Korunk 2007 Október
Kudarc (vers)
Ajánlom K. Jakab Antalnak
(aki sohasem fogja elolvasni)
Púpos, torz kísérőm,
nem tudlak elveszíteni.
Az utcasarkon ismét csak beérsz.
Egykedvűen bicegsz utánam.
Tudod, téged mindenki szégyell
(Én is),
de udvariasan
elsöpröm az arcomról
az undort, ha ismét visszatérsz.
Ízekre szedtelek már annyiszor.
A k kehes,
az u sekély kút,
a d hiába dobbant,
az a letargiába vész,
a cöcögtet rá a c:
„Hölgyem, a tehetség
És a tudás kevés.
Ön pongyola házimunkában versel,
mosatlan edények halmaza közt.
S naiv igazmondással csak kaparja
Odaégetett lelkünkről a koszt.”
Hiába. Mindig egyedül marad.
Azaz: pardon. Nekem.
Nyugodjék: Nézze, mily
Derűsen elvisel
– pedig pelenkás kora óta ismer –
az értelem!
Váradi Emese az 1956–57-es tanévben a Bolyai Tudományegyetem elsőéves magyar szakos hallgatója volt, ekkor kerültek szoros barátságba Szilágyi Domokossal, Az ’56-os forradalom kolozsvári diákvisszhangja következtében kizárták az egyetemről. És megszakadt a barátsága a költővel is. A hetvenes években keletkezett (valószínűleg) ez a verse, amely az Utunk fiatal szerkesztőjét, a szigorú kritikust szólítja meg. Közlésével egyszerre emlékezünk Váradi Emesére és a közelmúltban elhunyt K. Jakab Antalra, aki most már valóban nem olvashatja el a neki ajánlott verset.