stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Július

Lugaskert, filegória, halastó


Fekete Albert

 

Erdélyi reneszánsz kertemlékeinkből

 

1526 nemcsak történelmünkben, de kultúránkban is hatalmas törés. Következtében hosszú évtizedeken keresztül Nyugat-Magyarország és Felvidék mellett Erdély lesz szellemi és anyagi örökségünk folytonosságának utolsó bástyája. A részekre szakadt országban a humanista életszemlélet kiteljesedését a túlélésért vívott küzdelem szorítja háttérbe. Nem véletlen, hogy Emich Gusztáv, a Mátyás király uralkodása utáni időszakban a magyarországi díszkertészet visszaeséséről számol be; igaz, azt is megjegyzi, hogy a török által kímélt vidékeken „ékes parkokkal találkozunk még e forrongó korszakban is a Nádasdy-, továbbá a Rákóczi-birtokokon, így Kolozsvárott, Sárospatakon, továbbá Pozsony, Sopron, Moson vármegyékben”.1

Mátyás király idejében más volt a helyzet. „Visegrádnál, a régi uralkodók magaslaton álló hajdani vára alatt a fejedelmi palotát úgy kibővítette, parkját vadaskertekkel, halastavakkal oly gazdaggá tette, hogy épületeinek fényességével még a többit is felülmúlni látszik. Függőkertek és bennük kutak, amelyeket vörös márvány- és bronzülőkék ékesítettek”2 szembesít bennünket Bonfini leírása a Kárpát-medencében elsőként Mátyás király által megszemélyesített reneszánsz életszemléletből táplálkozó, virágzó kertművészettel. Az erdélyi kertkultúra számos írásos bizonyítéka közül következzen egy passzus Veran-csics Antal Erdély leírása című, 16. századi művéből, melyben a szerző megjegyzi, hogy a hazai ismert zöldség-, fűszer- és gyógynövények mellett a ritka különlegességek is eljutnak Európa keleti sarkába: „sárgadinnye, saláta, más kiváló füveknek magvai […], ezekből küldök itt most, kis ajándékomban” – írja Eleonóra hercegnő Ferrarából Beatrixnak.

A reneszánsz ember világról alkotott képe a természet felfedezése, tudatos megfigyelése révén új fejezetet jelent az ember és természet viszonyában: nem csupán szemléli a tájat; átérzi hangulatát, szavakba, képekbe önti a táj nyújtotta élményt. A kert a táj részeként, mint élettér, mint a szépség, a harmónia megtestesítője, hozzátartozik a humanista életszemlélethez.

Valószínűleg a török hódoltság is jelentős hatással volt arra, hogy a Kárpát-medencében a stílustörténeti korszakok kapcsán sok helyütt még a 17–18. század fordulóján is reneszánszról beszélhetünk. A késő reneszánsz kertemlékei rendkívül nagy számúak az erdélyi területeken.

A 16–17. századi hódítások révén teret nyerő Oszmán Birodalom hatását vizsgálva az erdélyi kertkultúra fejlődésére vonatkozóan Rapaics Raymund és Ormos Imre, a két jeles magyar kerttörténet-kutató nézetei ellentétesek. Míg Ormos egyértelműen kiáll a török hatás mellett, Rapaics szerint „...a töröknek nem volt közvetlen hatása a magyar kertészetre. Téves felfogás, hogy török rabok vagy török seregek hoztak volna virágot Magyarország meg nem szállt részébe. Még az erdélyi követek sem jutottak ilyesmihez, akik a török portán jártak.”3

Rapaics ezen állítását támasztja alá Csérer Lajos is, aki azt írja, hogy Bornemisza Anna 1672-es naplójegyzete szerint a fejedelemasszony elrendeli Gyulai Tamás portai követnek, hogy „küldjön pomagránátfát és narancsfát”, de az visszajelenti, hogy azokat tengerentúlról, Kis-Ázsiából kellvén hozatni, túl drágák, ezért nem küldhet.4

Annyi bizonyos, hogy a 17. századi erdélyi kertek török viszonylatban is megállták a helyüket. Ezt többek között Evlija Cselebi török utazótól tudjuk, aki 1660–1664 közötti erdélyi és magyarországi útleírásaiban szemléletesen ecseteli több település táji adottságait, az ott élők kertészeti szokásait. 1661-es megyesvári látogatása alkalmával Bornemisza Anna fejedelemasszony vendégeként elámul fényűző fogadtatáson, melyről a következőképpen tudósít: „egy Irem kertjéhez hasonló, rózsaligetes, paradicsomszerű kertben vendégséget adott, melyet nyelv el nem mondhat, le nem írhat”.5

Míg a török hódoltság alatt a nyugat-magyarországi részeken elsősorban a Nádasdy és a Batthyányi családok nevéhez fűződik a magyar kultúra és tudomány pártfogása, addig az aranykorát élő Erdélyi Fejedelemségben Bethlen Gábor, I. Rákóczi György és I. Apafi Mihály azok, akik az országrészt felvirágoztatják. Apafi Mihály és felesége, Bornemisza Anna ebesfalvi, küküllővári, székelyhídi, radnóti és fogarasi kertjei is híresek voltak az önálló fejedelemség idején a 17. században. Udvari kertészük, Háji Péter Fogarason (melynek vára 1658 után a fejedelmek egyetlen biztos menedékét jelentette Erdélyben) és Ebesfalván gyümölcsöst ültetett, és díszkertet is épített: „rózsaberek, liliom, rezeda, kékviola, gyöngyvirág, szarkaláb nyíltak az árnyas hársak alatt, a ciprusligetekben, s mindenfelől patakocskák öntözték a virágágyakat; pompás volt a radnóti fejedelmi kert is, az 1667-i számadások 400 forint költségről beszélnek.”6

A Báthory Gábortól átvett, lezüllesztett fejedelemség gazdasági fellendülése Bethlen Gábor következetes országépítő politikájának köszönhető. Erdély gazdasági megerősödése, valamint a következő fejedelem, I. Rákóczi György hatalmas vagyona és hitvesének, Lorántffy Zsuzsannának kertszeretete teszi lehetővé a kertművészet térhódítását a Kárpát-medence keleti szegletében. Híresek ebből az időből a fejedelem lugast, kétszintes filegóriát, liktáriomot – mint tipikus reneszánsz kertművészeti elemeket – felvonultató porumbáki, görgényszentimrei, fogarasi kertjei. Szabályrendeletei is a javaival felelősen bánni tudó, jó gazda gondolkodásmódja szerint valók, mint például hadi „regulamentuma”, mely így rendelkezik: „Gyümölcsfát, vagy annak ágait senki levágni ne merészelje, mert valaki ezt cselekszi, keményen megveretik érte. Szőlőben senki kárt ne tegyen. Lóval ott ne járjon […] mert aki ilyenben találtatik, elsőbben három pálcával megveretik, másodszor mindenétől megfosztatik, harmadszor megöletik.”7

Az már kevésbé köztudott, hogy a fejedelem napjainkban is időszerű rendelkezése egy majd száz évvel korábbi határozaton alapszik: az 1552-es marosvásárhelyi országgyűlés súlyos büntetés törvénybe iktatásával védte a gyümölcsösöket és a virágoskerteket.

Bár már a 16. századtól a virágtábla vált a díszkertek központi részévé – amelyben szabályos rendben, mértani pontossággal ültették el a virágokat – a „kulturális csúszás” miatt ez a kerti motívum is századnyi késéssel jelent meg Erdélyben. A táblák kiosztása tudomány és művészet volt egyben, kertészeti kézikönyvek tanították a táblás kert szerkesztését.8

A siménfalvi (Udvarhelyszék) udvarház kertje nemcsak erdélyi, de magyarországi viszonylatban is különlegességnek számított. Az 1636-os kertleírás szerint a szimmetrikusan négy részre osztott táblás virágoskert egyes részeit gyümölcsfákból kialakított lugasok (szőlő, szilva, meggy) választották el egymástól, az utak metszéspontjaiban pedig kerek asztaloknak biztosítottak helyet. A rezidencia abban az időben Joannes Glukovski de Benkvits, a fejedelem német katonáinak főparancsnoka tulajdonában volt, amint erre a következő idézet is utal: „Az második táblát az kapitan uram címere és titulusa, neve szép virágokkal, deák bötükre kirajzolván ékesíti.”9

Ez a cifra kialakítás egyáltalán nem volt jellemző a magyar reneszánsz kertekre, még a pozsonyi érsekkert leírásában sem fedezhető fel a nyírott virágokból kialakított címer, név vagy egyéb konkrét, a tulajdonosra vagy annak családjára utaló motívum. A siménfalvi érdekes kerti díszítés valószínűleg éppen a német katonai parancsnok segítségével behozott, közvetlen osztrák–német inspiráció hatására alakulhatott ki, a Nyugat-Európában akkoriban már divatos barokk mintára (bár hasonló jellegű kertek már Alberti kezdeményezésére is megjelentek az itáliai reneszánszban).

Stirling János nyomán csupán említés szintjén emlékeznék meg azokról a további erdélyi kastély-, illetve kúriakertekről, melyek a szóban forgó időszak szellemiségét segítettek átmenteni az utókor számára, hiszen a kertek főbb jellemzőit idézett szerző tárgyalja, a kertekre vonatkozó leírásokat, számadásokat közli. Eszerint Brökeoson (Alsó-Fehér vm.), Görgényszentimrén (Maros-Torda vm.), Kománán (Fogaras vm.), Drassón (Alsó-Fehér vm.), Uzdiszentpéteren (Kolozs vm.), Magyarbükkösön (Alsó-Fehér vm.), Nagyteremiben (Küküllő vm.), Gerenden (Torda vm), Szilágycsehin (Közép-Szolnok vm.), Porumbákon (Fogaras vm.), a hajdani kertleírásokban fellelhető, reneszánsz kertekre utaló nyomok a táblás kiosztást, a lugaskert és a filegória meglétét, valamint a különböző dísz- és gyógynövényekből nyert disztillátumok készítéséhez szükséges desztillálóműhelyek (liktáriomok) jelenlétét is bizonyítják.

Stirling közlését más szerzők – Rapaics, Tüdős S. Kinga – erdélyi példáival is kiegészíthetjük, amelyek ugyancsak alátámasztják a leírtakat. Háromszéken, a Kálnoky-birtokokon is megjelennek a reneszánsz kertművészetre jellemző elemek. Sepsikőröspatakáról a következő leírás maradt fenn: „Ezen kertbül nyilik a’ nagy viragos és veteményes kertre egy felszer retezes, retezfős Aitó. Ezen kertnek némelly része vagyon Táblákra fel osztva, Pusztpángal és Gyümölcs fákkal körül ültetve, más része pedigh külömb-külömb fele veteményeknek van fel Szagatva. Vagyon ezen kertben két halas Tóo, két hal Tartó. […] az belső udvaron által menvén, vagyon a’ külső udvaron jobb kézre a’ Palotáknak falához ragasztva fenyő deszkából rostélyoson csinálva egy virágos kert…”10

A kézdiszentléleki kúriakert leírása arra utal, hogy a szőlős- és virágoskertek abban az időben nem váltak szét egymástól, és a szőlőt támrendszerre, valószínűleg lugasra futtatták fel: „jobb kéz felöl vagyon egy leczes Tamaszos, Sendelezés alatt egy Szőlős, a’ vagy virágos kert, mellyre nyilik fenyő deszkából való vas Sarkokon, pántokon forgó retezes, retezfejes felszer Aitó.”11

Lugaskert a gyulafehérvári fejedelmi kertben is létezett. Lorántffy Zsuzsanna Sárospatakról hozatott barackfákat, ezekből alakította ki. Kertészeit, kik „igen szép virágos ágyat rendezének, melyek számára ritkább és drágább külföldi növényeket, tulipánokat, nárciszokat rendeltek”,12 Felső-Magyarországról hozatta a fejedelemasszony.

A fogarasi kertről egy 1637-es összeírásban ezt olvashatjuk többek között: „Vagyon egy szép új festékes ablakaival, kötéses deszkás folyosójával, deszkás pádimentumával, jó módjával kötésekre épített, sendelyes nyolcszögletű nyári ház, tetején szép pléhes vitorla. [...] Az virágos kertben vagyon négy virágtábla és spikinártos, köröskörül szilvafákkal. Sok szép gyümölcsfa is van benne.”13

A magyar reneszánsz kert egyik fő ékessége volt a „turriculum voluptarium” (gyönyörűségek tornyocskája), vagyis filegória: fából épült, kör-, négy- vagy nyolcszögű alaprajzon, egy-két emeletes nyári mulatóházacska. Tetején nyikorgott a golyóbison ülő aranyos pléhvitorla (zászló), melyet szélfogónak is neveztek. Az építmény déli oldalán sokszor napóra állt. „Az emelet orsófákkal övezett virágerkélyéről rendesen szép kilátás nyílt a körülfekvő vidékre. Keringő – orsógrádics – vezetett fel, annak faricskált gárgyája – korlátja – ügyest kihányva virággal s egyéb cifrákkal. Emeletén levő szobájának mennyezete táblás s iratos, cifrítva. Falai szintén telis-tele virággal, képekkel, hímesháznak is nevezték.”14

A nehéz sorsú Kemény János fejedelem Magyarbükkösön született, ahol egy 1647-es összeírás15 filegória és lugas összekapcsolt kialakítását mutatja, míg egy néhány évvel későbbi, 1655-ös inventárium16 már többudvaros rendszerű, differenciált reneszánsz kertet említ. Eszerint a belső veteményeskertbe „murok 9 ággyal egy darab földben […] szekfü, és rósa tő 2, meggyfa 2; bokor basarózsa, sallia, izóp, istenfája külön 50.” A ribiszkét a leltárban a korábban Görgényszentimrén és Radnóton is említett tengeri szőlő helyett „veres szőlőnek” nevezik, és az izsóppal, valamint a szegfűvel együtt a táblás kiosztású kertben szegélynövényként alkalmazzák. Az udvarház külső kertjében – a „régi veteményeskertben” a barack-, szilva- és meggyfák mellett petrezselyem és rózsa is helyet kapott, valamint tárkony, csillagvirág, harangvirág és „Boldog Asszony mentája”. Stirling kommentárja szerint a növények elrendezéséből és az alkalmazott növényfajokból kitűnik, hogy „a középkori gyógynövényes kerti tábla hagyományai tisztán, változtatás nélkül tovább élnek”. A kertösszeíró még azt is megjegyzi, hogy „ugyanitt találtunk méheket No. 61”, ami a kertrész gazdasági jellegére is utal.

A méz és a viasz a 17. századi erdélyi udvartartásban nagy szerepet játszott: „Monostorainkban s főuraink asztalán a méznek nagy kelendősége volt. A liktáriumokat is vele készítették, továbbá a gyógyító füveket, fa- és virágvizeket is mézzel elegyítették. Legkedveltebbek voltak a rozmarin-, rózsa- és tárkonyméz. A közkedvelt méhser is előfordul a régi inventáriumok legtöbbjében, az asszonyok főleg mézes borral éltek […]. Majd minden uradalomban akadt méhész, méhekhez látó vagy mézcsináló jobbágy. Rákóczinénak csupán Erdélyben, 1642-ben 1123 köpü méhe volt, méhsere 133 vederrel, sonkolyos méz 346, színméz 447 vederrel.”17

Jellemző tehát a tárgyalt időszak erdélyi kertművészetére a négy táblára osztott kert, az (általában) nyolcszögű alaprajz szerint kialakított, zsindellyel fedett filegória, a lugas, illetve a halastó. Ezek a kertek más európai reneszánsz kertekhez hasonlók, és mint analógiák jól rekonstruálhatók a nyugatibb területeken ebből a korból fennmaradt kertábrázolások alapján.18

A halastavat mint reneszánsz kertművészeti elemet Stirling szerint fenntartásokkal kell fogadnunk. Szerinte ez akkoriban csupán gazdasági szerepet játszhatott. Erdélyi vonatkozásban azonban – és főként a 17. század első felében – nem hagyhatjuk figyelmen kívül a portával ápolt jó kapcsolatokat és gyakori követjárást. A halastó mint „díszmedence” megjelenését a reneszánsz előképek mellett minden valószínűség szerint a 17. századi erőteljes iszlám hatás is elősegíthette némiképp a kertben, akár Porumbákon is, ahol Stirling szerint egy filegóriás-virágos kertben található (nem pedig valahol a külső kertrészekben!), ráadásul „kerületi kővel van kirakva”,19 ami szintén az épített, medence jellegre utal.

Valószínű, hogy Erdélyben a tó (halastó) nem a „táblás” kert része, hanem annak közvetlen szomszédságában fekvő, azzal fizikai vagy csupán látványkapcsolatban álló – gazdasági, de ugyanakkor díszítő funkciót is betöltő – kerti elem. Ez annál is inkább logikusnak tűnik, hiszen a példaként felhozott kertek – Görgényszentimrén, Porumbákon, Miklósváron,20 Sepsikőröspatakán magasabb domb-, illetve hegyvidéken terültek el, így a terep adottságai mint meghatározó kertformáló tényezők – hozzájárultak a jó látványkapcsolatok kiemeléséhez. E mellett az elmélet mellett szól a hagyományos tájhasználathoz erősen kötődő Erdélyben a reneszánsz életfilozófia késői, 16–17. századi elterjedése, tudatosulása: a természeti világ felfedezése, a táj szépségeinek meglátása, felismerése, mely a reneszánsz életeszme egyik legfontosabb jellemzője. A kép a perspektíva révén kilépve a síkból a táji látványelemek, a síkból kiemelkedő domborzat, a völgyben elterülő tó az új látásmód felhasználását jelzi a környezetformálásban, a kerti kép tudatos kialakításában.21

A 17. században Gerenden virágzó kertre utaló további forrás Benda Borbála disszertációja, mely  a Kemény-birtokon egyrészt a halastavak gazdag állományáról számol be, miszerint „Kemény János Gerend vári halastavaiban harcsa, csuka, ponty, compó, márna, pozsár” uszkált; másrészt egy akkortájt Erdélyben még ritkaságszámba menő kerti bogyósgyümölcsünk, a ribizli – korabeli nevén „tengeri szőlő” – gerendi termesztését említi, melyet „Erdélyben Kemény János kertjeiben termeltek (1655)”, elsősorban ízesítés vagy liktáriom (dzsem) készítése céljából, ám amelyet ebben az időszakban még inkább csak külföldről hoztak.22

A vadaskertek is reneszánsz hatásra honosodtak meg, főként a várak és kastélyok körül.23 Divatjuk azonban hamar leáldozott, és csak a barokk idején támadt fel újra. A Kis-Küküllő menti Szentdemeteren 1629-ben a vadaskertben 21 szarvast tartottak számon. Talán a vadaskerteknek köszönhető, hogy a reneszánsz kedvelt pávája már egy-egy udvarházban is megtalálható volt. Szentdemeteren 1629-ben 10 volt belőlük.

A szentdemeterin kívül jelentős volt a Maros alsó folyása mentén, a szabályos téglalap alaprajzú soborsini vadaskert, melyet az I. katonai felmérés térképszelvénye is egyértelműen jelöl („Thier Garten”). A soborsini vadaskertet Csőre Pál Erdély harminc legjelentősebb vadaskertje között említi.24 A forrásokban Ivánligetként szerepel: „Egy más fenyőültetvényekkel szegett úton pedig Ivánliget vadaskertbe járnak mulatni a lakosok, hol szarvasok, őzek, és vaddisznók tanyáznak…”25 A soborsini Forrai-birtokhoz tartozott még a halalisi vadaskert is, melyet Csőre ugyancsak említ, és amelyik Fényes Elek tudosításában 119 hold kiterjedéssel bírt.26

Maros alsó folyásán elterülő soborsini vadaskerten kívül említést érdemel még az erdélyiek közül a gyalui vadaskert is, mely a Kis-Szamos partjáig nyúlt ki, és egy 1676-os krónika szerint gyümölcsfák is nőttek benne: „E vadkertben egy jó kútforrás és néhány alma, szilva és körtefák vannak […] a bakszarvasok száma 6, a nőstényeké 18.”27

A gyaluihoz közeli volt a Bánffy-család rekiceli vagy más néven havasrekettyei vadaskertje, melynek nagysága vitatott. Egyes források szerint 14 ha, míg mások szerint 70 ha kiterjedésű lehetett. Ebben a vadaskertben a szarvasok mellett vapitit is tartottak, a kert maradványai ma is fellelhetők.28

 

JEGYZETEK

1. In: Fekete A. 2004.16.

2. In: Herczeg Ágnes 2000.

3. Rapaics R. 1986. 294.

4. Csérer L. 1929. 15.9., 99.

5. Evlija Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660–1664. 144.

6. Bíró J. 109.

7. Részlet I. Rákóczi György hadi regulamentumából. In: Köpeczi B., Makkai L., Mócsy A., Szász Z .1988. II 712.

8. „V. RESZ. Az Virágos kertnek Tábláirúl és azokban lévő czifra formaknak rendelésérűl …(LI) Hogy azért a’ kerti formákhoz, a’ táblákban, könnyebben hozzá juthass: minekelötte a’ földön el-intézed, vessed a’ papyrosra, és a’ papyroson ki formált czifra szerént intézzed a’ földön is…”  In: Lippay J. (1664): Posoni kert. Nagyszombat. Idézi Stirling J. 1996. 233.

9. Stirling J. 1996. 45.

10. Tüdős S. Kinga 1998. 204.

11. Tüdős S. Kinga 1998. 211.

12. Thoroczkai Wigand E. 1923. 94.

13. Rapaics R.1984. 70.

14. Thoroczkai Wigand E. 1923. 97.

15. B. Nagy Margit 1970. 80–81. Gyerőmonostori Kemény Péter bükkösi udvarháza javainak leltára 1646-ból.

16. UC 29/10. Kemény János javainak inventáriuma (1655. IX 10.) In: Stirling J. 1996. 40, 43.

17. Thoroczkai Wigand E. 1923. 104.

18. Stirling J. 1996. 40–55.

19. Stirling J. 1996. 55–56.

20. „A’ Konyha előtt lévő Tónak az közepén vagyon egy deszkábul csinált Tornácz, avagy Filegoria, hegyessen szarvazott úi sendelyezet alatt: vitorlás, melly Filegoriara vagyon Cserefakon álló hosszu folyosóra nyilik. [...] Innen ki jövén del fele, vagyon az megh jrt házok mellett lévő más Tonak az közepin egy Filegoria, nyolcz Szegre deszkábul csinálva, hegyessen Szarvazot uy, Czifrázot, Sendelyzes alatt, regi Tölgy fábul való hdgya vagyon… A’ megh jrt Filegoriabul kijövén, a Tó mellett levő virágos kertre nyílik egy felszer fa Sarkokon forgó fenyő deszka Aito, retezze, retez fejevel edgyütt. Ezen kertben 4 Tábla, Puszpángal virágokra megh rakva. Ezen négy tábla körül Szilva fakkal sűrün megh vagyon ültetve. Vagyon ezen kertnek Szegletibe fenyő fabul faragot kisdeg kápolna, jó Séndelyezés alatt…” In: Tüdős S. Kinga 1998. 196–197.

21. Fekete A. 2006. 3–9.

22. MOL E156 fasc 14. No 40. In: Benda Borbála 2004. 238, 252.

23. B. Nagy Margit 1970. 58.

24. Csőre P. 1997. 112–113.

25. Fényes E. 1851. IV 32.

26. Fényes E. 1851. II 82.

27. Takács S. 1917. III 401.

28. Csőre P. 1997. 112.

 

IRODALOM

Benda Borbála: Étkezési szokások a 17. századi főúri udvarokban Magyarországon. ELTE-BTK, PhD-disszertáció. 2004.

Bíró József: Erdélyi kastélyok. Bp., é. n.

B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Buk., 1970.

Csérer Lajos: Régi erdélyi kertek. Pásztortűz, 1929.

Csőre Pál: Vadaskertek a régi Magyarországon. Bp., 1997.

Fekete András: Kolozsvári kertek. Kvár, 2004.

Fekete András: Erdélyi nemesi rezidencia-kertek I. In: 4D Tájépítészeti és Kertművészeti Folyóirat, 2006. 3.

Fényes Elek: Magyarország Geographiai szótára. I–IV. Pest, 1851.

Herczeg Ágnes: A reneszánsz táj Magyarországon. Földgömb, 2000. 3.

Erdély története. I–III. Főszerk. Köpeczi Béla, szerkesztők Makkai László, Mócsy András, Szász István. Bp., 1986.

Rapaics Raymund: A magyarság virágai. Bp., 1986.

Stirling János: Magyar reneszánsz kertművészet a XVI–XVII. században. Bp., 1996.

Takács S.: Rajzok a török világból. Bp., 1917.

Thoroczkai Wigan Ede: A kert. Bp., 1923.

Tüdős S. Kinga: Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán. Kvár, 1998.

*** Evlija Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660–1664. Bp., 1985.


+ betűméret | - betűméret