A szőlőtermesztés

„Mint annyi nyavallyák között is, mellyeket az ÚrIsten reánk bocsátott, szükség, hogy ő Szent Felsége áldásból adatott és táplálásunkra megmutatott szőlőhegyeknek termését beadgyuk. Annakokáért tetcett városul, hogy az előbbi rendtartásunk felett, melyet most az nagy félelmetes háborúság miatt meg nem tarthatunk, ilyen móddal nyúljunk hozzá, hogy mindnyájunkon valami véletlen résszel ne történjék. Tudniaillik, kinek alkalmatossága vagyon abban, az ott kinn az szőlő alatt nyomossa ki ha akarja, és az régi mód szerént hozza be a mustját. Az kinek viszontagh ollyan módgya vagyon benne, hogy kádakban nyomótlan szőlőül hozhatja be, az olyan szabadon mégis behozhassa, melyet először azérton felírasson hány káddal legyen, az város kapu előtt az sáncon belől, az olyan dézsma szín lévén. Az nyomótlan szőlőt minek utána gazdája kinyomatja az dézsmának gondviselőjének mennyi must legyen, melyből vegyék meg az igaz dézsmát.

Az szőlőhegyeknek megeresztése így legyen: Az Békás patak és Hásongárt szőlőhez az száz gyalogot az hadnagyok  kétfelé kivigyék, és mintegy strázsát leszállítsák. Ha valami futomodás lenne, az község fusson az puskás gyalogok mellé. […]

Az szüretnek pedig elkezdése, Isten segítségéből így legyen: ma ispotálymester uram el kezgye, holnap Békás patakban és Hásongártban, az száz legény strázsát ott állván szedgyenek, csüterteken azonképpen; Kőmálban similiter. Onnat azért az község az város fele vigyázzon azt hamar eléri, ha be kell jőni üdő előtt. Péntekre hasonlóképpen Nádasterit és Szent György hegyit az strázsa ott láttván szedhessek. Így elvégezvén az alhegyekre, az derék hegyeket is meg bocsássak.”1

Az idézett 1613. évi október 15-i jegyzőkönyvi részletben a kolozsvári szüretek minden lényeges eleme szerepel, vagyis a szüretnek pontos, szabályozott volt a lefolyása, amelyet a tanács minden évben határozatba is foglalt. Mindig az ispotályok szőlőinek szedésével kezdődött a szüret, és csak ezután szüreteltek a többi szőlőhegyeken a tanács által is megszabott rendben a tulajdonosok és a szőlőmunkások, napszámosok. A jegyzőkönyvi részlet tanúsága szerint a város lakosságának – élén a tanáccsal – mindennél fontosabb volt a szüret. Előző napon, vagyis 14-én beleegyezett a város tanácsa, hogy Báthory Gábor utódát beengedi a városba. Az október 2-a óta menekülő fejedelmet a kolozsváriak nem is engedték be a városukba, csak a Hóján táborozhatott le, majd menekült tovább Várad felé. Kíséretének egy része azonban itt maradt, és „Báthory Gábor itt sugorgó szolgái” – a számadáskönyvekből tudjuk – még 22-én is a várostól kapták ellátmányukat. Tehát épp a jegyzőkönyvi részlet keletkezésének napján érkezett be a városba és szállt meg Seres István ötvös házában a jövendő fejedelem, Bethlen Gábor. Miközben a városban zajlottak a fejedelemválasztás előkészületei, a tanács határozott a szüret rendjéről is.

Jakab Elek, Pataki József mellett újabban Kiss András és Kovács Kiss Gyöngy publikált a kolozsvári szőlőtermesztő és borárusító polgárokról. Tanulmányunkban részben az ő eredményeikre támaszkodunk, részben új forrásokat vontunk be a vizsgálódásainkba Kolozsvár város levéltárából. Így az 1605-ben keletkezett dézsmajegyzéket, valamint a 17. század első évtizedeiből származó adójegyzékeket, városi közgyűlési jegyzőkönyveket, törvénykezési jegyzőkönyveket, céhes anyagokat, számadáskönyveket. Ezekben a forrásokban számos adat áll ma is rendelkezésünkre, melyek a korabeli szőlőtermesztésről és borfogyasztásról vallanak. 

A Szamos folyását követő domboldalakon szőlőskertek egész sora húzódott, kezdve a Szentgyörgy-hegytől, a Kajántói út mellett, a Brétfűn, a Nádasterén, a Nádas völgyén fel a Túzokmálig, a Kőmálon és tovább nyugatra a Bornyúmálon s a Hója oldalában, valamint a Gyalui uradalomhoz tartozó fenesi domboldalakon. Még a kevésbé napsütötte, északra néző Házsongárd egy részébe és a Békás patak mentére is telepítettek szőlőt.2 A 19. században a filoxéra pusztítása előtt Kőváry László még mintegy 470 holdra tette a kolozsvári szőlők kiterjedését.3 A fent említett szőlőhegyekről 1605-ben két külön jegyzéket készítettek, az elsőbe a Híd-kapu előtti szőlőhegyeken, a másikban pedig a Közép-kapu előtti alsó szőlőhegyeken lévő szőlőtulajdonosokat írták össze.4

Az Izabella királyné által az iskolának adományozott plébánosi dézsmanegyedet 1573. április 15-én a város „egyházfiakra” bízta,5 akikből évente kettőt választottak, ők ekkor már az unitárius egyház tagjai voltak, ez így maradt a 17. század első felében is. 1605 júliusától pedig, amikor a város birtoka tovább gyarapodott a gyalui féldézsmával, ennek gondviselésére is tisztségviselőket választottak.6 Ekkor kerültek a városhoz a gyalui uradalomhoz tartozó fenesi szőlőhegyek, ahol korábban is sok kolozsvári bérelt szőlőt, ezek terméséből (mustjából) szintén dézsmát szedtek az egyházfiak, és azt már az az évi jegyzékben is feltüntették.

Az említett dézsmajegyzékekben 1035 név szerepel, közülük 51 személynek több szőlője is volt, a mintegy félszáz fő közül pedig 9 özvegyasszony. Az adójegyzékek Kolozsvár 5 fertályában (negyedében) ugyanebben az évben 2141 polgárt és bérlőt, mai szóval adóalanyt soroltak fel. Ez azt jelenti, hogy az adójegyzékben felsoroltak mintegy 45,9 százaléka, vagyis majdnem minden második kolozsvári rendelkezett kisebb-nagyobb szőlővel, közülük csak tizenhatnak nem kellett dézsmát fizetnie ebben az évben. Az alábbi táblázat bemutatja, hogy mekkora dézsmát fizettek a szőlőtulajdonosok, amiből a szőlőbirtokaik nagyságára is következtethetünk. A dézsmát fizetők mintegy 10 százaléka adott 20 vedernél nagyobb dézsmamennyiséget, a többi 90 százaléké ennél kevesebb volt. De nemcsak polgárok, hanem a céhek (vargák, kádárok, szabók és mészárosok) és ispotályok is rendelkeztek szőlőkkel. (1. táblázat. A szőlőbirtokokról származó dézsma mennyisége és aránya7)

A kolozsvári polgárnak a házán kívül még szőlője és a majorja lehetett ingatlanként tulajdona. 1607. március 23-án Orelt János és Holczapel János pereskedett egy szőlőért a város sáfárpolgárai előtt.8 A tanúvallomások során elhangzott Zigiártó Mihály szájából, hogy  „mikor az szőlőt el adta Hauer János Orelt Jánosnak én jelen valék, sőtt az levelet is én írtam meg vala, de hogy sajátja lött volna Hauer Jánosnak én azt nem tudom”. A korábbi tulajdonos felesége, Kádár Jánosné alias Hauer Jánosné Katalin asszony sem tudta, hogy sajátja volt-e vagy nem. Gebel Peter alias Kádár azt vallotta, „mint hogy házat cseréltem vala Holczapel Jánossal és kész pénzzel fel nem érem, úgy adám azt az szőlőt Holczapel Jánosnak azt az szőlőt és bizonnyal tudom, hogy sajátja volt Holczapelnek”. Amint a perből is kiderült, a lakosok lakás vagy házcsere esetén készpénz mellett vagy helyett is szívesen fogadták el a szőlőt.

A szőlő művelése pénzbe is került, és szakértelmet is kívánt. Sokak munkavállalóként is érintettek voltak, hiszen a szőlőművelésből éltek. A szőlőművesek fizetését is a százférfiak határozatai szabályozták. 1606. március 21-én kimondták: „Az szőlőmívesekről tetczett: a férfinak többet ne merészeljenek adni dénár 12 (férfi műétől az aszszonynak dénár 10) aszszonyembernek 8 pénznél erős büntetés alatt.”9 1609. március 28-án megtiltották azt is, hogy a szőlősgazdák a szőlőmunkásoknak ételt és italt adjanak a napszámon kívül.10 Mindezek betartásának ellenőrzésére tisztségviselőket választottak a százférfiak tanácsából „négy urainkat”, 1610-ben például Ferenczi Györgyöt, Dimbriger Jánost, Lakatos Andrást, Hannes Oreltet.11

A szőlő megművelésének időpontjairól többnyire azok a források tanúskodnak, amelyek az iparos testületek vagy az ispotályok számadásaiban maradtak fenn. A Szent Lélek Ispotály mestere, Fodor Gergely szűcsmester 1604-ben igen részletes számadást készített.12 Ő feljegyezte a vincellér által ellenőrzött munkák pontos dátumát. Ennek alapján ismeretes, hogy az ispotály kajántói úti és Szentgyörgy-hegyi szőlőjében március 30-a és április 4-e között venyigét hordattak és karóztattak, majd a karózást és a hajtást folytatták április 5. és 11. között. Május 3-án, 22-én és 24-én a homlítás,13 majd 25–26-án a levelezés14 következett. Június 1–17. között a kötözés, június 19–21. és július 4–15 között a keverés, azaz szőlőkapálás, majd augusztus első napjaiban (2–3-án, 7-én és 24-én) másodszori kötözés zajlott, majd október 3-án volt a szüret. Október 4–13. között a pántfejtést15 és metszést ejtették meg, ezt követte október 14–20. között a fedés. A szabócéh számadásaiból bepillantást nyerhetünk a műveltetés mellett a szüretre is. A céh szőlői közül az egyik a Kőmálon volt, valamint volt a „túlsó darab”.16 Év közben a szőlőmegművelést vincellérre bízták, de a szüret egyfajta céhes összejövetelre teremtett lehetőséget, erről árulkodik az 1646. október 8-i bejegyzés is: „Az szüreten két nap beletelvén költöttünk ételünkre is italunkra, mert ugyan számosan is voltunk forint 30 dénár 92.17 A bor egy részét céhes lakomákon fogyasztották el, a maradékot pedig csaplárt fogadva kimérték.

Természetesen az egyéni szőlősgazdák is vezettek számadásokat a szőlőművelésükről – csak ezek ritkábban maradtak fenn máig –, így tett a város egyik jeles ötvöse, Balásfi Bálint is.18 Ő a céh számadásai közé a saját szőlőire költött összegeket is feljegyezte. 1621-ben a házsongárdi szőlőjére közel 10 forintot költött – igaz, ekkor még nem fogadott vincellért, hanem maga intézte a műveltetést –, a fenesire, melyet Bálintfi István számára műveltetett, 22 forint 74 dénárt költött,19 1622-ben pedig két szőlőjében az év folyamán a napszámosoknak 3 forint 20 dénárt fizetett ki. Vincellért 1 évre 2 forintért, valamint egy pár saruért (65 dénár értékben) és egy süvegért fogadott, és adott még neki 76 dénárt, mert szolgája is művelte szőlőjét. Mindez a süveg értéke nélkül 6 forint 61 dénárt tett ki.20 Azt, hogy mennyi hasznot hoztak a szőlőskertek Balásfinak, csak 1626-ból ismerjük, amikor is a tavalyi szüret óta mintegy 228 forint 3 dénárnyit árult borából, melyből – a naplóban rögzítette azt is – ő mintegy 44 forint 80 dénárnyit ivott meg háza népével együtt, egy ejtel21 bort 8 dénárra számítván. Csaplárfogadásról viszont nincs szó az ötvösmester számadásaiban, ezért nem valószínű, hogy korcsomaházat működtetett volna, hihetőbb, hogy a háztól árulta borát.22

Segesvári Bálint történeti feljegyzéseiben is nagyon gyakran szerepel utalás a szőlőtermesztésre az éves bejegyzések sorában. Ő is kivételesnek írta le az 1613. évi szüretet, eszerint: „Ezen esztendőben felette kevés és igen keserű bor lött; szabad volt a szőlőjét minden embernek házához vinni, az sok pogányság miatt a dézsmát ki-ki mint lelkiismerete szerént vitte a dézsmára, az Kispiacra”.23 A közgyűlési jegyzőkönyv egy évvel később már a normális állapotot tükrözte, vagyis 1614. október 8-án a következőt rögzítették: „Mivelhogy peniglen az Úr Isten immáron szüretnek idejét is elő hozta, végeztek őkegyelmek várossul, hogy az ispotálymester ugyan az mai napon ha akar szedgyen. Minthogy peniglen az szőlő igen el kezdett veszni, kihez képest az szüret haladékot nem szenved, azért az holnapi napon reggel az alhegyekre kiköltezvén, mingyárt ki akar szedgyen is, nyomónak tizenkét pénzt, botthordónak tíz pénzt, szedőnek három pénzt fizessen, senki szőlőt ne adgyon se szedőnek, se botthordónak. Ezeket bíró uram peniglen megkiáltasson. Az derék hegyet az régi mód szerént kezdgyék szedni.”24 1615-ben a hideg, 1616-ban a cserebogár tett kárt a szőlőben, 1627-ben elrothadt, 1628-ban nem ért be a szőlő, ezért Segesvári feljegyzése szerint ekkor „Felette keserű bor lött, hogy alig ihatta meg az ember; két hétig is alig árulhatott az ember némely bort ki senkinek.”25 A szüret kezdő dátuma az 1605–1632 közötti években a tanácsülési jegyzőkönyvek tanúsága szerint szeptember 13. és október 26. közöttre tehető.

A borfogyasztás

A szőlőbirtokos polgárok szabad italmérése a korcsmáltatás volt, azaz saját házukban mérhették ki a termésüket. A szabad királyi városokba tilos volt máshonnan bort behozni, így Zsigmond király már 1414-ben megtiltotta az erdélyi püspökség árendátorának, hogy a tizedbort behozza a városba és itt adassa el. 1458-ban pedig Mátyás király tiltja meg az idegen borok behozatalát. Ha kevés volt a termés – mint pl. 1578-ban –, előfordult, hogy a százférfiak rendeletének megfelelően a városból senki sem adhatott el kivitelre bort.26 A jezsuitáknak 1580-ban megengedték, hogy a monostori szőlők dézsmaborát behozzák a városba, mást azonban senki nem hozhatott be, ők sem.27 1593-ban a következő bejegyzés került a számadáskönyvbe, mely szerint kivételezés ekkor sem volt: „20 die Octobris Báthory Boldisár hozatott volt ½ hordó bort Monostorra, melyet ide az várasban akart volt hoznia. Bíró uram vetetett velem ezen két hordó borért most, hogy mivel az városban nem hozhassa, úgy vettem Eppel Péter uramtól egy hordó bort Bátthory Boldisárnak f 36 d –.”28

1578-ban intézkedtek arról is, hogy szüretig a városon egy nap három bornál többet ne kezdjenek meg, azaz naponként három korcsomaházban mérhessenek ki bort. Még 1560-ban statútum rendelte el a borgazda és a csaplár kötelességeit – ezt 1584-ben újra szabályozták –, eszerint a csaplár csak örökséges személy lehet, vagyis kolozsvári ingatlantulajdonos vagy örökséggel bíró személy. A csaplár köteles volt ahhoz a borgazdához beállni, akit a vásárbírák kijelöltek számára. A korcsomáltatás rendjét pontosan szabályozta a város, tudniillik ha a borgazda kifüggesztette a cégért, az azt jelentette, hogy nem adhatta a szabott árnál drágábban a borát. (1577 után cégér nélkül is árulhatott, erre nem volt érvényes a szabott ár.) Ha pedig kifogyott a bor, a borgazda egy órára köteles volt bevenni a cégért, és csak ezután árulhatott újra. Tiltották azt is, hogy a megkezdett jó bor után rosszabbat áruljon bárki is, illetve egy helyen egy nap alatt egy hordó bornál többet árulni nem volt szabad. Az 1560. évi szabályozás szerint korcsomaházakban tilos volt étel felszolgálása vagy hozatása is, 1583-ban ez módosult, és ezután a jó atyafiak vagy szomszédok hozhattak húst a korcsomaházba, amit ott megfőzhettek és el is fogyaszthattak.29 1578-ban a bor ejtelenkénti ára négy pénz volt, Segesvári Bálinttól tudjuk, hogy 1619-ben ejtelét már tíz pénzen, sőt tizenkettőn is adták.30 A borgazdák és a csaplárok kötelességeit újra szabályozták 1614. október 8-án, eszerint ha valaki bort akart kiméretni, akkor a vásárbírákkal meg kellett méretnie 2 pénzért – ha ez elmaradt, 3 forint volt a büntetés –, a csaplár csak ezután kezdhette árulni, az ő fizetése pedig vedrenként 1 pénz volt.

A tanúvallomásokban is olvasunk a kocsmában eltöltött időről, így 1597 novemberében, amikor Borbély Péter és egy dajka románcát látta a fél város. Ennek kapcsán arról is vallottak a tanúk, hogy a mester inasa-legénye, Szászvárosi Peti esténként Filstich Péter házánál ivott, ahol az ital megoldotta a nyelvét, és ilyen állapotban mondhatta azt Kántor Istvánnak, Somosi Borbély Péter inasának, hogy az miért nem lakik fiatal mesternél, a fiataloknál könnyebb a munka, és több a jókedv is.31 Vagyis gyakrabban lehetett innen este kocsmába menni, kisebb volt az ellenőrzés, és ha az inas vagy a legény tett néhány szívességet, mint például a dajkának üzenetet vitt, akkor még „könnyebb lehetett” az élete.

A városi borfogyasztást, mint láttuk, általában a házaknál a saját bor, illetve a korcsomaházaknál a kimért bor elfogyasztása jelentette. Kivétel volt ez alól, amikor a fejedelmet és udvartartását vagy valamelyik családtagját: feleségét, fiait kellett ellátni a városban. Lehetett ez országgyűlés, lakodalom, törvénykezési terminus alkalmából, vagy a fejedelem Várad vagy Gyulafehérvár felé menet ejtette útba Kolozsvárt és időzött itt egy 1561-es statútum értelmében maximum 3 napot (ezt persze nem mindig tartották be a fejedelmek). Ifjabb Heltai Gáspárnak köszönhetően pontosan ismerjük Mária Krisztierna és kísérete 1596-os, áldozócsütörtöki ittlétét és az ünneplés eseményeit. Heltai ekkor városi tisztségviselő volt, aki kötelességének tartotta leírni a bor elpocsékolásának okait. Háromféle bort vettek az udvar tagjai számára, és „rendet szaba Christoph deák [a komornyik], hogy kinek-kinek mennyit agyjanak, mellyért bizony sok pestelenséget mondtanak, és egy napnál tovább nem tarthaték az rendtartást, azért a főszakács felment aszszonyunk eleibe és búcsúzott, hogy nem akarja tovább szolgálni, mert Christoph deák zabola által akarja itatni. Aszszonyunk az komornyikokat megkérdezte és azok inkább confirmálták és aszszonyunk őfelsége nagy haraggal szólott volt őmagával Christoph deákkal.” Végül 4 hordó bor fogyott el az öt nap alatt.32 Már korábban felhívták a városi százférfiak közé tartozó Heltai figyelmét, hogy „nem valami erdélyi nemes aszszonyt találtunk, megérdemlené úgy a gazdálkodást, mint urunk őfelsége”. A város tehát nemcsak étellel, hanem megfelelő mennyiségű és minőségű itallal is ellátta a fejedelemasszony udvartartását. A borokat kétféleképpen különböztették meg ilyenkor: az egyiket a fejedelem és főemberei asztalára szánták, a másik pedig az udvarnépnek való ún. „abrakbor” volt.

A fejedelmek vagy családtagjaik városbeli tartózkodása során borfogyasztás ilyen részletes feljegyzésével többször nem találkozunk. Ez egyrészt egy igen kirívó eset lehetett, másrészt az ifjabb Heltai Gáspár az átlagnál részletesebben rögzítette az eseményeket. Az udvartartás megérkezését megelőzően a város szállásosztói jegyzéket kaphatott – ilyen Kolozsváron nem maradt ránk –, ez tartalmazta az udvarnép napi fejadagját. Általában három tétel szerepelt benne: a kenyér, a hús és a bor. Az udvarból küldött jegyzékek nem maradtak fenn, de a sáfárpolgárok pontosan rögzítették számadásaikban a kenyér és a hús kiadását (kinek a nevén és hány főre), de a borét nem, azt néhány nagyobb városi pincében felügyelte 2–2 százférfi és 1 csaplár. A fejedelmek, illetve családtagjaik azonban nem mindig voltak a bor minőségével megelégedve. Így Bethlen István sem 1623-ban, amikor is a bejegyzés szerint: „Gubernátor uram őnagysága Palástos István uram borát nem szeretvén hordottak őnagysága számára Jónás Deák uram borában 82 ejtel bort 1 pro dénár 6, tett forint 4 dénár 92”, valamint „urunk őfelsége számára őfelsége kévánságára adott Eöttues Benedek uram 8 ejtel veres bort 1 dénár 8, tett forint – dénár 64.”33 A következő év őszén azt jegyezték be a számadáskönyvbe, hogy Ballos Istvántól „Urunk ő kegyelme Magyarországból való bejöveteli és várasunkban léte idején” öt hordó bort vettek, 160 forint 90 dénár értékben. 1625-ben a fejedelem már az Európa-szerte híres tokaji borokat hozatta be saját maga, valamint udvara számára, és Kolozsváron keresztül vitette Gyulafehérvárra.34 Nem tett másképp utóda, Rákóczi György sem, akinek szintén voltak szőlői Tokaj-Hegyalján.

Összegzés

A kolozsvári polgárok és lakosok életében fontos szerepet töltött be mind a szőlő, mind a bor. A szőlő értékes tulajdont jelentett, amit, mint a perekben is láttuk, akár egy házcsere esetén is be lehetett számítani. A bort sok kolozsvári polgár csak saját fogyasztásra készítette, míg mások korcsomálásra is. A város óvta előjogait, idegen vagy máshonnan származó bort senki, még a fejedelem sem hozhatott be falai közé, kivéve ha kevés termett, és a városnak magának is szüksége volt rá. A bor fontos részét képezte az ünnepi és a mindennapi étkezéseknek, melyek végigkísérték a kor emberének életét, nemcsak a keresztelők, esküvők és temetések alkalmával, hanem a városi polgárok iparos közösségeinek összejövetelein is, legyen az mesterasztal adása vagy inas fogadása.

*A tanulmány megírására a Bolyai Ösztöndíj támogatásával került sor.

JEGYZETEK

1. Kolozsvár város levéltára. Közgyűlési jegyzőkönyvek (továbbiakban: KvTanJk) I/6. 160.

2. Kolozsvári emlékírók 1603–1720. A bevezető tanulmányt írta és az időrendi áttekintést összeállította Bálint József. A forrásokat válogatta és jegyzetekkel ellátta Pataki József. Buk., 1990. 31.

3. Pataki József: Szőlőtermesztő középkori Kolozsvár. Igazság. Kolozsvár, 1970. július 18. XXI. évf. 166. sz.

4. Kolozsvár város levéltára (továbbiakban: KvSzám) 11/XXII. 177–225.

5. Jakab Elek: Kolozsvár története. II. Bp., 1888 (továbbiakban Jakab 1888) 166–167; 215–216, 221.

6. Uo. 437.

7. KvSzám 11/XXII. 177–225.

8. Kolozsvár város levéltára. Törvénykezési jegyzőkönyvek (továbbiakban: KvTjk) II/10. 148.

9. KvTanJk I/6. 9.

10. KvTanJk I/6. 62.

11. KvTanJk I/6. 73.

12. A Szent Lélek Ispotály számadáskönyvei 1601–1650. A számadások szövegét közzéteszi Márton Tünde és Mihály Ágnes, a kötetet szerkesztette, jegyzetekkel ellátta, és a mutatót készítette Flóra Ágnes. A bevezetőt írta Rüsz-Fogarasi Enikő. Bp., 2006.  67–73.

13. Jelentése: szőlőt bujtat. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (továbbiakban: EMSZT) V. Anyagát gyűjtötte és szerkesztette Szabó T. Attila. Bp.–Buk., 1993. 246.

14. Jelentése: szőlőlevél/hajtás, ritkítás. EMSZT VII. Bp.–Buk., 1995. 1125–1126.

15. Jelentése: szőlőtőke (téli) fedésre való előkészítése. EMSZT X. Anyagát gyűjtötte Szabó T. Attila, főszerkesztő Vámszer Márta. Bp., 2000. 436.

16. Rajka Géza: A kolozsvári szabó céh története a XV–XVII. században. Kvár, 1913. 115–123.

17. Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága, Kolozsvár (Arhivele Naţionale, Direcţia judeţeană Cluj) Céhiratok. Magyar Szabó Céh, nr. 34. Számadások (Breasla croitorilor maghiari nr. 34.) 1646 – 9v.

18. KvTjk II/18. Balásfi Bálint feljegyzései. 167.

19. KvTjk II/18. Balásfi Bálint feljegyzései. 163–165, 219.

20. Magyar vagy számítási forintban értendők az összegek, ez 100 dénárt tett ki mindenkor.

21. 1,41 liter.

22. KvTjk II/18. Balásfi Bálint feljegyzései. 296.

23. Segesvári Bálint történeti feljegyzései (1606–1654). In: Kolozsvári emlékírók 1603–1720. A bevezető tanulmányt írta és az időrendi áttekintést összeállította Bálint József. A forrásokat válogatta és jegyzetekkel ellátta Pataki József. Buk., 1990 (továbbiakban: Segesvári) 147.

24. KvTanJk I/6. 181.

25. Segesvári 149, 151, 156–157.

26. Kovács Kiss Gyöngy: A játékos város. In: Uő: Rendtartás és kultúra. Századok, mindennapok, változások Erdélyben. Marosvásárhely, 2001 (továbbiakban Kovács Kiss 2001) 14.

27. Jakab 1888. 269.

28. KvSzám 5/XXIII. 92r.

29. Kovács Kiss 2001. 13–19.

30. Segesvári 151.

31. KvTjk II/9. 128.

32. KvSzám 6/XXIX. 143, 149–150, 159.

33. KvSzám 16/XIX. 19.

34. KvSzám 16/XXXV. 70.