A szőlőtermesztést a természetföldrajzi adottságok és az éghajlat alapvetően befolyásolja. A Mecsek déli lejtői mind a két elvárásnak megfelelnek, s emiatt évszázadok óta a helyiek fontos terménye a szőlő, illetve a belőle nyert bor. A szőlőskertek mellett nagy gyümölcsösöket is telepítettek a gazdák, melyekben a Kárpát-medencében elterjedt fajták mellett mandula, füge, birs, gesztenye is nagy számban terem.

A kelet–nyugati fekvésű középhegység két kiemelkedő pontja (Tubes – 612 méter, Misina – 534 méter) között húzódó gerinc kiváló védelmet nyújt a lábánál fekvő településnek az északi, északnyugati szelek ellen. A Mecsek e részét erdők takarták. A dél felé futó meredek, helyenként 15 fokos lejtőn a következő szint a Havi-hegy, a Kálvária-domb, a Rókus-domb, a Makár-hegy vonulata, melyek kisebb félköríves karéjt alkotnak. A különféle időpontban kialakult talajon jól megél a szőlő és a gyümölcs. A belső vonulat között szépen kirajzolódó völgyek találhatóak, melyeket a történelem során külön-külön nevekkel láttak el, s a szőlőültetvények helyszínéül szolgálnak. (Keletről nyugat felé haladva: Diós, Meszes, Cerék, Bánom, Gesztenyés, Aligvár, Lámpás, Kis- és Nagy-Piricsizma, Rigóder, Alsó- és Felső-Gyükés, Haviboldog, Tettye, Kálvária, Frühweis, Rókus, Kis- és Nagy-Szkókó, Bálics, Kis-, Közép- és Nagy-Daindol, Aranyhegy, Csoronika, Makár.) A talajon és fekvésén túl a terület éghajlati adottságai miatt is kiváló szőlőtermesztésre. Az említett északi szél elleni védettség mellett a völgyek a napsütéses órák számát és a napsugarak beesési szögét tekintve is ideálisak az ültetvényeknek. Mindehhez járul a mediterrán hatás, amely kevés fagyos éjjelt, korai tavaszt és késői őszt eredményez a Misina lábánál, de a kevés nyári csapadék esetenként gondot is okoz, s erre is figyelni kellett az itteni szőlőfajták kiválasztásakor.

A teljes képhez tartozik, hogy a város déli határában szintén voltak szőlők, melyeket hasonló éghajlati hatás ért, de talajuk eltér a Mecsek oldalától, és szántóföldek között terültek el.

Ezen az északról félkaréjos, jó termőhelyi adottságokkal rendelkező helyen jött létre Pécs városa, s így vált a város az idők során Mecsekalja szőlő- és borvidéki központjává.

A szőlők megjelenése és elterjedése Pécsett

Közismert a rómaiak itteni jelenléte, amely Sophiane megalapításával s benne a polgári élet megszervezésével a szőlőtőkéket is a tájba telepítette. A Probus császár (276–282) uralkodása alatt engedélyezett sirmiumi és pannóniai telepítések bizonyítható szőlőtermesztést hoztak a Mecsek alján is. A szőlőfürtökkel díszített római oltárkő, a szőlőindákkal és fürtökkel ékesített bronzlemezes ékszerszekrény, a borok fogyasztására szolgáló kecses formájú üvegpoharak mint fennmaradt emlékek egyértelműen bizonyítják a gyümölcs ismeretét (Fülep F. 1975). A polgárváros életét bemutató ókeresztény emlékek mellett a szőlőmagvak megléte egyértelműen jelzi a helyi termesztést (Cella Septichora 2008).

Pécsett a népvándorlás korában, majd a frank birodalom időszakában bizonyíthatóan fennmaradtak a szőlőskertek, ahogyan egy oklevél ezt jelzi: a salzburgi érsek kapott privilégiumot, „mellyel feljogosíttatik, hogy Pécsett adót és vámot szedhet, minél több szőlőt ültethet, s e birtokában megerősíttetik” (Györffy Gy. 1963. 359.).

A magyarság Kárpát-medencében történt letelepedése után egyrészt a püspökség, másrészt a pécsváradi apátság megszervezése szőlővel foglalkozó háznépek letelepedését is megkívánta. A Szent István által 1015-ben Pécsváradon létesített bencés apátság alapítólevelében a király által adományozott 41 falu lakói között „110 vinoratis” szerepelt. (Györffy Gy. 1963. 364.). A későbbi időkben Pál pécsi püspök (1279–1302) körmenetet rendelt el a városban, melynek keretében „a vár mögötti dombról, a Boldogságos Szűz szőlejétől vonulnak le” (Györffy Gy. 1963. 362.).

A Pécsett prépostként működő, majd esztergomi érsekké kinevezett Oláh Miklós országleírásában két ízben is utal a helyi borokra. „Van egy püspöki kert a mondott hegy északi oldalán, ahol forrás buzog, melynek folyása a város felé haladtában mintegy negyven malmot forgat sorjában. A hegyoldalban más források is törnek fel, ezeket csatornákon bevezetve üdül fel ez a termékeny földű és jó borban igen bővelkedő város, hal szűkösen van azokon kívül, melyeket rögtön a fogás után élettelenül szállítanak ide máshonnan…”

„Megesik többször, hogy a kedvező időjárás és a jó évszak akkora mennyiségű bort ad, hogy alig lehet a bor tárolásához szükséges hordókat találni, hanem a más házi használatra készült edényeket kell a bor felfogására felhasználni, és üres edényért más, borral teli edénnyel kell fizetni. Ezt én Baronya megyében, mikor Pécsett voltam, saját szememmel láttam” (Oláh M. 2003).

Evlia Cselebi a török megszállás alatti városról tudósító, időnként túlzó megjegyzéseket is tartalmazó beszámolójában 1660–1664 közötti magyarországi látogatása során Pécsről feljegyezte: „minden házban szőlők, kertek, vízmedencék és szökőkutak vannak” (Evlia Cselebi 1904. 202.). Hivatalos adatok szerint az 1680-as évtizedben 3810 kapás szőlő után adóztak a városban, ami 137 hektárnyi területet jelentett (Szabó Pál Z. 1958. 202.).

A kocsmák harca

A török hódoltság megszűnte utáni esztendőben az udvari kamarai megbízatását teljesítő Christian Vincens összeírta a pécsi ingatlanokat és az itt élő lakosokat. Az 1687-ben rögzített adatok szerint a város határában 3334 kapás szőlőt műveltek (120 ha), melynek 382 tulajdonosa volt (Babics A. 1937. 11.). A teljes képhez tartozik, hogy a birtokok közül 179 gazdátlan volt. Az elszegényedett városban további pusztulást okozott a Rákóczi-szabadságharc alatti rácdúlás, amely csökkentette a szőlők művelését is. A visszafoglalás időszakához képest 1715-re 932,5 kapásra (33,6 ha) zsugorodtak az ültetvények, öt évvel később is még csak 1263 kapás (49,5 ha) szőlőt rögzítettek az összeírók (Acsády I. 1896).

A felszabadított város jogi helyzete sokáig bizonytalan volt. Az I. Lipót által elrendelt bizonyítási eljárás során a „neoaquistica comissio” előtt sem a püspök, sem a káptalan nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani korábbi jogait, de rövid időre mind a két joghatóság megkapta a fennhatósági szerepkört. Ebből a vitából a püspök került ki győztesen, de a város 1713-tól továbbra is megpróbálta függetlenségét megőrizni (Babics A. 1932).

A lakosság és az idegenek a vitát a kocsmákon keresztül érzékelték. A korban egyik legnagyobb jövedelmet adó kocsmáltatás szigorú szabályok között zajlott. A Pécs határán belül termett bort a város polgára Szent Mihály napjától (szeptember 29.) Szent György napjáig (április 24.) szabadon mérhette. Ugyanez a jog megillette a földesurat, vagyis a püspököt és a város közösségét is. A további hét hónapban – Szent Györgytől Szent Mihályig – a magángazdák termése nem, csak a földesúr és a városi közösség (communitas) bora kerülhetett hivatalosan a kocsmák asztalára. Döntő volt, hogy a téli hónapokban működő kimérések közül mennyit tart kezében a püspök, és mennyi városi tulajdonú működik. A város mindent elkövetett annak érdekében, hogy a szabad királyi rangot hivatalosan elnyerje, s a Bécsben ügyeiket intéző hivatalnokok ajándékozási szándékkal a pénz mellett nagy mennyiségű pécsi bort is vittek magukkal. Valószínűleg az is a város javára döntött a vitában, hogy „a bécsiek nagyon szeretik az öregszemű fehér szőlőből készült bort, s a vörös bort is úgy becsülik, mintha burgundi vörös lenne”. Az uralkodó 1717-ben a földesúr-püspöknek egy kocsma működtetését engedélyezte, s ezzel a korábbi kamarai igazgatás (1687–1703) alatt majdnem szabad királyi városi szintet erősítette meg (Barta I. 1941. 46.). Négy évvel később a káptalan és a püspök kocsmatartási jogát összevonta a királyi döntés, s ezzel a város és polgárai megszabadultak egy konkurenciától. A város az 1747. évi rendezés szerint az egy püspöki kocsma mellé három saját fenntartású italmérést működtethetett. A város egész évre kapott engedélye mellett a püspök-káptalan borkimérése télen szünetelt. Úgy tűnt, hogy a város önállóságának megszerzéséért folytatott harc párhuzamos a kocsmák számával és nyitva tartásával (Babics A. 1937. 19.). A pécsi püspök mindent elkövetett a szabad királyi városi jog elnyerésének megakadályozására, ezért a határban indított ellentámadást. Az időközben (1722-ben) bevezetett telekkönyv (Grundbuch) alapján látszik, hogy a klérus pontosan rögzítette birtokait, s ezzel megakadályozta a polgárok gyorsan terjedő szőlőtelepítéseit. Pécs lakói azt látták, hogy a „klérus maga között osztályt téve az 1736. esztendőben, a városiakat majd körös-körül határukból kiszorította” (Rúzsás L. 1963. 262.).

A város és a püspök közötti harc a kocsmákban folytatódott, s az engedélyezett egy helyett az 1730-as évtizedben a földesúr 40 (!) borkimérést működtetett. Igen nagy hasznot hoztak ezek a kocsmák, melyekben gyakran a tiltott olcsóbb vidéki borokat mérette ki. A század közepén úgy tűnt, hogy a földesúr maga alá gyűrte a polgárvárost, s a szőlők kiterjesztése mellett a borkimérésben is háttérbe szorította Pécset.

A város lakói ellentámadásba lendültek, melynek eredménye az 1747. évi királyi bizottsági felülvizsgálat, amikor tisztázták a püspöki birtokok határát. Az egyezségben a földesúr-püspök a város keleti és északi határában erdőket kapott a Mecseken, míg a polgárok a káptalantól átvehették a városfaltól keletre fekvő Daindolt. A három völgyből és a köztük fekvő gerincekből álló domboldal kiválóan alkalmas szőlőültetésre, s így mód volt az ültetvények növelésére (Rúzsás L. 1963. 285.).

A kompromisszumtól függetlenül a pécsieket rendkívüli módon zavarta a borkimérésnél keletkező haszon püspökhöz vándorlása, s ez is fontos érv volt a bécsi tárgyalások alkalmával. Pontosan kiszámolták, hogy egy kocsma évi haszna – jó bortermés alkalmával – ötezer forint. Amennyiben az akkori 38 földesúri kimérést a város működtethetné, egyedül ebből 15 300 forintos bevételük keletkezne, s erre alapozva ajánlottak hatalmas kárpótlási összeget a szabad királyi rang elnyerése fejében (Barta I. 1941. 48.).

A főhivatalnokok megvesztegetéséhez is használták a bort: Pálffy kancellárnak száz akó vörösbort ígértek. Végül a több évtizedes harcot siker koronázta: 1780. január 21-én Pécs felszabadult a püspök fennhatósága alól. A szabad királyi város jogállásának elnyeréséért kifizetett kétszázezer (!) forint gyorsan megtérült a kizárólagos borkimérési jogból (is) (Barta I. 1941. 49.).

A kocsmák harcát s ezáltal az önállóságukat megnyert pécsiek immár saját urukként foglalkozhattak szőlőik telepítésével, boraik árusításával, bár a városi rang diétai beiktatása – a püspök ellenállása miatt – egészen 1848-ig elhúzódott.

Szőlő és bor a szabad királyi városi korszakban

A város gazdasági életében a szőlők a polgárosodás alatt is fontos szerepet játszottak, mivel a város lakói legtöbbször nem éltek meg ipari és kereskedelmi tevékenységükből, s így szinte minden családnak volt kisebb-nagyobb szőlőskertje a Mecsek oldalában. Ez egyfelől a megélhetéshez szükséges második, kisegítő jövedelmet adta, másrészt presztízst jelentett a szőlőbirtoklás. Családi és közösségi események kötődtek a szőlőkbe járáshoz, a szürethez, a pinceszerekhez. Így alakult ki a „pécsi tüke” fogalma, akik a város legelismertebb személyei. A vagyoni és iskolai helyzetet nem figyelő társadalmi csoportba tartozás előfeltétele a legalább három generációra visszamenően igazolható városi polgári lét, amelyez kötelező jelleggel tartozik a család tulajdonában lévő szőlő is.

A földesúr kikapcsolása után a város megpróbált területeket is szerezni az ültetvények bővítésére. A káptalantól megszerzett nyugati határban fekvő Daindol szomszédságában található Ürögi-hegyen kényszerhelyzetet teremtettek. A káptalani földeken a város tanácsának támogatásával szőlőket telepítettek, s a földesúr kénytelen volt perben igazolni a birtokához való jogot. Az illegális szőlőtelepítés hasznával közben a polgárok és a város rendelkezett, s a negyvenegy évig húzódó per végén a használatba vételt ismerte el a bíróság. Pécs így nyugat felé kiterjesztette szőlőhegyeit (Rúzsás L. 1963. 287.). Hasonló kísérlet zajlott le a keleti városfal előtt, Meszespusztán ugyancsak nem hivatalos szőlőtelepítéssel próbálták a káptalan földjeit a városhoz csatolni. Tanulva a hosszú pert okozó ürögi esetből, Meszesen a káptalan rögtön kivágatta a szőlőt, s a táblákat visszacsatolta az uradalomhoz.

A város határában az 1840-es évtizedben nagyjából 1460 hektáron termesztettek szőlőt, s évente 3600 hektoliter körüli bor került a pincékbe. Nagyrészt a helyi lakosság fogyasztotta el a pécsi borokat, mivel a borzasztó rossz útviszonyok nem tették lehetővé a nagy távolságokra történő szállítást. A városban 1848 előtt több manufaktúra kezdte meg működését, melybe a hiányzó munkáskéz a környező falvakból települt be Pécsre. Az új lakosság is átvette a kettős kötődést, s törekedett szőlőt vásárolni. A város árutermelésében legfontosabb továbbra is a bor maradt.

Változások a polgári korban és a filoxéra hatására

A polgári forradalom megteremtette a tőkés fejlődés jogi kereteit, de ez nem jelentette az új módszerek gyors elterjedését. A várostól keletre feltárt kőszén kibányászása döntően az osztrák tulajdonosok kezében lévő Dunagőzhajózási Társaság bevételeit növelte (Huszár Z. 2000. 287.). A Pécs–Mohács között megnyitott vasút is a folyamon közlekedő hajók energiaigényének kiszolgálására épült, sokáig még személyszállító kocsija sem volt (Majdán J. 2005. 55.). A város kereskedelmi és ipari vállalkozóinak nagyobb része a 19. század második felében is rendelkezett szőlővel, amit bizonyít egy 1884–1885-ben készült tulajdonosi névsor. A 13 legnagyobb ipari vállalkozó közül a kerámia gyártásával foglalkozó és országosan ismert Zsolnay Vilmos, a kesztyűgyártó Hammerli János, a bőrgyáros Erreth család, a parkettás Engel Adolf tulajdonában lévő 3–6 kat. hold területen termelt bor nemcsak saját fogyasztásra készült, hanem kereskedelmi forgalomba is került (Jeszenszky K. 1884). A magyarországi pezsgőgyártás egyik megalapítója, Littke Lőrinc szintén birtokolt 3 kat. hold szőlőt, de ez az ő esetében csak biztonsági terület volt, mert az egyre népszerűbb buborékos nedű előállításához másoktól óriási tételekben vásárolt fel bort. Ugyanekkor a városban 4 bornagykereskedő és 19 főállású borkereskedő működött, akik közül nyolc szőlő- és bortermeléssel is foglalkozott. Az ő tevékenységüket egészítette ki a Baranya megyében dolgozó további 24 bornagykereskedő (Rúzsás L. 1957. 8.). A város iparosodásának alapját, a tőke helyi koncentrációját a szőlőtermesztés és a borkereskedelem adta, s közben fennmaradt a korábbi „tüke” szemlélet.

Az 1875-ben országosan elvégzett adatfelvétel szerint Pécs határában a termelés (Keleti K. nyomán):

A pécsi szőlőtermesztésre nagy csapást mért az itt is megjelenő filoxéra. A Pécsi Hírlapban 1887 tavaszán jelent meg az első hír a vészről, amikor a betegséget észlelő ügyvéd szőlőjéhez „4 fegyveres rendőr is kiküldetett” a terület lezárására (Pécsi Hírlap 1887). Hiába volt a kordon, a sopánkodó és bűnbakot kereső cikkek sora, a filoxéra terjedt a kötött talajú pécsi határban. Eltűntek az 1875-ben Pécsett rögzített kéknyelű, fehér dinka, fehér burgundi, muskotály és a vörös szőlők közül az itt is termesztett kadarka és potugizi fajták.

A tulajdonosok a védekezést a korábban (1879) és más céllal alakult Pécsi Szőlősgazdák Egyesülete keretei között indították meg. Az egyesület eredetileg a vész megelőzésére és a vidéki, illetve külföldi borbehozatalok megakadályozására jött létre, de a pusztulás láttán a védekezés kitalálása és megszervezése, illetve a rekonstrukció megindítása került tevékenysége középpontjába. Pécsett is kísérletet tettek a szénkénegezéssel történő védekezésre, de ez nem sok eredményt hozott, 1895-re a szőlők többsége eltűnt.

A hatalmas gazdasági csapást okozó vész ellen időközben Magyarországon is megtalálták az ellenszert: az amerikai vadalanyokba oltott vesszőkkel történő újratelepítést (Beck T. 2005). A rekonstrukcióhoz állami támogatás kapcsolódott, melynek egyik eleme az amerikai anyaszőlő-telepek létesítése. Pécsett előbb két, majd 1892-re 5,4 ha nagyságú telepről látták el ültetvényekkel a gazdákat (Pécsi Figyelő 1892). Másik módszer az államilag támogatott vincellériskola létesítése volt, melynek segítségével az új módszereket kívánták elterjeszteni. A megye vezetőinek kérését a földművelésügyi miniszter támogatta, s az iskolaépület kijelölése és a tantestület felállítása után megindulhatott az oktatás (Vincellér Képezde I. 1895). Különböző okok miatt az ország más hasonló intézményeivel ellentétben – Tapolca, Balatonfüred stb. – Pécsett az 1896 tavaszán megindult képzés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (Vincellér Képezde II. 1895). Bár egy évtizednyi működése alatt az összesen 178 végzett vincellér száma nem volt túl nagy, a szakemberek döntő többsége a városban és környékén működve hasznosította a tudását. A külső támogatások mellett a gazdák is folyamatosan próbálták megújítani szőlőiket, s ennek eredményeként az új ültetvények nagysága húsz év alatt majdnem elérte a vész előtti szintet: 1913-ban Pécsett 1246 hektáron volt ültetvény. A szőlőtermesztésben a város visszaszerezte korábbi jelentőségét. A borkereskedelemben ez annak ellenére nem sikerült, hogy Pécsett próbálták megszervezni az első országos visszhangot kiváltó borhamisítást (Vörös – Majdán 2000. 251.). Az olcsó olasz és dalmát borok, a gyors és károsodásmentes közlekedést biztosító vasúti közlekedés elterjedése átrendezte a hazai borkereskedelmet, s Pécs elosztó és tároló szerepe visszaesett. Az első világháború kitörése előtt a magára valamit adó városlakónak továbbra is volt szőlője a Mecsek oldalában, de ezek az ültetvények már nem játszottak gazdaságilag fontos szerepet, az ott épült villák jelezték, hogy egyre inkább a kikapcsolódás helyszíneivé váltak.

IRODALOM

Acsády Ignác: Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában. Bp., 1996.

Babics András: Pécs és földesura viszonya a XVIII. század első felében. Pécs, 1932.

Babics András: A kamarai igazgatás Pécs városában. 1686–1703. Pécs, 1937.

Babics András: Pécs város szabad királyi rangra emelésének története. Sopron, 1937.

Barta István: Pécs gazdasági élete a 18. században. Specimina 212. Pécs, 1941.

Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. Bp., 2005.

Cella Septichora: Látogató központ – Ókeresztény emlékek. Pécs, 2008.

Evlia Cselebi: Török-magyarkori történeti emlékek. Török történetírók. III. Fordította és jegyzetekkel ellátta Karácson Imre. Bp., 1904.

Fülep Lajos: Sophiane: a római kori Pécs. Pécs, 1975.

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Bp., 1963.

Huszár Zoltán: Az Első Dunagőzhajózási Társaság (DGT) munkaszervezete, munkakultúrája a vállalat Pécs környéki bányavidékén a 19–20. század fordulóján. In: Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára. Szerk. Fischer F. – Majoros I. – Vonyó J. Pécs, 2000.

Jeszenszky Kálmán: Szőlőtulajdonosok névjegyzéke. Pécs, 1884.

Keleti Károly: Nemzetközi statisztika. Szőlőszet – Magyarország szőlőszeti statisztikája 1860–1873. Bp., 1875.

Majdán János: Pécs mint közlekedési központ. In: Mozaikok Pécs és Baranya gazdaságtörténetéből. Szerk. Szirtes Gábor, Vargha Dezső. Pécs, 2005.

Oláh Miklós: Hungária. Előszót, jegyzeteket írta: Szigethy Gábor. Bp., 2003. Nyolcadik és tizennyolcadik fejezet.

Pécsi Figyelő, 1892. szeptember 24.

Pécsi Hírlap, 1887. május 29.

Rúzsás Lajos: A kapitalista iparfejlődés útja a Délkelet Dunántúlon. 1848–1900. Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 12. Pécs, 1957. 8.

Rúzsás Lajos: A városi fejlődés a Dunántúlon a XVIII–XIX. században (Kl.ny. az MTA Dunántúli Tudományos Intézetének Értekezése 1961/62. c. kötetből. Bp., 1963.)

Szabó Pál Zoltán: A török Pécs. Átdolgozta Rúzsás Lajos. Pécs, 1958. 

Szőlőtermelés – községsoros adatok 1873–1965. Bp., 1986.

Vincellér képezde – Baranya Megyei Levéltár – Főispáni bizalmas 2012/1891, 12938/1894. 1895.

Vincellér képezde – Baranya megyei Levéltár – Pécs sz.k.v. Közigazgatási ikt. sz. 10 961/1894, 20 902/1895. 1895.

Vörös Andrea – Majdán János: Borhamisítási ügy száz évvel ezelőtt Pécsett. In: Millenniumi szőlős-boroskönyv – A szőlő és a bor Magyarországon. Bp., 2000.