Bevezetés

A magyar néprajzi szakirodalmat megvizsgálva kitűnik, hogy a legkutatottabb magyar néprajzi csoportok egyike a moldvai magyarság. Főleg az 1990-es évektől kezdődően számos néprajzi könyv és tanulmány látott napvilágot; ezek elsősorban a csángók identitásának kérdését, valamint vallásos és társadalmi életét, illetve értékrendszerét vizsgálták. Ma már nagyon sokat tudunk a csángó folklórról és vallásosságról, népköltészetről és népművészetről, a csángó nyelvjárásról stb. Ugyanakkor nagyon kevés azon tudományos dolgozatok száma, amelyek e népcsoport gazdasági életéről szólnak. Ezen területen belül pedig a szőlészettel és borászattal foglalkozó tanulmányok száma aránytalanul kicsi. A magyar szakírók közül Halász Péternek jelent meg tanulmánya a csángók szőlőtermesztéséről és borkészítéséről A moldvai magyarok szőlőkultúrájáról,1 illetve Szőlőművelés, bornyerés2 címmel. Kós Károly 1976-ban megjelent Csángó néprajzi vázlatában pár bekezdés erejéig kitér a csángók szőlőtermesztés-technológiájára.3 Lükő Gábor is A moldvai csángók című kötetében csupán féloldalnyi leírást ad a moldvai magyarok egy jellegzetes eszközéről, a „szőlőültető botról”.4 A román szerzők közül Valer Butură és Dorinel Ichim elsősorban a moldvai szőlőművelés eszközkészletéről és a bortárolási szokásokról tesznek említést.5

Tanulmányomban a teljesség igénye nélkül egy moldvai csángó magyar település, Klézse példáján keresztül próbálom meg körülhatárolni a csángók szőlőtermesztési sajátosságait és borkészítési technikáit. A Klézsén folytatott szőlőtermesztés (a fajtahasználattal és technológiával együtt) sok vonatkozásában eltér azoktól a gyakorlatoktól, amelyeket a magyar nyelvterület különböző régióiban alkalmaznak. Az általunk vizsgált faluban folytatott szőlőkultúra beleillik abba a hagyományos kelet-európai keretbe, amelybe a szőlőtermesztés szempontjából Moldva is tartozik.

A munkaeszközök történeti-néprajzi elemzésére alapozva borkultúránk két alaprétegét különböztették meg, éspedig a borkészítés préses, illetve prés nélküli formája között tettek különbséget.6 „A magyar borkultúra történeti-néprajzi kutatása során nyilvánvalóvá vált, hogy a présesség, illetve préstelenség termelési szintjelző volta mellett történeti-kulturális területeknek is jellemzője lehet. A vizsgálatok ráirányították a figyelmet arra, hogy Közép- és Nyugat-Európa évezredes préses borkultúrájával szemben Délkelet-Európa és a Közel-Kelet régi és kiterjedt borkultúrájának jellemzője a borfeldolgozás préstelensége.”7 Az tehát, hogy borkészítéskor kipréselik-e a szőlőt vagy nem, sok mindenben meghatározza a borkészítés technológiájának további lépéseit. A Kárpát-medencén belül élő magyarság préses borkészítési technológiájával szemben8 a moldvai magyarok a szőlő feldolgozásakor nem használnak prést. Továbbá a moldvai csángók a fehérbor és vörösbor készítésekor is a törkölyön érlelési módszert alkalmazzák.

A település

Klézse község a Szeret menti csángó falvak csoportjába tartozó, Bákótól 20 kilométer távolságra, délre fekvő település. Lakossága közel 7600 fő,9 melynek jelentős része (leginkább a fiatalabb generáció, kb. 1500 személy10) külföldön dolgozik vendégmunkásként. Kevesen állami munkahelyre a megyeközpontba naponta bejárnak dolgozni, illetve néhányan a magánszektorban keresnek megélhetési lehetőséget. A klézseiek legnagyobb része a mezőgazdasági ágazatban tevékenykedik, legtöbben növénytermesztéssel, kevesebben állattenyésztéssel foglalkoznak. A mezőgazdaságban dolgozók legnagyobb hányadát a nyugdíjasok alkotják, valamint azok a középkorúak, akik nem rendelkeznek állami munkahellyel, illetve szaktudással.11 A növénytermesztéssel foglalkozó gazdaságok nagy része rendelkezik bizonyos számú állatállománnyal is, tartanak egy-két tehenet, esetleg lovat vagy szamarat, ezeket igázzák, azért, mert a falu lakossága egy-egy ritka kivételtől eltekintve nem rendelkezik mezőgazdasági gépekkel. Állati munkaerővel próbálják pótolni a traktorok és a mezőgazdasági gépek hiányát, így a háztartások legnagyobb hányada állatokkal szánt, vet, boronál, fuvaroz.

A falu határához 2500 hektár mezőgazdasági terület tartozik, ebből 1300 hektár szántóföld és 100 hektár szőlőterület.12 „Az átlagos földbirtok nem haladja meg a 3-4 hektárt, és sok esetben 1 hektár alá szorul.”13 A másik jellemző általánosság, hogy a földek nem egy darabban vannak, hanem sokszor egymástól több kilométer távolságban szétszóródva helyezkednek el.

Egyoldalú a termékszerkezet, a domináns növénykultúra a kukorica. Ezt egészíti ki néhány zöldségféle. A kukorica termesztése mellett a másik uralkodó növény a szőlő. Halász Péter kutatásai szerint az összes Szeret menti magyar település közül talán Klézsén termelték a legtöbb szőlőt és bort.14 A lakosság jelentős hányada általában ma is rendelkezik több-kevesebb szőlőterülettel a faluban.15

A szőlő termesztése

A moldvai gazdálkodásban és egyáltalán az életmódban nem zajlottak le bizonyos „modern” társadalmakra jellemző funkciószétválasztások. A terek, lakóterek funkcionális szétválasztása még nem mindenütt történt meg – Moldvában nincs például saját ágya a családtagoknak, étkezésnél nincsenek rögzült helyek, sőt az étkezések is sokkal képlékenyebbek. Nincs minden udvarban kút, közkutakra járnak. Amellett tejelő állataikat igázzák (ez a 19. század végétől egy-két ritka kivételtől eltekintve máshol már nem szokás), és sok olyat is látni, hogy haszonállatok az emberekkel egy térben vannak. Például borjú, tehén, bárány együtt van az emberekkel, nem zárják egy gazdasági udvarba, mert helyhiány miatt sok portán nincs is gazdasági udvar. Az okszerűtlenségek sorozatának ugyanebbe a hiánykeretébe tartozik bele a moldvai csángók esetleges szőlőművelése is.16

A faluban csak direkt termő17 szőlőfajtákat termesztenek. Klézse határában (egyébként ez a jellemző más csángó falvakra is) meglehetősen szétszórtan helyezkednek el a szőlőföldek, nem voltak és ma sincsenek egy-egy területre koncentrált szőlősök. A szőlőültetvények tehát vegyesen vannak a szántókkal, kaszálókkal, gyümölcsösökkel. Ezért madártávlatból szemlélve a falu mezőgazdasági területeit egy meglehetősen sokszínű és tarka képet látunk.

Klézsén külterjes és hagyományos szőlőtermesztést folytatnak. A termesztés egyáltalán nincs gépesítve, a szőlő éves munkáit csak kézi munkaerővel végzik el. Mivel kevésbé érzékeny, fehér és fekete direkt termő szőlőfajtákat termesztenek, vegyszeres növényvédelmi kezelést nem alkalmaznak. Ennek következtében kevés anyagi ráfordítással és nagyon olcsón tudnak szőlőt termeszteni és bort előállítani. A szőlősök karós támrendszerűek, ezek nem hasonlítanak pl. az Erdélyben és a magyar nyelvterület más részein is általánosan ismert egykarós támaszú és az ehhez szorosan hozzátartozó karikás művelésmódhoz. Itt minden szőlőtövet (a tőke nagyságától függően) minimum 3, maximum 10–12 db herág, azaz karó támaszt. A karók a tőke körül sátorszerűen körbe vannak elhelyezve, a tetejük felül össze van kötve. Ezekre vezetik rá körkörösen és kötözik fel a szőlő vesszőit. A kollektivizálás hatására újabban megjelentek az oszlopos támaszú szőlősök is.

A Klézsén termesztett direkt termő szőlőfajták az Észak-Amerikából származó szőlőfajok (Vitis labrusca, Vitis riparia, Vitis aestivalis, Vitis monticola stb.) hibridjei.18 Ezek a fajok nemcsak a filoxéra károkozásával szemben ellenállók, hanem a szőlőt leggyakrabban károsító gombás betegségekkel szemben is rezisztensek.

A vidéken valamikor egészen másfajta szőlőket termesztettek, mint most. E régi fajta szőlők igen termékenyek voltak, és könnyű munkát igényeltek.19 Ezeket a Moldvában őshonos szőlőket indigén20 szőlőnek nevezték. Klézsén az indigén szőlőt szőlőfajtaként emlegetik, de véleményem szerint több, egymáshoz nagyon hasonló fajtatulajdonsággal bíró bennszülött szőlőfajtáról lehet szó. Nehezen képzelhető el az, hogy a 20. század előtt csak egyfajta szőlőt termesztettek volna Moldvában. Ugyanakkor a román nyelvű szakirodalom is „őshonos fajták” eltűnéséről beszél.21 Az idősebb szőlősgazdák közül van, aki fehér, és van, aki rózsaszínű színváltozataira emlékszik. Az sem egyértelmű, hogy az indigén szőlők mikor pusztultak ki. Sokan azt állítják, hogy ezek a szőlők a filoxéra pusztításának estek áldozatul, vannak, akik azt mondják, hogy az első világháború idején tűntek el.

A direkt termő szőlőfajták a filoxéra (aminek kártétele Moldvát az 1910-es években érte el, és súlyos gazdasági válságba sodorta az amúgy is szegény régiót) pusztítása után kerültek a csángókhoz. „Ezek javarészt egy Kágyi-Szabó nevű nagyváradi kertész közvetítésével kerültek ide a tengerentúlról.”22 „Klézsére egy kákovai (forrófalvi) ember hozta be az új szőlőt. De az első tőkéről egy éjszaka valami tolvajok minden vesszőt tövig levágtak, mert annyira drága volt. Egy másik, klézsei embertől, aki már az új, magántermő szőlővel telepített be egy darabot, a helybeli pap vette meg az 1930-as években azt a kis területet.”23

A kollektivizálás ideje alatt pár száz hektár oltott, fehér borszőlőt (királyleányka, ottonel muskotály, olasz rizling), illetve asztali szőlőt (saszla) telepített az állam Klézse határába. Teraszosítások révén átalakították a Klézséhez tartozó termőterületek jelentős hányadát, és belterjes, betonoszlopos, dróthuzalos támaszú, úgynevezett kordonművelésű szőlőkultúrát állítottak termelésbe. Ugyanakkor a szőlő gépesített műveléséhez szükséges gépparkot is létesítettek, a termesztést szakemberek irányították. A szőlőtermést a bákói borkombinátba szállították, és ott dolgozták fel. Az 1989-es forradalmat követő változások magukkal hozták a földek visszaadását (is) tulajdonosaiknak vagy azok leszármazottainak. A kollektív gazdaságok felszámolásáról és a földek újraelosztásáról az 1991. évi 18-as (Monitorul Oficial al României, vol. III. nr. 37. 1991. feb. 20. art. 8.) földtörvény rendelkezett.24 Ennek értelmében mindenki visszakapta régi birtokait. A visszakapott szőlőültetvényeket kivétel nélkül mindenki felszámolta, kivágták az aránylag fiatal és jó karban lévő oltott szőlőtőkéket, és helyettük (hozzávetőlegesen az esetek 70 százalékában) direkt termő szőlőt telepítettek, kevesen pedig kukoricával vetették be a helyet. Az eset példa nélküli a maga nemében. Az közismert tény, hogy 1991 után tőke-, illetve szakember és géphiány miatt Románia más területein is a kollektív ideje alatt telepített szőlősök jelentős hányadát az újdonsült gazdák felszámolták (például a Kis-Küküllő mentén), az így nyert területeken más növénykultúrákat termesztenek, vagy éppen parlagon hagyják, de direkt termő szőlővel sehol nem pótolták a hajdani ültetvényeket.

Az oltott szőlő felszámolásának oka itt is hasonló az ország más régióinak példájához: nem volt pénz, így nem tudták beszerezni a nemes szőlő növényvédelméhez szükséges kemikáliákat; nem volt szaktudás, így esetleg ha meg is tudták vásárolni a szükséges szereket, nem tudták azokat megfelelően használni, ezért vagy nagyobb koncentrációval permeteztek, és leforrázták a szőlő lombozatát, vagy nem tettek eleget, ezért nem volt a vegyszernek védőhatása, és a gombás betegségek tették tönkre a termést; nem volt traktor és gép sem, így a szántást és egyéb munkákat sem tudták biztosítani a szőlőnek. Ezen gyakorlati okokhoz még a tradíció és az az általánosan elterjedt nézet is hozzájárult, hogy az itteni éghajlat nem kedvez az oltott szőlő termesztésének, hogy e klíma alatt gyengén terem és nagyon sokba kerül a nemes szőlő termesztése.

A klézseiek paraszti, utóparaszti gazdálkodását, illetve borfogyasztási szokásait és a bornak a mindennapokban betöltött szerepét vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy a pénzhiány mellett több más oka is van annak, hogy a nemesszőlő-területek helyét zömében miért váltották fel direkt termő szőlősök, melyeknek bora köztudottan silányabb és gyengébb minőségű a nemes szőlőből készült bornál, ráadásul hosszú távon káros hatással is van az emberi szervezetre. Az első magyarázat az agrárszerkezetben rejlik. A klézseiek alapfoglalkozása a földművelés, a növénytermesztés. Azonban hagyományos agrotechnikájuk és szegényes eszközkészletük miatt egészen napjainkig olyan tradicionális paraszti gazdálkodást folytatnak, amelyből szinte teljesen hiányzik a modern technika meg a piacra termelés,25 és ez a mentalitás nem tette lehetővé a modern technológiájú szőlőültetvények megművelését. A mezőgazdasági és egyéb gépek hiánya, ha nem is törvényszerű, de egészen általános. Ezért olyan növénykultúrákat termesztenek, amelyek megműveléséhez nem szükségesek modern felszerelések és szaktudás sem. Másrészt viszont a mindennapi fogyasztásban a borra szükségük van, ezért kellett visszatérniük a direkt termő szőlőfajták termesztéséhez.26 A baj csak akkor fog kezdődni, amikor Románia az Európai Unió teljes jogú tagjaként ugyanazokat a mezőgazdasági szankciókat fogja érvénybe léptetni, mint a nyugati országok, amelyek értelmében tilos lesz direkt termő szőlőfajtákat telepíteni és termeszteni.

Borkészítés

A klézsei csángók szőlőtermesztési szokásainak néhány vonása ugyan hasonló, de lényegében sok helyen különbözik a magyar nyelvterület egyéb szőlőtermesztő vidékein ismert termesztéstechnológiáktól. A lényeges különbség azonban a borfeldolgozás és a bor tárolása, illetve a bor kezelése terén van. Amennyiben helyénvaló az az elmélet, mely szerint a csángók ősei a Kárpát-medencéből származnak, és az általunk vizsgált település csángó lakosságának elődei székelyek voltak, ez a szőlőkultúra azért más, mert a betelepült csángók Moldvában ismerték meg a szőlőtermesztés technológiáját, ami itt más volt, mint a Kárpát-medencében, és ezt tanulták meg. Ezt állítja Kós Károly is, amikor azt írja, hogy „valóban, a kukorica- és szőlőművelés a csíki–háromszéki (külső székelyföldi) zord éghajlat alatt lehetetlen, azt tehát a csángók sehogy sem hozhatták magukkal”.27

Az az általános gyakorlat a faluban, hogy szüretkor külön választják a fekete fajtákat a fehér fajtáktól. Ritka az a gazda, aki összekeverné a fehér fajtákat a fekete színűekkel. Az egybeszedést csak olyan esetekben végzik, amikor olyan kevés szőlő termett, hogy nem érdemes különválogatni a fajtákat. Ilyenkor vegyesen dolgozzák fel a szőlőt. Viszont a szőlőfeldolgozás terén ugyanazt a borkészítési technikát alkalmazzák mindkét színváltozat esetében. Ugyanúgy készítik a fehérbort is, mint a vöröset. A moldvai csángók tehát a fehérbor és vörösbor készítésekor is a törkölyön érlelési módszert alkalmazzák. Ez a vörösbor készítése esetében érthető, mert (néhány festőlevű direkt termő szőlőfajta kivételével, például izabella) a vörös-borszőlőfajták leve színtelen, és hogyha nem érlelnék törkölyön a mustot, akkor a kék szőlőkből is fehérbort lehetne csak készíteni. A fekete szőlőfajtáknál a festékanyag a héjban található, az áztatás során innen oldódik ki és festi vörösre a mustot. Ugyanakkor a szőlőmagban lévő különböző vegyületek, aromák is kioldódnak, innen kapja a vörösbor testesebb, aromásabb, nehézkesebb illatát és zamatát. A Moldvában áztatással készített fehérborok is nagyon zamatosak, a „direkt termő inter íz” dominánsan érezhető rajtuk.

A leszedett szőlőt kádakba bémóriskálják és esszerocskolják. A szőlődarálót nevezik móriskának, ezzel az eszközzel zúzzák be a kádba a szőlőt. Ha melegebb van, három-négy napig, ha korán beállnak az őszi hidegek, akkor hét-nyolc napig egymáson hagyják a mustot és a törkölyt, hogy jól összeérjenek. Amikor ez a massza erjedésnek indult, akkor választják szét a mustot a szőlőkocsánytól és a héjtól. Az összetört és fövésnek indult szőlőzúzalékból a szilárd részek (gerezdnyél, szőlőhéj, szőlőmag) az erjedés következtében a must tetejére jönnek fel, a folyékony must pedig alul marad. Az erjesztőkádak alján lévő fa csapon keresztül eresztik le a mustot a törkölyről és teszik hordóba, ahol most már magára forr tovább, és egyedül alakul át borrá. A törkölyt nem préselik ki,28 hanem felöntik vízzel, majd november elejétől kezdve már pálinkát főznek belőle.

Van azonban egy másfajta borkészítési mód is Klézsén. Sokan nem választják szét a mustot és a törkölyt, hanem a kettőt egész évben együtt hagyják, a bor együtt erjed és marad a törköllyel. Az év során aztán a törkölyről szívják és isszák le a bort. Egyébként a törkölyön való erjesztés és tárolás a hagyományos kelet-európai bortermelés fő jellegzetessége, és ez összefüggésben van a préstelenséggel is.

„Románia nagyobb része – Erdély rendkívül összetett szőlőkultúrájú területeit nem számítva – a borkultúra préstelen övezetébe tartozik.”29 A borfeldolgozás préstelen formája, a szőlő lábbal taposása az európai szemléletben úgy merül fel, mint az elmaradottság, igénytelenség vagy szegénység velejárója.

A présesség–préstelenség és az áztatás tekintetében elhibázott primitívnek tűnő eljárásokat olyannak ítélni, amelyek szegénységből, igénytelenségből vagy éppen hanyagságból következnek. A kérdés nem csupán a gazdasági fejlődés vagy a technikai ismeretek függvénye, esetenként itt a történeti-kulturális tényezők meghatározóbbak lehetnek. A préstelenség és taposás mögött hosszú ideig a borkészítmények ízléstől meghatározott minősége és azok hagyományosan kialakult technológiai igénye áll. A présesség és préstelenség a borkultúrában nem minden esetben jelentett fejlődési fokozatot, egymásutániságot, hanem a szükséglet kielégítésének hol a hagyományoktól, hol egyéb feltételektől meghatározott lokálisan kötött formáit, időben a különböző formák egymás mellett élését.30

Meg kell említenünk azt is, hogy Klézsén ismerik a középorsós szőlőprést, három-négy darab akad is a faluban belőlük, de szinte egyáltalán nem használják őket. Úgy tartják, hogy ha kipréselik a szőlőt, akkor a kipréselt törkölyből már nem lehet pálinkát főzni. És a pálinka is fontos, ugyanis a bor után a leggyakrabban fogyasztott szeszes italok egyike.

A bort hordókban, illetve kádakban tárolják. Nemritkán kétliteres műanyag pillepalackokban a házak tornácán is szokták raktározni a vörösbort.

A kád használata a bort „nem piacra előállító kistermeléshez kapcsolódik. Ez az edény formáját és űrtartalmát (méretét) tekintve egyaránt megfelelt a borkészítés hagyományos, kistermelői gyakorlatának.”31 „A kád a maga sokrétű funkciójával karakterisztikus jellemzője a balkáni borkultúrának.”32

A boroshordók átlagos űrtartalma 250, illetve 300 liter, és többnyire csak nyáron tartják pincében őket. Sok ház alatt nincs pince, vagy hogyha van, akkor az többnyire párás, nedves, és a hordók hamar megpenészednek, és tönkremennek benne. Ezért a hordókat kamrákban, színekben, az eresz alatt és egyéb ezekhez hasonló helyeken tartják. Ugyanez a helyzet a kádakkal is. Nem egy helyen láttam tele kádat az istálló, a disznóól, a tyúkketrec és a trágyadomb közvetlen szomszédságában is.33 Régi ruhákkal, rongyokkal takarják le őket, hogy télen valamennyire védve legyenek a hidegtől.

Moldvában a hordóba beletett bort általában többet nem kezelik. Az igényesebb gazdák az év folyamán legfennebb márciusban egyszer szokták lefejteni. A hordókat nem szokás kénnel fertőtleníteni, a bor minőségét sem javítják cukor pótlásával.

Összegzés

Összefoglalva a klézsei szőlőtermesztés lényeges vonásait, megállapíthatjuk, hogy a településen folytatott szőlőtermesztés beleillik abba a hagyományos kelet-európai keretbe, amelybe szőlőtermesztés szempontjából Moldva is beletartozik. E növénykultúra termesztését nem a piacra termelés és a modern technológia, hanem a hagyományokhoz való ragaszkodás és nem utolsósorban a pénzhiány szabja meg.

JEGYZETEK

1. Halász 1987.

2. Halász 2002.

3. Kós 1976.

4. Lükő 2002. 123.

5. Butură 1978; Ichim 1987.

6. Vincze 1975. 104.

7. Vincze 1975. 104.

8. Kivételként megemlíthetjük a furmint szőlőfajta esetében a tokaji taposásos borkészítési módszert, de itt – a moldvai gyakorlattal ellentétben – nem érlelik törkölyön a fehérbort, és lyukpincékben tárolják. Ugyanakkor az alföldi kadarka is taposásos módszerrel készül. A kadarka azonban vörösbor, törkölyön érlelik. Ezeket a vidékeket szőlőtermesztés szempontjából balkáni hatás érte.

9. A 2002-es népszámlálási adatok nyomán.

10. Pozsony Ferenc, Peti Lehel és saját becsléseim alapján.

11. A fiatalabb generációhoz tartozók közül kevesen gazdálkodnak, ugyanis ők azok, akik külföldön keresik vendégmunkásként kenyerüket.

12. Vö. Pozsony 2002. 165.

13. Benedek 1997. 198.

14. Lásd Halász 2002.

15. Saját kutatásaim alapján és becsléseim szerint a településen a családi gazdaságok kb. 90 százaléka rendelkezik kisebb-nagyobb szőlőültetvénnyel.

16. Itt köszönöm meg Szabó Á. Töhötömnek, hogy mindezekre felhívta a figyelmemet.

17. Direkt termő szőlőfajtáknak azokat az észak-amerikai Vitis labruscától és más Vitis spp-től származó szőlőfajtákat nevezzük, amelyek saját gyökéren megélnek, tehát nincsenek vad alanyra ráoltva, és gyökerük a szőlőgyökértetű (filoxéra) károkozásával szemben ellenálló. Az ilyen szőlőből készült borok viszont gyengék, élvezhetetlenek, egy részük pedig (rendszeres fogyasztás esetén) káros az emberi szervezetre.

18. A faluban termesztett a) fehér fajták: fehér noah, konder, delaware, geliár, b) fekete fajták: fekete noah, rájon, teráz, rokmágyer.

19. Kós 1976. 121.

20. A román indigen szó bennszülöttet, belföldit, őshonosat jelent.

21. A filoxéravész következtében az őshonos fajták eltűntek, ugyanakkor ez előidézte bizonyos idegen fajták akklimatizációját: rokmágyer vagy okmánder (madeira), castel (Castilia), delavár (de la Varre) stb. (Ichim1987. 26).

22. Kós 1976. 121.

23. Halász 2002. 192.

24. Peti  2006. 256.

25. Néhány szőlősgazda kivételével mindenki csak önellátás céljából termeszt szőlőt. Azon kevesek, akik néhány liter bort pénzért adnak el, többnyire csak a falubelieknek adják, vagy esetleg valamilyen más terményért elcserélik.

26. Ennek bővebb kifejtését lásd a szőlőnek és a bornak a mindennapi életben betöltött szerepéről írott fejezetben.

27. Kós 1976. 109.

28. A csángók szőlőtermesztésével foglalkozó kevés szakirodalom (Kós Károly, Halász Péter) megemlíti a csángók szőlőprés gyanánt használt szőlőnyomó zsákját, bornyomó zsákját vagy dömöcskölőzsákját. A törkölyt ebbe tették, majd ebből mezítláb kitaposták a még bennmaradt levet. (Vö. Kós 1976. 122; Halász 2002. 198.) Kutatásaim során nem akadtam rá ennek a munkafázisnak a meglétére Klézsén.

29. Vincze 1975. 121.

30. Vincze 1975. 105.

31. Vincze 1984. 6.

32. Andrásfalvy 1957. 53.

33. „A moldvai csángó falvakban hagyományosan ritkán tartották pincében a bort, pincéjük – néhány módosabb gazdát kivéve – nem is igen volt. A hordókat a pajtában, az istálló melletti fészerszerű sopronban, szop-ronban vagy a tyilérnek, kilérnek nevezett kamraféle épületekben tartották, ahol természetesen nem volt állandó hőmérséklet, sőt télen esetenként meg is fagyott a bor.” Halász 2002. 199–200.

IRODALOM

Andrásfalvy Bertalan: A vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai. Néprajzi Értesítő, XXXIX. 1957. 49–69.

Benedek H. János: Csángó falvak gazdasági problémái. In: Pozsony Ferenc (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 5. Dolgozatok a moldvai csángók népi kultúrájáról. Kriza János Néprajzi Társaság, Kvár, 1997. 15–.

Butură, Valer: Etnografia poporului român. Cultura materială. Editura Dacia, Cluj-Napoca, 1978.

Halász Péter: Szőlőművelés, bornyerés. In: Uő: Bokrétába kötögetem vala. A moldvai magyarok néprajzához. Európai Folklór Intézet, Bp., 2002. 185–201.

Ichim, Dorinel: Zona etnografică Bacău. Editura Sport-Turism, Buc., 1987.

Kós Károly: Csángó néprajzi vázlat. In: Uő: Tájak, falvak, hagyományok. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1976.103–217.

Lükő Gábor: A moldvai csángók. 2. Táton Kiadó, Bp., 2002.

Peti Botond: Szőlőtermesztés és borkultúra Csáváson. In: Peti Lehel – Szabó Á. Töhötöm (szerk.): Agrárörökség és specializáció a Kis-Küküllő mentén. Nis Kiadó, Kvár, 2006. 242–267.

Vincze István: Taposók és prések. Ethnographia, CXXVI. 1975. 104–152. Uő: A bortárolók történeti formái: verem – dolium – hordó. Ethnographia, XCV. 1984. 1–9.