A tapasztalatok, amelyekről ezt a beszámolót a szerkesztő megtisztelő felkérésére gondolkodás nélkül megígértem, tulajdonképpen túl régiek. Pontosabban egy éve és két hónapja járt le az Oxfordban, brit külügyminisztériumi ösztöndíjjal eltöltött kilenc hónap, amelyről itt írnom kellene. A távolság nemcsak tér- és időbeli, az nem is lenne nagy. Oxford egész magába forduló kollégiumi világa tűnik innen végtelenül távolinak. Kötött számú leütésben erről a távolságról semmiképpen nem lehet beszámolni, élményszerűen különösen nem. Ezért ami itt következik, az inkább néhány utólagos – e lapszám tematikájához kapcsolódó – reflexió.

Nem tudom pontosan, hány éves korában szűnik meg valaki Angliában „fiatal kutató” lenni, de Oxfordban bizonyosan korábban, mint nálunk. Erről először úgy értesültem, hogy ebéd utáni újságolvasás közben a disszertációján utolsó simításokat végző srác megjegyezte, mégiscsak kínos, ha valaki huszonnyolc évesen még nem fejezte be a doktori iskolát. A kollégiumban a Middle Common Room tagjai (ez tömöríti a mesteri, illetve doktori fokozat megszerzésén munkálkodókat) valóban mind a húszas éveik elején jártak. Ez részben a kollégiumi élet már emlegetett magába forduló voltából is fakad. Az egyetem kollégiumokból áll, az egyetem tagjává csak kollégiumi tagsággal lehet válni. A kollégiumi rendszer pedig nagyon intenzív munkát tesz lehetővé, részben ezért is születnek meg hamar a disszertációk. Nehezen tudom így utólag megfogni, mi az az ezer apróság, ami hirtelen megszűnt elvonni a figyelmemet, de aki kívánt már elvonulni néhány hónapra egy kolostorba, hogy befejezzen egy könyvet, annak Oxford biztosan ideális helyszín. A kollégiumok egykori monasztikus jellegének máig számos nyoma van a latin asztali áldásoktól a tógaviseletig, de a külső szemlélő – és persze a diákok jó részének – szemében külsőségeknek tűnő apróságokon túl tény, hogy intenzív, kitartó munkát tesznek lehetővé.

Oxfordban már a tanulás is meglehetősen magányos tevékenység, lévén az oktatási rendszer tutoriális. A tutoriális megbeszélés alapja otthoni, írásbeli munka, a sokat emlegetett angol „essay”. Ez utóbbi nem azonos sem a mi „esszé-”, sem a mi „tudományos dolgozat”-fogalmunkkal, noha a Tudományos szövegek szerkesztése nevű kurzusok tipikus bibliográfiái az angol, illetve amerikai Academic Writing tankönyvek. Az írásbeli kommunikáció fontossága a felsőbb fokozatok megszerzésében is megmarad, saját irányító tanárommal is előre elkészített írásművekről beszélgettünk. Ennek a kultúrának számunkra sajátos kivetülése az a tény, hogy az egyetemi előadás is szigorúan írott: meg nem írni egy kétórás előadás szövegét súlyos vétség, tiszteletlenség a hallgatósággal szemben. Rövidebb formában ugyanez áll a szemináriumi prezentációkra is, valamennyi hozzászólás, amit meghallgattam, számottevő publikációkezdeménynek tűnt. A doktorandusok maguk is tanítanak, de az egyetemi év szervezése szintén a kutatómunkát segíti: egy tanév mindössze három nyolchetes trimeszterből áll, az év nagyobbik része így szabadon kutatásra fordítható.

A fiatalon megszerzett fokozatok, illetve az a tény, hogy valóban meglehetősen fiatal „fiatal kutatókkal” találkozni, azt hiszem, annak is köszönhető, hogy ez az innen nézve teljesen irreális életforma tulajdonképpen ott is annak számít. Egy doktori fokozat megszerzése mellett nem lehet párhuzamos életeket élni, mint minálunk, sem a programok intenzitása, sem a mindennapi élet kollégiumi szervezettsége miatt. Ezért aztán valóban meg lehet és meg is kell szerezni három év alatt a doktori fokozatot, és az valóban pályakezdő fokozat, olyannyira, hogy publikációs kritériumokhoz nincs kötve megszerzése. A D. Phil fokozat ún. „research degree”, kb. „kutatásban szerzett fokozat”, de az nem csak a fokozat szűken értelmezett tudományterületén és nem csak a felsőoktatásban érvényesíthető. A mostanság nálunk is sokat, ráadásul az angolszász oktatási rendszert állítólag mintául véve emlegetett készségek, amelyekről egy „research degree” tanúskodik, jórészt átvihetők („transferable”), különösen, mert nem gondolják azt, hogy az egyetemen oktatott diszciplínáknak, illetve szakoknak meg kellene felelnie – vagy akár meg tudnának felelni – a munkaerőpiacon létező munkakörök leírásainak.

Tanulság nincs, mindez nem általánosítható. A fentebbiek az Oriel College-ból nézve szubjektíve helytállóak. Ráadásul a Chevening-ösztöndíj deklarált célja, hogy a benne részesülők anglofil érzelmekkel térjenek haza, és nálunk az ilyesmi nem hangzik túl hitelesen. De az tény, hogy a célját eléri.