Bálint Tamás: A pap leánya, birtokostul

Bálint Tamás versei: feszülő vászonra festett, hullámzó képvilág. A vászon magában halott, a határok elmosódnak az ősállapotot idéző vízözönben, így a szavak akkor kezdenek feszülni, életre kelni, mikor a végtelen tükörsík is fodrozódni kezd.

Az olvasó ezt úgy ragadhatja meg, hogy a megelevenedő tér- és idősnitteket egymásutániságukban követi a szélcsend beálltáig: „már nem feszül a vászon, és nem fodrozódik / a felszín, és akár a szél, pihen a toll, ecset” (Utoljára a tengeren). A kötetet átfogó metafora a sík dimenziójából kilépve kelti életre a három versciklust, amelyek a fodrozódás–hullámzás–szélcsend analógiának megfelelve, tematikailag, hangulatilag is hasonlóan játszanak rá az írásra, megteremtve a folytonosságot a szövegek közt.

A vászon ars poeticája már a legelején hatni kezd a Vászon halakkalban, amikor a szám és személy nélküli lírai hang ultimátumot ad az olvasónak („A meg nem nyugvók útja már kiadva, messzire / húzódjon, aki összébb nem”), s ez nem kínál középutat, csak kedvező lehetőséget annak, aki sodródni hagyja magát. Az alaphelyzet reményteljes, szabad („szükségesnél nincs több korlát”), s izgalmas kérdés (ha engedünk az „ultimátá”-nak – ahogy a szóalak a kötetben felbukkan), hogy milyen utazás vár ránk, mi az utaztató intenciója, hisz első benyomásként a hajó a semmiből (vagy a mindenből) tör utat magának a tengeren, míg a látvány feltétele érdekes módon a nyárra virradó fény: „Nyárra virradóra / feltűnik a tenger.”

A mindent felülről kontempláló, utazást korrigáló lírai én léte azért is indokolt, mert a kötet nem az Utoljára a tengeren című verssel zár, ahogy ez logikusnak tűnne (hisz a szélcsend beálltának függvénye, hogy „kísértetek lakják be az üres fedélzetet”), hanem továbbírja magát a lehetetlenen, az iDeában túlvágja magát a nihilen is („s a nihilt követő csendben / maradtam – nyugalomra int a helyzet”), holott a hajómotor (ez utóbbi versben) már rég leállt, szivattyúit szenny amortizálja.

Nem véletlenül kap itt, a könyv végén helyet a Hegedűbalta sem, amely a vászonírás relevanciáját az esetlegességig roncsolja: „De a legjobb hangszeren is elpattanhat egy húr, ahogyan melléüthet a legélesebb bárd is.” Végül a nyitva maradt kérdések, az utazás mivolta és a lírai én felőli kétségek a kötetet záró 7 percben csúcsosodnak. A nihil utáni misztikus, sötét vízió főszereplője, a fej nélküli lovas visszanéz, majd „párává lényegül”, s ez már szinte meg sem lepi az olvasót, bár meghazudtolja elvárásait, mert a fokozatosan hullámzó beavatás a tetőponton torpan meg: nem tudjuk, mi történik a láthatatlan, de mindent betöltő páraállapoton (amely paradox módon „formát ölt”, „pázsittá szétterül”) túl. A végtelen, időtlen nihil mögött „a félhomályban egyre nyúlik a köd”, azaz minden a beláthatatlanba torkollik, így retrospektív módon újabb értelmet nyer a tengert megvillantó nyárra virradás is, miszerint a feszesség s a képek csak a fényben teremtődnek.

Ezért a tükröződés, ha a végtelen vetületében nem is érhető tetten, a sík fölé emelkedett vászonban mindenképp ott van, hiszen a fej nélküli lovas homályos körvonala a néhai, első ciklusbeli vikomtra reflektálhat, s a folytatásként való felfogás még időbeli egyeztethetőséget is kínál: „A nők vitték el, szürke hajnalon / hajolt meg pisztolya akaratának, / – kik az örök szépséget ilyetén / kutaták fel, utóbb így áldozának” (A vikomt).

A kötet egyik alapvonása a három rész közti (és az ezeken belüli) átmenetek megteremtésének sikere. A vászon palimpszeszt funkciót ölt, az ultimáta-hatás már a Vikomt első szövegében érződik. Hadüzenet, mégpedig a fodrozódás türelmetlenségével: „Nem érünk rá vesződni hajnalig / a záron, mely kinyitja pongyolád, / meresztik irigyen ránk karjaik / a fák, mint száz mogorva porkoláb.”

A vers hajómotora, kulcsszava a vágy, amellyel „sietni kell, hisz elmúlik hamar”, s a sürgetés belengi a többi szöveget is, mely alapgondolatánál fogva (a cím, a birtok, a hűbéri rendszer férfi–nő, földesúr–alattvaló viszonyainak és jogainak körüljárása) eleve követelmény lehet. A hullámzó fel-le ívelés a kötet egyes részein belül is megfigyelhető, hiszen a vikomt lírai hangja a ciklus végére leépíti a ius primae noctisszal is megalapozott embertelen, abszolút hatalmi pozíciót, mi több, ahogy a versek egyre elégikusabb, nosztalgikusan meditatív tónushoz közelítenek (A fiatalságról, A hajdan volt kedveshez, A hajdan volt vígságról, Az örök mítosza), a hierarchia is szubvertálódik, a vikomt előbbi fölénye („Kárba veszett főnyeremény e frigy / neked, s uradnak mezalliansz, / még hallasz rólam, most eridj, / hamarabb, mint hogy pillantsz” – Jog az első éjhez) szűnni látszik, alázatával, óvó tekintetével alárendeli magát a hercegnek, hercegnőnek (Levélkék, Herceg, résen vagy?!), míg az erényöv s az E/1 felszólító módú igék (Clodiákhoz) eltűnnek. Végül a megtisztulás a promiszkuitás undoráig vezet: „Ismerős kép, s nem az zavar leginkább, / hogy apróra cseréled azt, amid nincs, / de mellette még rút vagy és kivénhedt” (Az örömlányhoz).

A vikomt és A hagya… ciklusok közti áthajlási hullám Az örök mítosza refrénjének utolsó kérdőformája: „mi számított, örökre elveszett?”. A hagya… címben eleve szükségszerű űr keletkezik, ugyanakkor egy lépéssel továbbírja a vikomt történetét is („Elült a puskaporszag, de nem alvad / még, átüt a pecsét az ingen”), amely, úgy tűnik, szabályosan halad a páraállapot felé. A megörökítés vágya, az örök mítosz teremtésének elvárásai az írásra-olvasásra reflektáló kiszólásokban húzódnak, melyek egy kaput zárva hagyva lemondást hordoznak, s az értelmezés kulcsát az olvasóra bízzák: „Hű olvasóm, ne törjön le dalom, / nem kedvszegés; tán kulcs, mely elvezet” (Az örök mítosza), „Soraim olvastán, ne szűrd betűim, a zár vagy kulcsa nem lapul a szóban” (A hagya…).

A tapasztalt–tapasztalatlan, gyermek–felnőtt kettősség a nőhöz való viszonyban teljesedik ki. A nők után szonettformája pamflet a naiv, botladozó férfiről („fejvesztve csörtető képe a férfinek / felér egy kisgyerekkel – botladozva ha szokja / a járást és nehézkesen ha érti meg, / miért is libben el a bodros, lenge szoknya”), míg a Kinőtt álmok továbbgondolja Reviczky Találkozásának 4. részét, s a keserű tapasztalat mögött húzódó bölcsesség daca („és ahogy ismerlek, meg is fogsz keresni / […] bár – ahogyan egy ideje – csak a szél és az eső / játékának tartok majd minden neszt az ajtómon”) éretlen következetlenséget ruház a nőre. (Ez Reviczkynél a kiindulópontot jelenti: „Akkor te még kis lányka voltál.”)

Az egymásra hullámzás A róka és a hollóban is hat, s az oda-vissza játék eredménye, hogy az újraírt fabula tanulsága helyett beágyazódik a poe-i intertextus („s szólt a holló: »Soha már«”), mulatságos csattanóvá válva.

Vajon meglepő véletlen csupán, hogy az ötvennégy versből pontosan a huszonhetedik, a kötet középtengelye A sirály? Hirtelen újra expliciten jelenik meg az apály–dagály („A parti sík homokpadjára vijjogó sirály / ereszkedett, apály alatt, ahogy teszi gyakorta”), s az áradat sodrása („Az áradat csiklandozta, a megszállónak nincs nyugalma”), az ultimáta reminiszcenciája. Mindazonáltal a szélcsend–fodrozódás közti állandó oszcilláció ciklikus, hatóránként ismétlődő körforgás („hat óra múlva visszatér, ahogy teszi gyakorta”), s ez a biblikus óraszám rejtve ott a későbbi, Dsidára ötletesen rájátszó Kedv csütörtökében, így a távoli üdvtörténeti síkkal való párhuzam a kötet középpontjában analógiája lehet az írási folyamatnak. S emellett a sirálynak természeténél fogva mindaz létjogosultsága, ami a mindent felülről kontempláló énnek is.

A feszültség fokozódik, az örök mítosz motívuma parancsban tér vissza, a Légy már legendában („amíg szádat végre nem fogod / be, vánszorog hajód majd parttalan”), majd az utolsó vers, Szétcsúszva, formailag is belecsúszik utolsó szavával, a fejszenyéllel, a Hegedűbaltába.

Az ívelés, az írás újra kéri az áramlatot, s megint lentről indít. A Lassúság a Véletlen bolyongás párja lehet: „Bölcs vándor, az utat nem ismerem, s mögöttem számos ösvény összefut.” Innen már egyre intenzívebben haladunk a szélcsend párája felé. Az Áll/dőlben ismét előkerül a pisztoly („izzad a kéz s pisztolyon”), míg az Utoljára a tenger előtt ott A tett helyszíne mint az elmúlás tere: „egyikük haja is, a másiknak csak a ruhája, / s a bőrszíj a csuklón hajdani emléket őriz.” A Miképpen bírja ésszel már az alkotás utolsó fázisa („Mert elfogy egyszer a lap is”), s az örök mítoszt megteremtő vágy játékának folyamatossága többé nem burkolt, felnyílik az írásra való reflexió relevanciája: „miként bírja ésszel? És nosza, / lenyomja-e az örök mítosza?”

Úgy gondolom, hogy a kötet feszültségfenntartó ereje abban is áll, hogy Bálint Tamás figyel az önmérsékletre, a vászon fedte jéghegynek csak a csúcsát villantja meg, de a mögöttes mélység nyilvánvaló. A szövegek összhatása kéri a szükséges korlátokat, melyekhez hozzátartozik, hogy nem hercegi, hanem csak vikomti címet visel az én, hogy Clodiák-hoz (univerzál a többes számmal) nem a catullusi gyűlölve szerető szemszögből szól, hanem a megcsalt férj, Metullus perspektívájából. A májusi Helikon verseire önreflexión is alapszik, míg a saját maga konstruálta rabság szükségének motívuma számos helyen fellelhető, legdominánsabban a Hegedűbaltában s a Porcelánkalitkában, melyből mindig van kibúvó az ablakon át.

E kalitkán belüli világ struktúrája úgy szerveződik, hogy a vásznat a humor szálai szövik át (gondoljunk csak a Tavaszvárás üldözésére, amikor a forró gondolatok s a csatlakozó nélkül is működő hajszárító átkergetik a nőt a kerten). A víziók fikciója a természeti képekre is érvényes: „Az éj nyakunkba vájja fogsorát” (Hadüzenet), „Az égre írva szürke felleg háborog, / röfög és éhes száját hatalmasra tátja” (Áradat), „A nap futólag még kacsintott egyet / az oldalára dőlt mentőautónak” stb. S ezen felül a hullámzás állandó lendülete, muzikalitása az esetleges akarat ellenére se lankadhatna a rím- és ritmuskezelés miatt.

Szándékosan hagytam a végére a címadó verset és tükörpárját, a Szikrát. Mindkettőből érződik a női elv és az anyaföld közti egyenlőség: „mindig a nő jut eszembe a földről” (A pap leánya, birtokostul); „elmúlik, de megőriz magában a pap leánya” (Szikra). Nem lenyomata ez is az örök mítoszába való beépülési vágynak? S hogy miért éppen ez a kötet címe? Azt hiszem, azért, mert vászonnyelven ez annyit jelent: mindent vagy semmit. Úgy tűnik, Bálint Tamás nem kockáztat, biztosra megy.

*Erdélyi Híradó – Előretolt helyőrség, Kvár, 2007.