Ma Magyarországon Zala nem tartozik a kiemelkedő hírű szőlőtermő területek közé. A történeti Zala megye azonban több olyan kiváló termőhelyi adottságú borvidékkel büszkélkedhetett, melyek miatt az országos rangsorban előkelő helyet foglalt el a filoxérajárvány előtt.

A termett bor mennyisége tekintetében a 47 vármegye rangsorában az 1861–1872 közötti évek átlagtermése alapján – 258 900 hl – Zala a második helyet foglalta el, megelőzve Temes, Baranya és Tolna megyéket. A fenti mennyiség az országos átlagtermésnek 8,6 százaléka, a dunántúlinak 23 százaléka volt. Egy présre 19 akó bor jutott, ez a megyék rangsorában a 3–4. helyet jelentette.

A történeti Zala vármegyében a csopaki és a badacsonyi borvidék volt a leghíresebb, mellettük a Tenke-vidék nem tartozott az országosan ismert borvidékek közé. Az ott kialakult települések gazdaságában, az ott élő emberek életében azonban a szőlőtermesztésnek mindig nagy jelentősége volt, az élet ritmusát alapvetően befolyásolták a szőlővel-borral kapcsolatos tevékenységek.

A Tenke-vidék a Zalai-dombságtól az Alsó-Kerka észak–déli irányú völgyével leválasztott alacsony dombsági táj, amely meredek lejtőkkel emelkedik ki a környezetéből. Határai: északon a Lenti-medence, keleten a Kerka, délen a Lendva, nyugaton a Kebele-patak. Legmagasabb pontja, a Nagy-Tenke 332 méter a tengerszint felett.

A terület eróziós dombság, közepesen és erősen tagolt. Az évi csapadékmennyiség 800 milliméter feletti, az évi középhőmérséklet a délies lejtőkön 1–1,5 Celsius fokkal magasabb (10–11 şC), mint az északi peremeken (9,6 şC). A dombhátakon és a meredek lejtőkön, mély völgyekben agyagbemosódásos barna erdőtalaj, erdőtalaj eredetű lejtőhordalék és pszeudoglejes barna erdőtalaj képződött. Természetes növénytakarója az elegyes (tölgy)erdő volt, a 19. század második felében ennek jelentős részét már kiirtották. A korábbi erdők helyén – a dombság peremén és a völgyekben – szántóföldi növénytermesztés, a délies lejtőkön pedig szőlő- és gyümölcstermesztés alakult ki.

A települések közül Alsólendva és Hosszúfalu a Lendva-sík és a dombsági terület találkozásánál 160–170 méter tengerszint feletti magasságú árvízmentes térszínen jött létre, ahol fontos útvonal haladt a Mura-völgy peremén északnyugat–délkeleti irányban. Csente (231 m) és Völgyifalu (166 m) a Lendva-sík felé futó észak–déli irányú völgyekbe települt, Lendvadedes pedig a Lenti-medencébe nyíló kis völgyek találkozásánál alakult ki 205 méter tengerszint feletti magasságon.

A terület tradicionális központja Alsólendva, amely a polgári közigazgatás megszervezéséig mezőváros volt, az Eszterházy hercegek alsólendvai uradalmának és Zala vármegye egyik járásának teljes értékű székhelye.

„Lendva (Alsó), (Unter-Limbach) magyar m. város, Zala vmegyében, a Lendva mellett: 838 kath., 7 ref., 73 zsidó lak. Ékességére szolgálnak: a hegyen épült nagy várkastély, a kath. paroch. templom, postahivatal s más urasági épületek. Szőlőhegye nagy kiterjedésü. Országos vásárja, melly october 28-án tartatik, különösen szarvasmarhára nézve híres. Feje a h. Eszterházy egyik uradalmának, mellyet hajdan a hatalmas Bánffy nemzetség birt. Némellyek úgy vélekednek, hogy a város hajdan római gyarmat volt, s Lindaviának neveztetett.” (Fényes II. 1851. 22.)

A falvak közül Csente, Hosszúfalu és Völgyifalu szintén az alsólendvai uradalomhoz tartozott, tehát Eszterházy-birtok volt, Lendvadedes pedig közbirtokossági tulajdonban volt.

Az öt település határában a filoxérajárvány előtt 1873-ban összesen 753 kh. és 1519 négyszögöl területen termesztettek szőlőt, amelynek 46 százaléka az alsólendvai birtokosok tulajdonában volt. Lendvadedesen és Völgyifaluban birtokolták a legkisebb szőlőterületeket, 7, illetve 13 százalékot. Az összes szőlőbirtokos száma 2200 felett volt, egy birtokosra 544 négyszögöl – vagyis alig több mint 2 kapás – terület jutott. A szőlőterületek elaprózottsága településenként eltért, Alsólendván az átlaghoz hasonló, Csentén, Völgyifaluban nagyobb, Hosszúfaluban és Lendvadedesen pedig az átlagnál kisebb terület jutott egy szőlőtulajdonosra.

A szőlő részesedése az összes területből az öt település átlagában az országosnak csaknem ötszöröse volt, de egyenként jelentős eltéréseket mutatott. Hosszúfaluban és Völgyifaluban a szőlő aránya 10 százalék alatti, a másik három településen e feletti, a legnagyobb Alsólendván, ahol csaknem 15 százalék, az országos átlagnak több mint hétszerese (1. táblázat).

A szőlőbirtokosok számát a települések össznépességével összehasonlítva valószínűsíthető, hogy mindegyik településen voltak „külső” – vagy korabeli szóhasználattal „extraneus” – máshol, lakó szőlőtulajdonosok, bár településenként eltérő arányban. (Alsólendván 80 százalék, Csentén 53 százalék, Hosszúfaluban 61 százalék, Völgyifaluban 65 százalék). Ugyanakkor a jelentős szőlőterületekkel rendelkező falvak lakói egymás területén is birtokosok voltak: Alsólendva szőlőhegyén 43, Hosszúfalu-hegyen 30, Csentén 4, Völgyifaluban 9 szőlőtulajdonos a másik három településen lakott. Lendvadedesen ezzel a jelenséggel nem találkozhatunk, mert a falu a Tenke-tönk ellentétes oldalán fekszik, ahova csak a hegyen átkelve lehetett volna eljutni. Az extraneusok között nagy számban voltak a Muraköz településein, az alsólendvai járás vend-szlovén falvaiban, valamint a Hetés és a Kerka mente településein élők is, akik – mivel lakóhelyük környéke nem volt alkalmas a szőlőtermesztésre – igyekeztek a legközelebbi szőlőtermő vidéken birtokot szerezni.

A filoxéravész előtt a Tenke-vidék öt településén több mint 21 000 akó bor termett, ennek csaknem 40 százaléka vörös, 31 százaléka fehér és 30 százaléka siller volt. A fehérbor aránya a Zala megyeihez hasonló, de fele az országos átlagnak, a vörösbor a megyei átlagnak tizenötszöröse, az országosnak csaknem két és félszerese, a siller pedig az országosnál több, a Zala megyeinek kevesebb mint fele.

A termett bor szín szerinti megoszlásában településenként nagy különbségek alakultak ki. A fehérbor Alsólendván, a vörös Lendvadedesen, a siller Csentén volt a legnagyobb arányú. Komoly specializációra enged következtetni, hogy Lendvadedesen a termett borok több mint 70 százaléka vörös volt. Valószínű, hogy a helyi adottságok a vörös borszőlők termesztésének kedveztek, s a helyi termesztők ehhez alkalmazkodva helyesen döntöttek az ilyen fajták mellett. A szőlőtermesztésre alkalmas területek és a megfelelő szőlőfajták kiválasztását bizonyítja az is, hogy az egy katasztrális holdra jutó bor mennyisége Lendvadedesen kiugróan nagy volt – 69,4 akó –, több mint kétszerese a falvak átlagának és háromszorosa az Alsólendva szőlőire jellemző mennyiségnek (2. táblázat). Ezek után érthető, hogy a szőlőtermesztésre nem alkalmas területű környékbeli falvak lakói igyekeztek szőlőket vásárolni az öt település határában.

A fenti adatokat az országos és a Zala megyei átlagokkal összehasonlítva nagy eltérések tapasztalhatók a Tenke-vidéki települések javára. Egyenként és együtt is az országos adatoknál (10,4 akó/h ) kétszer-két és félszer, a megyeinél (14,5 akó/h) 40–50 százalékkal több bort produkáltak egy kataszteri holdra számítva. A termésátlagokat pozitívan befolyásolta a területen jellemző, a Kárpát-medence belső részein mértnél nagyobb csapadékmennyiség.

A szőlőtermesztés-borászat jelentőségének egyik érdekes bizonyítéka, hogy Alsólendván – ahol járásbíróság, telekkönyvi hivatal, adóhivatal, körjegyzőség, posta és távirda, pénzügyőrség, csendőrség és erdőgondnokság működött – 1875-ben mértékhitelesítő hivatalt alapítottak. A hivatal feladata volt az akóról az akkori új űrmértékre – a literre és a hektoliterre – áttérve a boroshordók hitelesítése. Alsólend-ván 1875-ben 3500, egy évvel később már hatezer, 1877-ben 10 000 darab hordót hitelesítettek. A hitelesített hordók legnagyobb hányadát a 200–500 liter közötti, egy hektoliteres és az ennél kisebb hordók tették ki. Öt hektoliteres hordónál nagyobbat évente csak 2–3 darabot hitelesítettek. A hordók űrtartalma a szőlőterületek nagyságához és a termesztett szőlők megoszlásához igazodott, a szétaprózott szőlők többféle színű terméséhez nem volt szükség 10–20 hektoliteres hordókra.

A szőlőtermesztés-borászat Tenke-vidéki jellemzőit ismerve az öt település lakói tehát helyesen döntöttek, amikor az erdőtől elhódított, nagy lejtőszögű, kedvező kitettségű domboldalakra szőlőket ültettek. Ezt a virágzó szőlőtermesztést szakította meg a filoxérajárvány, amely Nyugat-Európából kiterjedve 1875-ben érte el Magyarországot.

A szőlőtermesztő vidékeken filoxéra ellen védekező egyesületek alakultak, amelyek az állami támogatás, törvényi szabályozás mellett a szőlőtermesztés helyi modernizációjában is fontos szerepet játszottak. Így történt ez a Tenke-vidéken is, ahol Alsólendván 1892-ben kezdődött meg az egyesület szervezése, amelyet „a magas minisztérium 64341/VI.a 1893. szám alatt jóváhagyott” (Alsó-Lendva, 1896. 54.).

Az „Alsó-Lendva vidéki Phylloxéra és Peronospora Elleni Védekező Egyesület” elnöke Szmodiss Viktor járási főszolgabíró volt, aki „egy nagy értekezletet hivott össze azon czélból, hogy a védekező egyesület megalapitását kezdeményezze. Terve az volt, hogy a közeli Muraközben állittassék fel egy megfelelő amerikai vesszőtermelő anyatelep, a melyből annak idején Alsó-Lendva vidéke a szőlők reconstructiójához szükséges vesszőmennyiséget beszerezhesse. A véletlen sajátszerü játéka ugy hozta magával, hogy ép azon a napon, a mikor az értekezlet egybehivatott, a tapolczai állami szőlészeti és borászati felügyelő vidékünkön átutazva, itt is a phylloxéra jelenlétét constatálta, minek következtében az értekezlet a telepet Alsó-Lendván felállítani határozta” (Alsó-Lendva, 1896. 54.).

A telepen 3 kat. holdon Riparia portalis, Vitis solonis és Rupestrio monticola vesszőket termesztettek. Az egyesület működését a herceg Eszterházy-uradalom is támogatta azzal, hogy 12 évre 4 kat. hold területet engedett át szőlőtelepnek, és nagyobb mennyiségű karót, valamint pénzsegélyt adott. A megyei gazdasági egyesület pénzügyi támogatása, az állami segély és a tagdíjak elegendőek voltak a kiadások fedezésére. Az egyesület a tagok szakismereteinek bővítésére évente váltakozva fás és zöldoltási tanfolyamot tartott, és 1894-ben tanulmányutat szervezett a Balaton-felvidékre. Az oltványtelepet a következő évben egy kat. holddal kibővítették, s évi 120 000–200 000 darab vessző eladását tervezték. A vadvesszőket 50 százalék kedvezménnyel, az oltványokat napi áron értékesítették a tagság körében, a védekezés elősegítésére nagy mennyiségű rézgálicot szereztek be. A tapolcai vincellériskolába évente két tanulót küldtek az ott elnyert alapítványi – vagyis tandíjmentes – helyekre. Minden község határában mintaszőlő kialakítását tervezték, hogy ezzel segítsék a vidéken a szőlőrekonstrukció folyamatát.

A munkálatok eredményeként 1895-ben már csak három falu határában maradt parlagon szőlőterület, amely a Tenke-vidéki szőlők 2,6 százaléka volt, ugyanakkor a Zala megyei parlagszőlők aránya megközelítette a 20 százalékot. Az öt településből Alsólendván csökkent a szőlő területe és aránya, Hosszúfaluban stagnált, a másik háromban nőtt. A növekedés Lendvadedesen volt a legnagyobb, az új telepítésekkel együtt a falu határának 15 százalékát szőlőműveléssel hasznosították.

Az állam által támogatott szőlőrekonstrukció következtében a Tenke-vidék olyan településeinek területén – Gosztolán és Lentiben – is létrehoztak új ültetvényeket, ahol a filoxéra előtt nem foglalkoztak szőlőtermesztéssel. Ennek eredményeként a termő szőlők területe 900 kat. hold fölé emelkedett (3. táblázat).

A filoxéra pusztítása, majd a rekonstrukciós munkálatok megkezdése közvetlenül hatott az öt település népességére, hiszen megélhetésük a szőlőtermesztéstől függött. A nagyobb határú és népességű Hosszúfalu és a többféle megélhetést biztosító Alsólendva kevésbé volt kiszolgáltatva, mint a kicsi területén nagy arányban szőlővel foglalkozó Lendvadedes. A gyökértetű elleni védekezés, az oltványtelepek létesítése, majd az új ültetvények telepítése nagyon élőmunka-igényes volt, gépek hiányában a földmunkákat is emberek végezték, így rövid idő után ismét nagyszámú napszámost, az ültetvények gondozására sok vincellért foglalkoztattak a Tenke-vidéki szőlőkben. Az Alsó-Lendva nagyközség milleneum emlékkönyvében név szerint nyilvántartott betelepült vincellérek egyharmada a filoxéra előtt, kétharmada a szőlőrekonstrukció éveiben költözött a településre. A beköltöző vincellérek jelentős hányada nem magyar anyanyelvű volt, hanem a járás nyugati feléből érkezett földnélküli vend-szlovén. A bevándorlás következtében a Tenke-vidéki településekből Alsólendván, Csentén és Hosszúfaluban megváltozott a népesség etnikai összetétele, 1910-ben a járási székhelyen az összlakosság egytizede, Csentén csaknem egyötöde, Hosszúfaluban 27,4 százaléka vend-szlovén volt. A szőlőmunkások nagy része nem a települések belterületén, hanem a szőlőhegyeken telepedett le, ahol a dűlőutak mentén „utcák” alakultak ki. Az első világháború előtt Alsólendva népességének negyede külterületi lakos volt, s közülük több mint 400 fő élt a Lendva-hegyen. Csentén a falu lakóinak negyede, Hosszúfaluban harmada egész évben a szőlőkben lakott. A vend-szlovén betelepülés eredményeként a Lendva-hegy lakóinak 60 százaléka, a csentei szőlőhegyen élők több mint 30 százaléka, Hosszúfaluban a hegyen élők több mint fele vend-szlovén anyanyelvű volt. A bevándorlás Völgyifalut és Lendvadedest nem érintette, ott a magyarság aránya 98–100 százalék maradt, és a szőlőhegyi kitelepedés is szórványos volt.

Zala megyében és azon belül a Tenke-vidéken az agyagos talajok domináltak, így a rekonstrukció folyamán nem csak a homokos területeken telepítettek új szőlőket. A helyi adottságok miatt volt fontos a vadalanyba való fás és zöldoltás elterjesztése, hiszen így a szőlők gyökeres része vad maradt, amely megakadályozta a gyökértetű pusztítását.

Az állami támogatással végrehajtott ún. „első nagy szőlőrekonstrukciónak” másféle következményei is voltak. A kormányzat a kárvallottakon kezdetben adóelengedéssel segített, majd adómentességgel új telepítésre ösztönözte a szőlőbirtokosokat. Mivel az adópolitika sem lendítette elő a telepítést, 1896-ban az anyagi támogatás eszközéhez folyamodtak. A törvényhozás ekkor kedvezményeket biztosított a szőlőtelepítést kölcsönökkel támogató pénzintézeteknek. A kölcsönöket 15 évre adták, és a törlesztést csak az új telepítések termőre fordulása után kellett megkezdeni. A kölcsönakció következménye, hogy a filoxéra után a szőlőbirtokok megoszlása jelentősen eltért a korábbitól. Míg a filoxéra előtt a kis- és törpebirtokosok kezében volt a szőlők legnagyobb része, utána ezek részesedési aránya csökkent. A paraszti birtokosok tekintélyes része ugyanis idegenkedett a pénzintézeti kölcsönöktől, s így az akció kedvezményeit nagyrészt földbirtokosok, továbbá különféle polgári és értelmiségi rétegekből származó új és régi szőlőtulajdonosok – például zsidó borkereskedők – vették igénybe. Ez utóbbi rétegek – főként a minőségi borokat adó vidékeken – felvásárolták a telepítésre anyagi eszközök hiányában képtelen törpebirtokosok volt szőlőit. Így a történelmi borvidékeken jelentős szőlőbirtok-koncentráció játszódott le.

Zala megyében a fenti folyamat a Balaton-felvidékre volt jellemző. A csopaki, badacsonyi borvidéken a balatonfüredi, a tapolcai zsidó borkereskedők voltak a koncentrációs folyamat fő szereplői. A vizsgált térségben az Eszterházy-uradalom dominanciája miatt a szőlőbirtok-koncentráció kisebb jelentőségű volt. Bár Alsólendva népességében a zsidók aránya 15 százalékot tett ki, a közösség tagjai főként nem borkereskedelemből éltek, hanem orvosok, ügyvédek, iparosok és vegyeskereskedők voltak, vagy éppen az uradalomban számvevőként, tiszttartóként dolgoztak.

A filoxéravész okozta megrázkódtatásból a magyarországi szőlőkultúra magasabb fokra lépve került ki. Új és nemesített fajták terjedtek el, amelyek egyúttal megkövetelték a termelési technikák javítását, változtatását is. Az újratelepítések során vált általánossá a forgatásos telepítés, a rendszeres trágyázás, a tőkék őszi betakarása, a metszési módok megváltozása, a többszöri kapálás.

A szőlőtermesztésnek településszervező hatása is volt, mert a rekonstrukciós folyamat során a szőlőhegyekre kiköltözött vincellérek a 20. században önálló településekbe szerveződtek. Így alakult ki Alsólendva szőlőhegyein Lendvahegy, Hosszúfalu szőlőhegyein Hosszúfaluhegy. Ez a jelenség Magyarországon nem egyedülálló, hiszen a Keszthelyi-hegység területén Cserszegtomaj vagy a Balaton-felvidéken Ábrahámhegy hasonló módon jutott el az önállóságig.

Az országos folyamatokban szőlőtermő területenként egyéni jellemvonások is kialakultak.

A Tenke-vidéken is lezajlott a szőlőtermesztés modernizációja, de a talajadottságok és az Eszterházy-uradalom léte a történelmi borvidékektől eltérő sajátosságokat eredményezett.

IRODALOM

Burucs K.: Filoxéravész Magyarországon. História, 1998. 5–6.

Fényes E.: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851.

Filep A.: Szőlőhegyi településtörténet a 18–19. században. In: Benyák Z.– Benyák F. (szerk.): Borok és korok. Bp., 1999. 155–168.

Friss N. – Pataki K. (szerk.): Alsó-Lendva nagyközség milleneumi emlékkönyve. Nagykanizsa, 1898.

Keleti K.: Szőlészet. Első rész. Magyarország szőlészeti statistikája. Bp., 1875.

Mohos M.: Vállalkozók-borkereskedők. In: Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában. Veszprém, 1995.  140–148.

Pécsi M. – Balogh J. – Ringer Á.: A Zalai-dombság domborzatának hatása a földhasználatra. Földrajzi Közlemények, 1986. 42–56.

Történeti statisztikai kötetek. Szőlőtermelés. Községsoros adatok. Bp., 1986.

Varga S.: A Lendva-hegyi bortermelés. Győr, 1993.

A Magyar Korona Országainak mezőgazdasági statisztikája. I–V. Bp., 1857–1900.

A Magyar Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. I. Bp., 1912.