Civil és történészálláspontok

Sokat beszéltünk az elmúlt két évben titkokról, ügynökökről, cenzúráról, a közélet tisztogatásának szükségességéről, kommunizmus-jelentésről. Sziszszel indult a romániai magyar titkok feszegetése, Könczei Csilla szekusblogjával folytatódott, kerekasztal-beszélgetések zajlottak a kolozsvári Tranzit Házban és egyebütt, tematikus folyóiratszámok születtek. Mindez abból a közéleti és magánindíttatású kényszerből, hogy megértsünk valamit abból, ami körülöttünk (és szüleink körül) zajlott ’89 előtt.

Titoktalanítás a kitűzött célja a Magyar Kisebbség 2007. 1-2 számának is. A vitaindító, Könczei Csilla személyes hangvételű írása a titokrácia antropológiai elemzése is. A Civil a pályán ez utóbbi szubjektív definiálásával indít, mely szerint a titok az állambiztonsági szervek által körénk font, érzékelhető, de ki nem ismerhető diffúz háló, a „párkák birodalma”, mely állandó félelmet és bizalmatlanságot generált az emberi kapcsolatokban, atomizálva a társadalmat. A szerző számba veszi az állambiztonsági szervek beavatkozásának fajtáit: egyrészt a személyes szabadság korlátozását – melynek módozatai lehettek törvényerőre rendelt tiltások, belső rendeletek általi korlátozások vagy akár a magánélet törvényen felüli módszerekkel való ellenőrzése –, másrészt a lakosság szerkezetének megváltoztatására, manipulálására kidolgozott stratégiákat. A felvezető második része a dekonspirálás lehetőségeit sorolja fel, tekintettel a felmerülő joghézagokra is (ötletszerűség, politikának való kiszolgáltatottság, az átvilágítás ritmusa, a törvényes kerettel kapcsolatos elvi problémák stb.). Mit tehetünk civilként? – teszi fel azt a kérdést, melyet az elmúlt két évben több százan feltehettek maguknak. Könczei Csilla a titoktalanítás egyetlen útjának a személyi dossziék nyilvánosságra hozatalát látja, ugyanakkor figyelmeztet, hogy keresni kell az egyéni esetek erkölcsi mérlegelésének esélyeit is.

A további anyagok a Magyar Kisebbség rovatai szerint két külön csoportba rendeződnek: a Fórumon a vitaindító anyaghoz közéleti perspektívából hozzászólók kapnak helyet (Dávid Gyula és Demeter M. Attila), a Dokumentumok közt a témához illeszkedő történészi álláspontok és forrásanyagok (Dennis Deletant, László Márton, Anisescu Cristina, Reinhart Cornelia, Stefano Bottoni, Novák Csaba Zoltán, Olti Ágoston hozzájárulásai).

A felkért „civil” értelmiségiek meglehetősen szkeptikusak a titoktalanítás esélyei kapcsán. Dávid Gyula szerint „valóságos” titoktalanítás nem lehetséges. Egyrészt azért, mert a ’89-es fordulat nem igazi változás, csak hatalomátvétel volt, és az új rendszer maga építette be struktúráiba a „korábbi hatalom immár új köntösben megjelenő birtokosait”, így nem alakulhatott ki az a „nyilvános közbeszéd”, melynek segítségére Könczei Csilla apellál, „amely szembe mer nézni a tényekkel, amelyik nem tussolja el a bűntényeket, nem védi a kollaboracionizmust”. Másrészt, amint a vitaindítóban is megfogalmazódott, az Állambiztonsági Hivatal Levéltárában való kutatást a pártok által kinevezett tisztségviselők szabályozzák, valójában tehát politikai érdekek befolyásolják az adatok nyilvánosságra hozatalát. Demeter M. Attila a politikai filozófia totalitarizmus-elméletei (Hannah Arendt, Isaiah Berlin) felől közelíti meg a témát. Az ügynökkérdés és a titkosszolgálatok működésének vizsgálata szerinte csupán antropológiai értelemben nyújt támpontot a diktatúra megértéséhez – segíthet értelmezni a hétköznapok kultúráját, a közösségi mentalitásokat, az emberi kapcsolatrendszerek (de)formálódását, de nem fogja feltárni a rendszer teljes szerkezetét és működési elveit. A titoktalanítás esélytelenségét Dávid Gyulától eltérően nem annyira a személyek kontinuitásának tulajdonítja, mint a mentális beidegződések kontinuitásának az emberi fejekben, és a demokratikus intuíció alacsony szintjének, mely a kelet-európai totalitarista rezsimek öröksége.

A Dokumentumok összetétele (tanulmányai, forrásközlései, segédanyagai) azt tükrözi, hogyan értelmezi saját szerepét, feladatát ebben a titoktalanítási folyamatban a romániai történésztársadalom. A Deletant-tanulmány – melyet az egyik legalapvetőbb Securitatéval foglalkozó román szakirodalmi kötetből, a Marius Oprea szerkesztette Banalitatea răuluiból közölnek magyar fordításban – a román titkosszolgálatok intézményi és személyzeti alakulásának teljes képét igyekszik szolgáltatni 1948-tól 1989-ig, összképét adva a témában megjelent román és angol nyelvű tanulmányoknak. Amellett hogy megbízható pontossággal vezet végig az intézményi és személyi változások eseménytörténetén nemzetközi kontextusba helyezve azokat, a szerző rálátást biztosít – ahol vannak ehhez megfelelő információi – a titkosszolgálati szervek és személyzetük ’90 utáni pozícióira is. A szerkezeti mechanizmusok megértéséhez, a Securitaté és az ügynökkérdés kutatásához, valamint az erről szóló közbeszédhez kínál segítséget a László Márton által összeállított két segédanyag, a Securitate szerkezeti felépítése, melynek forrásanyagát is beválogatták a szerkesztők, valamint a kis román–magyar állambiztonsági szótár, mely a szekus szakkifejezések értelmező szótáraként is használható. Hasonló közszolgálati szerepet vállal a CNSAS-ban kutató másik két történész, Novák Csaba Zoltán és Stefano Bottoni is, gyakorlati eligazítást adva mindazoknak, akik saját dossziéjukhoz szeretnének hozzáférni. Az ügynökkérdés kutatásának egy módszertanilag újszerűbb megközelítése is helyet kap a válogatásban. Az Anisescu Cristina–Reinhart Cornelia kutatópáros a személyiségpszichológia legfrissebb módszereire (a Big Five modellre) támaszkodó kvalitatív kutatása a CNSAS kétszázhatvan hálózati dossziéja alapján próbál az informátor személyiségrajzára vonatkozó következtetéseket levonni. De talán ebben az esetben a tanulmányéval vetekedő érdeklődésre tarthatnak számot a vele közölt források is, amelyek a beszervezés módjával, a beszervezendők körével kapcsolatos dokumentumokat adnak közre először magyarul – a Securitate vonatkozó irányelveit és rendeleteit. A titoktalanítás eszköze kíván lenni Stefano Bottoni Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című forráskötete is, melyet a folyóirat Szemle rovata tallóz. Takács Ferenc értékelése szerint a forráskötet érdeme abban áll, hogy az RMP vezető szervei és a belügyminisztérium releváns iratai, a beszervezési iratok és jelentések publikálásával érthetőbbé teszi mindazt, ami a romániai magyarsággal az 1956-os forradalmat követő években történt. A recenzens, habár értékeli, hogy Bottoni a források közlésekor nem riad vissza a kényes kérdések közlésétől, hiányolja a teljes titoktalanítást, a beszervezettek nevesítését.

Itt érhetjük tetten a civil szféra és a történészi hozzáállás közötti különbséget, a már említett párhuzamosságot is, mely a Magyar Kisebbség legújabb lapszámán végigvonul: a történész nem ítélkezés végett kutat, hanem a folyamatot próbálja magyarázni, a mechanizmust titoktalanítani, és ezt elégségesnek érzi, a civil szféra viszont ennél jóval szubjektívebben éli meg a kérdést, sokkal inkább a ma viszonylatában, ezért tartja fontosnak a teljes titoktalanítást.