A fiatalok támogatásáról és versenyhelyzetbe hozásáról sokat és sokan beszélnek, a valóság – saját tapasztalataimból kiindulva – mégis a retorikák mögé húzódik. A felvetett kérdésről szubjektíven beszélek, hiszen én is tagja vagyok a szemügyre vett csoportnak.

Olvasva, hallgatva, tanulmányozva az erdélyi magyar tudományos életről szóló értekezéseket, konferenciaelőadásokat vagy problémakatalógusokat nemegyszer megütköztem azon, hogy habár ezek a retorikák különböző kontextusban érintik a fiatalok kérdését, és a következtetés általában az, hogy a fiataloknak helyzeteket kell teremteni, jó irányba kell őket terelni, hasznos feladatokat kell adni nekik, a szavakat ritkán követi cselekedet, és ha mégis, az a körülmények szerencsés egybeesése.

Generációs problémával állunk szemben. Akik a fiatalok támogatásáról értekeznek, általában már elismert szakemberek, akik megtalálták helyüket a szakmai térben, vagy már a pályájuk csúcsán állnak, így közvetlen érdekük nem fűződik a felvetett gondolat megvalósításához. A fiatal diplomás, akiről éppen szó van, kikerülve az egyetemről, elkezdi saját szakmai identitását építeni, és törekszik ezt megjeleníteni. A diákévek alatt mindenki táplálja magában a reményt, hogy a diplomája megszerzése után saját szakmájában dolgozhat. Van, aki ezt a tudást alkalmazni óhajtja, és a politikai vagy gazdasági szférában látja megvalósítani álmait, és van olyan, aki tovább szeretné fejleszteni ismereteit, és arra vágyik, hogy munkaautonómiája magas legyen, szellemi-alkotó tevékenységet végezzen. Ez az elképzelés arra ösztönzi a fiatal diplomást, hogy kutatói vagy egyetemi oktatói állást keressen.

Milyen esélye van a fiatal magyar diplomásnak kutatóként elhelyezkedni? Korunk Romániájában a szellemi termékek és tudományos eredmények leértékelődtek, s emiatt a kutatói szakma is leértékelődött, a kutatásra szánt állami költségvetési keretek folyamatosan zsugorodnak, a kutatóintézetek nem tudnak jelentős eredményeket felmutatni, munkatársaik száma pedig folyamatosan csökken (Anuar Statistic al României, INS, Bucureşti, 2006).1 Szintén a statisztikák szerint a magyar nemzetiségűek szinte teljesen hiányoznak a Román Akadémia kutatóintézeteiben vagy az önkormányzatok, illetve a művelődési minisztérium által működtetett múzeumokban. E helyzet súlyosságát 2002-ben tapasztaltam meg, amikor a kolozsvári magyar egyetemi oktatók és tudományos kutatók társadalmi helyzetét vizsgáltam, és kutatásomhoz a mintavételi keretet állítottam össze. Vizsgálatom végén lemondtam arról, hogy a kolozsvári magyar nemzetiségű kutatókról bármit is általánosítsak, hiszen az alacsony populációszám miatt csak egyedi foglalkozástörténeteket sikerült gyűjteni, de tendenciák felismerésére nem volt lehetőségem. A magyar nemzetiségű fiatal diplomásnak kutatóként elsősorban a magyar érdekeltségű szakmai szervezeteknél van valós esélye elhelyezkedni, gondolok itt elsősorban az EME-re és a Kriza János Néprajzi Társaságra, viszont e szervezetek a szerény anyagi feltételek miatt kis létszámú kutatót tudnak foglalkoztatni.

Térségünkben a felsőoktatás mint kutatóhely felértékelődik, és egyetemen oktatói állásban kell elhelyezkedjen az, aki olvasásból, tanulásból és kutatásból szeretne megélni. Ez összhangban van a kelet-európai modellel,2 amely szerint a kutatás helye a felsőoktatási intézményekben van, az alapkutatások pedig egyetemi-akadémiai környezetben folynak.

Milyen esélye van a fiatal magyar diplomásnak egyetemi oktatóként elhelyezkedni? A kutatásban dolgozni vágyó romániai magyar diplomások szerencsés helyzetben vannak, hiszen környezetünkben az elmúlt tizenöt évben két jelentősebb egyetemi közösség is dinamikusan szerveződött, és ez jelentős számú egyetemi oktatói állás feltöltését eredményezte.

A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen a létező magyar tagozatok tanári karát feltöltötték, és számos új magyar tagozatot hoztak létre. Pontos számokat nem tudok idézni, de majdnem kétszáz magyar oktatót alkalmaztak az utóbbi másfél évtizedben. A tanárokat általában két körből toborozták.3 Egyik csoportot azok alkotják, akik a múlt rendszerben az egyetem elvégzése után tanári kihelyezést nyertek általános és középiskolákba, vagy tudományos munkatársak lettek kutatóintézetekben, esetleg más szellemi munkaköröket töltöttek be. A rendszerváltás után ők tízéves késéssel kerültek vissza az egyetemre, de mára szakmai karrierjük már teljes fejlődésben van, docensi vagy professzori beosztásban dolgoznak. A második csoport a fiatal végzősöké, akik már az újraindult magyar tagozatok diákjaiból kerülnek ki, és maradtak tanársegédként vagy adjunktusként továbbra is az egyetemen. Ők még a szakmai pályájuk elején állnak, egyelőre a tudományos fokozat megszerzése a legfontosabb szakmai céljuk.

2000 óta beszélhetünk egy újabb lehetőségről, a Sapientia – EMTE-ről. Közismert, hogy az újonnan induló egyetemek frissen végzettek köréből toborozzák oktatóikat, így az EMTE beindítása jelentős számú erdélyi magyar fiatal diplomás számára az itthoni szakmai munkavégzés kilátását teremtette meg. Az elmúlt öt évben az EMTE 170 főállású oktatót alkalmazott, ebből 123-an (72,3%) negyven év alattiak.4

Az EMTE kezdettől fogva felismerte a fiatal kutatók támogatásának fontosságát, hiszen jórészt belőlük építkezik. Ezért az oktatók tudományos tevékenységét külön is támogatta. Kifejezetten a fiatalok támogatását célozza a Kutatási Programok Intézetének 2001-től működő doktori ösztöndíjprogramja. A program 2000–2002 között az erdélyi magyar értelmiség hiányosságainak és aránytalanságainak megszüntetését is célozta, azonban jelenleg – kerethiány miatt – csak a magánegyetemi hálózat (EMTE és a PKE) oktatói részesülnek támogatásban. A doktori ösztöndíjprogram keretében a KPI évente 40–50 személyt támogat a doktori fokozat megszerzése érdekében.

Szintén 2001-től működik az EMTE-n az egyetemi kutatási program. Kezdetben a támogatott főállású oktatók száma alacsony, és többen voltak azok a társult oktatók, akik betanítottak, mára azonban a főállású oktatók vannak túlsúlyban.

A teljességhez hozzátartozik, hogy az EMTE-t az erdélyi magyar tudományos élet egészéhez való odafordulás jellemezte, és amíg az anyagi lehetőségek megengedték, a szellemi környezetét képező romániai magyar felsőoktatási hálózatban és kutatóintézetekben zajló tudományos-kutatói tevékenységet is támogatta. A KPI 2001–2006 között külső kutatási programot is működtetett, és e programnak jelentős ösztönző hatása volt az állami egyetemek keretében dolgozó fiatal oktatók tudományos tevékenységére, amelyet a KPI-hez benyújtott minőségi pályázatok nagy száma bizonyított. A támogatott kutatócsoportok legtöbbje esetében az eredmények is kiemelkedők voltak, és öt év támogatás után majdnem negyven olyan tudományos kézirat született, amelyet a KPI kiadója, a Scientia Kiadó meg is jelentetett. E program keretében különös figyelemben részesültek a fiatal kutatók, a doktori, a mesteri és az egyetemi hallgatók, hiszen a kutatómunka csoportosan folyt a „mesterek” irányításával.

Összefoglalva: a fiatal magyar diplomásoknak van esélyük kutatóvá válni, azonban három alapvető nehézséggel kell megküzdenünk. Elsősorban, hogy elfoglaljuk azt a foglalkozási státust, amely lehetővé teszi számunkra a szakmai munkavégzést, másodsorban, hogy szakmai irányítók hiányában is eredeti és színvonalas teljesítményt nyújtsunk, harmadsorban pedig, hogy munkánkhoz szinte kizárólag önerőből meg tudjuk teremteni a megfelelő kutatási feltételeket.

Jegyzetek

1. Míg 1993-ban a kutatók száma 73 611 fő volt, ez a szám 2004-ben 33 361-re csökkent.

2. Kozma Tamás: Kié az egyetem? ÚMK, Bp., 2004. 163.

3. Itt nem térek ki a státusmegszerzés mechanizmusaira.

4. Az EMTE oktatóinak státusmegszerzési jellemzőit nem ismerem.