stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 November

Feljegyzések egy török bordélyházból (novella)


Philip Ó Cealláigh

(Notes from a Turkish Whorehouse)

 Felhoztam, vissza, a szobámba. Jól nézett ki. Végre hozzá akartam látni.

– Negyvenmillió.

– Harminc.

– Jól van. Most.

– Utána.

– Most.

A képernyőn mindig utána fizetnek. De az a képernyő. Odaadtam neki húsz dollárt, ami körülbelül harmincmillió török líra. Rövid fejszámolást végzett, majd jelezte, hogy tennie kell egy rövid sétát, ellenőrizni, nem hamis-e, vagyis ellenőrizni, hogy most szálltam-e le a falvédőről.

– Rendben van – mondtam –, ha nem tetszik, add vissza.

Úgy döntött, hogy tetszik.

Az egész jelenet pantomimmutatvány volt – az egyetlen szó, amit tudott angolul, ez volt: pénz –, egészen addig, amikor kiejtettem a város nevét, ahol voltunk, és rámutattam.

– Azerbajdzsán – mondta.

Ezután oroszul beszéltünk. Hét nyelvet beszélek – hatot rosszul. Amikor sokáig van távol otthonról, az ember sok mindent felszed. Oroszul jól el lehet boldogulni a kurvákkal Törökországban. Nagyrészt a volt szovjet államokból jönnek: kereslet, kínálat.

– Az összes pénzemet oda kell adjam a stricimnek – mondta. – Adj ötmilliót csak nekem.

– Rendben. Ha jó lesz.

– Az lesz. Add ide most.

– Utána.

– Most.

Az utcán láttam meg azelőtt való nap. Úgy nézett ki pont, mint a görög lány. Sötét haj, enyhén ferde szemek, ugyanaz a kicsi, kemény test. Felkínálta magát, és a mellcsontom alatt egy izom idegesen összerándult, mint a lelapuló macska ugrás előtt, de törökül meg voltam bénulva, és csendes pánik lett úrrá rajtam, ahogy fényes nappal a boltosok ránk bámultak. Megrántotta a fejét, és továbbállt. Világos volt, hogy az idejét pocsékolja velem. Visszamentem a szobámba, és fel-alá járkáltam. Mennyit adjak neki? A nullák hosszú füzére a bankjegyeken teljesen összezavart. Ő húsból volt, ez meg papírból. Megkaphatta felőlem az egészet. Fogat mostam, és szartam. Amikor húztam vissza a nadrágom, leszakadt a felső gombom. Nem volt övem, így hát szó szerint úgy futottam egy nő után, hogy közben ejtettem el a gatyámat.

Egész nap és éjjel kerestem a fél városban zsebre vágott kézzel, hogy magamon tartsam a nadrágom. Hajnaltájt a kupibárban kötöttem ki, és oroszul csevegtem grúziai, azerbajdzsáni, moldovai és ukrajnai lányokkal. De addigra már be voltam rúgva, és ki voltam merülve, és beszélgetésnél többre nem futotta tőlem.

– Telik az idő – mondta.

Levetkőzött, ledőlt az ágyra, és széttette a lábát, mintha arra várna, hogy egyenesen beléje landoljak.

Nagy kellett volna legyen és ronda és szétkúrt. De feszesnek nézett ki és ápoltnak. Szeméremszőrzete rövid volt, csak egy árnyék. A lapostetűt kizárhattam. A muzulmánok nagyon tiszták. Feküdt, kicsit feltámasztotta magát, dús fekete haja szétterült a fehér párnán. Úgy éreztem magam, mint egy szultán, ahogy álltam fölötte a boxeralsómban.

– Emlékeztetsz valakire.

– Lássunk munkához – mondta.

Melléje heveredtem.

– Bocs – mondtam –, én előjátékhoz vagyok szokva.

Bőre puha volt és illatos. Rózsaszirmok. Háremem összes illatos virága közül téged választottalak ma este. Felhúztam a gumit. Úgy nyögdécselt és sóhajtozott, mintha valami nagy csődör lennék, de amikor észrevette, hogy csöppet sem sietős, rögtön panaszkodóra fogta:

– Fejezd már be! Telik az idő!

Sokat kellett még tanulnom az alkudozásról. Épp mazsolát csipegetett, amikor felcsípett, így hát benyúltam a barna papírtasakba, belemarkoltam és a szájába ürítettem. Ez elhallgattatta. Egy időre.

– Telik az idő!

A királyságom lejárt. Befejeztem.

Beszaladt a fürdőbe. Hallottam a zuhanyt. Visszajött, megtörölközött a lába között és a nedves törölközőt az ágyra dobta. Kivette a cigarettát az ujjaim közül és szívta, mialatt a tükör előtt kifésülte pompázatos haját, előkészülve a következőre. Hátulról néztem. Adtam neki néhány szál cigarettát, és ő hagyott egy kupac mazsolát az éjjeliszekrényemen.

Ez volt az első kóstolóm Sabilából.

A görög lány, még Szalonikiben, mindig a törökökről beszélt. Most itt voltam a Fekete-tenger partján egy kupibárban, és a falon ott volt Atatürk. Azt mondták, a városban nincs az égvilágon semmi látnivaló, így hát idejöttem, és bűzlöttek a halkonzervgyárak, de senki sem próbált szőnyeget eladni nekem. A kupibár kívülről elég normálisnak nézett ki. Vagyis lepattant volt, rosszul megvilágított, és bent néhány unatkozó pali üldögélt. A nők az ablak mögött ültek, mely az utca felé le volt redőnyözve. Nyugodtan elsétálhattál előtte, és nem jöttél rá, micsoda. Oda szoktam járni és Atatürk alá telepedni. Musztafa Kemál mindenki Papája volt. Mindenre volt egy jótanácsa. Hogyha azt mondta volna nekik, hogy mossanak kezet evés előtt, biztosan jelmondatot faragnak belőle, és kiteszik a kép alá.

Összebarátkoztam Yakuppal, a pincérrel. Egy bárban dolgozott azon a nyáron az égei-tengeri parton. Rengeteg turista volt arrafelé. A brit és német csajok ingyen dugtak a törökökkel, komolyan aláásva így egy gazdasági ágat.

– De nekem mondd, te öreg! Menj el!

Harminchétéves, elvált, kopaszodó, alacsony, és nem tudja megengedni magának a jó húszdolláros lányokat a házban. Amit megfizethetett volna, az egy retkes kétdolláros kúrás a sétány mentén, így inkább lemondott róla.

Egy nap megkérdeztem:

– Yakup, mit írsz mindig, amikor idejövök?

Megmutatta a jegyzeteit. Azt mondta, „tréfás történeteket” ír.

– Nézek – mondta körbemutatva. – Hallgatok. Leírom.

Feljegyzések egy török bordélyházból! – gondoltam. Jó cím. Zaftos, mégis dosztojevszkijes. Megéri, hogy az ember írjon egy történetet csak egy ilyen cím kedvéért. Még hasznát vehetem.

Viccelődni kezdett arról, hogy meggazdagszik, megnyeri a Nobel-díjat, és meghívja a lányokat egy sétára a jachtján. Mégis tiszteltem. Ott volt, ahol volt, és megírta. Valahányszor szélcsend állt be, ott ült és írt, bedobott valami újat a lábosba, és megkavarta.

Én is ugyanezt csináltam. A románc csontjait nem könnyű elkaparni, így az enyémeket lassú tűzre tettem. A regényemet.

Megjött a tél, ömlött az eső a Fekete-tenger felől, a bárkák mind ki voltak kötve, és a halászok esőtől maszatos ablakok mögött ültek, a bajuszukat pödörgették, triktrakot játszottak, cigarettáztak és ittak és apró homokórákból teáztak, és én ott voltam a bérelt parkettás szobámban, mindennap felkeltem, és szépséges, táncoló lejtésű prózát írtam, vödörszám ittam a teát, fel-le járva, ahogy fejemben a világ ragyogóvá, sugárzóvá vált és szikrákat vetett – majd leülve újra a sorokért, melyek ömlöttek, és még engem, az írójukat is megleptek. De ez volt a dolog öröme, nem én voltam az alkotó. Nem én kalapáltam ki őket, harapófogóval cibálva elő a kelletlen anyagot. Egy mágikus energia vezetéke voltam. Megszállt, azért voltam ott, hogy kiszabadítsam magamból, hogy átadjam – hogy kihordjam. Az árukihordó. Felajzott voltam és alázatos. Szentséges idő volt.

Szexben sem volt hiány, és ez szabaddá tett az emelkedettebb dolgokra. Lotyókkal lógtam, hetérákkal hetyegtem, örömlányokat ölelgettem, kurvákkal keféltem, ringyókkal, rimákkal kúrtam rogyásig. Fiatalok voltak, tiszták és jutányosak.

Sabilából sosem volt elég. A testi hasonlósága volt a görög lányhoz és a jellemében valami, a mozgékonysága és a humora, az az áthatolhatatlan keménység a bőre alatt, ami teljesen levett a lábamról. Álmaimban Sabila és a görög lány összemosódtak. Kibogozhattam volna, persze, használhattam volna az eszemet, ahelyett hogy felébredek és sírok minden alkalommal, de a rációra ráértem még. A regény majdnem kész volt. Tudtam, hogy túl sokat kefélek, és ebben az ütemben nemsokára elfogy a pénzem, de nem akartam megakasztani a ritmust. Minden reggel felkeltem, kávét főztem, tojtam, és máris ömlöttek a szavak. Még egy csokor verset is összehoztam.

Kidolgoztam egy rendszert, amellyel a lehető legtöbbet kaptam Sabilából és ő is belőlem. Egy dollárt fizettem neki minden együtt töltött két percért. Szerepet cseréltünk. Ő nézte az órát az éjjeliszekrényen.

– Lassan! – suttogta.

– Jézus! – mondtam én, amikor megláttam, mit hoztam össze. – Telik az idő!

Minden a legnagyobb rendben ment egészen addig, amíg minden mindenestől el nem romlott.

A következő történt. A haját fésülte a tükör előtt, megszakítás nélkül csevegve, ahogy mindig szokott előtte és utána, valami sületlenséget arról, hogy a férjének mekkora autója van, és egy szép nap majd hazaviszi, én pedig mentem, hogy kivegyem a dugihelyről a negyven perce árát, de egy árva fityinget sem találtam. Egyik alkudozó hugicája a földszintről szépen megfürösztött. Hogyha hullarészeg vagy is, sose aludj el, mielőtt el nem megy a nő. Mindig kísérd ki az ajtón. Szórakozást akartam, hát most megkaptam. Egyetlen epifániás középkori pillanatra megkísértett a gondolat, hogy egy rakás kurvát izélni nap mint nap tulajdonképpen GONOSZ CSELEKEDET, és ez most Isten büntetése. Bűntudatom támadt. A pénztelenség sokkja volt. Volt még egy kevés a bankban, arra elég, hogy elhagyjam az országot. Több semmi. Visszamentem a szobába. Még mindig ott csicsergett. Arról, hogy mennyire szereti a mézbe áztatott diót.

– Sabila, holnap kell kifizesselek.

Megállt, félúton a fésűvel. A mosoly kiesett a szeméből, majd lepottyant a szájáról is.

– JahacsomojagyengiszejeCSASZ! (AkaromapénzemetMOST!)

Elmagyaráztam a helyzetet. Toppantott, és sziszegett valamit a foga között. Persze jött egy adag színes nyelvezet. Szórakoztatónak találtam addig, amíg végig nem mért a szemeivel, melyek most ferdébbek voltak, mint valaha, csillogó feketék, mint a nedves szén, és a mutatóujját lassan végighúzta az ágyékomtól a mellcsontomig.

– A barátom ki fog hasítani, mint egy halat!

Fogalmam sem volt semmilyen barátról vagy férjről vagy striciről vagy arról, hogy hárman voltak-e egy személyben, mint a Szentháromság, de be kell vallanom, hogy erre majd összetojtam magam.

– Azt hittem, barátok vagyunk! Hová tetted az arany szívedet?

Erre ökölbe szorította a kacsóját, és a kicsi lábával toppantott a padlón:

– Ingyen nem baszok!

Vicces kellett volna legyen, de nem volt az. Próbáltam magyarázkodni, de a kicsi számológépagya nem értette azt, hogy „később”. Semmi kétség, kész volt rá, hogy bármilyen csúnya dolgot hozzon rám.

– Megkapod a pénzed. Csak most nincs nálam.

– ADD! IDE! A PÉNZEMET! MOST! RÖGTÖN!

– Nézz ide – mondtam, reszkető kézzel kinyitva a pénztárcámat. – Nézd meg ezt. Olyan, mint egy darab műanyag. De ez nyugati technológia. Mágia. Beteszem egy lyukba a falban, és jön a pénz. Úgyhogy semmi szükség erre a csúnya beszédre. Ha nem tudsz holnapig várni, lemegyünk együtt, és mindjárt megkapod a pénzedet.

Ez egy kicsit lecsillapította.

– Telik az idő! – morogta, és felvette a kabátját.

Ezt már elég rég nem hallottam.

Lementünk a falépcsőn, balra, majd jobbra, végig az Atatürk Caddesin, egyenesen a tengerparti sétányra a lehengerlő só- és halbél-bűzével és a dokkok daruinak az égre kirajzolódó fekete kontűrjével.

Betettem a kártyát a falba.

– Telik az idő!

Beütöttem a számot, és kikértem az összvagyonom. Nem mintha ez a rohadt kicsi kurva egy centtel is többet látna belőle. Tanulja meg, hogyan bánjon a kuncsaftjaival.

Hideg volt. Dörzsölgettem a kezem. A gép berregett és kattogott, üzenetek röpködtek az éteren keresztül egyik számítógéphálózattól a másikig, a globális bank- és informatizált technológia nagyobb dicsőségére, mely most segítségemre siet a szorongattatás órájában.

AZ ÖN BANKJA A KÉRÉST VISSZAUTASÍTOTTA. KÉRJÜK, VEGYE KI A KÁRTYÁJÁT

Visszadugtam a kártyát és egy szerényebb összeget kértem. Ugyanaz a szar.

– Tudod, Sabila, ez a rendszer több számítógépes hálózat közti kommunikáción alapul, melyek több bankrendszert kötnek össze, és tudod, milyenek a számítógépek, néha a kapcsolat nem működik, de ez csak ideiglenes. Ez nem azt jelenti, hogy nincs pénzem. Csak azt, hogy ebben a pillanatban nem tudom kivenni. Kérlek, próbáld megérteni.

A teste megrándult, végigvonaglott dühében, és a kis lábtoppantásban érte el csúcspontját. Megint jött az obszcén szöveg a földre kiontott beleimről.

– Jól van, jól van. Ebből elég. Hogyha nem bízol bennem annyira, hogy rohadt húsz dollárt hitelezzél holnapig, menjünk vissza a házba, és adok valamit.

– Telik az idő!

Ezt tudtam. Minden alkalommal, ahányszor belenéztem a tükörbe. És még mindig nem publikáltam semmit.

Visszamentünk a házba, de nem volt ott semmi, csak kacatok. Még az óra is szart ért az ágy mellett. Felajánlottam neki egy régi rádiót, ami a tulajé volt. Még az egyetlen pár nadrágomat is felkínáltam.

– Ha! A lányok úgy hívnak, a pasas a lecsúszott nadrággal.

És én még abban reménykedtem, hogy valamelyikük felvarrja.

– Mi ez az izé, amit mindig írsz? – kérdezte, kezébe véve felbecsülhetetlen jegyzetfüzeteimet az asztalról.

– Hagyd azt. Értéktelen.

Begyömöszölte a regényemet s a verseimet a hátizsákjába, amelyet azután nem tudott becipzározni. Közben végig mondogatta:

– Ingyen nem baszok! Ingyen nem baszok!

– Miért viszed el?

– Mert nem akarod, hogy elvigyem! Ha!

És elment mindennel, amit csak írtam, mióta idejöttem ebbe a városba. Nem volt másik példány.

Kinyitottam egy üveg vodkát, hátha helyrehoz, de mire a végére értem, készen lettem volna megkéselni a strici-férj-barátját. Szerencsére megcsúsztam a szőnyegen, és bevertem az orrom az íróasztalba. Fogtam egy kis vécépapírt és belegyömöszöltem, majd hátrahajtottam a fejem. Úgy aludtam el, a székben.

Másnap nagyon korán ébredtem, és elmentem a pénzautomatához. Úgy éreztem magam, mint egy madárijesztő, melynek adnak egy lelket, és elküldik, hogy bejárja a világ ronda helyeit. Senki sem volt még fenn, csak egy reumás utcaseprő, aki lassított felvételbe illő mozdulatokkal söprögetett, és minden szomorú volt és fájdalmas. Hideg szél támadt a Fekete-tenger felől, csípte a szemem, és könnyeztetett. Jól nézett volna ki a National Geographicben: „Virradat Törökország távoli fekete-tengeri partjai fölött”, statisztikákkal a szardíniákról. De számomra szarul nézett ki, ennyi. És a hülye sirályok csak tovább rontottak a helyzeten. Ahogy megadtam a számomat, páran lecsaptak egy műanyagdobozra. Akkorák voltak, mint valami libák. Néhány ilyen madár nyugodtan meg tudna ölni egy embert. Még szerencse, hogy megelégedtek a haldarabkákkal.

Aztán barátságos dorombolás a gépemből, a kiszámolt ropogós papírpénz szívet melengető muzsikája. Beszívtam a hínárszagú tengeri levegőt, melyet guanó és rég lejárt szavatosságú dolgok fűszereztek.

SZÍVESKEDJÉK KIVENNI A KÁRTYÁJÁT

Kivettem.

SZÍVESKEDJÉK ELVENNI A PÉNZÉT

Rámosolyogtam a sirályokra.

A müezzin kihirdette a hajnalt. Hangja recsegőn és kornyikálva terjedt szét a minaret hangszóróiból. Hányszor elátkoztam, amikor felébresztett, de most olyan szépen csilingelt megváltásom percében. Megálltam a mecset lépcsőin. A belseje meleg mesterséges fényben ragyogott. Néhány férfi volt a szőnyegeken, akik azzal kezdték a napot, hogy megnyitották szívüket, és megköszönték Istennek, hogy élnek. S én máris oldottam ki a cipőfűzőm, húztam le a cipőm. Bent voltam, térden, homlokom a szőnyegen. Ez az! Földig! Nektek, katolikusoknak fogalmatok sincs semmiről! Talán a másnaposság volt, a pénz, a felkelő nap, mely száműzte a reménytelen molyrágta hajnalt, de könnyes volt az arcom. Hadd legyek nyomorult, hogy felemelhessen újra a te kegyelmed! Lealacsonyítva magam a világegyetem ura előtt és ugyanakkor ujjongva, hogy ő az ÉN pártomon van. Ó feltámasztója feltámadásomnak – újra-felállásomnak –, ó biztosítója erőmnek, ó húsomba csontot tevő! Jó volt, amíg tartott, de akkor az imádkozók közül néhányan méregetni kezdtek. Elég visszafogottak voltak a leborulásaikban, én meg majdnem földre vetettem magam, födetlen fővel. Ráadásul bűzlöttem az italtól, és volt előbőröm. Magamra eszméltem és annak a tudatára, hogy rögtön kitörhet a botrány. Visszavonulót fújtam. Bizonyára nem értenék meg az érzéseimet.

Így hát hazamentem, megtöltöttem a kádat vízzel, és beleültem. Jólesett a forró víz a golyóimon, és kézbe vettem a dolgokat. Függetlennek éreztem magam az emberi bonyodalmaktól. Ráadásul pénzt spóroltam meg.

De késő délután már újra őrjöngtem. Nem találtam Sabilát. A pénz kezdeti lelkesültsége megfakult, és aggódtam a munkámért. Tudtam, milyen egy kis zsoldos kurva, és nem volt kétségem afelől, hogy az utolsó garast is kicsikarná belőlem, ha a leghalványabb fogalma volna arról, milyen fontosak azok a füzetek. Képes volna visszavétetni őket velem, oldalanként, és semmit sem tehettem.

Amikor a müezzin napnyugtát hirdetett, még mindig nem volt semmi fejlemény. Lementem a bárba, és Yakuppal üldögéltem, de túl korán volt még a lányoknak, és azt mondta, nem látta Sabilát. Elmeséltem neki a füzeteimet. Részvétteljesen nézett rám.

– Azt hiszem, hibát követtél el, barátom.

Azok az egyszerű szavak! A szerzői jelenléte volt, a narrátori hangja. Hogyha maga Ámon jóshelye nyilatkozott volna meg, akkor sem lehetett volna világosabb, hogy befürödtem. Nem lenne erőm újrakezdeni a regényt. Azt, ahogy áramlott rajtam keresztül, magamat is meglepve, ahogy a szolgájává tett, nyersen, nyíltan és alázatosan a lejegyzés munkájában, sosem lehetne megismételni. Olyan lenne, mint leülni és rávenni magamat, hogy lenyeljem a tegnapi zabkását hidegen, nagykanállal. Attól, hogy győzködném magam, hogy finom és egészséges, nem csúszna jobban. Nem működne. És az is lehet, hogy nem lesz soha többé egy jó ötletem. Találkozhatnék a múzsával, de nem állna fel. Sabila ellopta a velőmet, itthagyott szegényen és impotensen. Íróként és emberi lényként is le voltam írva, ha nem sikerül visszaszereznem azokat a füzeteket.

Már majdnem éjfél volt, mire megtaláltam az Atatürk Caddesin, ahol először megpillantottam azon az őszi napon. Próbáltam uralkodni magamon. Nem akartam, hogy túlságosan látsszon, mennyire fontosak azok a jegyzetfüzetek. Nem engedhettem meg magamnak. Az utolsó pénzem ott volt a pénztárcámban. Nem volt több.

– Itt van a pénzed, úgyhogy add vissza a könyveimet.

– Nincsenek nálam az irományaid. Majd holnap odaadom őket.

– Most akarom.

– Jól van. Add ide a pénzt.

– A pénzt utána.

– Most!

Ugyanaz a nóta. Megfogott. Odaadtam a pénzt.

– Nem elég. Tegnap telt az idő. Túl sok szó.

Lehámoztam még egy bankjegyet. Ezúttal meglátta a köteget és elmosolyodott. Már újból respektábilis voltam.

– Van idő szexre – mondta, és belém karolt.

– Nem akarok szexet, Sabila. Az irományaimat akarom. Most rögtön.

– Eldobtam őket.

Furcsa hang jött ki a torkomból. Egy ember, akit megfojt egy idegen, csak úgy, mellékesen.

– Tegnap nagyon haragudtam rád – mondta, és az ujjával megfenyegetett. – Rossz vagy!

– Meg tudod találni őket?

– Telik az idő. Kell fizess.

– Utána.

– Most!

Belém karolt, és végigvezetett a sötét sétányon. Megállt, és egy billenőtartályra mutatott.

– Micsoda? Ebbe dobtad bele az irományaimat?

Bólintott.

Beleugrottam, még mielőtt jobban megnéztem volna. Egy pillanatra azt hittem, hogy egy boly patkány közé ugrottam, de valójában macskák voltak, valószínűleg a fél város macskái, és elég gyorsan elkotródtak. A bakancsom megmerült a döglött halak, karton, oszladozó dögök, káposztalevelek, szétázott újságpapír és más bűzlő anyag humuszában. Azt sem tudom, mi volt, de egy biztos, hogy rendkívül magas volt a szerves tartalma. Émelyegtem, és az orromig sem láttam. Előkotortam az öngyújtómat. De nem sokat segített. Volt ott valami papír, de nem az enyém. Ott cuppogtam nyomorultul, a művészet nyomai után kutatva. Eltűnt. Betemette a szar. Vagy soha nem is volt ott.

– Sabila. Könyörgöm. Mondd azt, hogy az irodalom biztonságban van a szobádban. Megbocsátok neked, amiért tönkretetted a bakancsomat. Könyörgöm. Egy regény volt egy lányról, aki összetörte a szívem, és ez a történet volt az egyedüli értéke. Tulajdonképpen nagyon hasonlított rád. Ez az egyetlen oka annak, hogy ötszáz dollárnál jóval többet kerestél eddig tőlem. Mondd, hogy a művészet és a szerelem nincs itt eltemetve a macskaszarban és a halfejek között. Telik az idő, én is jól tudom. Mondd meg! Sabila??!

Az öngyújtó túl felforrósodott, égette a hüvelykujjam, így elengedtem. Rengeteg csillag volt az égen, és minél tovább bámultam, annál több volt, és nagyon egyedül éreztem magam, amikor felfedeztem, hogy hozzájuk beszélek, és Sabila máris eltűnt. Talán lehetne belőle csinálni egy rövid verset. Kikászálódtam a tartályból. És lementem a bárba, hogy beszélgessek Yakuppal.

– Barátom, olyan dolgoktól bűzlesz, melyek nem kellemesek!

Lenéztem a bakancsomra. Bementünk beszélgetni.

– Csalódtam a romantikus szerelemben, Yakup, és írtam erről egy regényt. De nem voltam felkészülve ezekre a kurvákra. Teljesen etikátlanok.

– Ez egy tréfás történet. Felhasználhatom?

– Csak tessék. Én befejeztem az írást.

– Nem, az írás olyan, mint a nők, a vágy mindig visszatér. És amikor visszatér, örülsz neki, mert megmutatja, hogy a szív még dobog.

– Nagyon aforisztikus vagy, Yakup.

– Egyedül csak az éhséget lehet csillapítani. De a nő iránti vágynak mindig szüksége van egy másikra. Sohasem egyszerű.

– De ezzel vége kell hogy legyen.

– Csak egy kicsi még, barátom. Rendbe szedni a dolgokat. Ha nem adunk formát ennek a káosznak, jön az összezavarodottság, depresszió és még sokkal rosszabb dolgok.

A folytatás az volt, hogy ültem egy Isztambulba tartó buszon. A hazárdjáték nem jött be, és most vissza kellett mennem valahová, hogy pénzzé tegyem az időmet. A buszállomás felé menet láttam Sabilát. Az út másik oldalán volt, találkára sietett. Azok a kis rámenős léptek. Tudtam, hogy üzlet, mert nagyon gyorsan ment és nagyon céltudatosan. Valamiért nem éreztem ellene haragot. Tulajdonképpen csodáltam.

Vannak tevékenységek, melyeknek nem sok értelmük van, de ha nem csináljuk őket, annak még kevesebb értelme van, és ilyenkor esünk csapdába, ütemen kívül énekelünk. Amikor a busz kihajtott az állomásról, Yakupra gondoltam. Felírtam a címet a lap tetejére. Aztán kezdtek jönni a szavak. Mihálycsa Erika fordítása

 

Reproduced by permission from the Author

 


+ betűméret | - betűméret