K. A. beszélgetése édesanyjával és nagynénjével

(1984 júniusában)

Anyai nagyapám, Tóth András 1916 márciusában elesett Doberdónál. Nagybátyám négy-, anyám háromévesen maradt árván. Nagyapám öccse, Tóth János túlélte a világháborút, és meglátogatta özvegy sógornőjét Belényesben. Nem sokkal azután elvette feleségül. Mindkét testvér cipészmester volt, és tizedmagával Nádudvaron született. Mindketten elvégezték Budapesten a továbbképző jellegű cipészipari tanfolyamot is. János nagyapám bátyja műhelyében folytatta a mesterséget. 1922-ben megszületett Margit nagynéném. Nagyszüleim nagy szeretettel és következetességgel nevelték szorgalomra és becsületre gyermekeiket. Anyámat és nagybátyámat a nyolc osztály elvégzése után anyagi viszonyaik miatt nem tudták továbbtaníttatni. Nagybátyám váradi inaskodás és segédeskedés után kis szatócsboltot nyitott Belényesben. Anyám (a továbbiakban Mamó) egész fiatalon önálló varrónő lett. Nagynéném (Csöpe) tanítóképzőbeni továbbtanulását jelentős anyagi áldozattal lehetővé tudták tenni. Ő a háború után Budapesten ment férjhez, mind a négy gyermeke egyetemet végzett. Nagybátyám a második bécsi döntés után átszökött Magyarországra, Nagyváradon turisztikai hivatalban dolgozott, és két év alatt magánúton elvégezte a négy gimnáziumi osztályt, majd Sopronban bányamérnöki diplomát szerzett. A bihari hegyek szerelmese volt, és vágyai szerint Rézbányán szeretett volna dolgozni, de ezt a háború utáni helyzet lehetetlenné tette. Végül Budapesten a Bányatervező Intézetnél lett létesítményi főmérnök. Nagyon későn nősült, és gyermektelen maradt. Anyám még Belényesben férjhez ment aranyműves apámhoz, és a bécsi döntés után, kétéves koromban Váradra költöztünk. Apám a világháborúban szovjet fogságba esett, és a Kaukázusban lelte halálát. Anyám évekkel később férjhez ment egy csodálatos emberhez, aki életem egyik nagy ajándéka lett. Engem anyám kisiparos varrónői jövedelméből taníttatott, ezért ösztöndíjat nem kaphattam. 1961-ben szereztem általános orvosi diplomát Marosvásárhelyen.

Úgy vélem, ez a beszélgetés, a családi értékén túl, rávilágítva egy magyar iparos-család mindennapjaira a két világháború közötti Belényesben, talán szélesebb érdeklődésre is számot tarthat.

Mamó: A háború után, hogy apuka meghalt Doberdónál, anyuka el akart vinni bennünket Nádudvarra a családhoz, tudod? Már akkor árvák voltunk, de nem ment a vonat tovább, mint Várad. Úgy mondták, hogy a vörösök felrobbantották a síneket. És akkor ott maradtunk hosszú hetekig Váradon. Azután visszamentünk Belényesbe, és éltünk tovább.

Csöpe: A Fenesi utcában?

M: Persze. Még mikor anyuka másodszor férjhez ment apuka öccséhez, a te apádhoz, akkor is ott laktunk. Egy házban születtünk mind a hárman. Ott laktunk egy szoba-konyhában.

Andris: Szóval mind a hárman.

M: Mind a hárman ott születtünk. Oda ment férjhez nagymama először is, másodszor is. És akkor, mikor már kinőttük a kis házat, már három gyerek volt, és a szomszédban megürült egy lakás, akkor oda költöztünk. Ott már volt két szoba.

Cs: Én nem emlékszem.

M: Közvetlen szomszéd ház volt. És volt egy nagy kert, az utcára rácsos kerítés. A kertben volt virág meg egy kis konyhakert is. Sok fa. Nem emlékszel a kertre?

Cs: Nem.

M: És volt ott egy létra a padlásra. Te olyan másfél éves voltál vagy még annyi se, nagyon hamar kezdtél járni. És ha nem vettük észre, a létra tetején voltál. Felmenni fel tudtál, de lejönni nem tudtál.

A: Másfél éves korában?

M: Persze. Nagyon ügyes volt.

Cs: Azt mondták, tízhónapos koromban már jártam.

M: Így mondta anyuka. Írtam egy verset, mikor nyaraltam Katicáéknál Dusesten. Ma is megvan valahol az a vers, és abban az is benne van:

Hát a kis Margitka vajon mit csinál?

Nem megy az utcára, nem mászkál a létrán?

Hát apu meg anyu vajon mit csinálnak?

Nem búslakodnak, nem sírnak utánam?

Hát a jó nagymama vajon most mit csinál?

Vigyáz Margitkára... (Nem tudom pontosan tovább.)

Kilencéves vagy tízéves gyerek lehettem akkor, alá van írva: Tóth Irén.

Cs: Mutattad nekem.

M: Mutattam? Akkor biztos megvan valahol.

Cs: És akkor mi Chiráéktól Antalékhoz költöztünk?

M: Igen. Jött Antal Béla egyszer anyukához... Olyan becsületes család voltunk, jó hírünk volt, tudod? Apuka is, anyuka is szorgalmas emberek voltak. Antal Béla jött, hogy vegyük ki a lakást tőle. Volt egy házuk, ahol ott laktak Névtelenék is, de ők hamar elmentek onnan, és akkor az egész lakás a miénk lett.

A: Ott már hány szoba volt?

M: Volt három szoba.

Cs: Kettő volt, az a harmadik a konyha volt.

M: A konyhában lett a műhely, de aztán amikor apuka a műhellyel elköltözött a főutcára, akkor az lett a konyha. Szép lakás volt.

Cs: Olyan jó felírások voltak ott a falon (mondják visszafelé a feliratokat), na ezt fejtsd meg, hogy mi volt! A falvédőnkre az volt írva, hogy

Piros rózsa, fehér szegfű, tulipán,

Ti tudjátok, kit szeretek igazán.

Mamó ágya fölött volt egy felirat, hogy:

Vigyázzatok és imádkozzatok!

M: Egy barna meg egy szőke lány volt, és angyalok voltak.

Cs: Angyalok, igen.

M: Margitka a barnára ráírta, hogy Margitka, a szőkére, hogy Irénke. A másikra a Házi áldás volt írva. (Visszafele mondják, nevetnek.) Mindig azt láttuk a falon lefekvés előtt, és más untuk rendesen olvasni (nevetnek), és így megtanultuk visszafelé.

Cs: Én a konyhában aludtam egy fehér vaságyban. Lefeküdtem, és utána még sokáig folyt a beszélgetés, nem lehetett ott aludni, és unalmamban visszafelé olvastam.

M: Mennyit olvastam én éjszaka, Csöpe! A konyhában olvastam, és Anyukáék láthatták a szobából, mert ők bent aludtak, hogy olvasok. És akkor én olyan reszketve olvastam, vajon nem ébrednek-e föl, de csak olvastam (nevet).

A: Mit olvastál?

M: Regényt, Andriskám, regényt.

Cs: Akkor nagy divat volt a Courths-Mahler.

M: Courths-Mahlert is olvastam, de komolyabb regényeket is olvastam. És még azt is megcsináltam, amikor kint aludtam a filegóriában, már akkor Antal Béláéknál laktunk, és az iskoláskönyv ott volt kívül az asztalon, és a fiókban volt a regény. Úgy olvastam, és keveset tanultam.

Cs: Mégis jó tanuló voltál.

A: És amikor átmentél a román iskolába?

M: Ez a román iskolában volt, már gimnazista voltam.

A: És akkor mindjárt az elején nem volt az neked nehéz?

M: Hát, Andriskám, mindent bemagoltam.

A: Nem tudtál rendesen románul.

M: Hát egy szót se tudtam! Szót se! És nemhogy tartottak volna velünk magyarórát... igaz, hogy olyan kevesen voltunk magyar lányok.

Cs: Hányan?

M: Mikor kezdtük, voltunk négyen. Volt egy zsidó lány, Lőrincz Bözsi... nem tudom már mindnek a nevét. De mikor végeztem, már csak Lőrincz Bözsi volt, meg én.

A:  Itt hagytuk abba, hogy Mamó azt mondta, hogy ő bemagolta.

M: Igen, az elején nem értettem egy szót se, Andris. Mikor végeztem, akkor 7,87 vagy mennyi, „cu laudă” végeztem.

A: Mikor befejezted.

M: Igen, mikor befejeztem a négy gimnáziumot.

Cs: Volt az több is, Mamó, én is 8,14-gyel végeztem.

M: Nem volt, Csöpe, megvan a bizonyítványom.

A: Te is a románt végezted?

Cs: Én is a románt, de a három református osztály után a negyediket már románul végeztem a román iskolában. Úgyhogy már egy kicsit tudtam románul.

A: Azt mondta valamelyikötök, hogy hétosztályos volt a református iskola.

M: Hét vagy nyolc.

A: Tehát akkor ott is folytathattátok volna.

M: Igen, de anyukánk előrelátó volt.

Cs: Hát anyukának is volt két polgárija. Anyuka nagyon szépen fogalmazott és írt. Csak őt aztán kitették, mert nagymama nem vett neki tornaruhát. Nem volt pénze, vagy nem akart neki venni. És anyuka osztálytárs volt a mi igazgatónőnkkel. Vele járt. Különben mi nem is járhattunk volna román gimnáziumba, mert beíratásnál kellett mutatni az állampolgárságot.

M: Lehet, Csöpe, mikor te mentél, de mikor én mentem, nem kellett.

Cs: Anyuka az igazgatónőt ismerte, és engem csak úgy vettek fel. Hárman voltunk magyar lányok. Magyarul nem beszélhettünk. Az osztály három sarkában ültünk. A folyosón sem lehettünk együtt a szünetben, magyarul akkor sem volt szabad beszélni.

A: Ez utasításba ki volt adva?

Cs: Utasításba. Akkor már a Vasgárda működött. Nekem osztálytársam volt Zelea-Codreanunak, a Vasgárda vezetőjének az unokahúga.

A: Ne beszélj!

Cs: Maria Codreanu, egy nagydarab román nő, olyan mancsa volt, mint egy medvének. A fejünkre tette a kezét, hogy megöl minket, annyira haragudott miránk, magyarokra meg a zsidó lányra.

A: És mire befejeztétek a gimnáziumot, akkor már tudtatok folyékonyan beszélni románul?

M+Cs: Tudtunk, tudtunk.

M: Nekem volt egy román gavallé-rom is, a Stănculescu. Emlékszel te arra, Csöpe?

Cs: Emlékszem.

M: Hogy haragudott anyuka. Olyan szép fiú volt. És volt akkor Belényesen a 100 éves fiúiskola évfordulója, és akkor ők tornásztak. Én akkor láttam először ilyen tornaünnepélyt. Ő már akkor udvarolt nekem, és ideadta az óráját meg a láncát, hogy én azt őrizzem. És én olyan büszke voltam, Csöpe. És az ünnepély után mentünk keresztül a városon együtt, és Faragó Bizsu ott állt a patika ajtajában, és én olyan büszke voltam, hogy tizennégy éves vagyok, és gavallérom van, és Bizsunak nincs. (Bizsu unokatestvérük volt.)

A: Szegény Bizsunak azután se lett.

M: Azután se.

Cs: Hiába végzett egyetemet. Arra emlékszem a román gimnáziumból – szegény anyuka beíratott a román gimnáziumba, de azt mondta, hogyha meglát román ruhát rajtam, letépi.

M: Igen.

Cs: Szörnyű volt, mert elég jó mozgású kislány voltam, hogy én minden táncból meg ünnepélyből kimaradjak, hogy anyuka ne lássa rajtam a román ruhát. És meg is úsztam, nem voltam román viseletben soha. Még sárgát se viseltünk, emlékszel?

M: Emlékszem, a sárgát román színnek tartottuk.

Cs: Én majd csak negyvenéves koromban, Magyarországon vettem sárgát magamra.

A: Azt mondtátok, hogy elég jól megtanultatok románul, és olvastatok román könyvet?

Cs: Olvastunk.

M: Én nem emlékszem, Andriskám, hogy vettem a kezembe román regényt.

Cs: Hát kellett nekünk olvasni kötelező regényt, O scrisoare pierdută, meg mik voltak még.

A: Szóval kötelező olvasmányt.

M: Én hányba mehettem a gimnáziumba, Csöpe? Tizenháromban születtem, húszban voltam hétéves, akkor mentem elemibe, és akkor huszonnégyben mentem a gimnáziumba és huszonnyolcban végeztünk. Lehet, akkor még nem volt ekkora szigorúság.

A: Nektek se volt szabad magyarul beszélni az iskolában?

M: Én arra nem emlékszem, Andris, tudom, hogy volt egy kézimunkatanár, a domnişoara, és az beszélt velünk magyarul.

A: Szóval akkor egészen más idők voltak. Csöpe te harmincnyolc-harminckilencben jártál.

Cs: Én harmincnyolcban otthagytam a román iskolát, nekem nem kellett.

A: Igen, harmincnyolc már olyan idő volt, amikor a Vasgárda elég durván beleavatkozott a dolgokba.

Cs: Én már nem emlékszem, hogy volt-e egy belényesi újság, vagy csak az iskolában mondták, hogy nem igaz, hogy a magyar lányokat üldözik, mert lám, engem kitüntettek. Annyira nem vártam a kitüntetést, mert nem is tudtam, hogy hányas lesz a médiám. A gimnázium dísztermében adták át a bizonyítványokat meg a kitüntetéseket. Ültünk ott, gyerekek, sorban. Olyan szép kis matrózruhám volt, olyan szép kis masnival. Na most ez a Zelea-Codreanunak a rokona azzal a nagy mancsával letépte rólam a masnit, hogy adjam neki, mert kapott valami kitüntetést. Te úgyse kapsz semmit, nem mész fel a színpadra. Akinek olvasták a nevét, az felment a színpadra, és valamit kapott. És aztán még mielőtt ő ment volna a színpadra, mentem én, a Tóth Margareta, és nem volt rajtam a masni, mert azt letépte rólam, és adtak egy bronzérmet. És annak ellenére nekem nem kellett többet a román iskola. Mondtam, hogy nem tanulok tovább.

M: Ezeket nem tudtam, Csöpe.

Cs: Akkor kértünk mi Udvarhelyről, a tanítónőképzőről információt. Hát oda kellett vinni három-négy pár harisnyát, ágyneműt, pongyolát, paplant, arra váltást. És hát nekünk otthon nem volt úgy ágynemű, hogy én azt elvigyem az intézetbe, meg párna, meg két pár cipő. És akkor egy évig kimaradtam. Anyuka szegény valaki zsidóval paktált, hogy részletre fizetjük ki a dolgokat.

M: Részletre, részletre vettünk akkor, Csöpe, gépet is.

A: És azokat vettétek meg, amiket kellett vigyél Udvarhelyre.

Cs: Az intézetbe. Tudom én, négy törülköző, váltás ágynemű. Az nekünk nagy szó volt, mert nekünk otthon nem volt olyan ágynemű, amit el tudtam volna vinni. És akkor egy évig kimaradtam, és így kezdtem a harminckilenc-negyvenes tanévet.

M: Én nem tudtam, hogy csak egy évig voltál ott, azt hittem, kettőig.

Cs: Nem, mert aztán egy olyan megérzésem volt, hogy ágyneműt, párnát, mindent otthagyhattunk volna, de negyven nyarán, júniusban én hazapakoltam mindent. Szerencsére hazapakoltam mindent.

M: És Székelyudvarhelyen nem szerettél?

Cs: Hát nagyon egyedül voltam.

M: Egyedül voltál? Hát egy csomó barátnőd volt, Sercike, Pálma.

Cs: Mégis olyan nehéz volt. És hiányzott nekem nagyon Andris.

M: Andris nagyon szeretett téged.

A: Én olyan korban voltam akkor, mint ez a gyerek itten (Peti, az unokám), már egy kicsit nagyobb.

Cs: Olyan másfél éves lehettél, mikor én téged itthagytalak. Mindig fogtalak az ölemben, és szorítottad a nyakamat. És emlékszem, hogy mikor felébredtem éjjel, éreztem, hogy a nyakamat szorítod, hogy az ölemben vagy, és aztán hogy felébredtem, akkor láttam, hogy ott vagyok az intézetben. Nagy szigorúság volt ott, borzasztó nagy fegyelem. Már túlzás is volt, nem lehetett olyan nagy lányokat olyan nagy fegyelemmel tartani.

M: És mikor negyven őszétől Váradon folytattad, itt már nem volt olyan nagy szigorúság.

Cs: Itt már egy olyan demokratikusabb szellem volt. De Udvarhelyen ott volt az a három Csató-lány. Váró Mártonnak a mostohaanyja, az volt az igazgatónő, és a tornatanárnő meg az intézet vezetője is az ő testvére volt. És ezek nagyon rondák voltak. És főleg az úrilányokat karolták föl.

A: Igen, ezt így kimondottan éreztették?

Cs: Igen. Voltak paplányok, tanítólányok, pénzes lányok.

A: Amikor ti iskolába jártatok még Belényesben, nagymama is varrt rendszeresen?

M: Persze, hát nem is tudom hány varrólánya volt anyukának. Emlékszel te rá? Sok volt mindig.

A: Nagytata is dolgozott, nagymama is dolgozott.

M: Igen. Nagymama nem tudta a pénzt megfogni, Andriskám. És egyszer, mikor már volt nekik huszonötezer lejük, akkor odaadták Budai Janinak. Emlékszem, hogy vittem át Antal Béla boltjába és számoltam le a huszonötezer lejt.

A: De mire?

M+Cs: Kölcsönre.

M: Budai Jani kölcsönkérte, és akkor jött a konverzió, és nem adta vissza, pedig azt mondja Jósa (anyám férje), hogy az csak a bankadósságra vonatkozott. Érted?

Cs: Az egy ház ára volt, Mamó. Én ötven-hatvan ezer lejre emlékszem.

M: Nem, Csöpe, nem volt annyi. Azelőtt megvettünk egy házat, a Tavasziék házát ott Kiss mamáék mellett. Ezt te tudod?

Cs: Nem.

M: Adtunk előleget, és akkor egy pár nap múlva meggondolták, és visszahozták a pénzt. Ezt se tudod?

Cs: Nem, akkor lehettem én Udvarhelyen?

M: Nem, hát Udvarhelyen akkor voltál, mikor én már férjnél voltam.

Cs: Igen.

A: És amikor ezt a huszonötezer lejt odaadták, ez hányban lehetett körülbelül?

Cs: Hát akkor az olyan harmincötben lehetett.

M: Igen.

A: Akkor összegyűjtötték a pénzt.

M: Összegyűjtötték, és én nem éreztem a szegénységet.

Cs: Hát akkor nem is voltunk mi, Mamó, olyan szegények.

M: Cselédek, inasok voltak. Talán ez szegényített meg. Bátyónak is az üzletből az inasa ott volt.

A: Szóval rengeteg kosztos volt akkor ottan.

M: Igen. Minden nap egy kenyeret ettünk meg. Az én hozzájárulásom volt a villanyszámla, annyit pótoltam én.

A: Te miből kerestél?

M: Hát varrtam, nekem is voltak varrólányaim. Mind abban a házban, Antal Béláéknál és azután a zsidó templom utcájában a Reinhardt-féle házban. Ott is volt három varrólányom. Balogh Ilonka, Vura Bözsi és [...] Ilus.

A: Na és erre a rengeteg emberre ki főzött?

M: Én úgy tudom, hogy nagymama, a te dédnagyanyád. Én nem tudtam, nem tanultam otthon főzni. Nem tudtam főzni, mikor férjhez mentem.

Cs: Nagymama meghalt huszonkilencben, utána anyuka főzött. Volt neki egy cselédje Fenesről.

M: Fenesről. Nem annak a Miskának a húga?

Cs: Miskának a húga. Aztán volt a Juli, az is hülye volt.

M: Belényesben szinte minden háznak volt cselédje.

Cs: Olcsó volt, kaptak ennivalót meg egy kis pénzt.

A: És a nagymamátok, ő milyen asz-szony volt?

Cs+M: Hát kis aranyos, kis szelíd, szőke, kék szemű, kedves, mosolygós, mint ezen a képen. Olyan volt nagymama.

Cs: Nem emlékszem, hogy veszekedett volna.

M: Hát velünk nem veszekedett. De a román fiúért nagyon haragudott, mikor sétáltam vele a Brecinar kerítésénél este. Meg se csókolt soha.

Cs: Akkor nem volt divat úgy, mint most.

M: Nem, de tegeződtünk, mert hát románul nem lehetett másképp.

A: Nagymamátok elvált az urától.

M: Elvált, Andriskám, de ezekről mi nagyon keveset tudunk. Nem beszéltek erről a szüleink soha. Úgy mondták, hogy jó molnár volt. Faragó Sanyi (az unokatestvérük) azt állítja, hogy meg tudja mutatni Fenesen a helyet, ahol volt az a malom, ahol a Mondovitsok voltak.

Cs: Faragó Sanyi szerint a napóleoni háborúk idején jöttek ezek a Mondovitsok Szerbiából ide, Magyarországra.

M: Én azóta se láttam ilyen nevűt, pedig hát a tévébe bemondják, hogy kik szerepelnek.

Cs: Vannak kint Szerbiában meg Montenegróban Mondovitsok.

*Részlet