rangon alul házasodott, annak elvileg „csak” a hercegi cím járt.

A magyarországi arisztokrácia soraiba alapvetően háromféle úton lehetett bekerülni. Mindenekelőtt öröklés révén, ha valakinek az őse magyar főnemesi rangot nyert az uralkodótól, és ezt egyenes ági leszármazottai is viselhették. Bonyolultabb volt a helyzet valamely külföldi állam uralkodójától elnyert főnemesség esetében. Ilyenkor az illető csak honfiúsítás, indigenátus révén szerezhetett jogosultságot arra, hogy rangját mind ő, mind utódai Magyarországon hivatalosan is használhassák, és élvezzék a hozzá kapcsolódó kiváltságokat. Ez az eljárás a Habsburg-királyok alatt – 1526 után – jelent meg Magyarországon, de igazán a 18. századtól terjedt el. A honosítást a rendi országgyűlés szavazta meg, és ezt külön uralkodói diploma szentesítette. Az indigénia intézményének köszönhetően a hazai arisztokrácia a 20. századra meglehetősen színes és eredetét tekintve összetett réteggé vált, melyben Európa legtöbb nemzete képviseltette magát. Soraikat nemcsak német (Wenckheim, Degenfeld), hanem lengyel (Benyovszky, Zelensky), olasz (Pallavicini, Odeschalchi) vagy akár dán (Kaas) származású családok bővítették. Számos korabeli véleménnyel ellentétben az indigéniák, bár jelenlétük nem volt csekély mértékű, soha nem alkották a magyarországi arisztokrácia domináns részét. Vörös Károly szerint a magyar főúri rétegnek mintegy 25 százaléka tekinthető indigéniának, míg Vajai Szabolcs ezt a csoportot valamivel nagyobbra, mintegy 36 százalékra tette.1 Az öröklésen túl valaki úgy is bekerülhetett a mágnások soraiba, hogy a bárói, grófi vagy hercegi rangot közvetlenül az uralkodótól nyerte el. 1918-ban, a királyi hatalom megszűnésének évében például IV. Károly összesen 11 személyt emelt báróvá. Kis számban ugyan, de olyan esetek is előfordultak, amikor valaki már meglévő, alacsonyabb rangját magasabbra cserélte, többnyire azonban olyanok kapták, akik korábban nem tartoztak az arisztokrácia soraiba. Egyes adatok szerint 1848 és 1918 között 2 hercegi, 17 grófi és 140 bárói cím adományozására került sor.2 Nemcsak

tekintélyes nagyságrendről van tehát szó, hanem arról is, hogy sokféle, egymástól meglehetősen különböző társadalmi háttérrel lehetett mágnási rangot szerezni. A mobilitás egyik régi, bevett útjának számított, hogy a birtokos nemesség ambiciózusabb, a helyi vagy országos politikában jelentős sikereket felmutató tagjai bekerültek az arisztokrácia soraiba. Lényegében hasonló történt a Tisza családdal is. A rangemelés másik, szintén hagyományos és elterjedt útjának a dinasztia szolgálata számított, amit a gyakorlatban állami-hivatali életpálya vagy katonai karrier útján lehetett megszerezni. A katonák számára ezt jelentősen megkönnyítette, hogy a Mária Terézia Rend lovagkeresztjének birtokosai, amennyiben kérvényezték, automatikusan megkapták a báróságot. Így lett báró többek között az 1918 őszén budapesti városparancsnokként kétes hírnevet szerző Lukachich Géza. A polgári átalakulás kiszélesedésével azután a közélet szinte bármely területéről mágnási ranghoz lehetett jutni. Ez kisebb részben értelmiségi-szakmai teljesítményt takart: többek között a híres orvos, Korányi Frigyes szerzett bárói címet 1908-ban. A köztudatban mégis az a jelenség vált ismertebbé, melynek során a magyar gazdasági élet prominens személyiségei – kereskedők, bankárok, gyárosok – juthattak be a mágnások közé. A dualizmus éveiben 28 zsidó polgárcsalád szerzett báróságot, többek között az az Ullmann Adolf, aki a 20. század elején a Magyar Általános Hitelbank vezetőjeként vált ismertté.

A számos rangemelés, indigenátus tovább bővítette a magyarországi arisztokrácia amúgy sem csekély számát. Arra vonatkozóan, hogy a hazai főúri réteg milyen nagyságrendű lehetett a 20. század elején, számos adat ismert. Gudenus János a lehető legtágabbra igyekezett megvonni a határokat, és így terjedelmes adattárában közel 600 nemzetséget sorolt fel.3 A többi forrás ennél lényegesen kisebb arányokról beszél, és – bár közöttük is vannak eltérések – az arisztokrata nemzetségek számát 320–380 közé teszi. Hanák Péter szerint 1848-ban 209 mágnásnemzetség volt Magyarországon, amely – a későbbi bővítések eredményeként – az 1910-es évekig 367-re emel-kedett.4 A nemzetség meghatározás nem véletlen, ugyanis a patinás nevek mögött több esetben rendkívül népes és szerteágazó família húzódott meg. Így például a századelőn mintegy 20 nagykorú férfi viselte a történelmi Bethlen nevet, és – kis túlzással – soraik közöttük az összes ismertebb férfi keresztnév megtalálható. Ha tehát a család fogalmát szűkebb értelemben használjuk, akkor a Hanák Péter által jelzett számoknál körülbelül háromszoros szorzó alkalmazása tűnik célszerűnek, amelynek következtében mintegy 1100– 1200 főúri családról beszélhetünk.

1905-ben, az akkori magyar miniszterelnök, b. Fejérváry Géza a következő szavakkal oktatta ki belügyminiszterét, az általános választójog bevezetését fontolgató Kristóffy Józsefet: „Te akarsz Magyarországon általános választójogot, te akarsz demokráciát? Hát nem tudod, hogy ebben az országban a legutolsó incifinci mágnás előtt is hasra vágódik mindenki?”5 Fejérváry persze nem állt egyedül plasztikusan megfogalmazott véleményével, a századelő hazai közéletének szereplői ugyanis az arisztokráciára – szinte kivétel nélkül –, valamint a társadalmi hierarchia csúcsán álló rétegre tekintettek.

Az arisztokrácia hatalmának és társadalmi befolyásának alapját mindenekelőtt a kezükben felhalmozódott vagyon jelentette. Egyrészt a kor felfogása szerint csak azt lehetett egzisztenciális és politikai értelemben önállónak tekinteni, aki anyagilag nem függött másoktól, másrészt enélkül lehetetlen lett volna az elitpozícióval járó anyagi kötelezettségeknek, elvárásoknak megfelelni. Az arisztokrácia vagyoni erejét lényegében azok a földbirtokok képezték, melyek többnyire a korábbi évszázadok folyamán halmozódtak fel a kezükben. Az arisztokrata nagybirtokok fennmaradását segítette elő a hitbizomány intézménye. Egyes főurak ugyanis olyan kötött birtokká alakították át földjeik egy részét, melyet sem eladni, sem elajándékozni nem lehetett, csupán előre meghatározott rend szerint – többnyire egyenes ági úton – örökölni. A hitbizomány eszméje mögött döntően az a mentalitás húzódott meg, miszerint a család vagyonát és ezzel elit státusát mind az esetleges aprózódástól, mind a tékozló örökösöktől védeni kell. Elvileg mindenki számára nyitott volt a hitbizomány létesítésének lehetősége, de a gyakorlatban döntően mágnás körökben vált elterjedtté. 1914-ben összesen 91 arisztokrata hitbizomány volt Magyarországon, és az összterületük mintegy 2,3 millió holdat tett ki.

Az utókor a múlt századelő Magyarországa egyik legfőbb jellegzetességének éppen a főúri nagybirtokot, annak dominanciáját tartotta. A források azonban nem igazán támasztják alá ezt a közvélekedést. Az 1911-es állapot szerint a nagybirtokosok körében, akik 100 holdnál nagyobb földterülettel rendelkeztek, 597 mágnást lehetett találni, és az ország területének mintegy 13 százaléka volt a kezükben.6 Más források szerint 1893-ban – a későbbi, trianoni országterületen számolva – valamivel több mint 3 millió hold volt a tulajdonukban,7 s eszerint az összes területnek mintegy 19 százaléka fölött rendelkeztek, mely arányszám csupán a mágnás nagybirtok igazi hazájának tekintett Dunántúlon ment fel 23–25 százalékra. A főúri hitbizományok pedig az ország területének csupán 4,8 százalékát tették ki, sőt még az összes kötött birtokon belül sem alkottak többséget: a mintegy 16,3 millió holdnyi kötött földnek 14 százalékát alkották. Az, hogy miért fonódott mégis össze ennyire az arisztokrácia neve a nagybirtokkal, részben annak tulajdonítható, hogy a tízezer holdon felüli birtokok, a latifundiumok szintjén már valóban meghatározó szerepet játszottak. Az 50 legnagyobb földbirtokos között 25 mágnás található, és Magyarország messze legnagyobb földesura az Esterházy család hercegi ága volt. A század elején Esterházy Miklós közel ötszázezer hold föld fölött rendelkezett, melyből 403 ezer hold alkotott hitbizományt. A közvélemény azután a leggazdagabb főurak helyzetét az egész rétegre is kivetítette, sőt valami elérhetetlen magasságba emelte. A neves író, Krúdy Gyula megfogalmazásában „a magyar fantáziában az Esterházy név jelentette mindazt, ami a földön is mennyországgá teheti az életet […] A való kiskirályságot, amely nem olyan, mint az anekdotabeli kiskirályság, amely a falu határánál végződik, hanem azt az uraságot, aki közvetlenül az öreg király után következik.”8 A földbirtok persze nemcsak gazdasági téren volt fontos tényező, hanem társadalmi síkon is hatalmat jelentett, hiszen egy-egy szűkebb régióban nagyon sok kisember munkája és anyagi helyzete függött tőle. Emellett a parlamenti választások alkalmával egy-egy képviselőválasztás végeredményét – a nyílt szavazás következtében – meghatározó módon befolyásolhatta a választókerület nagybirtokosainak állásfoglalása.

A vagyon mellett a közéleti szerepvállalás jelentette a következő hatalomerősítő tényezőt. A közhiedelemmel ellentétben az arisztokrácia nem feltétlenül tartotta magát távol a gazdaság modern szféráitól, és több mágnás próbálkozott azzal, hogy a pénzügyi vagy az ipari szférában mutasson fel valamilyen kiemelkedő teljesítményt. Közülük talán az a Pallavicini Ede őrgróf vitte a legtöbbre, aki 1869–80 között előbb a pénzügyminisztériumban dolgozott tisztviselőként, majd 1880 és 1900 között a legnagyobb hazai pénzintézetté növő Magyar Általános Hitelbank vezérigazgatójaként tevékenykedett. Ezek a próbálkozások azonban nem váltak igazán elterjedtté és elismertté, vélhetően azért sem, mert olyan szintű szaktudást, jártasságot és energiát követeltek, amelyet nehezen lehetett egyéb feladatokkal összeegyeztetni. Valamivel népszerűbbnek számított – minimális munkabefektetés, kedvező anyagi juttatás –, hogy a mágnások jól csengő neveiket és társadalmi kapcsolataikat kamatoztatva vállalatok és pénzintézetek igazgatótanácsaiban foglaljanak helyet.

Az arisztokrácia körében a tudományok és a művészetek hagyományosan nagy elismertséggel és presztízzsel bírtak, bár az utóbbinak inkább a konzervatívabb irányzatait részesítették előnyben. Az arisztokraták egy része több-kevesebb sikerrel maga is megpróbálkozott a tudományos vagy művészeti pályával, de a többség inkább csak a művészeti rendezvények látogatásával vagy műkincsgyűjtéssel fejezte ki vonzalmát.

Hasonló tendencia figyelhető meg a főúri réteg által hagyományosan kedvelt pályák egy részénél is. A frissen báróvá emeltektől eltekintve a katonatiszti, miniszteriális és egyházi pályákat rendszeresen választották ugyan mágnások, de szerepük már egyáltalán nem mondható meghatározónak. Az állami szolgálatnak két területe volt csupán, ahol jelenlétük még mindig kiemelkedőnek bizonyult. A főispánoknak változatlanul mintegy egyharmada került ki a soraikból, bár az átlagszám viszonylag komoly regionális különbségeket takart. Amíg egyes vármegyék élén alig lehetett neveikkel találkozni, addig számos helyen szinte kizárólag közülük kerültek ki a főispánok. Különösen Erdélyben és bizonyos fokig a Dunántúlon élt tovább ez a tradíció. Szélsőséges példa az erdélyi Torda-Aranyos vármegye, melynek élén 1887–1918 között négy különböző személy állt, ebből hárman – Géza, Bálint és Sándor – a Bethlen nemzetségből kerültek ki. A másik közkedvelt foglalkozásnak a külügyi szolgálat számított, nem véletlenül. Az arisztokraták leginkább itt tudták ismereteiket – széles nyelvtudásukat, általános műveltségüket –, valamint a társasági etikettben való jártasságukat hasznosítani. Emellett egy kedvező anyagi háttérrel rendelkező arisztokrata számára rendszerint nem okozott különösebb gondot az állásával járó nem csekély reprezentációs költség előteremtése. A mondottakkal összefüggésben a külügyi apparátuson belül nem annyira a minisztériumi, mint inkább a diplomáciai szolgálat bizonyult népszerűnek. Így azután nem meglepő, hogy amíg a külügyminisztérium fogalmazói karában 26,6 százalékos, addig a diplomáciai testületben 63,6 százalékos arányban voltak jelen.9 Jellegzetes karrierjüket jól példázza Pallavicini János őrgróf életútja. Az 1848-ban született Pallavicini színvonalas, teréziánumi tanulmányai után 1874-ben kezdte meg külügyi pályáját. Előbb rövid ideig a minisztériumban vállalt állást, majd végigjárta a diplomáciai ranglétrát: 1875-től követségi attaséként, 1887-től követségi tikárként, 1899-től követként szolgált számos európai fővárosban.

A közszolgálat e két területe mellett a politika szférája az, ahol nagyarányú jelenlétük leginkább szembetűnőnek mondható. Eredetileg a főrendi tábla volt politikai tevékenységük legfőbb színtere, de a dualizmus éveiben bizonyos fokú változás következett be. Az 1885. évi VII. tc. egyebek mellett oly módon reformálta meg az intézmény szerkezetét, hogy a továbbiakban csak azok az arisztokraták kaptak főrendiházi tagsági jogot, akik képesnek bizonyultak évente legalább 3000 forint föld, illetve házadó megfizetésére. Azoknak, akik ezzel az összeggel nem rendelkeztek, főrendiházi tagsági joguk szünetelt. További korlátozásként azokat, akik 1885 után szereztek mágnási rangot, már nem illette meg automatikusan a főrendiházi tagság, csak akkor, ha az uralkodó ezt külön adományozta részükre. A köznyelvben utóbb – némi lenézéssel – papírbáróknak nevezték azokat, akik főrendiházi tagság nélkül kapták meg ragjukat. A cenzus tehát szűkítette valamelyest az arisztokrácia mozgásterét, de magához a kiváltsághoz érdemben nem nyúlt, ami egyértelműen antiliberális álláspontnak tekinthető. Annál is inkább, mivel a főrendiház tagsági létszáma a reformnak köszönhetően egészében véve is csökkent, így a mágnások változatlanul az intézmény meghatározó erejét alkották, részarányuk a tagságon belül a 20. század elején 72–76 százalék körül mozgott.10 Amíg a reformkorban az országgyűlés két háza lényegében még egyenrangúnak számított, addig 1867 után a súlypont egyértelműen a képviselőház javára tolódott el. A főrendiház a törvényjavaslatokat illetően 1885 után is abszolút vétójoggal rendelkezett, de politikai téren – néhány kivételes esettől eltekintve – egyre passzívabbá és funkciótlanabbá vált. Az arisztokrácia többségének érdektelenségét látványosan mutatja, hogy 1861–1910 között a Zichy nemzetségnek 51 tagja ült a testületben, de közülük 40 soha nem szólalt fel, az Esterházy nemzetségnek 39 főrendi tagja volt, és közülük 29 soha nem kért szót.11

A főrendiház háttérbe szorulásával párhuzamosan felértékelődött a képviselőség jelentősége. A dualizmus kori képviselőházban az arisztokraták aránya 7–17 százalék körül mozgott, ami – tekintve, hogy egy létszámában erősen behatárolt rétegről volt szó – egyértelmű felülreprezentáltságot jelez. Ráadásul arányuk nem mutatott hosszabb távon csökkenő tendenciát, sőt a legmagasabb értéket éppen az utolsó, 1910. évi választást követő ciklusban produkálták. Jelentőségüket növelte, hogy egy részük független politikai személyiségként politizált, akinek a képviselőség nem jelentett megélhetési kérdést, és a mandátum megszerzésénél nem szorult a kormányzat segítségére. Ők vagyonuknak köszönhetően képesek voltak választási költségeik finanszírozására, vagy egyszerűen ott indultak el, ahol saját vagy rokoni-baráti körük birtokai feküdtek. Apró, de árulkodó momentum, hogy 1901 és 1910 között az Andrássy-hitbizományról ismert homonnai kerületben minden esetben gr. Andrássy Sándort választották meg képviselőnek.

Politikai orientációjukat, világnézetüket a múlt századelőn – igazodva a kor általános trendjéhez – a liberalizmus és a konzervativizmus valamilyen árnyalata jellemezte. Pártpolitikai tekintetben azonban nem kötelezték el magukat egyetlen párt mellett sem. Igaz, 1905–10 között a gr. Andrássy Gyula vezette Alkotmánypártnak igen markáns és befolyásos mágnáscsoportja volt, de ők sem tudták maguk köré tömöríteni az arisztokrácia túlnyomó részét. Az 1895-ben megalakult Katolikus Néppárt létrehozásában egyes főurak – elsősorban gr. Zichy Nándor – meghatározó szerepet játszottak, de lényegében csak a dunántúli katolikus mágnáscsaládokat tudták maguk köré szervezni. A század elején hosszabb-rövidebb időre a Függetlenségi Párt is számos mágnást tudhatott a soraiban, így gr. Apponyi Albertet, gr. Károlyi Mihályt vagy a gr. Benyovszky család számos tagját. A 20. század elején lassan szervezkedő osztálypártok voltak azok, melyek a legkevésbé érintették meg őket, így hiányuk a kisgazdapárti, szociáldemokrata vagy éppen keresztényszocialista oldalon mutatkozott meg leginkább. A jelentősebb méretű jogkiterjesztő politikától való elhatárolódásuk miatt egyes irányzatok maradi, kiváltságőrző csoportként tekintettek a főúri rétegre. Így kapta a 20. század elején Andrássy Gyula és csoportja a megbélyegzőnek szánt „fekete gróf” jelzőt a hazai szociáldemokratáktól és polgári radikálisoktól.12

Kormányzati szinten ugyancsak jelentős szerepvállalásról beszélhetünk. A dualista korszak 15 miniszterelnöke közül 9 mágnás volt, míg a 111 miniszterből 38 szintén közülük került ki. Az utóbbi pozíciókat egyébként többnyire nem az államigazgatás lépcsőfokait végigjárva kapták meg, hanem politikai tevékenységükből következően. Bár néhány minisztérium – a király személye körüli, a földművelésügy – kifejezetten vonzónak számított köreikben, a legtöbb tárca élén megfordultak. Inkább csak azokat kerülték el, ahol a minisztérium vezetése rendszerint valamilyen magasabb fokú, speciális szaktudást kívánt meg, mint például a pénzügyé. A 20. század elején számuk valamelyest visszaszorult, s kormányonként rendszerint két-három reprezentánsukkal lehet találkozni. Összetételük pedig annyiban módosult, hogy a tradicionális családok képviselői mellett egyre több olyan személlyel lehetett találkozni, akik mágnási címüket frissen szerezték. Ide sorolható a honvédelmi tárcát több kormányban is betöltő b. Hazai Samu, de a miniszterelnökségig két ízben – 1903–05 és 1913–17 között – eljutó gr. Tisza István is.

A politikai szféra mellett számos társadalmi mozgalom, egyesület létrehozásában, illetve működtetésében is szerephez jutottak, melyek közül a politikához bizonyos fokig kapcsolódó agrárius mozgalom vált a legismertebbé. Már az 1870-es években megfogalmazódtak az igények – többek között gr. Széchenyi Pál vagy gr. Dessewffy Aurél részéről –, hogy a kapitalizálódó Magyarországon szükség lenne egy olyan szerveződésre, amely kifejezetten az agrártársadalom és főleg a birtokosok érdekeit karolná fel. Az agrárius szervezkedés kibontakozása a maga teljességében 1896-ban vette kezdetét a Magyar Gazdaszövetség megalakításával. A század elején mind terebélyesebbé és befolyásosabbá váló mozgalomnak legfőbb irányítója és szervezője gr. Károlyi Sándor lett, de tevékenységébe hosszabb-rövidebb ideig más főurak is bekapcsolódtak, köztük az említett Sándor rokona, gr. Károlyi Mihály is. A számos agrárius szervezet közül leginkább az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) állt az arisztokraták irányítása alatt, melynek múltja egészen a reformkorig nyúlt visz-sza. Az arisztokraták emellett számos más társadalmi mozgalom és szervezet élén is megtalálhatók voltak. Gr. Andrássy Sándor neve részben az autósport hazai meghonosítása révén vált ismertté, és ő lett a Magyar Királyi Automobil Club elnöke (1906–1941). Rokona, gr. Andrássy Géza a magyar olimpiai mozgalom kibontakozásában vállalt feladatot, évekig betöltötte a Magyar Olimpiai Bizottság elnöki tisztét (1905–1927), sőt beválasztották a Nemzetközi Olimpiai Bizottságba is (1907–1938). Szívesen vállaltak szerepet az uralkodó mellett is: a nők udvarhölgyként, a férfiak különböző udvari tisztségek betöltésével. A középkor folyamán számos közjogi méltóság jött létre a királyi udvarban, melyek funkcionálisan átalakulva, de a 20. században is fennmaradtak. Eredeti hatalmi tartalmuk eltűnt, és inkább protokolláris, valamint presztízs jellegük őrződött meg. A század elején még mindig mintegy 12 ilyen zászlósúri méltóság létezett, s a bécsi udvar hagyományőrzése abban is megnyilvánult, hogy a 12 méltóságból 11-en neves mágnáscsaládok képviselői voltak. Az arisztokrácia jelenléte tehát a politikai-társadalmi élet különböző területein egyértelműen kimutatható, jóllehet meghatározó szerephez sehol nem jutottak, s még az agrárius mozgalom is csupán egy részüket tudta mozgósítani.

Az az értékvilág, amely a magyar köz-életet a századelőn jellemezte, a dualizmus éveiben ugyan jelentős átalakuláson, korszerűsödésen ment át, de még mindig számos tradicionális elemet megőrzött, ami egyértelműen tovább erősítette az arisztokráciát. Társadalmi tekintélyének fennmaradását az ősök neve, a családi múlt is erősítette. Annál is inkább, hiszen a korabeli közfelfogás szerint pénzzel, személyes kapcsolatokkal szinte mindent meg lehetett szerezni – kitüntetéseket, hivatalt, vagyont, még bárói címet is –, kivéve a múltat, a neves ősöket. A mágnási felfogásban tehát az ország és a család történetisége szorosan összefonódott. Esterházy Péter író megfogalmazásában: „az elődök tisztelete, emlékük megbecsülése alapja a családszeretetnek és egyszersmind a hazafiságnak”.13

Ennek a történetiségben gyökerező társadalmi tekintélynek és elismertségnek szerves részét képezte az a megkülönböztetett figyelem és érdeklődés, ahogyan a korabeli átlagember viszonyult az arisztokratákhoz: viselkedésükhöz, beszédmódjukhoz, öltözködésükhöz, a társasági élet nagy rendezvényein való megjelenésükhöz. Gr. Andrássy Katalin visszaemlékezésében leírja, amikor Károlyi Mihállyal tervezett házassága előtt anyjával ágyneműt rendeltek az egyik Váci utcai üzletben, az eladó „végül nem tudta megállni, hogy ne fitogtassa jól értesültségét: – Kérem, a méretek pontosan megegyeznek a Károlyi-palota ágymére-teivel… S a beavatott ember mosolyával tette hozzá: – Méltóztassék megengedni, hogy szerencsekívánataimat nyilvánítsam.”14 A társasági érintkezésben az arisztokrácia ugyancsak jelentős, az etikettben szigorúan meghatározott előnyöket élvezett. Az elithelyzet külső elismeréséhez, kifejezéséhez hozzátartozott az is, hogy a mágnások bármely más társadalmi rétegnél hamarabb és könnyebben nyerhettek el további címeket és kitüntetéseket. Ide sorolható az udvari, a titkos tanácsosi, a valóságos belső titkos tanácsosi cím is, de messze a legmagasabb presztízzsel az aranygyapjas rendhez való tartozás járt. A nagyfokú elismertséghez gyakran erős társadalmi önérzet társult, s nem véletlen, hogy számos kortárs megfigyelő, de esetenként maguk az érintettek is hangsúlyozottan emelték ki a gőgig fajuló mágnási öntudatot. A kiváltságosság érzése ugyanakkor egyfajta ösztönző erőt is jelentett a közéleti szerepvállalásra. Makkai János, az 1930-as évek jó tollú publicistája és politikusa szerint „a régi világban nemcsak az ókonzervatív világszemlélet ismert elveit csepegtették bele mágnásaink lelkébe, hanem a magasabb élethivatásnak azt a gondolatát, hogy a mágnás […] nagy nemzeti célok és mozgalmak vezetésére hivatott”.15

Az arisztokrácia sem a politika, sem a közélet egyéb területein nem jelent meg egységes társadalmi rétegként, és szociális téren számos belső választóvonal mentén tagolódott. Egyik fontos választóvonalnak tekinthető a regionális megosztottság, melynek alapján főleg az erdélyi arisztokrácia alkotott sajátos csoportot. Hasonló szerepe volt a vallási hovatartozásnak is: a különböző vallású mágnáscsaládok rendszerint csak kis mértékben keveredtek egymással, ebben a tekintetben egyébként legtöbbjük a katolicizmust erősítette. Fontos megosztó tényezőt jelentett az, hogy az illető milyen régi és neves mágnási címmel rendelkezett. A régi és nagy történelmi tradíciójú családok gyakran lenézték, csak igen nehezen és lassan fogadták be maguk közé bárói vagy grófi címet elnyert társaikat. Vélhetően ahhoz az ismert angol mondáshoz tartották magukat, miszerint három generáció kell ahhoz, hogy valakiből igazi úriember váljék. A legerőteljesebb megosztottság azonban vagyoni téren érvényesült. A főúri családok számára különösen a házasodási stratégia kialakításánál játszott nagy szerepet a vagyon, pontosabban a földbirtok nagysága.

Az arisztokrácia életformája, életvitele szerint is erősen differenciálódott. Egy része igen szorosan kötődött a bécsi udvari élethez, birtokai részben az ország határain kívül feküdtek, házastársat is gyakran választottak nem magyarországi főúri családokból. Őket hagyományosan nemzetek feletti vagy összmonarchiai arisztokratáknak tekintették. Jellegzetes képviselőjük volt a Montenuovo hercegi família. Montenuovo Alfréd – bár magyar felmenői révén tudott magyarul, és jelentős birtokai voltak a Dunántúlon – Ferenc József főudvarmestereként egyértelműen az udvari arisztokrácia életét élte. Más családok életformáját szintén bizonyos fokú nyitottság és tekintélyes birtokaik jövedelméből finanszírozott exkluzív életforma – széles nyelvtudás, európaias műveltség, rendszeres külföldi utazások – jellemezte. Kapcsolataik, tevékenységük viszont az itthoni viszonyokhoz kötötték őket. Gyakran és szívesen vállaltak közéleti szerepet, többnyire aktívan politizáltak vagy más területen – egyesületi élet, tudomány, kultúra – tűntek ki, s ebből következően az ő neveiket ismerte leginkább a korabeli közvélemény. Elsősorban aktív politikai tevékenysége révén Apponyi Albert a mágnásréteg egyik legelismertebb személyiségének számított. A következő csoportot alkották azok az arisztokraták, akik számára – jelentősebb örökölt vagyon híján – a hivatásuk egyúttal megélhetést is jelentett. Többnyire ide tartoztak az arisztokrácia soraiba újonnan bekerültek is, mint például Wlassics Gyula. Wlassics jogi szakemberként és politikusként futott be jelentős karriert: számos ciklusban volt képviselő, 1895-ben vallás- és közoktatásügyi miniszter lett, 1906-tól pedig a Közigazgatási Bíróság elnökeként tevékenykedett. Sikerekben gazdag pályafutása elismeréseként 1916-ban kapott bárói rangot. A mágnások negyedik típusát testesítették meg az ún. urbánus arisztokraták, akik nem kívántak semmilyen érdemleges közéleti feladatot vállalni. A nagyváros – a század elején Bécs, Pozsony és Budapest – számukra a társasági élet és a szórakozás különféle formái miatt bizonyult igen vonzónak. Gr. Batthyány Elemér – az 1849-ben kivégzett miniszterelnök fia – teljesen feladta a vidéki életformát. Birtokait életjáradékra cserélte, és a századfordulón már mint sportember és a pesti társasági élet jellegzetes alakja vált ismertté. Végül sajátos réteget képeztek az ún. vidéki arisztokraták. Ők többnyire kastélyaikba visszahúzódva éltek. Külföldön vagy nagyvárosokban keveset tartózkodtak, közügyekben csak kevéssé vettek részt – legfeljebb helyi-regionális szinten –, és idejük túlnyomó részét birtokaik irányítása töltötte ki. Ilyen életforma jellemezte 1919-ig a későbbi magyar miniszterelnököt, gr. Károlyi Gyulát is.

Az arisztokrácia differenciálódása, valamint új társadalmi elemekkel való bővülése a századelőre olyan mértékűvé vált, hogy nem lehet egységes rétegnek tekinteni. A rang birtoklásán túl legfeljebb valamiféle általános társadalmi norma- és értékrendszer – a hagyományos társadalmi érintkezési formák betartása és betartatása, vallásosság, egyfajta tradicionális erkölcsiség – elfogadása és követése biztosított némi összetartozást közöttük. A heterogenitáson túlmutatva azonban volt egy olyan terület, amely, ha nem is az arisztokrácia egészét, de annak meghatározó részét szociálisan is összefoghatta, ez pedig a nagybirtok. Egyrészt – mint korábban szó volt róla – közvetlen hatalmat biztosított számukra, és persze anyagi önállóságot. Emellett a föld és a hozzá tartozó kastély volt az, amely leginkább kifejezte hatalmuk és tekintélyük történetiségét. Gr. Teleki Pál, akinek tevékenysége utóbb az értelmiségi pálya felé tolódott el, maga is úgy látta, ahhoz, hogy az arisztokrácia meg tudja őrizni társadalmi irányító szerepét, nélkülözhetetlen része a „földben való gyökerezés”.16 Alapvetően a nagybirtokos főurakat a sokat emlegetett zártság és az az exkluzív életforma jellemezte, amelyet az arisztokrácia egésze mintának tekintett, és amelyhez igazodni kívánt. Az összetartozás tudata valóban elhalványította a közöttük lévő különbségeket. Az 1911. évi állapotokban 597 arisztokratának volt ezer holdon felüli földbirtoka. Azoknak az arisztokratáknak a helyzetét, akik kívül álltak ezen a körön, egyfajta átmenetiség jellemezte. Egyrészt számottevő középosztályi kötődésekkel rendelkeztek, másrészt viszont megvolt a lehetőségük arra, hogy sikeres politikai-közéleti karrier révén bizonyos fokig elfogadtassák magukat a legfelsőbb körökben is: meghívást kapjanak társasági rendezvényeikre, felvételt nyerjenek a legexkluzívabbnak tartott egyesületbe, a Nemzeti Casinóba, vagy kivételes esetben beházasodhassanak valamelyik előkelő családba.

A polgárosodás és a modernizációs folyamatok a 20. század első éveiben érdemben még nem tudták kikezdeni az arisztokráciának a vagyonára, tekintélyére és pozícióira épülő befolyását. A korszak neves irodalmár-publicistája, Ignotus 1917-ben úgy látta, hogy a társadalmi fejlődésben Magyarországon a főrendeknek kellene élen járniuk, mert „ők erre valók”.17 A világháborús vereséget követő győztes forradalom azonban alapvetően új helyzetet eredményezett. Mindenekelőtt a Magyar Nemzeti Tanács hatalomra jutásával egy teljesen új politikai vezetőréteg került előtérbe, melyben a mágnások csak egészen csekély mértékben voltak jelen. A távolságtartás persze részben tudatosnak is tekinthető, hiszen a forradalmi erők olyan gyökeres rendszerátalakításban gondolkodtak, amely alapjaiban kívánta megrendíteni az arisztokrácia addigi társadalmi befolyását. A királyság megszűnése november 16-án, valamint egy demokratikusabb közélet kialakítása addigi nagy presztízsük szertefoszlását jelezte. A szabadságjogok – különösen a választójog – kiterjesztésének szándéka, a tömegpolitizálás előtérbe kerülése a politikai életből való kiszorulásuk felé mutatott. Az 1919. évi XVIII. néptörvény a világi birtokosok esetében minden 500 holdon felüli birtokot igénybe kívánt venni a földreform céljaira. A radikális reformnak a megvalósítása az arisztokrácia számára anyagi alapjai elvesztésével járt volna együtt. A forradalmi erőkhöz való hozzáállásuk ennek ellenére – legalábbis eleinte – némi differenciáltságot mutatott. Többsége valószínűleg kezdettől fogva ellenségesen viszonyult az új politikai vezetéshez, annak céljaihoz. Egy része azonban várakozó álláspontot foglalt el, sőt bizonyos fokú alkalmazkodásra is hajlandónak mutatkozott. A köztársaság konfliktusmentes kikiáltása érdekében november 13-án egy b. Wlassics Gyula vezette, főrendiekből álló küldöttség kereste fel IV. Károlyt, hogy rábírja a visszavonulásra. IV. Károly részben a küldöttségnek, részben az általános politikai nyomásnak engedett, de nevezetes eckartsaui nyilatkozatában nem a trónról, hanem csupán az államügyek viteléről mondott le. November 14-én az OMGE együttműködési készségét fejezte ki a kormány földreformtervei iránt, miközben a korabeli sajtó öles betűkkel adta hírül, hogy József főherceg a Habsburg helyett – kastélya után – a jövőben az Alcsúti nevet kívánja használni. Az alkalmazkodás hátterében részint félelem, részint politikai számítás húzódott meg. A forradalmi mozgalomba néhány mágnás is bekapcsolódott, sőt annak vezetője, gr. Károlyi Mihály szintén közülük került ki. Eleinte reménykedni lehetett abban, hogy a származásánál, kapcsolatainál, rokoni körénél fogva a nagybirtokos arisztokráciához számos szállal kötődő Ká-

rolyi valamiféle fékezőerőt jelent majd a radikális reformtörekvésekkel szemben. Károlyi azonban nem vállalt efféle szerepet, sőt birtokai egy részének 1919. februári felosztásával látványosan is elhatárolódott múltjától. Ennek következtében 1919 elejétől az arisztokraták – köztük rokonai – egyértelműen szembefordultak mind személyével, mind az általa képviselt politikával. Igaz, túlnyomó részük visszahúzódva, tanácstalanul szemlélte az eseményeket, vagy egyszerűen egzisztenciája és birtokai védelmével volt elfoglalva. Egy behatárolt csoport viszont nagy aktivitással – egyre nyíltabban szembehelyezkedve a forradalmi irányzattal – kapcsolódott be a politikai küzdelmekbe. Számos olyan személyt találhatunk közöttük, akiknek karrierje később, az 1920-as években bontakozott ki igazán: b. Perényi Zsigmond, gr. Klebelsberg Kuno, gr. Teleki Pál, gr. Bethlen István. Utóbbi vezetésével 1919. február 19-én új, nyíltan konzervatív jellegű tömörülés jött létre Nemzeti Egyesülés Pártja néven.

A meglehetősen mérsékelt sikerrel folyó szervezkedéseknek a Tanácsköztársaság március 21-i kikiáltása vetett véget. A hatalomváltás után létrejövő szovjet típusú államberendezkedés lényegében fel kívánta számolni az arisztokráciát. Tagjai semmiféle politikai és társadalmi mozgalomban nem vehettek részt, földjeiket és egyéb ingatlanaikat államosították. Bár olyanok is akadtak, akik otthonaikban maradtak, túlnyomó részük bujkálni kényszerült, vagy külföldre menekült. A politikailag aktívabbak megpróbáltak bekapcsolódni az ellenforradalmi mozgalmakba – mérsékelt sikerrel. Május elején Aradon, majd a hónap végén a francia megszállás alatt álló Szegeden gr. Károlyi Gyula vezetésével ellenforradalmi kormány alakult, a szervezkedés azonban rövidesen az ott tartózkodó katonatiszti és középosztályi csoportok irányítása alá került. Károlyi kormányzati szerepe július 12-én ért véget, és leginkább maradandó tettének az bizonyult, hogy ő hívta meg kormányába hadügyminiszternek Horthy Miklóst. Kettejük baráti kapcsolata és utóbbi nagy ívű politikai karrierje lényegében ezzel a lépéssel kezdődött. A mágnások egy másik csoportja – gr. Andrássy Gyula vezetésével – részint Svájcban, részint Bécsben szervezkedett. Ugyancsak Bécs vált a feloszlatott Nemzeti Egyesülés Pártjához tartozó politikusok gyűjtőhelyévé. A különböző szerveződések április 12-én egyesültek – gr. Bethlen István vezetésével – Antibolsevista Comité néven. Az arisztokraták aktivitása azonban nem hozta meg a kívánt eredményt. A nemzetközi elismerés, a sikeres akciók hiánya, valamint belső ellentétek miatt a szervezet május végén felbomlott, illetve alárendelődött a szegedi központnak.

A Tanácsköztársaság augusztus 1-jei bukása alapvető változásokat hozott az arisztokrácia számára. A fokozatosan kialakuló ellenforradalmi berendezkedés megsemmisítette a forradalmi időszak intézkedéseit, a főúri családok hazajöhettek, és úgy tűnt, életük lassan visszatérhet a régi kerékvágásba. A háborús vereség, a történeti Magyarország megszűnése azonban olyan alapvető változásokat hozott, amelyek lehetetlenné tették a visszatérést a háború előtti állapotokhoz. A közvélemény jelentős része a közelmúlt tragédiájáért és kudarcaiért nemcsak a forradalmi időszak vezetőit, hanem a korábbi elitcsoportokat – köztük mindenekelőtt az arisztokráciát – is felelőssé tette. A trón betöltetlensége és a királyi udvar megszűnése szintén hozzájárult ahhoz, hogy a mágnások távolról sem élvezték korábbi társadalmi presztízsüket. Az arisztokráciával szembeni hagyományos ellenszenv, amely a századelőn még csak periferikus jelenségként létezett, most hangsúlyosabban jelent meg. A korabeli publicisztikában erőteljesebbé váltak azok a hangok, melyek az arisztokrácia konzervativizmusát, idegen eredetét, anyagi áldozatvállalásának hiányát bírálták.

JEGYZETEK

1.Vörös Károly: A főrendiház 1885. évi reformja. In: Rendi társadalom – polgári társadalom. I. Szerk. Á. Varga László. Salgótarján, 1987. 401. Vajai adataira nézve: Gudenus János – Szentirmay László: Összetört címerek. Mozaik Kiadó, Bp., 1989. 314–322.

2. Magyarország története 1890-1918. I. Fszerk.: Hanák Péter. Akadémiai Kiadó, Bp., 1983. 436.

3. Gudenus János: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. I. Natura Kiadó, Bp., 1990. II. k. Tellér KFT., Bp., 1993. III. k. Heraldika Kiadó, Bp., 1998. IV. k. Heraldika Kiadó, Bp., 1998.

4. Magyarország története… 435–436.

5. Kristóffy József: Magyarország kálváriája. Bp., 1927. 195.

6. Magyarország története… 436.

7. Eddie Scott M. – Hutterer Ingrid – Székely Iván: Fél évszázad birtokviszonyai.  Változások a trianoni Magyarország területén, 1893–1935. Történelmi Szemle, 1990. 3–4.

8. Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1961. 43.

9. Pritz Pál: Magyar diplomácia a két világháború között. Magyar Történelmi Társulat. Bp., 1995. 20.

10. Lakatos Ernő: A magyar politikai vezetőréteg. 1848–1918. Bp., 1942.

11. Nagy Miklós: Milyen legyen az új főrendiház. Magyar Élet, 1923. 6.

12. Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. 1867–1918. II. Bp., 1934. 142.

13. Esterházy Péter: Harmonia Caelestis. Magvető Kiadó, Bp., 2000. 12–13.

14. Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban. Európa Kiadó, Bp., 1985. 172.

15. Makkai János: A háború utáni Magyarország. Bp., 1937. 75.

16. Tilkovszky Lóránt: Teleki Pál. Kossuth Kiadó, Bp., 1969. 79.

17. Nyugat, 1917. III/1. k. 32–36.