stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Május

Poétikatörténettől – irodalomtörténetig


Kántor Lajos

 

Röviden: hol vagyunk (mi)?

 

„Ezt mind maga tetszik olvasni?” Van annak három évtizede, talán több is, hogy a nálunk először járó, velem nagyjából egyidős vidéki mérnökember (ráadásul szegről-végről rokon) ezzel az ámuldozó mondattal nézett körül a dolgozószobámban. A könyvek száma azóta csak szaporodott, én pedig állandó késettség-érzetben gondolok vissza az egykori látogató szavaira. Szívem szerint most magam is megkérdezném Gintli Tibort és Schein Gábort, Az irodalom rövid története első (2003-as) és második (2007-es) kötetének, a teljes világ- és magyar irodalmat átfogni próbáló hatalmas vállalkozásnak a szerzőit: ezt mind maguk tetszettek olvasni? Az ugyancsak közelmúltban megjelent másik, akadémiai támogatottságú irodalomtörténeti kézikönyvet főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihályra csak azért nem kérdeznék rá, mert a nekünk kiterjedésében és súlyában egyaránt világnyinak tűnő magyar irodalom mégiscsak összehasonlíthatatlanul szűkebb kör, mint a barlangrajzoktól Thomas Bernhardig, Viktor Jerofejevig (és „mellesleg” Kárpáti Péterig) ívelő összefoglalás; no meg Szegedy-Maszák egy sor neves (és kevésbé neves) irodalomtörténészt tudhatott társának A magyar irodalom történetei (2007) három testes kötetének kialakításakor. Háromnegyed századdal ezelőtt egy Babits Mihály, egy Szerb Antal kellett hozzá, hogy megszülessék a szubjektivitásában is óriási teljesítmény, és azóta nem csupán a tömegesen megjelenő új műveket, szerzőket kell(ene) befogadni, hanem új (?) földrészek irodalmait ugyancsak. Egyszóval Gintli Tibor és Schein Gábor bátorságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Igazán szerény erdélyi (rész)irodalomtörténet-írói tapasztalatból mondhatom (Láng Gusztávval együtt éltem meg), mekkora kihívásról van szó, milyen kritikáknak nézhet elébe két szerző. Igaz, valószínűleg sem Dino Buzzati, sem Gorkij vagy Solohov nem fogja megtámadni őket, Tamási Áron sem tudna már személyesen reklamálni, Hamvas Béla vagy Kós Károly ellenkampányt indítani – híveik annál inkább. De próbáljuk meg a szinte lehetetlent: elfogulatlanul, ahol lehetséges, élvezettel, ahol nem, bosszúságainkat mérsékelve haladni előre Az irodalom rövid történetében, sűrűn visszalapozva mind ebben a mostani második kötetben („a realizmustól máig”) – mind pedig emlékezetünkben.

 

Az olvasás módja

A visszalapozást, egészen az első kötetig („a kezdetektől a romantikáig”), akkor éreztem szükségesnek, amikor „az 1850-es, 60-as évek” magyar drámairodalmát tárgyaló alfejezetben Az ember tragédiáját kerestem – eredménytelenül. No igen, Gintli és Schein irodalomtörténetének első fele zárul Madáchcsal (a madáchi főmű részletes, meglepően laposra sikeredett ismertetésével); végül is érthető ez a beosztás, a romantika ilyenfajta zárása – noha az sem lett volna kifogásolható, ha nyitánynak tekintik a Tragédiát, Petőfi után a magyar irodalom belépését a 19., sőt 20. századi világvérkeringésbe. És ha már az első Gintli–Scheinhoz tértünk vissza, lássuk, mit vélnek ők mindjárt az indításkor „az irodalom fogalmáról”. A kezdetek kezdetéről szólván, a következőt: „Ezeknek az elbeszéléseknek döntő szerepük van egy történeti-kulturális közösség megalkotásában és megőrzésében.” Arról viszont már nem kapunk jelzést, hogy (történetileg) meddig érvényes ez az állítás, mikor és hol szűnik meg ez a szerep. Mert a most vitatott második kötet szinte egészében azt tanúsítja, hogy szerzőink szemléletében, a múlt század második felétől legalábbis, ez a közösségi megőrzés már nem jellemzője az érdemi irodalomnak.

Csábító volna, de sajnos nem tudok vállalkozni rá, hogy az első és a második kötet közti esetleges szemléletváltást megpróbáljam kimutatni. Akkor hát a felületi egyezésekről és különbözésekről néhány szót, bevezetőként. A kötetek fülére – talán a közös szerkesztő (Csordás Gábor) akaratából? – a tárgyalt írók vezetékneve került fel (például: Kovács, Mann, Nagy...), ábécérendben, majd kiegészítésképpen: „...és mások. Szerb Antal ma is népszerű, de sok szempontból idejétmúlt vállalkozása óta a magyar és a világirodalom történetének első népszerű, tömör és közérthető összefoglalása, amelynek minden művelt ember könyvespolcán ott kell lennie.” Felcsigázó szavak, akár folyamatos olvasásra ösztönzők. Az első kötetet szakmai lektor hitelesíti: Kenyeres Zoltán; a második nélkülözi a lektorálást végző szaktekintély megnevezését.

Innen már magunkra vagyunk hagyatva, kezdhetjük az olvasást – in medias res – a 19. század második fele francia elbeszélő prózájával, Stendhallal. Mindjárt a „poétikai program” közepébe csöppenünk, és találkozunk a szentenciával: „Kétségtelen, hogy a mai olvasó a realista szövegek társadalomkritikai teljesítményét kevésbé értékeli.” Kevéssel tovább, „irodalmiság” címszóhoz kapcsolva: „A szöveg irodalmi megalkotottságának reflexiója sem szorul annyira háttérbe, mint azt a realizmus önértelmezése, valamint későbbi befogadástörténete sugallja.” Tanárok, diákok a megmondhatói – egyiknek sem tudom a helyébe képzelni magam –, tankönyvként mennyire hasznos ez a beszédmód; az biztos, hogy nem Szerb Antal-i becsalogató. De segédeszköznek ott a tartalomjegyzék, a fogalom- és még inkább a névmutató – a magamfajta így kezd csemegézni. Van-e érdekesebb (irodalomtörténeti) beleolvasás, mint önmagunkat ellenőrizni, régi olvasmányélményeinkre, kedves szerzőinkre (évek, évtizedek múltán) rákérdezni vagy újabbakhoz kedvet kapni?

Nos, itt érnek az első nagy meglepetések. Gintli és Schein azt akarja elfogadtatni velem, hogy kora ifjúságom legelső nagy olvasmányélménye, A Thibault család már említésre sem érdemes (Roger Martin du Gard születésem évében kapott Nobel-díjat – de hát nem ezért szerettem híres családregényét, későbbről meg a Vén Európát); és hogy akkor is tévedtem, huszonéves pályakezdő szerkesztőként, amikor osztoztam az európai lelkesedésben, Tomasi di Lampedusát, illetve A párducot fölfedezve. Azt talán még elfogadnám, hogy szárnypróbálgató recenzensi buzgalmam egyik (Korunk-beli) áldozata, Sinclair Lewis kihullott a rostán, jóllehet a Babbitt, a Dodsworth engem magával ragadott, egy ismeretlen, távoli világot hozott emberközelbe. Ő Martin du Gard-nál is régebben kapott Nobel-díjat (1930-ban), s a róla viszonylag hosszan, elismeréssel-kritikával író Szerb Antal elgondolkozik az értékelések viszonylagosságán: „Ma az ember bizonyos kiábrándultsággal gondol vissza Sinclair Lewis regényeire is, mint annyi más könyvre, amely oly friss és eleven volt a húszas években. A legtöbb ilyen könyv kiment a divatból – Sinclair Lewis ellenkezőleg, tömegcikk lett. És most a kritikus megdöbbenve vizsgálja lelkiismeretét: vajon nem volt-e mindig is az?” Az amerikaiaknál maradva, nekem hiányzik Thornton Wilder, a Szent Lajos király hídja, A mi kis városunk (neki még a Nobel-díj sem bűne, és Szerb Antalnál ő igencsak „átmenő” jegyet kapott); és bár tudom, rég nem divat, egy mondatot azért áldoznék Howard Fastra is, politikai hovatartozásától függetlenül. Steinbeckre több figyelmet fordítanék Gintli–Schein egy mondatánál – akár a kétségtelenül jelentős (egy közösséget kifejező) Isaak Bashevis Singer bemutatásához viszonyítva. Napjaink nem akármilyen sikerszerzői közül feledtetik Updike, a perui Mario Vargas Llosa. Sebtében összeálló hiánylistámmal csatlakozhatom a könyv egyik bírálójához-méltatójához (Vári Györgyhöz, az Ésben), például Albee-val, Koestlerrel, Szergej Jeszenyinnel; az orosz nagy hiányzók közé sorolnám még Solohovot, a Csendes Don okán; Szerb Antal annak idején jól olvasta őt („Az író evvel a könyvvel nyilván a Háború és béke modern változatát akarta megírni. [...] Olvasása közben úgy érezzük, mintha a múlt századi fénykor egyik írójának regényét olvasnók; csak a világ, amit leír, minden képzeletet felülmúlóan borzalmas és kegyetlen.”); és ne vicceljünk: Paszternak Doktor Zsivagója annyival jelentősebb volna a Csendes Donnál, mint Scheinék sugallják?! Azt gondolom, az újabb orosz (a könyv szerint szovjet!) költészetben nem lehet egyetlen, lényegében becsmérlő jelzővel elintézni Voznyeszenszkijt („költői zsurnalizmus”); és hol marad Ahmadulina? A legnagyobb melléfogások egyike azonban Gorkij „kifelejtése”, azaz csupán futó említése; ha prózáját nem is, az Éjjeli menedékhelyet kötelező volna említeni egy világirodalmi – azon belül 20. századi, máig átjövő műveket tárgyaló – összefoglalásban. És ha már itt tartunk: a Csehovról szóló részben méltóképpen tárgyaltatik, hogy drámái „egy új színházi játékmód kulcsművei lettek”. Neveket is rendelnek a szerzők e megállapításhoz, olyan rendezőkét, mint Giorgio Strehler, Peter Stein, Peter Zadek, a magyarok közül pedig Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Ascher Tamás. A világhírű román rendezőkről nyilván nem tudnak (akik a kolozsvári magyar színházban igencsak jelentőset alkottak, vendégként), Harag Györgyről, Csehov-rendezéseiről viszont illene tudni – ha már egy ilyen, egyébként teljesen indokolt hatástörténet felvázolásába belekezdenek.

És ezzel közelebb érkeztünk a (további) fájó hiányokhoz. Még nem az erdélyieket említem, hanem az „egyetemes” magyarokat, akiket az elválasztó határok mindkét oldalán szokás ismerni. A hiánylista azért folytatható itt, mert Gintli–Schein irodalomtörténete jelentős terjedelmet biztosít, külön fejezetekben, a magyar irodalomnak. Hát ide nem fért be (érdemben legalábbis) Nagy Lajos, Veres Péter és Gelléri Andor Endre, Sánta Ferenc (csak felsorolások erejéig), Szabó Dezső (ő csak meghalt, egy lista szerint) és Bálint György meg Hamvas Béla (ők meg sem születtek), Cs. Szabó László (ő csak emigrált) és Jékely Zoltán (őt kizárták az írószövetségből); Áprily, legalább mint az Anyegin tolmácsolója, Faludy György, aki még Villon-fordítóként vagy Nyugatra emigráltként sem létezett.

A műformák sem egyformán kezeltetnek. A novella sokkal mostohább, mint a regény, az esszé csak itt-ott létezik (Nemes Nagy Ágnes esetében igen), kritika és irodalomtörténet-írás szinte egyáltalán nem. Mind világirodalmilag, mind honilag így látszik ebben a könyvben. A legnagyobb sérelem alighanem a Babitsé, Az európai irodalom történetének ugyanis a címe sem fordul elő a 721 lapon. Szerb Antalra világirodalom-történeti vonatkozásban legalább találunk egy-két utalást. Igaz, ő „cserében” prózaíróként ignoráltatik, míg Babits Mihályra, főleg a költészetére, vetül fény. Halász Gábor teljesen ki van iktatva ebből a „rövid” történetből (egy név csupán a „sokan elpusztultak” listáján – Sárközi György, Gelléri, Szabó Dezső, Örley István mellett).

 

Elemző technika

Persze, egy irodalomtörténetet – rövidebbet vagy hosszabbat – nem lehet (csak) a hiányok felől megítélni. Gintli Tiborral és Schein Gáborral szemben igazságtalanok volnánk, ha nem a megvalósulásokra figyelnénk elsősorban. Továbbra is kritikailag, a teljesítmény által kiérdemelten. Tagadhatatlan ugyanis, hogy Az irodalom rövid története mint poétikatörténet figyelemre méltó munka. A szerzők a kiemelt írók-költők egy-egy, néha két-három művét, regényét, verseskötetét vagy egyetlen versét választják ki elemzésre, azt (azokat) járják körül irodalomelméletileg, a poétikai újszerűség szempontjából. Nem feltétlenül az esztétikai eredmény (mondjuk, a maga nemében: „tökéletesség”) vonzza őket, hanem a „poétikai gesztus”. Talán ezért került ki a látókörükből Martin du Gard vagy Dino Buzzati, Jékely Zoltán vagy Csoóri Sándor. Az egy vagy két műre történő koncentrálás lehetővé teszi a már-már önálló tanulmánnyá kerekedő fejezeteket, például Thomas Mannról, Kafkáról vagy Faulknerről. De mi ennek az ára? A Mann-poétikát, az időszerkezetet, az idődimenziók viszonyát, az iróniát a három nagy regényben (A Buddenbrook ház, A varázshegy, József és testvérei) mutatják ki – a novellák félresöpörtetnek. (Az írói életrajzok eleve kizáratnak, fogódzóként marad a születési és elhalálozási év.) Franz Kafka elbeszélésmódját („történetséma”, „jelszerűség”, „többértelműség”, „újszerű parabolák”, „komikum” stb.) A perrel és A kastéllyal bizonyítják, de nem történik bár utalás a novellákra, Az átváltozásra, Az ítéletre, nem a Levél apámhoz alaphelyzetet megvitató voltára, nem arra a világra, amelyből a jelszerűség kinőtt; és nem Max Brodra, akinek a Kafka-művek fennmaradása köszönhető. Ezzel szemben megtudjuk: „Az alakok lélektani folyamatainak kidolgozása láthatólag nem tartozik e művek meghatározó ambíciói közé, míg a narrátori szólam nézőpontjának redukciója, lényegében a főhős fókuszához rendelt volta miatt az elbeszélői szólam önértelmező gesztusait feltételező metafiktív elbeszéléstől is szükségszerűen eltávolodik Kafka poétikája.” Gondolom, az idézett szövevénnyel érdemes szembesíteni az „idejétmúlt” Szerb Antal egyetlen, ám világos mondatát: „Az expresszionista próza legnagyobb ígérete Franz Kafka (1883–1925) volt; az egyetlen, akinek sikerült száraz humorú rövid novelláiba és töredékben maradt regényeibe belevinni a világ eredendő kísértetiességét, az ember reménytelen harcát titokzatosan rosszindulatú magasabb hatalmakkal szemben; de Kafka fiatalon meghalt, csak halála után fedezték fel.”

Még jellemzőbbnek vélem Gintli–Schein könyvének Faulkner-fejezetét. William Faulknert, joggal, a modern regénypoétika legjelentősebb megújítói közé sorolják, és ennek megfelelő terjedelemben és mélységben vizsgálják a regényeiben érvényesülő időtapasztalatot, a múlt jelenlétét, a szereplői szólamokat, az idősíkokat, az egyénített tudatfolyamokat, az elbeszélés ritmusát, az időrendet, az eltérő nézőpontokat. A regények és egyes szereplők megnevezése azonban nem teszi anyagszerűvé (tárgyszerűvé) az elemzést, ugyanis minden légüres térben látszik történni. Holott aki olvasta Faulknert, tudja, hogy a legkevésbé sem így van. Hagyományosan (konzervatívul?) ezt a „valamit”, a történések, a figurák közegét az „amerikai Dél”-nek szokták mondani. Ebben az okos elemzésben erről nincs szó, az a bizonyos amerikai Dél, a fehérek és feketék kevert világa meg sem említődik.

Van, aki egészében jól jár Az irodalom rövid történetében. Például a tragikus sorsú, halála után évtizedekkel világhírre jutott Mihail Bulgakov. A Mester és Margarita elemzője nem igyekszik elnyomni olvasói élményét, elfeledni, amit a mű és az író életéről tud, a tanult módszer és annak alkalmazása arányosan valósul meg négy könyvoldalon. („Tanult kollégám” – mondaná Deed bíró a népszerű angol tévésorozatban...) Hasonló jó történik Radnóti Miklós irodalomtörténeti értékelésében, emberi sors és lírai életmű nem választatik el egymástól, és ez ilyen kiemelt, pontos szentenciában is testet ölt: „A megsemmisülés tudatában végigvitt feladat erkölcsi teljesítménye beivódik a szövegek hatásába.” A Razglednicákhoz kapcsolódik a mondat, de Radnóti ma is méltán szeretett-becsült költészetének egészére érvényes.

A vers élvezete győzött, úgy gondolom, a steril esztétizáláson, a kipreparált szervek laboratóriumi gyakorlatán akkor is, amikor Szabó Lőrinc szerepét emelik ki, magyarázzák a magyar modernség költészetében. Két hosszabb (al)fejezetben is találkozhatunk a Kalibán, a Te meg a világ, illetve a Tücsökzene szerzőjével; de vajon kihagyhatók-e a pályaképből, a magyar líratörténetből A huszonhatodik év szonettjei?

 

Újrakanonizálás

A Móricz Zsigmond helyét, mai olvasatát adó fejezetben fordul elő Kulcsár Szabó Ernő neve, de talán nem tévedünk, ha a Gintli–Schein 20. századi magyar irodalmát érintő részeiben másutt is a KSZE-féle újrakanonizálási törekvések (irányelvek?) visszhangját véljük felfedezni. Valószínű, hogy a korábbi Móricz-értékelésekhez viszonyítva a „másságot” kereső magyarázat során (itt „ideologikusnak” nevezett) értékek is elvesztődnek, ám olyan fontos megállapítás kerül középpontba, amit valóban érdemes kiemelni: a Móricz-próza talán legnagyobb teljesítményének nevezett nyelvi intenzitás, „amely elsősorban a párbeszéd és a szabad függő beszéd révén valósul meg”. (A szerzők preferenciáihoz igazodva, de attól függetlenül is, meg lehetett volna jegyezni: Esterházy Péter, a kortárs magyar próza új hangú személyisége írt kitűnő méltató esszét Móricz Zsigmondról.) Ady Endre „újrakanonizálása” meggyőződésem szerint sokkal vitathatóbb; kultusz és ellenkultusz ide vagy oda, Ady „szobrát” aligha sikerül ledönteni a magyar irodalmi tudatban – szerencsére, mondom én.

Gondolom, az újrakanonizálási szándéknak esett áldozatul Tersánszky Józsi Jenő és Tamási Áron, velük a sajátos hangulatú magyar kalandregény, illetve egy-egy eredeti, táj- és emberfüggő változat; a Tamási-novella pedig újításként, „poétikai gesztusként” is elemezhető lett volna (anélkül, hogy a szerzők a Székely himnusz közelében találták volna magukat). Igaz, a Krúdy-novellák szerelmesei hasonlóképpen megrövidítettnek érezhetik magukat, a regények árnyékában alig esik fény rájuk. Mint ahogy Kosztolányit sem elég a Pacsirtával, az Aranysárkánnyal, az Édes Annával és az Esti Kornéllal jellemezni; hol maradt egyedülálló lírai publicisztikája? (Ja persze, a publicisztika nem irodalmi műfaj – lásd Ady korlátozott tárgyalását, Bálint György száműzetését.)

A mához közeledve, egyre jobban húsba, eleven húsba vágó kérdések jelennek meg. Gintli–Schein becsületére legyen mondva, nem kerülik meg például a mostanában újra és újra vitát generáló – mert megkerülhetetlen! – illyési életművet. Illyés Gyula irodalompolitikai és lényegében politikai szerepe, szerepvállalása nemzeti (sors)kérdésekben nyilvánvalóan megosztja a politikai pártok, csoportok által manipulált irodalmi közvéleményt, sajtót. Azt gondolom, Az irodalom rövid történetében érdem szerint jut kiemelt hely a Puszták népének, a pálya második feléhez tartozó versek közül pedig A reformáció genfi emlékműve előtt és a Bartók címűnek (ha nem is elemzésig menően) – a Kézfogások mint korjelző verskötet viszont nem kerül szóba. Az Egy mondat a zsarnokságról pedig az „újrakanonizálás” egyik nagy vesztese, egy történelmietlen, súlyosan – negatíve – elfogult olvasat, kései politikai manipuláció áldozata lesz; azt hiszem, erős túlzás az ötvenes évek magyarországi és kelet-közép-európai hangulatát igenis katartikusan kifejező Illyés-verset (amely nem akármilyen poétikai teljesítmény!) tiszteletre és szeretetre méltó ifjabb kortársunk, Márton László mai ellenversével „elintézni”.

A József Attila-fejezet elején olvassuk a következő – Gintli és Schein vállalkozásának egészére nézve meggondolkoztató – mondatokat: „Az interpretáció természetéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a szelektálás és az összefüggések tételezése, s ezek hatása nyomán az értelmezés szükségszerűen némiképp egyszerűbb képet mutat a szövegek nehezen átfogható sokféleségénél. Éppen ezért minden értelmezésnek törekednie kell arra, hogy tisztán lássa saját illetékességének határait.” Hiteles értelmezésekre támaszkodva, „jó jegyet” kapnak Gintliék prezentálásában József Attila létértelmező versei – annál rosszabbul jár Juhász Ferenc, akit már 1953-ban „a költői szerepzavarból fakadó nyelvi problémák tudatosulásá”-val szembesítenek, és ebben a szembesítésben tulajdonképpen mindvégig Juhász húzza a rövidebbet (mármint az új irodalomtörténetben), el egészen a közelmúltig, amit így jelenítenek meg: „A 90-es évek kritikáiban több alkalommal megfogalmazódott a kérdés, van-e bármi e folytonos kiterjesztésen, a totalitás eszméjén kívül, amit Juhász Ferenc verseiben az olvasónak meg kell értenie.” A szerzőknek nincs szeme-füle A tékozló ország, A szarvassá változott fiú nem csupán történelmi-közösségi, hanem egyúttal poétikai sodrásához, versbeszéd-újító voltához. Nagy László valamivel jobb bánásmódban részesül, ám győztes ő sem lehet ebben a rövid irodalomtörténeti összefoglalásban.

A nyertesek oldalára – nyilván megérdemelten – elsősorban Pilinszky János (a lírában) és Mészöly Miklós (a prózában) kerül. Mindkét alkotó nem csupán saját műveivel, hanem a fiatalabbak vers- és prózanyelvére gyakorolt hatásával emelkedik ki a kortársak közül. Mészöly Saulusa, a Pontos történetek útközben, a Film írójaként idéztetik meg. Teljes egyetértéssel idézhetjük „a mondatok viselkedéséről” adott jellemzést: „E töredékes, elhallgatásokkal teli, bámulatos ökonómiával megírt szövegek a korra és a tájra oly jellemző félelmek, hárítások, gyanakvások bonyolult és közvetlenül valószínűleg elbeszélhetetlen tapasztalati világának hangzó fragmentumai. Mészöly e nyelvi és tapasztalati világnak Móricz Zsigmond mellett talán a legmesteribb újraalkotója irodalmunkban. A megújuló magyar próza nyelvi, poétikai tudatosságában nála lép ismét párbeszédbe a kortárs európai irodalmak legjobbjaival, és a Pontos történetek útközben a nyelvi tudatosságnak ezen a magas szintjén hódítja vissza a reflektált történetszerűséget.”

 

Kortársakról (Szeretettek, nem szeretettek)

Az európai irodalom története második (1760–1925) kötetének záró részét így vezeti fel Babits: „De én, ahogy mondtam itt már, nem írok irodalomtörténetet. Nem adom élő írók neveinek fölsorolását, mely akaratlan is értékelés volna, s melyet minden pillanatban megcáfolhatna az idő. Nem beszélek irányokról sem, oly korban, mikor az irodalmi irányokat alig lehet megkülönböztetni a politikai irányoktól.” Szerb Antal bátrabb volt nála, mind a világ-, mind a magyar irodalom történeti áttekintésében: nemcsak a fiatal, hanem „a férfi Babits”-ot is mérlegre tette, de Füst Milánt is (természetesen Móricz Zsigmond és Kosztolányi mellett), volt érdemi szava Szép Ernőről, Tersánszkyról, Karinthy Frigyesről, Molnár Ferencről, Bánffy Miklósról, Kassák Lajosról, Szabó Dezsőről (és a kor jelentős intézményeiről, folyóiratairól, már Németh László Tanujáról is); bár rövid, megállapításaiban azonban ma is figyelemre méltó fejezetben szól az „utódállamok” magyar irodalmáról. (Emlékeztetőül egy-két idézet Szerb Antaltól, 1934-ből; a Pásztortűzről: „itt tanult járni az erdélyi irodalom”; „A Szépmíves Céh megalakulása talán a legfontosabb dátum az új Erdély irodalomtörténetében.”; „Marosvécs kapuin belül megszűnik jobboldal és baloldal, mely az anyaországban összehangolhatatlanul kétfelé vágja a lelkeket, világnézetek és hitek ebben a harmóniában állnak egymás mellett, mint ahogy hajdan a tordai országgyűlés kívánta, és ahogy álltak az erdélyi fejedelemség nagy napjaiban.”; a baloldalinak tudott Korunkról, „melyet Gaál Gábor kitűnő szociológiai orgánummá fejlesztett. Az irodalommal ez a lap keveset foglalkozik és akkor is inkább a külföldi termésnek nyújt teret.”)*

Gintli Tibor és Schein Gábor felvállalta a kortársakat is – kiemelésekkel – rangsorolni. (Ezt a legkevésbé az kifogásolhatja, aki Láng Gusztávval közösen közel négy évtizeddel ezelőtt „jósolni” mert a romániai magyar irodalom akkori fiataljairól, így Páskándi Gézáról, Lászlóffy Aladárról, Szilágyi Domokosról, Hervay Gizelláról, Palocsayról, Királyról, Farkas Árpádról, a prózában Erdélyben úttörő Veress Zoltánról, Bálint Tiborról, Szilágyi Istvánról, Bodor Ádámról, [Köntös] Szabó Zoltánról, Kocsis Istvánról, Pusztai Jánosról.) Az irodalom rövid történetének utolsó 72 oldala akár külön is vizsgálható kísérlet a hetvenes évek végétől máig ívelő, a tárgyalt szerzők többségét tekintve nyilván mozgásban lévő magyar irodalomnak az elemzésére, a mozgásirányok és a maradandó művek „kanonizálására”. Weöres Sándor, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes irányának (irályának) valamiképpen a folytatói állnak Gintli és Schein költészeti érdeklődésének középpontjában. A főszereplők: Tandori Dezső, Petri György, Várady Szabolcs, Orbán Ottó, Baka István, Oravecz Imre, Tolnai Ottó, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Marno János, Rakovszky Zsuzsa, Szijj Ferenc, Borbély Szilárd, Kemény István, Tóth Krisztina, Térey János. (A két erdélyiről, Szőcs Gézáról és Kovács András Ferencről, „helyezésükről” majd később.) Hogy kik az innen hiányzók? Természetesen az Illyés Gyula, Nagy László, Csoóri Sándor „vonalán” elhelyezhetők, tehát Nagy Gáspár, az egykori „kilencek”, mindenekelőtt Utassy József. De Bertók László, Fehér Ferenc, Tőzsér Árpád, Buda Ferenc, Gál Sándor, Zalán Tibor is. Ha „rövid” a történet, én alighanem a legutóbb „prima primissimáért” versengő Tandorinak és Parti Nagynak biztosítottam volna külön fejezetet, már csak a több-műfajúság okán is. És persze Tolnai Ottónak – nyilvánvalóan kiegészítve Szilágyi Domokossal és Lászlóffy Aladárral s a versben-prózában-drámában jelentős életművet ránk hagyott Páskándi Gézával. Helyesbítve, kiegészítve Gintli–Schein mondatát, amely így hangzik: „A neoavantgárd irodalmi hatása a 80-as évekig csupán a költészetben jelentkezett, olyan jelentős alkotók munkáiban, mint Tandori Dezső, Tolnai Ottó (1940) és Papp Tibor (1936).” És – írjuk ide nyomatékosan – hol marad a Kormányeltörésben költője, a Vajdaságból Svédországba költözött Domonkos István? S az egykori amerikaiak, András Sándor, Bakucz József, Kemenes Géfin László? Egyáltalán: a Magyarország határaitól nyugatra került alkotók? (Én a jelentős hiányzók, a magyar irodalmi köztudatba be sem került fontos szerzők közé sorolnám a londoni Siklós Istvánt is.) A prózai vonulat Lengyel Péterrel, Szilágyi Istvánnal, Konrád Györggyel, Hajnóczy Péterrel, Grendel Lajossal, Nádas Péterrel, Kertész Imrével, Esterházy Péterrel, Spiró Györggyel, Krasznahorkai Lászlóval, Bodor Ádámmal, Tar Sándorral, Závada Pállal és Márton Lászlóval van képviselve. Nem kezdek új hiánylistába – a külön említendő erdélyieken kívül csak a délvidéki (jellegzetesen jugoszláviai?) Gion Nándor nevét jegyzem ide.

És még valamit, a szeretettek és nem szeretettek (elfeledtek?) továbbgondolásaként. Furcsállom ugyan, hogy egy bármilyen rövid irodalomtörténetben nincsenek bibliográfiai utalások (legalább az irodalomtörténeti-kritikai hivatkozások valahol történő jelölését elvárná az ember), de ennél sokkal furcsábbnak vélem a „válogatást”, annak eldöntését, hogy kit névvel, kit név nélkül idéznek a szerzők (illetve csak utalnak rájuk), kritikai állásfoglalásuk okán, és hogy kik maradnak a múlt homályában, Gintli–Schein süllyesztőjében. Természetesen helyénvaló Lukács György jelenléte, örülök egy utalásnak Balassa Péterre, értem a Szegedy-Maszákra, Margócsy Istvánra vagy Tverdota Györgyre történő hivatkozást, ám meglepődve tanulok (ebben a kivételes környezetben) egy új nevet, Térey János Paulusa kapcsán a Jászberényi Józsefét. Egy olyan könyvben, ahol nem tudnak Domokos Mátyásról, és ahol úgy írnak a magyar neoavantgárdról, hogy eszükbe sem jut Bori Imre irodalomtörténészi-kritikusi szerepének méltatása. (Hasonló, jóllehet nem ennyire aránytalan a 20. századi irodalompolitikában szóba hozni Aczél Györgyöt, Horváth Mártont, említetlenül hagyni viszont Hatvany Lajost, Fenyő Miksát, Bánffy Miklóst, Kós Károlyt, Gaál Gábort.)

 

Erdélyből nézve (Hol vagyunk mi?)

Az utóbbi nevek, megjegyzések elárulják, hogy Gintli Tibor és Schein Gábor irodalomtörténetének kritikus olvasója nem tudja, de nem is akarja levenni erdélyi szemüvegét. Annak ellenére nem, hogy örömmel állapítja meg, a sokat bírált szerzők könyvükben nem alakítottak ki egy „határon túli” gettót, a struktúra szerint a magyar irodalom egészében gondolkoznak.

De valóban az egészben? Merthogy az „egészen” belül kissé aránytalan mindössze négy fejezetecskében (Sütő András, Szilágyi István, Szőcs Géza, Kovács András Ferenc) találkozni erdélyi szerzőkkel, és a már említett – néhol botrányosan! – kihagyottak (Bánffy Miklós, Tamási Áron, Dsida Jenő, Kuncz Aladár, Kós Károly, Karácsony Benő, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Bálint Tibor) mellett hiába keresni a Reményik Sándor, Áprily Lajos, Horváth Imre, Szabédi László, Bajor Andor, Kányádi Sándor, Szabó Gyula, Méliusz József, Csiki László, Markó Béla, Láng Zsolt vagy Visky András nevét. Nem csupán a nevekről van szó. Hanem irodalomtörténetinek minősülő teljesítményekről, poétikailag értékelendő újításokról, „poétikai gesztusokról”. Méltatlan „nagyvonalúsággal” kerül felsorolásba Gintlinél és Scheinnál a drámaíró Székely János és Páskándi Géza (költői és prózaírói létük itt feledésbe merül); Sütő András is csak úgy írt prózát (miként Tamási Áron is!), hogy Szilágyi István szakíthasson az említetteknek az erdélyi prózában addig „töretlenül érvényesülő ábrázolási elveivel”. Szilágyi István állítólag egyetlen regényt írt, még 1975-ben (a Kő hull apadó kútba kiemelése persze jogos) – miközben Spiró György vagy Márton László jó néhányat. A Zokogó majom, Bálint Tibor több nyelvre lefordított kiváló nagyregénye nem született meg 1969-ben, novellái, karcolatai, miniatűr esszéi ugyancsak nem léteznek. Ilyen szövegkörnyezetben nem nagy dicsőség elismerést kapni Szőcs Gézának és Kovács András Ferencnek. Költői rangjuk természetesen nem kérdőjelezhető meg, de ahol „az erdélyi magyar költészet megújításához” egyedül Szőcs Géza járult hozzá, és az 1962-ben Forrás-kötetével jelentkező, szabad verseivel berobbanó Lászlóffy Aladárnak ugyanúgy nincs tere, mint Szilágyi Domokosnak, a Búcsú a trópusoktól (1969) Erdélyben alighanem páratlan költőjének – ott az irodalomtörténeti ítéletek alighanem megkérdőjelezhetők. KAF (Kovács András Ferenc) elismerése is akkor volna hitelesebb, ha mellette szó kerülne a már angol nyelvterületen is egyre inkább jelen lévő Visky Andrásról, drámái mellett verseiről. No és persze mindenekelőtt Kányádi Sándorról, akit korántsem csak Kossuth-díja minősít a mai magyar (teljes!) lírában…

Erdélyből, de akár Kelet-Közép-Európából nézve, azt is szóvá kell tennünk, hogy Gintli–Schein számára nem létezik a román irodalom. Még a franciává lett Tzara vagy Ionesco úgy-ahogy, de Caragialétól (a világszerte, Magyarországon is nagy sikerrel játszott Elveszett levél szerzőjétől) a kitűnő költőig, Nichita Stănescuig (akit többek közt Szilágyi Domokos fordított magyarra) és a napjainkban Európa-szerte sikeres (magyarul is, Csiki László által megszólaltatott) bukaresti prózaíróig, Mircea Cărtărescuig senkiről nem tudnak – innen, a szomszédságból.

 

Mi tartozik az irodalomtörténetre?

Hol a határ (van-e határ) egy kompendium, résztanulmányok sora (lásd a Szegedy-Maszák szerkesztette köteteket), egy lexikon és egy irodalomtörténeti kézikönyv között? Bizonyára van, mint ahogy van, lehetséges az átjárás is. Gintli Tibor és Schein Gábor néha átlépi ezeket a határokat, döntően azonban poétikatörténetet ír. Ha jelzik ezt a szándékukat, jóval kevesebb és kevésbé heves bírálatban részesülhetnének. Akár Budapestről, akár Kolozsvárról címezve nekik – jelentős vállalkozásuknak – a kritikát.

És még valami: lehet, hogy ma „trendibb” abszolút magabiztosan ítéletet mondani, a „mai olvasó” nevében nyilatkozni, de talán még mindig rokonszenvesebb a Babits magatartása. Ő ugyanis így fejezte be Az európai irodalom történetét: „Hadd álljanak a kérdések eldöntetlenül; az is, amit Bernard Shaw kérdez, egy darabjának előszavában, önmagáról beszélve és a darabról: »Nagyobb-e Shakespeare-nél?«”

 


+ betűméret | - betűméret