stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Június

Boldog békeidők


Molnár Sára

 

Kincses Képeskönyv – Kolozsvár

„van egy város, amely csak képzeletben létezik”

Láng Zsolt

A könyvet a lányom kapta a keresztelőjére, de még kicsi hozzá – mindössze féléves –, így hát én olvastam el. Pontosabban elnézegettem, ahogy a képeskönyveket szokás, és közben olvasgattam a képekhez készült szövegeket. Szép könyv, valóban. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár 2007. évi Szép Könyv versenyének fődíjas könyve, olvasom a borítót átfogó papírszalagon. A gyermeknek is tetszik, bár nem ő a célcsoport (a kiadó 8–12 éves gyerekeknek ajánlja): ha meglátja, felcsillan a szeme, boldogan tapogatja és gyűrögeti a színes, fényes lapokat. (Igényes kivitelezésű könyv, fóliázott papírra nyomtatták.) Utána megtalálom Láng Zsolt mesélős-nosztalgiázós hangú recenzióját az Élet és Irodalomban, a 2008/2-es számban. Weboldal is van a könyvhöz – www.kincseskonyv.ro –, ahol megtudom, hogy ő mutatta be a könyvet Budapesten, a Magyar Kultúra Házában. Az ÉS-beli szöveg bizonyára ott hangzott el. Ezt jó tudni. Már csak azért is, mert könyvbemutatón nem ildomos kritizálni a bemutatandó könyvet. Nem lenne fair a szerzőkkel szemben. Láng Zsolt szövege azonban hiteles: nem elvakultan beszél a könyvről, hanem figyelmesen és pontosan, ahogy szokott. Neki is tetszenek a képek. Szinte kizárólag csak azokról ír – no meg a szó- és névmagyarázóról –, méghozzá szeretettel és elragadtatással. Közben persze látja, hogy ez a könyvbeli város más, mint a valóságos város, amit Kolozsvárként ismerünk. Kérdés, hogyan ismerjük. Bizonyára mindenki egészen másként. Hiszen egy város nemcsak konkrét házakból, utcákból, terekből áll, hanem élmények, emlékek, barátságok, szerelmek fűződnek hozzá, melyek az előzőeket is megváltoztatják, más színben tüntetik fel. Például Méhfi Jakab szőlősgazda háza egészen más jelentőségre tesz szert, miután megszületik benne Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia, Mátyás. A Majális utca 23. is más jelentéssel bír annak, akit a Securitatéra idéztek be, mint annak, aki később gyerekként ott kartingozott, korongozott, balettezett. Vagy annak, aki ezeket ott soha nem tette, és mit sem tud a ház történetéről. Másként ismeri Kolozsvárt az, akinek a szülővárosa, mint az, aki a diákéveit töltötte itt (például e sorok írója is), hiszen Kolozsvár nemcsak a múlt században volt frekventált egyetemi város, hanem azóta is az. Más annak, aki itt maradt, mint annak, aki elment. Vagy annak, aki egyáltalán nem élt itt soha, csak látogatóba jön.

Én is szeretem ezt a várost, sok nosztalgiával gondolok rá. Ha elfogulatlan, külső szemlélőktől, turistáktól azt hallom, hogy Kolozsvár zsúfolt, poros, zajos, forgalmas, hogy mindegyik külvárosa egy-egy betonrengeteg, és az utóbbi időben a belvárost is ormótlan nagy irodaházak csúfítják el, csodálkozom. (Vajon az lesz-e a jövő, amit a szerzők álmodnak meg az utolsó oldalakon?) A könyvben, ehhez képest, egy szeretett, kedves város van, a múltja pedig mesébe illő. Nem egészen olyan a története, mint amit egy útikalauzban találnánk. A dátumok stimmelnek, hiszen a szerzők – történészek és művészettörténészek –, saját bevallásuk szerint, törekednek a történelmi pontosságra (lásd előszó). De ahogy Láng Zsolt írja: „A jövő úgy alakítja a múltját, hogy benne megtalálja otthonos gyerekkorát.”

Lássuk csak, hogyan teszik ezt. Hát először is (számomra) a 16–17. századi flamand festők (a Breughel család és kortársai) munkáit idéző képekkel, amelyeken minden és mindenki ott van: a városi nyüzsgés, emberek, állatok, gyerekek, továbbá minden tevékenység, ami egy városban, egy utcában, egy házban egyidejűleg történhet. Minden él és mozog. Nemcsak ún. történelemformáló eseményeket látunk, hanem sok hétköznapi apróságot is. Például miközben Dávid Ferenc szónokol, két fiú ül egy háztetőn, csúzlival, mellettük galambok csipegetnek, de már nem sokáig, mert jön a macska. Vagy miközben az 1848-as forradalom hevében egy szónok a Karolina-oszlopon állva szónokol, valaki a háttérben őt rajzolja éppen, egy galamb meg nézi a rajzot, a piktor válla fölött. De hogyan is lehetne lerajzolni a korszakfordító történelmi eseményeket önmagukban, a részletek, apró emberi ügyetlenségek nélkül? Sehogyan. Legfennebb emblémákat lehetne rajzolni róluk, szimbólumokat, pecsétet, zászlót, címert.

Továbbá, a szerzők a szöveg és a tematikák megalkotásakor is figyelnek arra, hogy gyermekek számára mutatják be a várost. Igyekeznek elsajátítani a gyermek nézőpontját, kitalálni, hogy mi az, ami nekik érdekes. Kitérnek olyan részletekre, amelyekre a történelemkönyvek ritkán vagy csak nagyon indokolt esetben: hogy az illető korban hogyan élhettek a gyerekek. Olvassuk, hogy a honfoglalás korában gyerekcsapatok verődnek össze bámészkodni a mesteremberek műhelyei előtt. Ezenkívül a fiúk a harcosoktól lovagolni, íjjal, szablyával bánni tanulnak (milyen jó nekik), míg a lányok az asszonyoktól sütni-főzni, jurtát építeni. Ha továbblapozunk, és nagyot ugrunk az időben, azt is megtaláljuk, amire még sokan emlékszünk: hogy a Pionírházban, rajzfilmek híján, mivel üthette el az akkori gyermek az idejét. Aztán megemlékeznek gyermekszemnek és -képze-letnek való apró részletekről is, például arról, hogy a két világháború közötti időből megmaradt néhány „Kolozsvár kir. városi vízművek” feliratú csatornafedő (45.). Vagy megtudjuk, hogy a 19. század második felében, a „boldog békeidőkben”, a kávéházakban a korzón, „a kávé mellé tejet és süteményt is felszolgáltak.” (38.)

Ha tehetik, nem dátumok és nevezetességek sorával, nem száraz kronológiákkal untatják a gyermekeket, hanem, ahol van rá mód (és hely), ott fordulatos, izgalmas történeteket olvashatunk. „Egy zimankós február végi napon…”, indul a Mátyás születéséről szóló alfejezet. De ilyen például a Bánffy-palota építéséről szóló rész is vagy a császár és a császárné látogatása 1817-ben, melynek emlékére a kolozsváriak oszlopot is állítanak a Főtéren, mégpedig a Karolina nevezetűt. A Kolozsvár híres embereiről szóló történetek is megdobogtatják majd a kis városlakók szívét. Olvashatunk, természetesen, az igazságos és legendás Mátyás király látogatásáról, mikor leleplezi a gonosz bírót, hogy a város szegényeit ingyen dolgoztatja, Linczigh János királybíróról, aki 1660-ban életét kockáztatva menti meg a várost a török hódítástól, Márton Áron püspökről és Haynal Imre orvosprofesszorról, akik 1944-ben zsidókat mentenek meg a deportálástól. Ezenkívül büszkék lehetünk még Heltai Gáspárra, a szász származású protestáns prédikátorra, aki nagyon korán, már 1550-ben, nyomdát alapít kolozsvári házában, Fischer Vilmosra, a kolozsvári zsidó hitközség elnökére, aki az 1867-es párizsi világkiállításon nagy sikert arat a porcelánjaival, Janovics Jenőre, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatójára, aki 1913-tól filmstúdiót létesít a sétatéren. Sőt arra is büszkék lehetünk, hogy Michael Curtiz, a Casablanca rendezője itt kezdi filmes pályafutását, akkor még Kertész Mihályként.

Aki történelemből nem jó, mert a neveket és dátumokat elfelejti, az emlékezni fog a városról szóló legendákra, mesékre, anekdotákra. Akit egy városból, história helyett, inkább a benyomások, hangulatok, a terek, házak, utcák, emberek érdekelnek, annak ott vannak a képek. Nem véletlen, hogy a szerkesztők képeskönyvben gondolkodtak. És ráadásul sorozatot terveznek: lesz ilyen könyv Pestről, Budáról, Brassóról, Pécsről stb. Hogy minden gyermek megszeresse a városnézést, örömmel és élvezettel tanulja a városok történetét, lelkesen számolja és bámulja a sok templomot, szobrot, katedrálist, mikor majd elmegy megnézni azt, amiről olvasott.

A könyvbeli mókás-kedves-humoros képek biztosan megnyerik a gyermekek tetszését. Így könnyű elképzelni, hogy milyen volt ez a város régen. Sőt a szerzők, egy kicsit tanító bácsis felszólítással, arra biztatják a gyerekeket, hogy a jövőt is képzeljék el: „Milyen lesz Kolozsvár tíz, húsz, ötven év múlva? Elképzelhetitek ti is, mert alakítása, fejlődése majd rajtatok is múlik, ha felnőttek lesztek.” (53.) Ők mindenesetre optimisták: nem lesznek tömbházak, viszont lesz metró, és lesz hó, még száz év múlva is, ahogy Láng Zsolt észrevételezi. A derűlátás érthető, hiszen aki gyermekeknek ír (gyermeket vállal, gyermekekkel foglalkozik), annak hinnie kell, hogy van jövő.

A jelenről nem esik szó a könyvben: a közel kétezer év történelem után a közelmúlt – a kommunizmus, az 1989-es forradalom meg a Funar-időszak –, majd a jövő víziója következik. A kommunizmus korát csúnya, szürke, betonszínű oldalon látjuk, bár itt is zajlik az élet: a tömbházakban emberek laknak, akik a teraszról kihajolva beszélgetnek, a tetőn ruhát teregetnek, antennát állítanak, tetőt szurkoznak, két kémény is füstöl. A szürke, aszfaltozott utakon pedig a kor (korunk) jellegzetes járműveit látjuk: Daciák (hogy tudjuk, Romániában vagyunk), kocka trolibusz, villamos, lovas szekér. Még erre a korszakra is érdeklődéssel és empátiával tekinthet a mai gyermek, aki a kommunizmust nem élte meg. És így talán nem is érzi majd nyomasztónak a betonrengeteget, amely most is körülveszi a városát.

Vajon lehetne-e a jelenről is tetszetős mesét írni? Vagy csak ha már elmúlt? Nem mondhatjuk, hogy ebben a könyvben csak szépet és jót olvashatnak a gyermekek, hiszen a szerzők rendre beszámolnak háborúról, parasztfelkelésről, forradalomról, majd annak leveréséről, mégis úgy tűnik, erőteljesen érvényesül egy romantikus-idilli szemléletmód. Ami rossz, elmúlik egyszer, a jó általában győz. A tatárjárás, a háborúk a múlté, akárcsak Funar tizenkét éves mandátuma és morbid játékai a nemzeti színekkel. A jövő pedig leginkább csak jót tartogat a számunkra. A Főtérről meg a Deák Ferenc utcából máris kitiltották az autókat, újra korzó lett, „a játék, a kergetőzés, az udvarlás, a séta és a pihenés helye”, olvassuk az utolsó oldalon, a könyv utolsó mondatát. A kommunizmusról szóló fejezet is happy enddel zárul: „…a kommunizmus megbukott, és újra lehetőség nyílt a békés, fejlődő városi életre”, olvassuk az ezzel kapcsolatos fejezet végén. (Talán érdemes lett volna ezt is bevenni a szótárba: a kommunizmus „megbukott”, de nem úgy, mint például egy rosszul tanuló gyermek. Hanem úgy, hogy volt, nincs. És: milyen a „békés, fejlődő” városi élet? Békés, fejlődő-e az élet Kolozsváron? Nem tudjuk, a jelenről nem esik szó.)

Azt gondolhatnánk, hogy ha megvannak a képek, csak kedves szövegeket kell írni hozzájuk, némi eligazítást, és kész is a könyv. Csakhogy úgy tűnik, ez nem is olyan egyszerű feladat (ahogy – a látszat ellenére – történelmet tanítani sem egyszerű). Nemcsak azért, mert sok információt, adatot, „tudnivalót” kell belesűríteni abba a néhány mondatba, ami a képek mellett elfér, úgy, hogy az ugyanakkor érdekes, élvezetes és pontos is legyen. Bár sok információ elfér a könyv végi szó- és névmagyarázóban is (pl. mi az, hogy barokk, reformáció, kommunizmus stb.), és az sem baj, ha a szülők egészítik ki a történeteket. Például, hogy mi történik a szabadságharc leverése után Kolozsváron. „Véres események” és „elnyomás”, olvassuk az erre vonatkozó egyetlen mondatban (33.), ami nem biztos, hogy kielégíti majd a gyermekek kíváncsiságát. (A „véres események” jelzős szerkezetet lehet, hogy minden tévénéző gyermek érti, de vajon az elnyomást is? Hogyan történik az elnyomás? Lehet, hogy ezt is érdemes lett volna belevenni a szótárba.) Tehát nemcsak a helyhiányból adódik a nehézség, hanem mert egy olyan nyelvet kell találni hozzá, amit a gyerekek értenek és beszélnek, amibe be tudnak kapcsolódni. És ami a képek mesés-humoros világába jól beleillik. A szó- és névmagyarázó ötletes dolog, és nagy segítség: meg vannak magyarázva benne mindazok a szavak, amelyeket egy mai gyermek nem tudhat, mert nem volt hol megtanulnia (pl. praetorium, capitolium, jurta stb.). Nem szégyen nem tudni olyan szavakat sem, mint pl. zarándok, latin, korzó vagy portéka. Örömmel láttam, hogy a gyermekem, még ha osztrák iskolába jár is, megtanulhat itt olyan szép és régies szavakat, mint „iparostanonc”, „mesterlegény”, „postapalota”, „indóház”, vagy olyan nyelvi fordulatokat, mint „fényárba borult”, „berobogott a gőzvasút”, „elérte Kolozsvárt a reformáció szele”, „közhírré tétetik” stb. Azonban, összességében, a szótár ellenére sem lett könnyű olvasmány a könyv. Minduntalan azon kapom magam, hogy elkalandozom, mert néhol inkább egy iskolai történelemkönyv, útikalauz vagy helytörténeti leírás nehézkes, döcögős, ugyanakkor fellengzős stílusára emlékeztet. (Bár a képek sokat segítenek abban, hogy ne veszítsük el a fonalat.) Sűrűn találkozunk nehézkes, túlbonyolított, sok bővítménnyel induló mondatokkal, amelyek csak sokadik olvasásra engedik magukat értelmezni. Mint például ez: „A több mint százéves gepida uralmat követően a hunokhoz hasonló, ázsiai eredetű lovasok jelentek meg…” (7.); vagy: „Az őrt álló katonaság biztonságot nyújtó közelségében a település zavartalanul élhette mindennapi életét.” (9.); vagy: „a megjelölt hasábok előkerülését követően…” (19.) Lehetne nélkülözni a szövegben a sematikus fordulatokat is, amelyeknek az információértéke nem nagy, a szöveg stílusának és hangzásának viszont elveszik az újszerűségét, a frissességét, pl.: „nagy erejű parasztlázadás rázta meg Erdély viszonylag csendes hétköznapjait” (azaz: „kitört egy parasztlázadás”), „innen intézett sikeres támadást a nemesi hadak ellen” (azaz: „megtámadta és legyőzte”), „a kommunizmus uralma alá került”, „gondoskodásának köszönhetően”, „arról tanúskodva…” stb. Ilyen mondatok hallatán tudom, hogy nem kell figyelni.

Pedig kár, nagy kár, mert nagyszerű vállalkozás ez a könyv. Képeiben egy friss és új történelmi látásmódot közvetít, a gyerekét. Egy rendhagyó történelem éled újjá benne, amely él, mozog, változik, a jelenkor szerves része, ezenkívül humoros, vonzó, érdekes. Miért ne lehetne a nyelvét is megreformálni, hogy a régi históriákat ne mindig ugyanazon a nyelven mondjuk, a történelemkönyvek rossz stílusát ismételve? A sorozat következő köteteinél talán érdemes lenne megfontolni egy „nyelvújítást” is. Egy olyan nyelvre gondolok, amely a régmúlt dolgait is újszerűen mondja el, szóvirágok és kötelező sémák nélkül.

*Szerk. Zágoni Balázs Koinónia – Projectograph, Kvár, 2007.


+ betűméret | - betűméret