stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Május

Égtáj és folyóirat egyben


Vallasek Júlia

 

Az idén százéves a Nyugat, az a lap, amely az írott magyar kultúra (és nemcsak az irodalom) számára mind a mai napig mérce, eszménykép. Nagyfokú hagyománytiszteletre utalna ez a kijelentés, hiszen a hivatalos rendezvények során át ünnepelt folyóirat utolsó száma szinte egy emberöltővel ezelőtt, jó hatvanhat éve jelent meg. Mégis indokolt, hiszen a Nyugat fennállásának harminchárom esztendeje és az azóta eltelt idő alatt olyan hívószavak kapcsolódtak a laphoz, mint modernség, esztétikai minőség, szakmai pontosság, politikai-ideológiai méltányosság, szélsőségekkel szemben álló humánum stb. Harminchárom éven keresztül a Nyugatban közölni rangot jelentett, kevés kivételtől eltekintve (pl. Dsida Jenő!) nem is volt író/költő az, aki nem közölt a Nyugatban.

A sokat szidott évfordulókra való érzékenység nem feltétlenül elvetendő, a kerek évfordulók olyan időből kiragadható pillanatok, amelyek rákényszeríthetnek minket, jelenben élő, másfelé figyelő olvasókat arra, hogy ne csupán reflex szinten, hanem mélyebben, újraértelmezést és átgondolást is megengedve szembenézhessünk (irodalmi) múltunkkal. Erre nyújt lehetőséget például a köztudatban részben ma is Nyugat-utódnak, legalábbis a Nyugat-féle szellemi örökség, habitus folytatójának tekintett Holmi folyóirat Nyugat-száma.

Első látásra szembetűnő, hogy a nagy előd öröksége feletti reflektálás nem annyira az irodalom, mint inkább az értekező próza felé billenti a hangsúlyt, a tanulmányok, esszék között megbújik öt vers (Gergely Ágnes, Lackfi János, Kovács András Ferenc és Pollágh Péter versei) és Szép Ernő egy eddig kiadatlan regényének részlete.

A Holmi jubileumi száma a tanulmányok túlsúlyba kerülése ellenére sem válik terjengőssé, és annak ellenére, hogy a maga módján kivétel nélkül mindegyik tanulmány pontos, szakmailag hiteles, új információkat és értelmezéseket kínáló munka, a rossz értelemben vett „szakmaiság” mégsem uralkodik el, a lapszám egésze nem kelti azt az érzést, hogy irodalomtudományi szakfolyóiratot lapozunk.

Márton László alapos és Tandori Dezső rapszodikus felvezetője után a Nyugat első, illetve utolsó számának szentelt tanulmányok fogják keretbe az elmélkedések terét. Schiller Erzsébet írásából (A Nyugat első száma) kiderül, hogy induláskor még nehéz lett volna megjósolni a későbbi, máig nagy hatásúnak tekinthető folytatást, Fráter Zoltánéból (Olvasni, sorok között. A Nyugat utolsó száma) pedig, hogy a korántsem utolsónak szánt, de Babits halálára készülve szerkesztett lapszámra hogyan nyomja rá bélyegét az elmúlás problematikája.

Márton László kiváló tanulmánya (Egy égtáj évfolyamai) mintegy leüti a hangot, kijelöli a Nyugatról, a Nyugat szellemi örökségéről folyó beszéd körét. A lapszám legmélyebbre ásó, legnagyobb merítésű tanulmánya arra figyelmeztet, hogy a folyóirat megszűnése nem jelentette a Nyugat név által fémjelzett értékek megszűnését, a laphoz kapcsolható szerzők (Vas, Ottlik, Weöres, Mándy, Nemes Nagy, Déry és mások) személyének köszönhetően még a szocializmus éveiben is jól érezhető a Márton László szerint elsősorban szakmai tisztességgel és szellemi szabadsággal jellemezhető Nyugat-szellem kontinuitása. „Nehéz volna konkrétan megmondani, hogy amikor X vagy Y hatást gyakorolt, az mennyiben volt »személyes« és mennyiben »nyugatos«, tény azonban, hogy volt egy óriási mesterségbeli tudás, továbbá volt a szakmai tisztesség és a szellemi szabadság ethosza (mely tartalmazta a hatalomtól, a hivatásos kultúrpolitikától való függetlenség követelményét is – mindez nagyrészt a Nyugattól eredt, és mindezt nagyrészt az utolsó nyugatosok, plusz az újholdasok örökítették át a magyar irodalom jelenlegi középnemzedékére).” Márton szerint a műfordítás az a terület, ahol a nyugatos hagyomány nemhogy megszakadt volna a folyóirat megszűntével és a második világháború utáni masszív átrendeződésekkel, hanem egyenesen uralkodóvá vált. Az ötvenes-hatvanas évek során a műfordítás lévén a nyugatos szellemiségű alkotók számára egyetlen nyitott terület, monumentális fordítói életművek születhettek, melyek megkönnyítették, illetve lehetővé tették a világirodalom új szeleteinek recepcióját a magyar kultúra számára.

A jubileumi Holmi-számban közölt tanulmányok/esszék a műfaj számos lehetőségét kiaknázzák a portréfestéstől az elmélkedésen és leltárba vevésen át a filológiai nyomozásig. Térey János remek Szomory-portréja („Páriz! Páriz!” [Szomory Dezső avagy a megrendülés]) a Szerb Antal-féle esszék szellemében úgy rajzolja meg hősét és annak világát, hogy találó mondatai azok fejében is megragadnak, akik számára Szomory csak egy apró betűkkel szedett név a tankönyvek lapjain. Kelevéz Ágnes tanulmánya az oknyomozó riport és a detektívregények szellemében maga is nyomozás, mégpedig Osvát Ernő híres, Babitshoz intézett egymondatos levelének („Tisztelt Uram, kérem, küldje el nekem összes műveit. Híve: Osvát Ernő”) hátterét, körülményeit, hatását kutatja. (Az eredménye közismert: az 1908-ban Fogarason élő 25 éves tanár elküldi a kért műveket, nemsokára a Nyugat szerzője, majd hosszú időre szerkesztője lesz, közben pedig a modern magyar líra egyik legnagyobb alakja.) A jubileumi szám több publikációja is filológiai búvárkodások eredményeiről számol be. Gréczi Emőke a Nyugat első nemzedékéhez tartozó szerzők egymáshoz írott, eddig publikálatlan leveleiből, Cséve Anna Móricz Zsigmond és a Nyugat kapcsolatát feltáró dokumentumokból közöl, Borbás Andrea Ady naplóverseit, Rába György Babits költészetét, Bíró-Balogh Tamás Osvát Ernő „elfelejtett nyilatkozatát”, Bolgár Dániel a Nyugat és a közgazdaságtan viszonyát elemzi.

Schein Gábor tanulmánya (Az irodalmi modernizáció pillanatfelvétele a Nyugat megindulásakor) azt tárja fel, miként próbálta saját soraiba illeszteni az idősebb nemzedékhez tartozó Kiss József költészetét a kor két, egymással ellentétes, más-más hagyományokra alapozó irányzata, a nemzeti konzervativizmus és a nyugatos modernség. Kőszeg Ferenc szintén a folyóirat első éveihez vezet vissza, miközben a Nyugat-munkatárssá lett, idős Deák-párti újságíró, Halász Imre politikusportréit elemzi. Vári György alapos tanulmánya már a harmincas éveket idézi fel, Babits vitáját a Kisebbségbent író Németh Lászlóval.

A jubileumi Holmi-szám egy irodalmi csemegével, Szép Ernő először egy Réz Pál tanulmányban említett, mindmáig publikálatlan Natália című perdita-regényéből közölt részlettel zárul. (A regény közlése a későbbi lapszámokban folytatódik.)

A Holmi Nyugat-számán érződik, az itt közölt szövegek nem csupán centenáriumi gesztusok, hanem annak az igényes szellemi műhelymunkának a jegyében írták, szerkesztették őket, amely a nagy elődöt is jellemezte. A lapszám minden bizonnyal hivatkozási tételként fog szerepelni a Nyugattal és körével foglalkozó jövendőbeli irodalomtudósok munkáiban. Ha mégis marad az olvasóban valamilyen hiányérzet, az a kifejezetten szépirodalmi anyag háttérbe szorulásának tudható be, a Nyugat-hagyomány folytonosságáról többször is szó esik a tanulmányokban, de ami példázhatná ezt, kortárs szerzők versei, novellái stb., csak kis számban vagy egyáltalán nincsenek jelen ebben a lapszámban. (Holmi, 2008. 1.)

 


+ betűméret | - betűméret